Ide utaznék Mátészalka

Általános leírás

A jelenlegi város helyén már a X-XI. században létezett egybefüggő lakott terület. A kora középkorban két faluból, Mátéból és Szalkából állt. Jelentőségét mutatja, hogy a XIII. század második felében vásártartási jogot is kapott, s a század végén megyegyűlést tartottak itt. A két falu a XIV. század végén olvadt össze egyetlen településsé. Mezővárosi rangon a XV. század végétől említették a források. A város élénk fejlődésének az ország három részre szakadása vetett véget. Az 1560-as évektől a XVIII. század végéig terjedő időszak a pusztítások és az újjáépítések korszaka volt: 1559-1561 között az északkeleti várháborúktól szenvedett, a századforduló táján a törökök, Básta zsoldosai, tatár hadak dúlták, fosztogatták. A Rákóczi-szabadságharc első éveiben a teljes pusztulás képét mutatta: a fejedelem küldöttei mindössze öt embert találtak a településen.
A falu fejlődése a XVIII. század második felében kezdődött. A XIX. századtól a Trianonig tartó időszak már polgári várost teremtett. Lakossága háromszorosára nőtt, előbb körzeti központtá, majd járási székhellyé minősítették. A mai Magyarország területén elsőként Mátészalkán indult meg a közvillágítás 1888-ban. Trianon után előbb Szatmár, majd Szatmár-Ugocsa-Bereg, illetve Szatmár-Bereg vármegyék központja lett. Új városcentrum alakult, nagyarányú építkezés folyt a területén. 1945-50 között az egyesített Szatmár-Bereg vármegye székhelyeként ismét a térség központjává vált, azonban 1950-ben, Szabolcs-Szatmár megye létrehozásával megszűnt megyeszékhelyi szerepe, ám anyagi és lakosságának számbéli gyarapodása ezután sem állt meg, aminek eredményeként 1969-ben újból várossá nyilvánították. Azóta a település hatalmas változáson ment át: új városközpont épült, gyárakat, üzemeket telepítettek a városba.
Gacsaj Pesta, az országszerte még ma is ismert Mátészalka gyászban van című népballada hőse - ha élt egyáltalán - betyár lehetett a XIX. század elején, akit egy verekedés alkalmával fokossal ütöttek agyon. Közlekedés

Már az őskorban (újkőkor, rézkor és bronzkor) lakott terület volt. A római korban a Savaria-Sopianae út érintette Marcali környékét. A történészek 1274-re teszik a település nevének első előfordulását. Marcel - a latin Marcus egyik változata - tehát a település névadója lehet, mely esetben a Marcali elnevezés azt jelenti, hogy Marcel tulajdona, birtoka. Mai nevével a XIV. század elején szerepelt először, amikor birtokosa előnévként felveszi. A Marczaliak Zsigmond király uralkodása idején kezdenek felemelkedni. Marczali Miklós erdélyi vajda lesz, míg fiai, Vajdafi Imre és János, koruk kiemelkedő hadvezéreiként, diplomatáiként tevékenykednek.

Az 1400-as évek közepén temploma, várkastélya, iskolája volt. 1448-ban már oppidumként (mezővárosként) említik, vásártartási joga volt. 1544-ben jutott először török kézre, Szigetvár eleste után erősségét felgyújtották, katonái elmenekültek.

A XVII. századra teljesen elnéptelenedett a település. A török kiűzése utáni új birtokosai a Széchenyiek lettek, akik uradalmi központot alakítottak ki, iparosokat hoztak, sóelosztó hivatalt, postakocsi-állomást létesítettek, és városrendezést hajtottak végre. 1722-ben mezőváros. Marcali 1735-49-ig a megyegyűlések színtere volt, 1772-ben Mária Teréziától ismét mezővárosi rangot kapott. 1848-49-ben Noszlopy Gáspár kormánybiztosként innen irányítja a megyei harcokat. A XIX. század elejétől járási székhely.

A Déli-Vasút építése elkerülte Marcalit, ez visszavette a fejlődést.Viszont 1893. október 24. megnyílt a Balatonszentgyörgy-Somogyszob közötti szárnyvonal, ez némileg megkönnyítette az itt élő emberek életét. A két világháború közötti időben építkezéseivel és település-fejlesztéseivel a kisvárossá válás útján haladt Marcali. A II. világháború végén hadszíntér volt, a nagyközség igen súlyos károkat szenvedett. 1977-ben visszanyerte városi rangját, Bize, Boronka és Horvátkút az "új" városba olvadt. A város egyik legnagyobb eseménye az 1993 óta évente, szeptemberben megrendezett Marcali Nemzetközi Kiállítás és Vásár.