Tel.: 06 1 371 21 91 Mail: info@nagyutazas.hu Nyitva: H-P 9:00-17:00
Kalandozóink jelentik - Magazin
A rovat további hírei
A repülő csecsemő felszállása a fénymásológép mellől
1975., a MALÉV egyik TU-154-es utasszállítója, útban Szíria felé. Az ülések fölötti polcon egy babakosár, benne egy pár hónapos csecsemő aki a feje fölött levő hangszórónak köszönhetően a stewardess hangjára felriad és elkezd sírni.Négy évvel később, a MALÉV egyik TU-154-es utasszállítója, útban Szíria felé. A pilótafülkében a fedélzeti mérnök ölében egy négyéves gyerek amint tágra nyílt szemekkel szemléli az őt körülvevő sok-sok műszert..." Ha nagy leszek, pilóta leszek!".Újabb huszonkét évvel később, a Közgáz aulájában a fénymásológép mellett egy kupac papírral a kezében egy másoddiplomás hallgató, aki már régesrég engedte elhitetni magával, hogy a repülés olyasvalami, amire "földi halandónak" semmi esélye és a gyerekkori álom tényleg csak álom.Mindhárom én vagyok, vagyis voltam... Furcsamód éppen ott a fénymásológép mellett történt olyasvalami, aminek köszönhetően végre megvalósulni látszik az álmom: ha pilóta talán nem is leszek, de lehetőségem lesz nem csak utasként repülni...! Egy hasonló méretű kupac papírral a kezében mellettem állt egy lány. Egy fénymásolatot elrontottam, de megjegyeztem:"Sebaj, papírrepülőt még lehet hajtogatni belőle!" A lány erre habozás nélkül kijelentette: "A repülés az életem!"Később sok-sok órányi beszélgetés következett, amiből kiderült: 3 éve kezdett vitorlázó repülőn repülni, és azóta szó szerint rabjává vált a repülésnek. Hopplá! Ez igencsak megdöbbentő volt számomra, elvégre íme itt volt egy "mezei földi halandó", ráadásul szintén közgázos, aki igenis repült. Megdőlni látszott az a teória, amit pedig az évek során már annyira elhittem. Egy közvetlen ismerős aki rám sokban hasonlít, és lám-lám, repül! Kisebb koromban annyira rajongtam a repülésért, hogy nagyon sok repülő modellem is volt. A bátyám mondta egyszer, hogy Ő inkább az autókat szereti:"Autót majd valamikor vezethetsz, sőt talán egyszer saját autód is lesz, de repülőt tuti nem vezethetsz soha az életben!"Már ekkor picit úgy tűnt, hogy mégsem lesz igaza... Hamarosan kiderült, hogy egy másik évfolyamtársam, Gábor, is repült - Ő ugyan abbahagyta immár 10 éve, de már 15-éves fejjel egyedül repült! Akárhányszor a repülésről volt szó, mindkettőjüknek szinte elhomályosodott a tekintete, és látszott, hogy tényleg nagyon szeretik...Az előbb említett "fénymásolótársam" :-) végül egyszer azt mondta, hogy repülni nem különösebben bonyolultabb mint jogosítványt szerezni. "Ha tényleg ennyire érdekel, próbáld ki végre, ne csak álmodozz róla és mondogasd!"A május 1-ei hosszú hétvégén végül végre elszántam magam. Gábor 10 éve Farkashegyen, a MÁV Repülőklubban repült, ígyhát ezt céloztuk meg. A gyönyörű időben már messziről látni lehetett a magasan a levegőben köröző ("tekerő"), az utasszállító behemótokhoz képest különösen kecses, hangtalan vitorlázókat, amik aztán a reptérhez közeledve ráadásul néha át-át suhantak közvetlenül az autóút fölött, éppen leszálláshoz készülődve.Érkezés után Gábor sorra fedezett fel régi ismerősöket, köztük az egykori (és talán újra...? de erről később... :-) ) oktatóját, "Charlie"-t.Pár órás szemlélődés után már igencsak türelmetlenül vártam, hogy "megröptessenek" engem is. Végül eljött a nagy pillanat: a füvön szó szerint ott virított egy, sokak szerint kiképző gépek gyöngyének tekinthető, narancs-ezüst színű Góbé, nyitott plexivel. Elhangzott a varázsszó: "Ezzel akár mehetnétek is!". A többes szám nekem, az utasnak, és Charlie-nak, az oktatónak szólt.Hát igen, egy Góbé egy hangyányival szűkebb mint egy utasszállító gép, szó se róla. Amikor bemásztam külön felhívták a figyelmemet, hogy hova NE lépjek, és hova kapaszkodjak... A lábaim közt a botkormány, a lábaim alatt pedálok, jobbra, de leginkább balra különböző színű karok, előttem néhány műszer. Egy elsőre (de tényleg csak elsőre :-) ) pókhálónak tűnő heveder-kupaccal beszíjaztak, jobbról, balról fentről, lentről...Ezután pár perces várakozás következett - várni kellett a csörlőzéssel, útban voltak más vitorlázók előttünk. Azalatt a pár perc alatt szépen végigpörgött előttem - neeeem, nem az életem filmje :-) - hanem mindaz amiről meséltem fentebb... Bár talán a csecsemőkori emlékek azért mégsem... :-)Aztán szabaddá vált az út, a plexi lecsukódott - egy röpke pillanatra átvillant az agyamon, hogy óh igen, ilyen lehet aranyhalnak lenni egy üvegben... Innentől már nagyon gyorsan történtek a dolgok. A kötél megfeszült, elkezdték csörlőzni a gépet: megmozdult, és egyre gyorsabban gurult a füves pályán. Néhány pillanat múlva egyszercsak megszűnt a zötyögés, a gép felemelkedett, egyre feljebb és feljebb, a zötyögés halk moraját pedig a levegő süvítése váltotta fel.A gyors emelkedés pár másodperc múlva megszűnt - a kötelet kioldották. Pár pillanatig legalábbis olyan érzés volt, mintha zuhannánk - a gyomrom a torkomban egy pillanatra, de csak annyira mint amikor az ember elindul lefelé egy lifttel. Ez az érzés nagyon hamar megszűnt, a szél süvítése viszont egyre erősebben hallatszott - mint Charlie később mondta, a Góbé szokásos, kb. 80 km/h utazósebességénél gyorsabban, 100 km/h feletti sebességgel repültünk az erős szél miatt, hogy ne sodródjon el messzire a gép a reptértől.Egy utasszállító repülőt és egy vitorlázót összehasonlítani olyasmi, mint egy óceánjáró hajót egy pici vitorláshoz hasonlítani. A kettő alapjaiban más élmény. Egy vitorlázóban ülve az ember tényleg szinte azt az érzést élheti át, mintha ő maga repülne mindenféle "segédlet" nélkül. Nincs motorzaj, nincs egy mindent eltakaró "konzervdoboz" körös-körul, csak egy látszólag törékeny szerkezet, egy arányaiban hatalmas plexi felület, és az ég, a felhők, lent a reptér, a házak, ...Egy utasszállítóban a szelet, a szél erejét szinte egyáltalán nem érezni - a Góbéban ülve viszont gyakorlatilag minden lökést érezni. Rossz hasonlattal élve egy vitorlázó vízen úszó parafadugó-módjára hánykolódik a levegőben - ami persze korántsem igaz, nagyonis tudatosan és irányítottan repül, benne ülve azonban néha mégis ez volt a benyomásom, leginkább a nagyobb repülőgépekhez képest.Egy-egy felfelé tartó levegőáramlatot, "termiket" elkapva a gép nekilódult felfelé - érdekes belegondolni, mindenféle motor nélkül emelkedni...! Ilyenkor a táj alattunk picit távolabbinak tűnt amikor a termikben való körözés közben oldalra kinéztem..."Sofőröm" (biztosan díjazza eme titulust ha netán meglátja ezt :-) ) egyszercsak megkérdezte, vezettem-e már valaha repülőgépet."Még nem.""És akarsz?""Naná!""Akkor fogd meg a botkormányt... de csak jobb kézzel...!"Varázslatos érzés, hogy egy leheletfinom mozdulatra hogyan reagál a repülő - egy kis mozdulat jobbra, és a gép jobbra dől. Balra, és a gép balra dől. Előre vagy hátra, és a gép bólint, illetve megemeli az orrát...Amikor a levegő néha kifejezetten hangos süvítését emlegettem, Charlie lelassította a gépet - ekkor tényleg egészen halk susogássá szelídült az addig erőteljes szélhang. Ebben a pillanatban tényleg picit madárnak érezhettem magam...Állítólag majdnem negyedóra, de érzésre alig fél perc :-) után ideje volt leszállni. Elkezdtünk süllyedni, előttünk a zöld, füves pálya, rajta itt-ott makettnek tűnő vitorlázók és picinek látszó emberek. Ekkor tűnt fel a plexi külső felén az orrom előtt fityegő cérna darab, amiről már szintén annyit hallottam a két közgázos évfolyamtársamtól - a repülő oldalirányú "csúszását" hivatott jelezni ez a kis praktika, ideális esetben a gép hossztengelyével párhuzamosan, oldalra egyik irányban sem elferdülve lobog a szélben, vagyis inkább simul neki a plexinek kívülről.Még pár másodperc, és a szél süvítését ismét felváltotta a zötyögés hangja. Minthacsak egy sima országútról egy kavicsos földútra hajtottunk volna autóval.Őszintén szólva nem sokat kellett gondolkodnom a "nagy döntésen": szeretném tényleg megvalósítani a fentebb sokat emlegetett álmot... Ami még meglepőbb: elsőre tényleg nem tűnik sokkal bonyolultabbnak mint egy jogosítványt megszerezni! Mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, hogy ha érdekli a repülés, vagy ha még sosem repült de szeretné kipróbálni, netán csak utasszállítón repült eddig, érdemes kipróbálni!Megfelelő időjárás (nem esik az eső, nincs mindent elsöprő szélvihar :-) ) esetén bármelyik hétvégén megteheti Budakeszin, a Farkashegyi Repülőtéren, alig 15 percre Budapest belvárosától! Az ún. utasrepültetés ára 2.350 Ft, ez egy körülbelül 5-15 perces repülést jelent.További információ: MÁV Repülő és Ejtőernyős SE 1074 Budapest, Rákóczi Út 86. 1/4Tel.: 1-3435269vagy:  Farkashegyi Repülőtér Tel.: 23-450694
Vásár gőzerővel - Magasvasút és kátyúk: Thaiföld és Laosz
Február 9, szerda, 18:15. Bangkok, Khao San utca. Ilyenkor, sötétedés után a legnyüzsgõbb ez a párszáz méter hosszú utca. Itt van mindenki, aki hátizsákkal mászkál Délkelet-Ázsiában: innen indulnak tovább, ide érkeznek meg. Sokan itt ragadnak napokig: van itt minden, ami az utazástól megviselt utazónak kell: talpmasszázs és könyvcsere, csapolt sör és banános palacsinta, repülõjegyfoglalás és internet.Mi magunk sem voltunk kivételek. Négy hónapos "nélkülözés" után itt volt a Kánaán. Végre lehetett olyan luxuscikkeket kapni, mint tusfürdő, tej vagy éppen 44-es szandál. A tervezettnél több idõt azért kellett még Bangkokban töltenünk, mert itt három vízumot is be kellett szereznünk: a laoszit, a kínait és a vietnámit. Az utóbbi két ország követsége február közepén még mindig zárva volt, újévi szünet miatt (már jó egy hete); a laoszi meg egy Buddha háta mögötti helyen van.Bangkok nagyjából hatmilliós város, mindenki mindenhová igyekszik, hogy a többszáz üvegpalota-irodaház vagy hasonló bevásárlóközpont valamelyikébe eljusson. Közlekedési dugók állandóan vannak, és mindenhová legalább egy óra eljutni. Szerencsére december óta üzemel a hat-hét emelet magasságban suhanó magasvasút, a SkyTrain. Ez, és a várost behálózó magasépítésű autópályák sokat könnyítenek a helyzeten.Nekünk Bangkok a mindenbõl való feltankolást jelentette. Vízumok, újabb útikönyvek, kozmetikumok, filmek, pólók. Energiatartalékainkat is fel kellett táplálni... Február 16, szerda, 15:50. Mae Sarit felé vezető út. Nem volt elég 25 nap Burma, itt Thaiföldön is a keleti határ melletti úton találjuk magunkat. Egy õrült sofõr vezeti a kis nyitott furgont, az éles kanyarokat is féktelenül veszi be, szó szerint. Az egyik megállónál egy Red Bullt vesz, késõbb egy doboz sör van a kezében. Egy kis halálfélelem nem árt, annál édesebb a megérkezés. Na, de hová? Egy nagyobbfajta faluban (30 bambuszház) sötétedett ránk, csak másnap tudunk továbbállni. Az egyetlen szállás egy faépítmény, egy burmai menekült vezeti. Világítás petróleumlámpával, ideillő Omega-sláger éneklése mellett. Enni nem tudtunk semmit, az egyetlen étterem már bezárt. Egy bezárt boltból könyörögtünk ki egy fürt banánt, meg egy liter ivóvizet.Másnap "buszozunk" tovább észak felé. Az út mentén burmai menekülttáborok sorakoznak, nyomorúságos és zsúfolt körülmények között. Késő délutánra jutunk el Mae Hong Songba, ez már egy takaros kisváros, még éjjel-nappali bolt és internet is van. Innen nem messze három kis falucskában laknak talán a legfurcsább kinézetű törzs tagjai. Õk a "zsiráfnyakú" nõk (a férfiak nem dekorálják ki magukat, Chicago Bulls póló és szakadt farmernadrág van rajtuk), vagyis a padaung törzs. Maga a falu kis vállalkozássá nõtte ki magát, csak 1600 Ft-nyi belépő leperkálása után juthatunk be. Jó tudni, hogy ez a pénz ott is marad a faluban. Kicsit olyan, mintha állatkertben sétálnánk és egzotikus vadakat nézegetnénk, persze õk meg minket néznek hasonlóképpen. Ha valaki nem tudná, a padaung nõk vastag sárgaréz-spirált hordanak nyakukon, kislány koruk óta. Úgy néz ki, mintha megnyújtott nyakuk volna, de valójában a vállcsontjukat nyomja lefelé a fémspirál.Este a városban rendõrök figyelmeztetnek: maradjunk a járdán, sõt guggoljunk ott le. Rövid kérdezõsködés után kiderül, hogy a thai királyné és 50 autóból álló kísérete halad el nemsokára. Gondoltuk, biztos lesz majd integetés, pápa-módra, de csak elsötétített üveges terepjárókat láttunk.Következő állomásunk a Soppong nevű település. Ennek a környékén is el lehet barangolni hegyi törzsek falvaiba, - ezúttal a lahu és a liszu népekhez. Egy ötórás kirándulást terveztünk délutánra. Térképünk nem volt, csak egy kis vázlatunk. Egy kritikus ponton egyikünk elõhozakodott a természetben való tájékozódás "kiscserkész" módszerével. Ezt követve hamarosan egy fakitermelés közepén találtuk magunkat, majd a csapat józanabbik felének utasításait követve szépen visszabandukoltunk a járt útra. Mire a fõútvonalra visszaértünk, a királyné most éppen erre járt, újabb negyed óra guggolás az árokparton. (A nap hátralévő részében még négyszer haladt el ide-oda az ötvenautós menet.) Február 20, vasárnap, 22:38, Chiang Mai, éjszakai piac. Ami folyik: thai lányok árulnak pólókat és cK farmerokat, akha törzsbeli nénik ékszereket. Kapható itt mindenféle népmûvészeti dolog, egész Észak-Thaiföldrõl és a szomszédos területekrõl. Árulnak nádfonatú tálcákat, faintarziás evõpálcikákat, mintha egy hatalmas lakberendezési bolt rakodná ki áruit a járdaszegélyre. A kínálat mellett hatalmas nagy a kereslet is. Nyugati turisták hada özönli el a standokat. Fõleg a 40-50 év körüliekbõl álló turistacsoportok költenek; mi és a magunkfajták inkább csak nézelõdünk.Durván félúton Bangkok felé, útba esik Sukhothai városa, Sziám középkori székhelye. Ide még rövid északi körutunk elején ugrottunk be, két éjszakára. Biciklit bérelve kellemesen bejárható a szépen parkosított romváros. Vízililiomos tavacskák között egy-két sztúpa, néhány Buddha-szobor kínálja magát. Szóval, buszozunk le Bangkokba. Reggel hatra gördülünk be az északi buszpályaudvarra, de két és fél órába telik, míg onnan bebumlizunk a "hátizsákos gettóba", a Khao San utcára.Pár nap Bangkok levezetésnek: a vietnámi vízumot fölvesszük, rohanunk át a kínai követségre. Szerencsére már kiünnepelték magukat újév alkalmából, így pár nap alatt meglesz az újabb pecsét az útlevelünkben. Mellesleg kitaláltuk, hogy kis papírszeletekkel védjük a még üres oldalakat. Számításaink szerint még legalább öt oldalra lesz szükség.Amint megvan az összes vízum, még egy utolsó adag banános palacsinta, aztán irány a vasútállomás: másnap reggelre már a lao határon leszünk. Még tiszta szerencse, hogy a vonat indulása elõtt két és fél órával álltunk neki buszt keresni. A 7-esre vártunk már vagy 40 perce, de aztán rájöttünk, hogy a 15-ös is jó lesz. Ezzel újabb 40 perc kavargás után a kiindulási pontunkhoz értünk vissza; kezd felmenni a pumpa. Igaz, hogy hatszor megkérdeztük, hogy az állomásra megy-e, és bólogattak is, egy sötét utcasarkon kell leszállnunk, ahonnan majdnem fél órát kellett még gyalogolni - hátizsákokkal. Sebaj, még volt húsz percünk az indulásig. Közben nagyjából kétpercenként húztak el mellettünk a hetesek. Huhh, végre az állomás: a vonat egy órával késõbb indul csak... Február 26, szombat, 12:20. Vientiane fõutcája. Az éjszakai vonatozás után a thai oldalon még egy utolsó virtuális levél a családnak, aztán irány a "Barátság-híd"; ez vezet Laosz fõvárosába. Amikor a 14-es busz megérkezik a városba, valami gyanús lesz. Itt vagyunk a fõutcán, de városias jelleg csak erõs fantáziával fedezhető fel. A kétszintes épületek között egyszercsak jókora üvegpalota tornyosul: mostanában készül el a Lao Nép Kultúrpalotája. Bagettpékség elõtt úttörõnyakkendõs gyerkõcök bicikliznek el. Egyszerre él itt a koloniális múlt és a kommunista jelen.Ebben az álmos városkában - melynek nevét Vieng Csannak kell ejteni - nem lepõdnek meg, ha kiderül: magyarok vagyunk. Egy 60 körüli angol vendég az egyik étteremben elmeséli, hogy '56-ban fegyvert csempészett Szombathely környékén. A fõtéri kocsmáros két szóból felismeri, honnan vagyunk, nemsokára már fitogtatja is magyar nyelvismeretét, vagyis a nemes négylábú és az ember alantas viszonyára utal. Kiderült, hogy horvát az illető és nagyra értékelte közös történelmünket. A buszpályaudvaron pedig egy elcsigázott szempár köszön ránk, "sziasztok". Rudi akkor már nyolc hónapja csavargott Ázsiában, javarészt bicajjal; az utolsó egy hónapban vele tartott barátnõje, Kati is.A nem egész ötmilliós ország százezres fõvárosában egymást érik a nemzeti önkifejezés példái. Az elnöki palotától két sarokra, a horvát sörkert mellett van a nemzeti könyvtár (akkora, mint nálunk egy kisvárosi fiókkönyvtár), újabb száz méter a kultúrpalota, ez a maga hét emeletével messze a legmagasabb épület. De van itt repülõtérnek szánt betonból épült buddhista diadalív is, meg egy megyei másodosztály-szintű nemzeti stadion is, mindez egy egykilométeres körön belül.Első vidéki állomásunk Vang Vieng, apró városka egy karsztvidék kellõs közepén. Eszetlen sok a külföldi, fõleg a "fõutcán", ezen a százméteres utcaszakaszon, ahol egymást érik a pékségek, biciklikölcsönzõk és éttermek. Menekülünk ki a folyópartra, de ott is sokan vannak (vagyunk). A gyorsfolyású patakon kis bambuszhíd vezet át, félúton derül ki, hogy fizetõs (15 Ft). Néhányan inkább feltûrik a nadrágjukat és átgázolnak a térdig érő vízen (mi is). A túloldalon csodás karsztalakzatok sorakoznak. Ahogy közeledünk feléjük, egyre gyakrabban hívogatnak a gyatra angolsággal megírt táblák az ilyen meg olyan barlangokba. Az egyik legnagyobbikba be is merészkedünk. A nagy csarnokon belül egy fekvő Buddha világosodik meg éppen, ha megfelelő szögben süt be a nap. Nem vagyunk kifejezetten barlangászok, de egy kis lámpával felszerelkezve beljebb hatolunk a sötétség felé. Egy óra alatt sikerült egy kis kört tennünk, két belsõbb csarnokon keresztül.A városkában a barlangokon kívül a legjobb dolog a bambuszhídról lábat lógatni és bámulni a hegyeket vagy a folyón átgázoló olcsó kínai traktorok által húzott utánfutókat, tele emberekkel vagybambuszrudakkal. Március 2., csütörtök, 10:30. Útban Luang Prabang felé. Bármennyire is próbáltuk kideríteni, mikor és milyen busszal lehet eljutni az egykori királyi székhelyre, mindenkitõl ugyanazt a verziót hallottuk. Reggel kilenc. Mint kiderült, csak külföldieket szállít a busz, eléggé bizarr látvány ennyi jóltáplált egyed egyszerre, egy ilyen szegény vidéken. Nekünk csak a sorok közötti kis hokedlin jutott hely, de öt perccel késõbb már áldjuk a szerencsénket: nyolc srác már csak a busz tetején fért el. A helyiek vajon mivel utaznak? Mögöttünk egy ötgyermekes amerikai anyuka utazott mind az öt gyerekével. Még induláskor kért négy-öt nejlonzacskót, hátha kell. (Nem kellett.) Négy óra elteltével hárman leszálltak annál a keresztezõdésnél, ahonnan a 30 évvel ezelõtti híradásokból ismert Rizsesköcsög-síkság felé vezet az út. Állítólag elég veszélyes erre menni, gerillák tevékenykednek, pl. úton állnak.Luang Prabang nagyon büszke arra, hogy a világörökség része. A Mekong itt hömpölyög a lábainál, és egy sajátos templomépítészeti stílust látni mindenfelé a városban. 1975-ig hercegi/királyi székhely is volt itt, ma a palotában múzeum látogatható. Igazából csak egy álmos kisváros manapság, ahová a helyi lakossághoz viszonyítva túl sok külföldi látogató érkezik. Ez sajnos meglátszik az árakon is. Egy-egy templomnál viszonylag magas belépõt kell fizetni; '98-ban állítólag még sehol nem szedtek díjat.Leginkább csak céltalanul sétálgatni lehet a Mekong vagy az abba torkolló Nam Khan folyócska partjain. Pontosabban nem is a partokon, hanem jóval magasabban, az utca-szinten. A folyók vízszintje errefelé nagyon széles sávok között mozog. Most, a száraz évszak közepén a vízszint a meder szélétõl húsz-harminc méterrel lejjebb van. Amint visszahúzódik a víz, az emberek kis konyhakerteket alakítanak ki. Elõször jön az utca, aztán a karfiol-, hagyma- és kukoricakertek, egy rövid iszapos sáv, végül a hajók és csónakok.Luang Prabangban éppúgy, mint az Anglia méretű ország többi részén mindenhol, egymást érik a "Látogasson Laoszba Év 1999/2000" feliratok. Minden egyes szállodán, kifõzdén és buszmegállón ott ékeskedik a jelmondat. Csak az a kár, hogy Laoszon kívül errõl senki nem tud semmit. A viszonylag nagyszámú külföldi ellenére az emberek nagyon nyitottak és barátságosak. Amerre csak lép az utazó, hangos "szábadí" kiáltások kísérik. Fõleg a kisgyerekek lelkesek nagyon. Amikor egy nyitott furgon végigrobog egy kis falvakkal övezett úton, tízméterenként tucatnyi gyerek tör ki örömujjongásban, hogy megpillantottak egy (két-három) külföldit. Március 8., szerda, 7:45. Huay Xai, reggeli. Három napi hajózás után kifejezetten jól esett ágyban, párnák között aludni, s utána asztalnál reggelizni, sõt, egyáltalán reggelizni. Egész reggel az utcai hangszórókból "lelkesítő" zene szól, a helyi emberek boldog arccal sétálgatnak. Nem csoda: munkaszüneti nap van, gyengébbek kedvéért Nemzetközi Nõnap. A házak fellobogózva, a reggelizõhellyel szemközti szállodán még sarlós-kalapácsos (vagyis szovjet) zászló is lengedez.Ilyen idilli körülmények közepette vágunk neki egy tízórás "buszozásnak". Valójában tízen kuporgunk egy kis teherautó platóján két sorban, egymással szemben. 150 km, tíz óra alatt. Az első két óra még jól telt el, letaposott földúton haladtunk. Aztán egyre gyakrabban kellett leszállni megtolni a járgányt. Egyszer-kétszer pedig egy nagyobbacska patakon keltünk át - híd persze nem volt -, ilyenkor leszállás után hosszabb szünetet tartottunk: egyszer például ki kellett várnunk, míg a sofõr megfürdik a patakban. Nem panaszkodhatunk, végül is nem robbantunk le, fel, stb.Igy jutottunk el a kínai határhoz közeli Luang Nam Tha városkába. Itt aztán tényleg nem tud mit csinálni az utazó, csak megvárni a következő reggelt. Errõl a helyrõl ugyanis bárhová csakis és kizárólag reggel nyolckor indulnak furgonok, jobb esetben buszok. Még szerencse,hogy van egy reggeli piac, igaz, ehhez korán kell fölkelni. Nyolc körül már pakolnak össze. Előtte viszont mindenféle egzotikus finomságot láthat a piaci szemlélő. Van itt horogra felfûzött kecskebéka, ópium (fiatalabb olvasóknak: mák), vagy éppen szárított denevér. Ezt az arra érdemesek csemegeként rágcsálják. Mi azért megmaradtunk a bevált dolgoknál: nagyon ízlett az olajban kisütött banán, amolyan "banán schlafrockban".Innen két óra a határ felé Muang Sing városa (kb. száz ház). Laosznak ezen a vidékén lakik a legváltozatosabb, legkevertebb népesség. Elvileg el lehet látogatni környező falvakba, ha sikerül biciklit szerezni. Nekünk nem jutott már, de nem is nagyon bántuk. A leglátványosabbnak éppen az bizonyult, hogy az ember kiállt a piactér sarkára, ide jönnek be a "buszok" is, a környékbeli falvakból úgyis mindenki ide jön be. Egy-két óra leforgása alatt, ezzel a "módszerrel" öt-hat törzs képviselõit sikerült látnunk. Valami nagyon jellegzetes fejdísz, hajviselet, fülbevaló különbözteti meg õket egymástól.Itt hallottuk, hogy az elõző héten egy külföldit lelõttek a gerillák a rizsesköcsögökhöz vezető úton. Csak nem azok közül valakit, akikkel mi utaztunk? Mindenesetre, amikor kibámészkodtuk magunkat, az egyik reggel visszazötykölõdtünk Luang Nam Tha felé. Reméltük, hogy még aznap tovább tudunk jutni a kínai határátkelő felé, de délelõtt 11-kor ez már reménytelennek bizonyult. Másnap aztán megint nekirugaszkodtunk, most már sikerrel. Legközelebb tehát kínai útibeszámolót küldBán Csaba és Békeffy ZitaLEGeslegjobb az eddigi öt hónap alatt: három nap hajózás a Mekongon. Laosz úthálózata igen kezdetleges, ezért nagy szerep jut a folyami hajózásnak. Gondoltuk, mi is kipróbáljuk, milyen az élet a vízen. A fülsiketítő rohamcsónak helyett a sokkal lassabb hajót választottuk, ezzel három napig tart az út Luang Prabangtól Huai Xayig fölfelé árral szemben. A rozoga kis tákolmányba 15 külföldi szállt be és néhány helyi. A folyónak ez a középső szakasza nagyon vad: hegyes sziklák között zubog, örvénylik. Máshol meg finom fehér homokból épít zátonyt.Az első nap gyorsan telik: mindenki gyönyörködik, fényképez, beszélget. Egy tízházas falucskában ér minket az este. Egyetlen bambuszházikóba zsúfolódva majszoljuk a marék rizsbõl és tésztás levesbõl álló menüt. Kezd összeérni a társaság. Másnap újabb bámészkodás. Ebéd után páran kiszállnak, csak a tízfõs "kemény mag" marad. Közben át kellett szállni egy nem kevésbé rozoga teherhajóra. Rossz ómen? Este kiderül, hogy falu van, csak szállás nincs, vagyis a hajó padlózatán kellett berendezkedni az éjszakára. Alvás elõtt romantikus csillagböngészés: a Göncöl-szekér fejjel lefelé. Alvás csak szakaszosan sikerül, hely alig van. Reggel, 48 órás összezártság után már oldódnak a kötöttségek; még a mogorva angol úr is zoknira vetkõzik. A Mekong a thai határ felé már jóval szélesebb, megritkulnak a sziklagátak is, ideje partra szállnunk.
Ezerarcú világ
Délkelet-Ázsia 17 508 szigete gyöngysorként köt össze óceánokat és kontinenseket, népeket és vallásokat. Az Indiai- és Csendes-óceán közé fűzött szigetek Földünk flórájának és faunájának kincsestárai.A 336 népcsoport tagjainak száma gyorsan közelít a 220 millió felé. A népesség eloszlása nagyon egyenlőtlen. Indonézia lakóinak csaknem kétharmada él a szárazföldi területek 7%-át kitevő Jáva szigetén, s alig 2%-uk az ország több mint egynegyedét elfoglaló Nyugat-Iriánon és Maluku-szigeteken.A maláj, kínai, pápua, indonézek az iszlám, a hinduizmus, a buddhizmus és az animizmus hívői; a lakosság 87%-a Allah követője. A vallás sok helyen keveredik a régi helyi hagyományokkal.Indonézia a kultúrák olvasztótégelye. A szigetvilág sárga, bronzbarna vagy szénfekete lakói imákat rebegnek Allahnak, Buddhának, Sívának vagy Krisztusnak, de a bennszülöttek néhol még állatokat áldoznak, hogy kiengeszteljék őseik szellemét.Az őskor és a legújabb kor találkozik egy zászló alatt. Míg Új-Guinea szigetén, Nyugat-Iriánon a pápuák legnagyobb becsben tartott eszköze a kőbalta, egyetlen ruházatuk pedig a pénisztartó "koteka", addig Dzsakarta polgárai csinos japán autókkal száguldoznak az üvegtől csillogó szórakoztató-és bevásárlóközpontok útvesztőiben.Az ősi színpompás hagyomány elevenen él és áthatja az indonéz emberek mindennapjait. De a szigetvilág hindu múltja is élő. A Rámájána és Mahábháráta elbeszélő költeményei az indonéz kulturális örökség magvát alkotják.A szigeteken rengeteg tánc-stílus és ritmus öröklődik több változatban és színben, mint amennyi nyelv és dialektus van. A táncok a legősibb mítoszoknak azt az üzenetét hordozzák, hogy a mi anyagi, szellemtelen világunk csak árnyéka a másiknak, a valódinak,a szelleminek, amelyben istenek és hősök élnek. Egyfajta meditatív lassúságból származó, tiszta, finom mozdulatok, kecses kéztartások, ujjmozdulatok (mudrák-kézjelek) szemvillanások, apró, érzékeny tánclépések jellemzik a táncokat. Mindemellett a táncosoknak ügyelni kell arra, hogy tartásuk hasonló legyen a Borobudur falain futó relief-szerű kőképekhez.Az idő és tér végtelensége, sokszínűsége lenyűgözi az utazót, akit látogatása során oly sok élmény ér, hogy nem is tudja, álom-e vagy valóság, ami körülveszi.
Kambodzsa: a trópusi fák ölelésében
Egy kora hajnali júliusi reggelen Londonból emelkedett fel hatalmas gépem, hogy aztán majd jó néhány óra múlva tizenegy ország és kultúra fölött átrepülve megérkezzen a thai fővárosba.Furcsa érzés volt belegondolni, hogy velem egyidőben az egyik barátom egy német, a másik barátom pedig egy japán gépen ül és szinte versenyt futunk a lomha idővel, hogy melyikünk érkezik elsőként Bangkokba. Talán mindegyikünk a másikra gondol tízezer méter magasban, hogy sikerül-e a nagy találkozás. Igen, sikerült, így összeállt háromfős expedíciónk és most már együtt zötykölődtünk egy harmadosztályú vonaton, a kambodzsai határ felé. Az éjszakát még a határ melletti vasúti végállomáson Aranya-praket-ben töltöttük, hogy aztán korán reggel kezdjük meg az átkelést, a thai királyságból a kambodzsai alkotmányos monarchiába.Szemerkélő esőben kászálódtunk ki, szinte családi méretű tuk-tuk-unkból mikor fejünk fölött, vékony gyerekkarok tartotta esernyők nyitódtak ki. Egy-két bath fizetség járt ezért a leleményes szolgálatásért. Aztán kitöltöttünk minden ilyenkor szokásos nyomtatványt és végre elindultunk a túlsó oldal felé. Egycsapásra megváltozott minden. Az eddigi jólétet felváltotta a nagyfokú szegénység. Az ilyenkor szokásos monszunesőben még jobban látható lett a nagy különbség. A földút iszonyatos sárhalmazzá változott, így irreálisnak hatott az út melletti három-négy, óriás méretű neonfényes kaszinó látványa. Vajon kik járnak ide, miután a sárban csak mezítlábas, szegényes öltözetű khmerek tolták alaposan megrakott, özönvíz előtti fa taligájukat. Csodák csodájára rövidnadrágunk, elázott pólónk és viseltes tornacipőnk ellenére bebocsájtást nyertünk az egyik szerencsebarlangba. Nem akartunk hinni a szemünknek. Mintha a pokolból a mennyországba kerültünk volna. Több száz, főleg kínai játékos ült nyugodtan a rengeteg rulett, póker és "félkarú rabló" előtt. Közöttük megszámlálhatatlan sok, igen csinos, piros formaruhás alkalmazott tüsténkedett. Óriási tétek cseréltek perceken belül gazdát. Egy külön helységben lóversenyre is lehetett fogadni, egy másikban pedig az európai intertotó meccsekre. Itt láttuk óriási meglepetésünkre, hogy a mi Tatabányánkra is lehet tippelni."Las vegasi" látogatásunk után vissza a sokkal izgalmasabb sárdagasztós világba. Némi kérdezősködés után kiderült, hogy innen pick-upokkal mehetünk tovább, a körülbelül 160 km-re lévő csodálatos Angkor felé. Természetesen csak akkor indultunk el, miután dugig megtelt a platós kiskocsink. Ekkor még nem gondoltuk, hogy ez lesz életünk egyik legnagyobb kalandja. Ugyanis az út minősége egyre csak rosszabbodott. Kocsink kerekének kátyúk millióin kellett keresztülhajtania, nekünk pedig emiatt erősen kellett kapaszkodnunk, hogy le ne repüljünk az út melletti rizsföld parcellákba. Közben az eső is újra rákezdte, így nem csak mi, hanem csomagjaink is alaposan átáztak. Egy jó órás zötykölődés után egy Sisophon nevű városkánál pick-upot cseréltünk, de a kaland szerencsére tovább fokozódott. Ugyanis többször megállásra kényszerültünk órák hosszára mivel vagy a kis fahidak szakadtak le, vagy egy pick-up kereke szorult be a híd pillére közé, vagy pedig a kátyúban elakadt kamioné állta utunkat. Azért minden akadályt legyűrve, a reggeli nyolc órás indulás után este tíz körül csak megérkeztünk, szó szerint nyakig sárosan Angkorba.Szállásunk tulajdonosnője látva viseltes kinézetünket, azonnali láb és cipőmosásra ítélt minket, mielőtt mezítláb beléphettünk házi birodalmába. Tisztálkodás után, úgy este tizenegy körül vacsorázni indultunk, de sajnos minden zárva volt. Végül találtunk egy pizzást, de miután megtudtuk az árakat inkább továbbálltunk. Így nem maradt más, mint megkóstolni a sült szöcskét és a sült lárvát. A helyiek között ekkor roppant népszerűségre tettünk szert, mert fehér ember nem nagyon próbál ki ilyesmit. Először fűszer nélkül, majd fűszerekkel is megszórva elropogtattunk néhány jól átsült óriás példányt. Furcsa érzés volt ilyet enni, de az ízük egészen jó volt, szerintem egy jól átsült hasábburgonyáéra emlékeztetett. Ezután a mozgalmas nap után esett csak igazán édesen a pihenés. Reggel azért alig bírtunk magunkkal, hogy minél hamarabb megpillanthassuk az angkori romokat.Hárman három motoros taxit béreltünk, fejenként és naponta öt dollárért. Úgy terveztük, hogy veszünk egy háromnapos bérletet negyven dollárért, így jut időnk a lényeges dolgokat alaposan megnézni. A belépővásárlóhelyről is érdemes néhány szót ejteni, mert ez is különleges a maga nemében. Az egész egy autópályabelépő rendszerre hasonlít. Van egynapos, kétnapos és háromnapos kapu. Miután eldöntöttük, hogy milyet kérünk, előzékenyen betessékeltek egy szobába és mindegyikünkről pillanatok alatt készítettek egy színes polaroid fényképet. Ezt beragasztották a háromnapos bérletszelvényünkbe, majd lefóliázták és már indulhattunk volna is, de a kedves pénztároslányok még megkínáltak ízletes sült hal adagjukból, amit persze nem lehetett visszautasítani.Nyílegyenes aszfaltúton, hatalmas trópusi fák jótékony védelmében jutottunk el Angkorvathoz a világ egyik csodájához. Óriási vizesárok veszi körül, így látványa még fenségesebb. A fő templomegyüttes képe az ország zászlajában és egyik pénzén is látható. Órákig bolyongtunk a finoman kidolgozott domborművek és különleges szépségű és faragású táncosnők - az apszarák -látványában gyönyörködve. Miután alaposan bejártunk minden zegzugot, felkapaszkodtunk roppant meredek lépcsőkön a 62 m-es tornyok közelében. Igazán innen érvényesült a XII. században Szúrjavarman istenkirály idejében épült templomváros nagysága.Mélázó szemlélődésünket egyszer csak fülünknek mindig kellemes spanyol szavak ütötték meg. Kiderült, hogy mexikói turisták voltak és hogy korábban már jártak hazánkban is. Nagy derültségünkre és meglepetésünkre tökéletes kiejtéssel elmondták, hogy Miskolcon és Egerben jártak néptánctalálkozón és roppantul ízlett nekik a híres Tokaji aszú. A következő napokban megnéztük a híres fejeket a Bajon templomban ahol kb. 200 titokzatos kőarc tekint le a mai vándorokra, majd a híres elefántteraszt ahol külön faragott óriás kövekből illesztették össze az elefántmenetet ábrázoló hosszú kőfalat. Naponta többször is áthaladtunk motorunkkal a díszes faragású hatalmas kőfejeket formázó városkapuk alatt, amelyeknél nem győztünk mindig csodálkozni, hogy milyen kellemes hangulatot is árasztanak. Utolsó napra hagytuk a Ta Prohm palota megnézését, amely arról híres, hogy itt szinte teljesen ellepte az őserdő az épületegyüttest. A vadul növő fák a falak közé ékelték be óriási törzsüket. A vándor itt kedvére bolyonghat, szinte egyedül a palánktörzsű fák kusza birodalmában. Mintha egy mesében lennénk törpe szereplők úgy érezzük itt magunkat. Nem nagyon akartunk továbbállni e szívünknek igen tetsző, kedves helyről, de pont úgy jött ki a lépés, hogy egy ósdi, Kolumbusz Kristóf korát idéző fa teherhajó fedélzetére fel tudtunk kéredzkedni. Így három nap után elhajóztunk Angkorból a hatalmas és a világ egyik halban leggazdagabb taván a Tonle Sapon keresztül a főváros irányába.Két napon át pöfögött motoros hajónk éjjel-nappal folyamatosan. Mi a fedélzeten vagy a vásárolt katonai függőágyunkban szundikáltunk és hadakoztunk a szúnyogok csípései ellen, vagy öreg kormányosunk társaságában kémleltük az előttünk álló víziutat. Még magyar zászlónkat is kitűztük így egy kis ideig otthoni felségjelzés alatt hajóztunk. Kormányosunk néha elképesztő módon vezette hajónkat. Lefeküdt függőágyába háttal a menetiránynak, kezét rátette a hatalmas fa kormánykerékre és így pihengetett. Néha felemelkedett, körültekintett majd pihent tovább. Így érkeztünk meg lassan, csordogálva - de útközben még vad elefántokat is látva - a khmer fővárosba Phnom Penhbe.Itt mindössze két napot szándékoztunk maradni, de barátunk betegsége közbeszólt, így egy hétre bővült itteni állomásozásunk. A 600 ezer lakosú város néhány történelmi épületen kívül elég lehangoló képet nyújt. Nincs sok látnivaló, így el kellett foglalnunk valahogy magunkat. Egyik ilyen rendszeres napirendi pont volt az itteni Népstadion melletti szabadtéri kosarazás. Úgy 20-30 betonos kosárpályán gyűltek össze délutánonként az itteni fiatalok és sötétedésig lankadatlanul szórták a kosarakat. Ki hinné, hogy a kosarazás közbeni egyik közös nyelv az orosz volt. Egyik csapattársunk még a Katyusát is elénekelte, mi pedig szinte fogtuk a hasunkat a nevetéstől. Emellett még lehetett focizni, röplabdázni és pénzért tizenegyes lövő versenyben indulni. A pontban öt órakor kezdődő hatalmas monszuneső sem tudta elkergetni az önfeledten sportolókat, sőt talán ekkor még lelkesebben küzdöttek egymással. Jó volt látni, hogy úgy ahogy vannak, munkából vagy iskolából jövet lepattannak motorukról és megbűvöli őket a mozgás szeretete. Nem kell ehhez márkás ruha, csupán pálya és harci kedv, amiben itt nincs hiány.Kicsiny szállodánk idős angol vendége - aki már évek óta éli nyugalmas nyugdíjas életét ezen a tájon - egyik reggel megkérdezte, hogy jártunk-e már azon a helyen, ahol pénzért lehet különböző fegyverekkel lőni. Mivel még nem, így elindultunk egy motoros taxival, de figyelmeztetett, hogy vigyázzunk magunkra, mivel elég sok arra a CIA-ügynök meg kommandós, akik össze-vissza szoktak lövöldözni. Az ismerős Mao Ce Tung és Csehszlovákia utcán végighaladva a trópusi hőségben érkeztünk a tetthelyre, egy laktanyához. Egy fiatal egyenruhás katona kedélyes üdvözlés után átnyújtott egy jókora, étlapformájú kartont. Gondoltam, hogy levesek, szendvicsek árai vannak rajta de tévedtem. Ez egy felettébb érdekes "étlap" volt. Például AK-47-essel 30 lövés 20 dollár, M16-tal 30 lövés 20 dollár. Desszertként pedig kézigránátdobás, 15 dollár. Ez aztán a választék! Később megsúgták, van még egy 80 dolláros fogás is, de az éppen elfogyott. Egy rakétaféle, ami a jövő héten már lesz. Mi nem lövöldöztünk, inkább csak szemlélődtünk és a fénykép kedvéért leemeltem a falról a Rambó filmekből ismert, félelmetes Ml 6-ost és egy rádió adó-vevőt. Szerencsére időközben - talán az elmesélt élmények hatására is - barátunk talpra állt, így az utolsó este immár közösen, elmentünk egyet biliárdozni, cso-csózni, amit itt bambinak mondanak és a törzshelyünkön elfogyasztottuk kedvenc gyümölcs turmixunkat is. Másnap reggel pedig felszálltunk a Vietnam felé tartó légkondis buszunkra. De ez már egy másik történet.
India: Szent Tehén és Szent Ferenc
Két kalandvágyó fiatal útilaput kötött és elindult felfedezni Ázsiát. Beszámolójuk második részében indiai élményeikről olvashatnak. November 9., kedd 21.30 Amritsar, Arany Templom. Az ember, ha erre jár, általában a zarándokok számára fenntartott szállások valamelyikén talál vackot magának. Az Arany Templom körül tucatnyi tömegszállás egyikében, ahol a nyugatiaktól egy jelképes díjat elvárnak. Az ember, ha erre jár, pláne, ha Pakisztán felől érkezik, igencsak fellélegezhet. Indiában már nem bámulnak annyira, mint Pakisztánban, az utcák is mintha egy kicsit rendezettebbek lennének... Hiába, minden relatív. Jó tanács azoknak, akik Indiát túlságosan sokkolónak találják, töltsenek el előtte egy-két hetet Pakisztánban. S így már az se baj, ha az ember harmadszor járja körbe a négyzet alakú kis tavat, hogy bejuthasson a tó közepén álló tiszta arany borítású, háromszintes templomba. A látvány lenyűgöz, a folyamatos kántálás elvarázsol. Minden este megismétlődő ceremónia a Könyv Becsukása. (Minden hajnalban kinyitják újra). Az egységes turbános viseletükről ismert szikhek vallása fél évezrede vált ki a hinduizmusból, és azóta Amritsar, ez a határmenti város a vallási központ és a legszentebb hely számukra. Maga az épület háromszintes, mindegyiken ül egy-egy nagyszakállú ember egy kirakatban, és méltóságteljesen olvassa a szent könyvet, melynek egy-egy lapja egy négyzetméter körüli. November 11., csütörtök, 10:55, Delhi, Connaught Place. Próbáljuk átverekedni magunkat a tízsávos úton, de nem sok sikerrel. India fővárosának főtere egy mérföldes átmérőjű hatalmas kör, pontosabban három koncentrikus kör, tucatnyi sugárúttal. Pedig jó lenne a túloldalra átjutni, onnan indul a 620-as busz a követségi negyedbe. A látszólagos káosz ellenére azért rend van: a fekete taxik és a robogó motoros riksák között látni két terebélyes, csüngőkkel feldíszített elefántot, akiket gazdájuk - a nyakukon ülő mahut - megállásra bír a piros lámpa láttán. Ez Delhi, az Európából Indiába érkezők túlnyomó többségének ez az első Ázsia-élménye. Zsivaj, milliónyi az ember az utcán, szabadtéri borbélyok, az út közepén kérődző szent tehenek, átvághatatlan légszennyezés, sok nyomorúságos ember az utcán... Mi azonban, Isztambulon és Teheránon edződve, már nem döbbenünk meg annyira, tehát több energiát tudunk a város kellemes oldalaira fordítani. Az egyik délelőttöt a város déli végein található Kutab Minar épületegyüttesre szánjuk, ahol kétezer éves, nem rozsdásodó vasoszlopot lehet megcsodálni, az egyik délután pedig a régi városrészben terpeszkedő Vörös Erődé. A "kötelező" látnivalókra több időnk nem is nagyon jut, mivel intézkedni kell: vonatjegyeket venni (4-5 órás sorbanülés), további vízumokat beszerezni (az egyiket sikerül, a másikat nem). Hétvégére a nagy zsákot a szálláson hagyjuk, és csak a kicsit visszük egy háromnapos kiruccanásra. November 14., vasárnap 15.43 Agra, Taj Mahali sorban állás. Igen, igen, ez az örök szerelem legcsodálatosabb emléke. Annyira csodálatos, hogy két-háromszáz külföldi, valamint mintegy hat-nyolcezer indiai kíváncsi rá éppen ma. Ráadásul sietni kell, mert négy óra után tízszeres árat kell fizetni a naplemente miatt (teliholdas éjszakán elkérnek 100 dollárt is). Aki négy előtt beér, az még potom áron élvezheti a kupolás-minaretes márványépítmény látványát. Azóta már jelentősen drágább lett a belépő. Hat hét után először éppen Agrában találkozunk magyarokkal, rögtön többel is. Időnként igenis járhatnak erre honfitársaink, mivel a Taj-tól kétszáz méterre magyar nyelven hívogat egy kis füstös étterem. Benn a kertben az egyik turistacsoporttól a másikhoz vetődve, különböző, európai nyelveken hallott kommentárokból összeáll a kép: a Taj építtetőjét saját fia fosztja meg a tróntól, majd haláláig fogva tartja a közeli erőd egyik termében. Az egykori sah cserében naphosszat nézheti a két-három mérföldre lévő fehér márványépületet. Ha már az ember Agrában van - ahol mellesleg egész Indiában a legnagyobb az egy órára eső átvágási kísérletek száma - illik kibumlizni a közeli Fatehpur Sikri városkába, ahol négyszáz éve az egyik uralkodó épített egy csodálatos palotát, majd egy évtizeddel később megunta és az egész udvartartást visszaköltöztette Agrába. Az eredmény: eggyel több vöröses kövekből épített meseszép mogul stílusú épület. Delhibe visszafelé a vonaton aztán módunk van megismerni a harmadosztály nyújtotta örömöket: egy marhavagonhoz hasonló, lerácsozott vasúti kocsiban kb. kétszáz ember, faltól falig, padlótól a mennyezetig. Ja, és persze mindenki bennünket bámul, miért is nem utazunk magasabb osztályon, ha egyszer úgyis gazdag európaiak vagyunk. November 18., csütörtök 9.52 Pushkar, hindu templom melletti teázó. Huh, végre egy kis pihenés az utazáson belül. Finom péksütik, almás pite, citromos-gyömbéres tea, kerthelyiség, háttérben ütemes kántálás megy már majdnem egy órája. Pushkart nehezen lehet megtalálni a térképen. Aki kíváncsi, keresse meg Ajmert, Delhi és Ahmedabad között kb. félúton, itt van ez a tízezres kisváros. Évszázadokon keresztül jöttek ide a zarándokok, aztán harminc évvel ezelőtt beállítottak a nyugati hippik. Azóta egymás mellett sétafikál a batikolt pólós, rastafrizurás figura és az aszkéta, narancsos színű lebernyegbe burkolt szent életű ember, a szadhu. Minden évben november közepe tájékán ebben a városkában tartják az egyre több látogatót vonzó tevevásárt. A kérdéses hétvégén akár tízszeresükre is fölmennek az árak, és több fehér embert látni, mint helybélit és tevét együttvéve. Mi azért óvatosak voltunk, és a nagy tevevásáros hétvége előtt látogattuk meg Pushkart. Hét közben még elviselhetőek az árak és nincsenek csoportos-aranynyakláncas-videókamerás turisták, viszont a főszereplő tevék már mind itt vannak. Olyan ötvenezren. A kairói heti tevepiac ehhez képest kis trafik: itt tevék sétálnak vagy üldögélnek - ameddig a szem ellát. A bokornyi fák tövében megy az alkudozás egy-egy nyájra: ilyenkor 30-40 púpost hajtanak el egyszerre. November 19., péntek 17.51, Jaipur, Raj Mandir mozi. Végre kinyitották a pénztárat. A két óra alatt felgyülemlett sor felhördül, izzik, majd öldöklésbe kezd. A hat órakor kezdődő sikerfilmet mindenki látni akarja, ez csak érthető, nem? Még szerencse, hogy nádbotos csendőrök ügyelnek a sor egyenességére, elég tettlegesen. A hősiesen megszerzett jeggyel beslisszolunk a légkondis épületbe. Mintha egy hupikék-hupirózsaszín torta belsejében lennénk. A sikeresek besétálnak a terembe, és már kezdődik is az "új családi film". Mindenki nagyon gazdag, mindenki nagyon boldog, mindenki házasodik, mindenki énekel, mindenki táncol. Csak éppen történni nem történik semmi. Talán még jó is, hogy a szövegből egy kukkot sem értünk. Azindiai mozi nemcsak a vásznon családi esemény. A teremben a gyerekek le-föl rohangálnak (családonként legalább három), a vállunkat és a hajunkat fogdossák. Persze a film szövegéből nem sokat értünk, hiszen hindi nyelven szól. A háromórás film szünetében jobbnak látjuk lelépni. Egy óra múlva azonban megelevenedik a film: hazafelé sétálva belecsöppenünk egy esküvőbe. A vőfély be is hív rögtön az utcáról: az európai "barát" mindig emeli a család presztízsét. Igaz, ezek az európaiak enyhén koszos pólókban feszítettek, de így is öt percen belül már mi voltunk a 150 fős sereglet érdeklődési körében, nem az ifjú pár, akik nagyon szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen kétszer már találkozhattak korábban is. November 22, hétfő, 17:48, Jaisalmer, háztető. Sietnünk kell, ha még el akarjuk kapni a naplementét. Már egy fél órája próbálunk becserkészni egy megfelelő háztetőt. Innen látszik az egész város: a robosztus várfal mögé, a sivatagba fog mindjárt lebukni a vörös korong. Jaisalmer a sivatag közepén van, egész közel a pakisztáni határhoz pár száz kilométerre a legutóbbi pusztító földrengés középpontjától. Hosszú órákon keresztül utazik az ember a buszon, végig kopár, sivatagos környezetben, mire föltűnik a város bástyákkal tűzdelt fala: ez aztán tényleg az ezeregy éjszakából lesz egyjelenet. A falakon belül Kis Mukk ugyan nem jön szembe, de népes felvonulások, tarkaruhás piaci kofák és élénk színű turbánnal díszített férfiak le-föl járkálnak a vöröses színű havelik között. A tipikus haveli három-négyszintes díszes homlokzatú épület, a gazdagabb kereskedőcsaládok városi palotája. A sikátorokban szőnyegárusok és hennafestők ajánlják magukat, máshol meg gebére fogyott szent tehenek kószálnak az Internet cafék között. Hiába, a leggyorsabb összeköttetést már a "mesés keleten" sem a repülő szőnyeg jelenti, hanem a wwwilágméretű pókháló. A rajasthani szép városok közül még útba esett Jodhpur, ahol egy hegy tetején valamelyik egykori maharadzsa palotáját lehet megcsodálni, valamint Udaipur, ahol egy másik maharadzsa másik palotájában lehet gyönyörködni. Valamint egy húsz évvel ezelőtti James Bond filmben, melyet itt forgattak, és manapság a város összes éttermében/teázójában ezt játsszák minden este hétkor. November 29., hétfő 13.18, Bombay, városi mosoda. Micsoda? Egy mosoda, mint látványosság? A belvárosi vasútállomásról ötpercenként indulnak HÉV-szerű szerelvények Bombay elővárosaiba.Ha az ötödik megállónál kiszállva az utazó átmegy a sínek fölötti hídon és lenéz, több száz mosóférfi (és néhány mosónő), közkeletű nevükön dobi-wallah, gyaszatolja egy-egy betonkockán a város szennyesét. Szennyesből aztán van jó sok, hiszen ez isa harmadik világ egyik tipikus tízmilliós megamonstruma. Bombay más értelemben is izzadságszagú. A kikötőváros, melyet újabban hivatalosan Mumbainak neveznek, India olvasztótégelye. Aki szerencsét szeretne próbálni, ide sereglik az egymillárdos ország különböző sarkaiból. Aki a bankvilágban, vagy éppen a mozik jelentette szórakoztatóiparban akar érvényesülni, az mind itt nyomul. Első látásra a város megtévesztően brit, sőt, viktoriánus. Az épületek - bankok, állomások, hivatalok - mintha csak Londonban lennének. A piros színű emeletes buszok és a fekete taxik is megtévesztőek. Az utca szintjén azonban a pálmafák már zavarba ejtenek. A járókelők közül sokan elegáns bankszerű öltözékben járnak és kelnek, de a járdára tekintve már egyértelmű lesz, hogy Indiában vagyunk: kolduló családok itt-ott, cipőpucolók és utcagyerekek. Pechünk van, hogy éppen hétfőn vagyunk itt, hiszen a híres Elefánt-szigetre éppen hétfőn nem járnak kishajók. Rövid mérlegelés után úgy dönt a kupaktanács, hogy Bombayben csak a feltétlenül szükséges időt tölti az ember. Még aznap este éjszakai buszra szállunk, és irány Dél. December 3., péntek, 11:11, Goa Velha, Xavéri Szt. Ferenc ünnepe. Goa régi portugál telep, még a XVI. században kanyarította ki magának az első nagy hajósnép. Birtokaikon Xavéri Ferenc terjesztette a keresztény hitet. Aztán meghalt, felravatalozták, de az teljesen épen maradt. Hamarosan szentté avatták, és azóta is minden évben tömegek jönnek el sírjához, a goai székesegyházba. Az egész környék egyébként egy hatalmas búcsúra emlékeztet. Van itt vattacukor és bóvliárus. A családok (ne feledjük: egy család 8-10 főből áll) piknikelnek a füvön, de akár benn a templomban is. Goa persze a nyugatiak szemében nem erről híres, hanem homokos partjairól, a hippi-világról, a teliholdas-kábuló bulikról. Na, ezeket mi szépen nagy ívben elkerültük, inkább választottunk egy nyugodt kis partszakaszt, ahol (még) nincsen parti szállodasor, ahol a helybéliek még mindig halászatból élnek. Hajnalban kimennek a vízre a legények. Amikor visszaérkeznek, az egész falu ott sürög-forog. Valaki jeget hoz, valaki a hálót bogozza, valaki reggelit szállít a halászoknak. December 6., hétfő, 9:28, komp Ernakulam és Kochin között. Már egészen délen vagyunk, Kerala államban. Idefelé a vonat trópusi erdőkön futott át, buja zöld minden. Ernakulam a szárazföldön van, az igazán érdekes Kochin pedig egy szigeten. Kochin városának nagyon régre visszanyúló története van. Ötszáz éve a partot érő portugálok megdöbbenve látták, hogy itt már vannak keresztények. Történt ugyanis, hogy Jézus egyik tanítványa, a hitetlen Tamás, fogta magát és eljött Indiába és itt elkezdett téríteni. A helyi zsidó közösség hasonlóan régi. Így aztán a portugálok legfeljebb a meglévő templomokat építhették újjá. Aztán szokás szerint jöttek hollandok, majd az angolok, egyre nagyobb gazdasági és politikai befolyást szerezve. A végeredmény: helyes kis utcácskák, ősi zsinagóga, ódon protestáns templom, krikettező indiai fiúk, művészeti galériák. Az idők során itt voltak a kínai kereskedők is. Tőlük fennmaradtak a különleges halászhálók és egy díszes-színes táncforma, a khatakali. Itt, a városban tudtuk meg, hogy éppen a templomi fesztiválok idényében érkeztünk. Egyik délután egy helyi busszal kibumliztunk egy kisvárosba, és a hindu templom iránt érdeklődtünk. - Kövessék csak a tömeget! Benn a templomban tizenöt csodásan díszített elefánt, mindegyiken három templomi szolga, illetve a templom (inkább talán kolostornak megfelelő intézmény) főterén több száz félmeztelen férfi kürtökkel, dobokkal felszerelkezve. A lassú zene olyan negyedóránként fölerősödött, egyre nagyobb lett a harsogás, majd az elefántok egy lépéssel előbbre dübörögtek.Innen átröppentünk Sri Lanka szigetére, majd vissza Indiába. Ezekről legközelebb számolunk be.Békeffy - Bán
Két vándor Nagy Sándor nyomában
1999. október 5-én két kalandvágyó fiatal - Bán Csaba és Békeffy Zita - nekivágott a legváltozatosabb földrésznek, hogy egy éven keresztül-kasul járják, s közben számot adjanak erről a vállalkozásról. Magazinunkban útinaplójukba tekinthetnek bele olvasóink. Elsőként törökországi, iráni és pakisztáni élményeiket osztják meg velünk. Október 6., szerda, 19:47. Isztambul, Laleli. Közel harmincórás buszozás áll mögöttünk. Szerbiában hidakkal Dunát lehet rekeszteni, ezért a menetrendszerinti járat - két fő utazóval és 26 fő "kereskedővel" a fedélzetén - Románián és Bulgárián keresztül közelíti meg az egykori Bizáncot. A busz a bőrkabát-kereskedelem központjában tesz le minket. Innen csak négy-öt megálló villamossal (itt kicsit nagyképűen ezt metrónak hívják) Sultanahmet, vagyis a Kék Mecset és az Aya Sofia környéke. Ez utóbbitól ötven méterre lévő szállásunkhoz viszonylag kevés cipőpucolási és étterembe csalogató ajánlatot lerázva vergődünk el.Másnap néhány tiszteletkört írunk le a kötelező látványosságok körül, beleértve "A" bazárt is. Zitának valami hosszú ujjú ruhát és fejkendőt keresünk a moszlim vidékeken való utazgatáshoz. Visszatérünk hát Lalelibe, ahol tíz éve még mindenkit "szia magyar" felkiáltással köszöntöttek... Innen negyed óra az irdatlan méretű buszpályaudvar, ahol mintegy 200 busztársaság kínálja buszútjait az ország legkülönbözőbb szegleteibe, valamint számos nemzetközi célponthoz. Feltűnik, hogy ezek földrajzi eloszlása gyanúsan hasonlít az egykori birodalom kiterjedésére...Csak másfél hónap telt el a nagy földrengés óta, és még most is nagyon sűrűn látni minden fellelhető zöld helyen, játszótereken sebtében fölhúzott sátrakat. A majdnem naponta jelentkező utórengések miatt nem is nagyon merünk éjszaka teljesen elaludni: menekülési útvonalakat nézegetünk. Menekülni készülünk magából a városból is, túlságosan európai ez nekünk. Egy fél dollárért áthajózunk Ázsiába, majd egy újabb ezerötszáz kilomérteres buszozás jön. Október 11., hétfő, 7:19. Dogubeyazit, Ararát Harminc kilométerre vagyunk az iráni határtól, de egyelőre még nem ez foglalkoztat. Napfelkelte után vagyunk most nem sokkal, sietünk ki a szállodából a főútra, hogy a házak takarása nélkül élvezhessük Noé bárkájának nyugvóhelyét. A látványt kilenc óra körül már eltakarják a felhők. A határmenti városka csaknem kétezer méter magasan van, innen tornyosul fel a Kis- és a Nagy-Ararát két vulkanikus kúpja. A hegyek mögött a túloldalon Örményország, majd valamikor máskor oda is ellátogatunk.Errefelé erősen lehet érezni, hogy a határ közelében vagyunk. A katonai ellenőrzőpontok többszörösére sűrűsödtek, a városban hatalmas laktanya működik.Dogubeyazitig még élvezhettük a török buszok csodás színvonalát. Innentől azonban már "keményebb" viszonyok jönnek. A határra csak egy zsúfolt kis iránytaxival tudunk kijutni.Magán a határon meglepően gyorsan sikerül átjutni, fél órába kerül mindössze. Jó átvezetés volt a két ország között a hivatalos épület közbülső terme, amely egyik (nyugati) faláról még a csokornyakkendős reformer, Kemal Atatürk mosolyog le, vele szemben a turbános Khomeini fedd meg tekintetével.Rögtön az első benyomás Iránban kedvező. A nőkön nem feltétlenül van csador, és a fejkendő viseletét sem kell annyira szigorúan venni. Azért amikor három-négy óra múltán megérkezünk az első komolyabb városba, Tabrizba, Zita a fejkendőben (és hosszú ujjú ingében) igen kényelmetlenül érzi magát. Egy tízdolcsis beruházás után már sokkal szabadabban vadászhatunk az utcai pisztáciaárusokra... Október 13., szerda, 13:22. Teherán, bazár Bár szerda van, nem pedig péntek, mégis ebédidőben zár be a bazár. Nem is kell kérdezősködnünk, egy környékbeli szőnyegkereskedő (Marakkestől Szamarkandig minden második ember szőnyegkereskedő) világosít fel: valamelyik próféta halálának évfordulója van, ezért a rövidebb nyitva tartás. 19 napos iráni tartózkodásunk alatt legalább két, de inkább négy alkalommal volt valami régi szentembernek szülinapja vagy más évfordulója, ilyenkor általában leáll az élet, talán még jobban, mint egy átlagos pénteken.Az élet egyébként igenis nagyon élénk Iránban, főleg Teheránban. A benzin nevetségesen olcsó, rengeteg a jármű. Gyalogosként átkelni az utcán tízperces vállalkozás. Ha sietős a dolog, buszra lehet szállni, de persze csak külön: a nők hátul elkerített részben utazhatnak.Teheránnak nem sok hagyományos értelemben vett látványossága van. Egy különleges dolog van viszont - egy kétszáz éve Delhiből hadjárat során elcipelt trón, a világon a legpazarabb díszítésűnek mondott Páva-Trón - ez viszont csak a hét két napján, két-két órára látogatható a Nemzeti Bank alagsorában. Naná, hogy nem akkor sikerül ott lennünk.Látnivalók híján "kénytelenek" vagyunk elvegyülni az emberek között és azt élvezni. Hiába próbálkozunk bejutni az egyetem parkjába, a nyári diáktüntetések óta nagyfokú a bejáratnál az ellenőrzés. Egynapos mászkálás után egyértelmű a döntés: innen minél hamarabb el kell húzni, itt nem lehet levegőt kapni. Az olcsó (10 Ft) - és gyenge minőségű - benzin folytán irdatlan a forgalom a tízmilliós városban, sokan maszkokban járnak az utcán. Október 15., péntek, 12:15. Yazd, Csend Tornyai Négyen utazunk a taxiban a Zarathusztra-hívők temetkezési dombjától a sivatagi város másik végén fekvő kicsempézett mecset felé. A sofőr percenként kérdezi tőlünk, mennyi idő. Először arra gondolunk, esetleg ebéddel várják otthon, de a mecsetnél rájövünk, hogy a péntek déli, legfontosabbnak számító imát próbálja nem lekésni.Itt Yazdban egymás mellett élnek moszlimok és az iszlám hódítását megelőző zoroasztriánus vallás hívei. Az iszlám előretörésekor, a VII. század végén még elég nagy számban éltek ennek az ősi egyistenhívő vallásnak a képviselői, de néhány évszázad alatt erősen megcsappant a számuk. A máig megmaradt párszázezres közösség legfőbb központja Yazd. A két tábor tagjait ránézésre nem lehet megkülönböztetni egymástól. Az ősibb vallás örök lángokat alakított ki szent helyein. Temetkezési szokásuk kicsit meglepő: hagyományosan nem temetkeztek, hanem az elhunytat kitették egy városszéli dombra, hogy ott a keselyűk fogyasszák el testét.Yazd városa nemcsak ezért érdekes. Óvárosa teljesen épen megmaradt és máig sűrűn lakott. Sivatagi város lévén, minden épület sárszínű téglákból, vályogból épült, csak a mecsetek kupolái fénylenek kékesen a csempéktől. Egyedülálló ősi "légkondit" találtak itt ki a helyiek: a házak tetejére kéményszerű tornyokat építettek, ezek a lehető legkisebb kis fuvallatot is leirányítják a ház belsejébe. Vacsoránál összefutunk egy svájci sráccal, aki már több napja itt van, tehát bennfentes. Ő kalauzol el minket a bazár mélyén meghúzódó, fürdőből átalakított teaházba. A medence partján török- (perzsa?) ülésben verünk tizedmagunkkal tanyát, egy kis teaszürcsölés, egy kis vízipipázás következik. Hamarosan odaszegődik hozzánk egy kíváncsi helyi leánytársaság is, így már sokkal oldottabb a mesélgetés... Október 19., kedd, 14:35. Esfahan, Csubi híd Ha egy szóval lehetne jellemezni Esfahan, vagy akár egész Irán szórakozási lehetőségeit, hangulat-átérző csodaszerét, csakis azt mondhatnánk: teázás. Az országban szinte mindenhol vannak teázók (csajkunék), de ezek közül kiemelkedik négy-öt. Ezek közül legalább kettő a folyópartra épült Esfahan város hídjaiban található. Ahol most ülünk, az éppen az egyik XVII. századi híd ölesre tervezett pillérén belül van. Kellemes meleg délután, csobogó víz, mennyezetről csüngő rézlámpások, a pillér ablakaiban két-két ember szőnyegre kuporodva élvezi az életet.Az egyik asztalnál szemmel láthatólag még nem házas huszonéves pár kacérkodik egymással, ez elég jó rejtekhelynek számít. A helyi lányok egyébként meglepően nyitottak, bár inkább csak a külföldieket szólítanak le, annak kevesebb következménye van.A már házas párosok is igen kedvelik ezt a várost, ez Iránban a nászutasok legkedveltebb uticélja. Nem is csoda: a javarészt sivatagos országban itt van a legtöbb víz, rengeteg kert, és csodálatos hidak a folyón. Itt látható Irán, de talán az egész iszlám világ legcsodálatosabb mecsete, zománcos kék csempékkel kirakva. A XVII. században, a város fénykorában született ez a perzsául rímelő mondóka: Eszfahan a fél világ.Bár a legfőbb mecset és a legfőbb tér is Khomeini nevét viseli, az egykori ajatollah egyre inkább érezheti, hogy az övé már csak a világ fele. A főutcán egy szőnyegkereskedésben az ő szakállas arcképével díszített textília mellett a másik nagy sztár a mikiegeres szőnyeg.Noha Amerika-ellenes jelszavak még mindig láthatóak a falakon, a nép odavan a (hamisított) kóláért, igaz, ez itt stílusosan és hazafiasan Parsi Cola névre hallgat, míg a narancsos változat neve az Iranda. Október 24., vasárnap, 7:52. Perszepolisz, Xerxész-kapu Talán elsőként értünk ide ma reggel a közeli nagyvárosból, Shirazból. Jegyváltás után feljöttünk a főlépcsőn, szétnézünk a romokon, majd az oroszlános testű királyokkal díszített főkapu tövében leülünk elmajszolni a septiben vett reggelit. A romok között mászkálva előjön a tizenöt évvel ezelőtti törióra, meg a nyugat-európai nagyvárosok múzeumaiban látott henger-szakállas alakok emléke. Csak egy gondolat bánt engemet: Vámbéryt bevésve sem találni meg. Valahol olvastam egyszer, hogy valahol Perszepoliszban van egy bevésés: Vámbéry 1863. Tűvé tettünk mindent, de be kellett érni egy gróf Széchenyi Andor 1892-vel.A felújított oszlopsorok között rájön az ember, hogy ez a Nagy Sándor bizony alapos munkát végzett, amikor felszámolta az ókori perzsa birodalmat. Ezennel görög csoporttal nem találkoztunk, de az EU majdnem minden más népével igen.Mi persze nem turistabuszokkal közlekedünk itt, hanem helyiekkel tömött kisbuszokon és iránytaxikon. Aki valaha utazott már Keleten, az ismeri ezt a rendszert. Gyakran induló járművek, menetrend nélkül, megvárják, míg tele van a jármű (ez sokszor nagyon telét jelent), aztán nyomás. Bárhol be lehet szállni, bárhol ki lehet szállni, teljesen hatékony. Persze előfordul, hogy fél órát vár, míg megtelik a kisbusz, majd utána bekanyarodik tankolni, jó húsz percig. Akinek sietős, Iránban mehet repülővel is, hihetetlenül olcsó. Egy átlagos belföldi járat, mondjuk 500 km, nem kerül többe 2000-2500 forintnál. Október 28., csütörtök, 16:41. Bam, Arg-e-Bam Bizony, egyre közeleg a tél, még itt is, ez pedig korai naplementét jelez. Kevés helyen romantikusabb a napnyugtát végignézni, mint az ország délkeleti részén fekvő Bam elhagyatott óvárosában. Ez egy (vályog-) fallal teljesen körbevett terület, benne girgegurba kis utcácskák jelölik ki az elporladó házak vonalait. Itt-ott egy-egy mecset és karavánszeráj esetleg istálló teresedik ki. Nyilvánvalóan a huszadik századi látogatók kedvéért építették a citadellát is, ennek a tetejéről nézzük most a datolyapálmák mögé vörösödő napot.Az óváros egyébként már jó ideje kihalt. Pedig állítólag már 1500 éve lakott volt. Olyan ötszáz évvel ezelőtt kezdődtek a bajok, amikor egyik idegen (leginkább afgán) támadás a másik után jött. Egy idő után, a múlt században aztán elege lett a lakosságnak és néhány kilométerrel arrébb költözött, azóta is ott van a város központja, az obligát Khomeini tér körül.Bam (nem összekeverendő az egyik szibériai vasútvonallal - erről majd utisorozatunk utolsó részében esik szó) már Irán olyan környékén van, amely nem teljesen biztonságos a külföldiek számára. Nyár közepe óta három alkalommal raboltak el a környéken, főleg a közeli Kerman városban erre járó gyaurokat. Mi persze vakmerően és körültekintően nem hátráltunk meg. Kermanban viszont csak olyan szállodában lehetett megszállni, melyre fegyveres őrök vigyáztak.Bamtól a pakisztáni határig még négyszáz kilométer az út, errefelé külföldiek már csak fegyveres kísérettel jöhetnek az emberrablások óta. Aki persze állami, lepattant busszal közlekedik száz forint körüli jegyért, az biztonságban érezheti magát. Október 31., vasárnap, 11:15. Quetta, vasútállomás Huh, végre a vonaton vagyunk. Amikor első pillantásunkat vetjük az S6-os kocsi másodosztályú ülőhelyeire, megrémülünk. Ezen 37 órát ülni? Mint később (másnap este) kiderült, az ember tűrőképessége szinte határtalan.Beigazolódott, amit pár nappal előbb egy angol párostól hallottunk, akik Indiából hazafelé tartva azt mondták: Pakisztánból Iránba átlépni olyan, mint a harmadik világ legsötétebb zugából Európába. Akkor furcsán néztünk rájuk, de teljesen igazuk volt. Már a határátkelő is elképesztett. Egy rozzant tákolmány a pakisztáni oldalon, négyig várni kell, mert a határőr éppen eszik (aztán imádkozik vagy lábat mos). A hatra bejelentett busz indulására még három órát várni kell, majd 17 óra aszfaltozás nélküli úton Beludzsisztán pusztáin át...Quettában egynapos pihenő. Az utcán nők alig. Férfiak legalább három-négy különféle fejfedővel szaladgálnak az utcán. Az időnkből több óra a vasárnapi vonatjegy vásárlásával telik. Szabadnap lévén a külföldieknek szóló kedvezmény nem jár, nincs nyitva az iroda. Hálókocsi nincs, azt 15 nappal előre kell lefoglalni. Közben találkozunk a vasúti hierarchia különböző képviselőivel. Itt látszólag nincsenek beosztottak, itt mindenki főnök. Fő jegybegyűjtő, különleges jegyellenőr, állomásfőnök, első peronmester, stb.A vonaton folyik az élet. Kétpercenként tea-, mogyoró- és csodakenőcs-árusok jönnek, ötpercenként koldusok. Az állomásokon rohanás csapvízért (iható!), levesért, pepsiért. Nagyobb állomásokon felfegyverzett rendőrök járják végig a szerelvényt, egy csempészbandát (ruhát visznek Iránból) majdnem elkapnak, de a csempészek ügyesebbek. Az ablakon kinézve előbb tevekaravánok, másnap, már az Indus völgyében házi bivalyok tarkítják a tájat. November 5., péntek, 14:36. Peshawar, afgán bazár Péntek délután van, a bazár mégis zsong és zsibong a forgalomtól. Peshawar nagyon közel van az afgán határhoz, Kabul is csak 200 kilométerre van ide. A város lakosságának legalább a fele az utóbbi két évtizedben idemenekült afgánokból áll, jónéhányan már teljesen megtelepedtek itt. Nagyon gyakran látunk nőket burkában (ez most nem szójáték), vagyis a testet és az arcot is teljesen elfedő kisértet-jelmezben. Szerencsétleneknek csak egy tenyérnyi helyen van néhány lyuk, ahol kilátnak és ahol levegőt vesznek.Ez az első igazán keleti bazár, amit látunk. Keleti ... és középkori. Turbános, kardos (vagy kalasnyikovos) lovasok vágtatnak át a főutcán. Bármelyik pillanatban megjelenhetne Kis Mukk vagy Nasszredin Hodzsa. A valós kort azért jelzik a ki tudja honnan becsempészett videók és mobiltelefonok. A fő árucikkek azonban nagyrészt rejtve maradnak: kábítószer és fegyver. Itt a környéken van egy kisváros, ahol kis kovácsműhelyekben precíziós módon utángyártanak AK-47-eseket vagy bármilyen más fegyvert. A városból elutazva, a távolsági buszon is látunk nejlonzacskóban hordott, darabokra szétszedett géppuskákat.A közbiztonság egyébként nagy mértékben javult a katonai hatalomátvétel óta Pakisztánban. Az emberek felszabadultabbak és nyíltan beszélnek a politikáról. Vélemények vannak ilyenek és olyanok, de inkább üdvözölték a puccsot - legalábbis a velünk beszélgető, angolul tudóak közül.Peshawar egyébként a Pakisztán északi, hegyes vidékeire induló utazók kiindulópontja. Csitrál, Gilgit, Hunza, Karakoram-országút... Már a nevük hallatán is beindul az ember fantáziája. Egy következő út alkalmával elmegyünk arrafelé is... November 8., hétfő, 17:22. Lahore, erőd Az országonként eltérő időzónák miatt más és más órakor van naplemente. Minket itt éppen az erődhöz épített mecset külső lépcsőinél ért ez a "jelenség". A mecsetet látogató helybéliek százai számára viszont csak az elvétve látható külföldi a jelenség. Annyira, hogy amikor föltűnik a marslakókhoz hasonlatos felszerelésével (hátizsák, hosszan kinyúló teleobjektív, szőkés haj), azonnal irdatlan tömeg alakul ki és veszi körbe a néhány pillanatig elmélázó utazót. Amikor ez felocsúdik és kitör a körből, legalább száz ember dönt úgy egyszerre, hogy ők is lejönnek a lépcsőn.Pakisztánban nagyon megnézik az embert. Szinte mindenki kezet akar fogni a külföldivel, szinte mindenki le akar fényképezkedni a külföldivel. Akkor itt most ki a látogató és ki a látványosság? Pozitív oldala a dolognak, hogy egy csomó értelmes emberrel is találkozik az erre látogató. Ezek a nagyfokú írástudatlanságról panaszkodnak (csak minden harmadik tud olvasni, nőknél ennél is rosszabb a helyzet), az általános műveletlenségről.Ha az ember csak a látványosságokat nézi, az egész országban Lahore-t találja a legszebb városnak. Az India északi részén (ezen a környéken is) uralkodó XVI.-XVII. századi mogulok sokáig ezt a várost használták fővárosként, ennek köszönhető a csodás erőd. A Delhiben látható Vörös Erődhöz hasonlatos, csak sokkal nagyobb hatást tesz az emberre.A város modern részét az angolok tervezték, a főútvonal tele van viktoriánus és mogul elemeket ötvöző vöröstéglás vagy vörösre festett közintézményekkel. Lahore most is sok szempontból vezető szerepet tölt be az országban. Itt látni a legtöbb új, drága autót, leggyakrabban itt csörren meg az emberek zsebe, még McDonald's is van (mint a fejlettség abszolút szimbóluma).Az út következő etapja Indián át halad, a nyugati oldalon északról dél felé haladva...Békeffy - Bán
Vitorlázás az édenkertben
Felfedezők nyomában: Seychelles-szigetekSeychelles! Sokáig nem tudtam, hogyan ejtik e szigetek nevét, csak annyit sejtettem, hogy francia terület lehet. Azt is tudtam, hogy az Indiai-óceánban, Madagaszkártól észak-észak-keletre fekszik a szigetcsoport, de a déli féltekén, ezért távol esik az Európából Távol-Keletre tartó kereskedelmi hajók útvonalától. Igy nem is láttam soha a szigeteket még távolról sem, pedig teherhajóval számtalanszor elhaladtunk mellette két-háromszáz mérföldnyire, mikor az erős nyári monszunszeleket kikerülve az Egyenlítő mentén hajóztunk keletre. A Távol-Kelet mesés hangulata, Japán, Kína, Thaiföld, Szingapúr és az Indonéz szigetvilág ámulatba ejtett, még akkor is, ha nem túristaként, hanem egy kereskedelmi hajó navigációs tisztjeként olyan helyeken is jártam, amelyek a túristákat talán kiábrándítanák.A Seychelles-szigetek így csak akkor kezdtek érdekelni, amikor a géphajtotta vashajókat lecseréltem a jóval kisebb, de kényelmesebb és barátságosabb vitorlásokra. A Földközi-tenger számos partját e vitorlások kapitányaként bejárva, a téli kényszerpihenők alatt a térképeken képzeletben utazgatva kötöttem ki először a Seychelles-szigeteken: ezeken az eddig homályba vesző partokon mostanában egyre élénkebben zajlik az élet, egyre többet lehet hallani és olvasni róluk.A neves brit újságíró, a BBC utazó riportere, Michael Palin egyik útikönyvében olvastam az alábbi sorokat: "Az utazásra sarkalló ellenállhatatlan belső kényszer ismert lelki állapot. Tudományos neve dromomania, és én örömmel állíthatom, hogy szenvedek tőle." Én is örömmel állíthatom, hogy szenvedek tőle. Így egy szép reggelen ismét úton voltam, s a repülőgép ablakán letekintve feltűntek Seychelles gránitszikláinak sötét tömbjei az alattunk békésen kéklő óceánban. A szigetek meglehetős kicsik, még a fősziget, Mahé tengertől elhódított keskeny korallpadon létesített repterén való landoláskor is az az ember érzése, hogy a tengerre száll le velünk a Jumbo.A repülőút nem rövid, valamelyik nagyobb európai légikikötőben át kell szállni, de megéri a fáradtságot. A légkondicionált gépről kiszállva megcsapja az embert az a semmihez sem hasonlítható illatos párás meleg, amit annyiszor élveztem a Távol-Kelet trópusi vizein hajózva. A látvány pedig lenyűgöző. Felhőkbe nyúló, dús trópusi vegetációval borított hegyek emelkednek a szigeten. A hegyoldalakat és csúcsokat sehol máshol nem látható gránitsziklák alkotják. Ezek a fantasztikus alakú sziklák végigkísérik az utazót a szigetcsoporton: főleg a tengerparti formák elképesztőek. The Seychelles Group - így nevezik a térképeken a Seychelles Bank-on ülő szigetek csoportját. Ez az óceáni terület ún. shelf-tenger: a víz mélysége szinte sehol sem haladja meg a 60-70 métert. Ezen a padon sorakoznak a szigetek csoportokba verődve, festői rendetlenségben szétszórva több ezer négyzetmérföldön. A helyi népesség nagy része az Inner Islands szigetein él, ez a csoport a túrizmus központja is. Mahé-n, a főszigeten szállnak le a nemzetközi légijáratok, itt van a főváros, Victoria (a köztársaság egyetlen városa és egyben a világ legkisebb fővárosa) és a szállodák zöme is ezen a szigeten található. A csoport többi szigete látótávolságon belül fekszik: Praslin, a második legnagyobb sziget, La Digue, Curieuse, Cousin és Cousine, Frégate, Il du Nord, Silhouette. Csupa francia név, nem nagyon áll rá az angolhoz szokott és a franciát nem ismerő nyelvem. A területet a franciák után az angolok is birtokolták, így szerencsémre mindenhol beszélik az angolt, a francia és a helyi hivatalos nyelv, a creol mellett. Roppant érdekes, hogy bár a franciák a XIX. század elején kiszorultak innen, a hagyományok, a földrajzi nevek és főleg a bennszülöttek nyelve megőrizte emléküket. A creol nyelv ugyanis nem más, mint az itt élő népek ősi nyelvjárásainak és a gyarmatosítók nyelvének pazar keveréke. A seychelloise nép az afrikai kontinensről, és Ázsia óceánparti népeitől ered. Feketebőrű négerek, arabok, indiaiak, sőt még kínaiak is keveredtek ezen a kicsiny földdarabon. Bőrük színe, hagyományaik és kultúrájuk egyedülállóan fejlődött, a francia hatás azonban mélyre gyökerezett: olyan a creol nyelv, ahogyan a hajdani néger rabszolgák elferdítették gazdáik szavait. -Bonzour! Sivouple Manmzel, ou kabab koz Kreol? -Wi! -Bonswar! -Orevwar! Kissé zavarba ejtő a látvány, a hangok és a trópusi levegő, az első benyomások. De a kikötőben megnyugszom. A parti kocsma teraszán ülve a lenyugvó napot figyelem, ahogy kerülgeti a trópusi gomolyfelhőket. Le sem kell hunynom a szemem és látom Capt. Lazare Picault hajóját, az "Elizabeth"-et, amint 1742-ben a "Charles" társaságában horgonyt vet az Anse Boileau-öbölben, hogy a mauritiusi kormányzó utasítására feltérképezze a névtelen szigeteket.Csak 14 évvel később nyerte el mai nevét a szigetcsoport, amikor egy újabb expedíció élén Capt. Corneille Nicholas Morphey érkezett ide. A névadó Vicomte Moreau de Seychelles, francia gazdasági miniszter, csak később angolosodott a név Seychelles-re. Hogy miért pont egy miniszterről nevezték el a szigetcsoportot az Indiai-óceán környékén, rejtély. Talán 1875-ben sem tudta már ezt az a hét európai telepes, akik 123 szolga társaságában első települését létrehozta a St. Anne-szigeten. Ők a mai hetvenezres helyi népesség ősei.Hamar otthon érzem magam. A helyi gyártású sör mellett elbeszélgetünk a flotta vezetőjével, miután a bérelt hajónkat átvettük. Először Alain beszél: elmondja a legfontosabb tudnivalókat és a térképeken végigjárjuk az útvonalat, amelyet a következő 10 napban vitorlásunk fedélzetén megteszünk. A 15 méteres OCEANIS 500 típusú hajó neve "Nosy Pearl", nyolc kényelemhez szokott európai számára tökéletes a komfort: páronként egy tágas kabin, saját zuhanyzóval és WC-vel. Enyém a kapitányi, vagy ahogy mi mondjuk, a skipper-kabin, ami jóval puritánabb, mint az utasoké, de a legjobb helyen van: a hajóorrban. Innen mindent látni és hallani. A hajó legkisebb rezdülését is érzem; megszoktam, ha vitorlázom, fél szemem, fél fülem még álmomban is a hajón tartom. Szükség is van az óvatosságra, hiszen minden éjjel horgonyoznunk kell, kikötők - európai, azaz inkább Földközi-tengeri értelemben vett jachtkikötők, ún. marinák - nincsenek a szigeteken. Igaz, hogy az éghajlat errefelé különösen ideális, a trópusi viharok, hurrikánok messze elkerülik a vidéket, és a monszunszél is igen megbízhatóan fúj. Csak egy-egy ritka zivatar idején élénkül fel a szél, ilyenkor beleremeg a hajó a széllökésekbe. De nem kell aggódnunk, a horgony jól tart a tengerfenék homokjában.A Mahé-i kikötő dokkjában számos vitorlás áll a hajónk mellett a pontonhoz kötve, köztük katamaránok is. Itt ideális a katamarán, azaz a kéttörzsű hajó: kis merülése megkönnyíti a korallzátonyok közelében a hajózást és a horgonyzást. A hölgyutasoknak pedig különösen kedvére való a széles fedélzet, nemkülönben a törzsek között kifeszített háló, ahol remekül lehet napozni ég és a tenger között lebegve. Megcsodáljuk az impozáns méretű vitorlásokat, de megállapítjuk, hogy a mi egytörzsű hajónkban sem fogunk csalódni. A csapatunk egy része tapasztalt vitorlázó, akik akkor élvezik igazán a vitorlázást ha a szélben bedőlve hasítja a hajó a hullámokat. Van is ebben az élvezetben részünk. A dél-keleti 25 csomós monszunszélben valósággal robogunk a vizen, míg Mahéról Praslinra érünk. Mahét az út végére tartogatjuk, most csábítanak a horizonton kéklő távolabbi szigetek. A távolság csekély, így röpke néhány órás remek vitorlázás után megérkezünk a Baie St. Anne öbölbe.A térkép sekély vizet jelez, de bátran behajózunk a már ott horgonyzó hajók irányába. A térkép nem hazudott, valóban alig van néhány láb víz a keel alatt; a hajam szála az égnek mered, ahogy a mélységmérő alig mutat 6-7 láb (2 m) vízmélységet. Pedig megszokhattuk volna már, hiszen a Balatonon szinte állandóan ilyen sekély vízben hajózunk. De itt szokatlan. Végül is horgonyt dobunk a többi hajó között. A homokban jól tart a horgony, bár élénk szél fúj.Az éjszakát, sőt a következő napot is itt töltjük. Vízre dobjuk a gumicsónakot - tréfásan csak guminőnek hívjuk, mert vitorlázás közben az orrfedélzeten felfordítva tároljuk és ilyenkor kényelmes rajta heverni. Itt száraz lábbal partra szállni nem lehet, de így romantikusabb is. Még este, amikor étterembe készülünk, sem zavar, hogy a sekély vízben gázolva kell a csónakot a homokos partra kihúzni. Persze időnként pórul jár az óvatlan és éhes hajós: egy alkalommal későn léptünk ki a vízbe, a partra futó hullámok keresztbe fordították a csónakot és tisztességesen eláztattak minket. Az első ösztönös megjegyzéseket hamarosan harsány nevetés váltotta fel. Senkit sem zavart, hogy mezítláb és kissé nedvesen ültünk be az étterem teraszára. A ragyogó barna bőrű pincér hölgy is mezítláb volt. Visszafelé, vidám és romantikus hangulatban már rutinosan vettük a partra kifutó hullámokat és eveztünk a csillogó gyémántokkal teleszórt trópusi ég alatt a hajóhoz. Ilyenkor még sokáig ülünk a fedélzeten és csodáljuk a csillagokat. A déli féltekén vagyunk, keressük a Dél Keresztjét, a CRUX csillagképet. November van, az Orion a fejünk fölött áll, de a Keresztet nem leljük sehol. Hosszas tanakodást követően jövök rá, hogy csak később fog felkelni. Így is lesz, csak hajnal előtt ragyog fel a dél-keleti horizont felett.Mindannyian koránkelők vagyunk. Az első napsugarakkal ébredünk, élvezzük a természet csendjét. A levegő kellemesen enyhe, de a tenger melegebb: 28-29°C. Ne gondolja senki, hogy meg fog főni benne! Sőt, ellenkezőleg, üdítően langyos a víz. A hajó körül hanyatt fekve lebegünk a vízben, így kortyolgatjuk reggeli kávénkat. A Nap rendkívül gyorsan kapaszkodik a Zenit felé, de -mint már említettem-, a szigetek éghajlata egyedülálló; a trópusi "hőség" itt nem nagyobb 30-31°C-nál, noha az Egyenlítő közelében vagyunk. Lágy tengeri szellő enyhíti a meleget.Végigjárjuk a reggeli piacot. Az indiai és kínai kereskedők boltjaiban mindent beszerezhetünk, európai és ausztrál élelmiszereket, új-zélandi gyümölcsöket, dél-afrikai bort és helyi sört. No meg az amerikai kólát. Kissé bántja a szemet a Coca Cola és a Pepsi reklám, de legalább McDonalds itt nincs. Még. Az árak tükrözik a helyi kormány gazdaságpolitikáját: az ország gazdasága a turizmusra épül. A piacon gyümölcs és fantasztikus színekben pompázó halak. A halászok a hajnali fogást kínálják. Papagájhal, vörös pettyes koralhal, bourzwa és még sorolhatnám. Eszembe jutnak az észak-afrikai arab piacok, ahol a hal- és húsárut a napra kiakasztva árulták a kufárok. Persze sűrű légyrajok lepték be a portékát. Amelyik áru az árnyékban állt, arra már azt mondták: "mélyhűtött". Nos, itt is ilyen "mélyhűtött" halat vehettünk, de légynek nyoma sem volt. Mégis, a mi kényes európai gyomrunknak csak akkor friss a friss hal, ha jég között áll. Reménytelenül kérdezzük a halászokat, hol szerezhetnénk itt egy marék jeget? Talán még a szót sem ismerik itt. A kereskedő azonban szótlanul intett, mi követtük. A piac mögötti udvarban kinyitott egy széles vasajtót, s láss csodát! A fészerben embernyi jéghegy állt, darált jégből. Nem lepődtünk volna meg jobban akkor sem, ha az emberünk azt mondja: "Szezám, tárulj"!Praslinon más csodákat is látni. Itt és csak itt terem a "coco de mer", a híres tengeri kókusz. Formája meglepő, mintha sziámi ikrek lennének, kókuszban. A dió tagadhatatlanul erotikus látvány, nem vicc, szabályos női csípőt formáz, egy kókuszrost pamaccsal ott, ahol annak lennie kell! A gyümölcs sehol máshol nem terem a Földön, csak itt, a Tiltott Gyümölcs Völgyében, a Vallée de Mai-ben (ami egyébként a Világörökség részét képezi). A völgy atmoszférája egy temploméhoz hasonítható. A hatalmas és sűrű kókuszpálmaerdő megdöbbentő csöndjét csak a trópusi madarak -köztük az egyedülálló fekete papagáj- röpte zavarja meg. A fák talán érzik is, hogy milyen különleges fontosságot tulajdonított nekik az ember évszázadokon át. A tengeri kókuszt csillagászati ára a hajdani nyugati és keleti uralkodóknak szánt legpompásabb és legritkább ajándékok sorába emelte.A fák közül a fiúk meghaladják a 15 méteres magasságot is. A legidősebb, 215 éves fa 32 méteres magasságával ritka kivétel (fantasztikus elképzelni, hogy az első telepesek jövetelekor sarjadt és végigélte a szigetek újkori történelmét). A pálmafiúk kicsiny sárga virágai egy vaskos és hosszúra nőtt, barna vesszőn virítanak. Tökéletes fallikus jelkép...; hogy irigykedhettek a hajdani tengerészek! A fiúk ráadásul hosszabb ideig is élnek, mint a nőpálmák, amelyek -vagy akik?- egy tucat diót nevelnek az ágaik tövében. A diók a 18-25 kg-ot is elérik. Nem csoda, hogy a nőpálma nem tud magasra nőni ezzel a teherrel, ráadásul némelykor az erős, viharos szelet is el kell viselnie, minthogy az összes pálmafaj közül a legnagyobb levelekkel rendelkezik.Igaz legenda szerint a tengeri kókuszpálmák viharos éjszakákon esnek szerelembe, de jaj annak, aki meglesi őket! A tudósok szerint ugyan a szél és az élénk színű gekkók a fiúpálmák beporzó ügynökei, de ez az állítás a tengeri kígyókban, hajókat összeroppantó óriás polipokban és kísértethajókban hívő igaz tengerészek számára teljesen hihetetlennek és valótlannak tűnik. A diókat aphrodisiacumként, azaz nemi vágyat fokozó szerként tartották sokáig számon, a szárított héját lereszelték és szerelmi bájitalként árulták. Ki ne hallott volna eddig a nux medica-ról?Praslint nem lehet úgy körbehajózni, hogy közben a környező szigeteket ne érintsük. La Digue olyan közel van, hogy alig bontunk vitorlát, már szedhetjük is le őket. A szigetek között járó schooner-ek mólója előtt horgonyzunk. A partról creol muzsika szól. Partra szállunk a korallzátony álta védett homokos parton. Néhány ház, templom és iskola, no meg a turisták pálmatetős bungallói állnak a kis kikötő közelében. A hotel teraszáról csodálják a vendégek a naplementét. Ki az éttermi asztalnál ül, ki a kis medencében hűsölve, a vízi bárpult előtt whiskyzik. Mi inkább elsétálunk az apály által nedvesen hagyott fövenyen az Anse Source D'Argent elképesztő formájú szikláihoz. A lemenő nap vörös fényében kisérteties, drámai fényben úsznak az erodált gránitsziklák. Lefekszünk a meleg sziklákra, amelyek bármely pillanatban ledőlni késznek látszanak, onnan figyeljük a déli égbolt előtünedező ismeretlen csillagait.Ezen a szigeten a helyiek kétkerekű ökrösszekéren közlekednek (az utazókat is örömmel felveszik), mi azonban bérelt kerékpáron járjuk be a partokat. Persze a biciklikre alkudni kell a kis néger cerberussal, de végül mindenki megelégedésére csapunk egymás tenyerébe. "Csak állítsák ide a bringákat, ha visszajöttek"- mondja a srác; nem fog minket megvárni, hisz délidőben ki dolgozik errefelé? Sajnos, nem lehet a szigetet teljesen körbekarikázni, mert a betonút egy távoli ponton meglepő hirtelenséggel elfogy a kerekek alól, de találunk árnyas kerülőutat a sziget belsején át. A kikötőtől délre találjuk a nemzeti parkok egyikét. Ez a park rejti az Emanuelle-filmek koloniál stílusú épületét, egy működő korpamalmot, ahol ökörhajtásos járgány által működtetett olajütőből csöpög a kókuszolaj, egy ősi hajóépítő üzemet, ahol a sajátos formájú helyi szkúnereket építik, kókusz- és vaníliaültetvényeket, teknősfarmot,... a többi látványosságra már nem is emlékszem, nagyon tűzött a nap.Praslin északi partjára tartunk. Nem tudunk azonban elmenni a Petite Soeur és a Grand Soeur mellett úgy, hogy legalább egy rövid víz alatti felfedező túrát ne tegyünk. Fenséges látvány a végtelen korall-kert, az ezer színben pompázó halak fogataga. Nem vagyok gyakorlott búvár, pattog a fülem néhány méter mélyen is. Most azonban nem ettől áll el a lélegzetem: egy óriásteknős úszik velem szemben. Lustán tempózik, miközben legalább olyan kíváncsisággal figyel engem, ahogyan én őt. Vajon mit gondolhat rólam, miközben a meglepetésből felocsúdva és levegő után kapkodva kapálózok a felszín felé?Újra Praslinon horgonyzunk, a Cote d'Or, azaz Aranypart és a St. Pierre-sziget között. Ennek a kis sziklaszigetnek a látképe talán a legismertebb, gyakran találkozni vele utazási irodák prospektusaiban. Az Aranypart végig finom fehér homokkal borított. Ehhez hasonló, majd' liszt finomságú korallhomokkal még sehol sem találkoztam. A parti fák mögött szolíd bungallók sorakoznak, de a mindenki számára nyitott parton mégsincsen tömeg. Másnap az Anse Lazio öböl felé tartunk, amely sokak véleménye szerint a legszebb partszakasz az egész vidéken. Szerintünk is az, sőt, a norvég turisták is osztják ezt a véleményt, akikkel az esti szellőben susogó pálmák alatt beszélgetek. Irigyelnek bennünket: mi minden este máshol alszunk, a hajónkkal kényünk-kedvünk szerint csatangolhatunk a szigetek között. Irigyelhetnek is, szabadok vagyunk, mint a szomszéd szigetek madarai. Százával fészkelnek az Aride-n, a Bird-island-on vagy Denis-en. Költési időben nem is lehet őket háborgatni, de nem is érdemes, a fülsüketítő ricsajuk elviselhetetlen.A Curieuse tengeri nemzeti parkban vagyunk. Áthajózunk a szomszédos Curieuse-szigetre, a Turtle-pond tengertől elrekesztett öblében természetes környezetben figyelhetjük az óriásteknősöket. "Ha itt lennének a kicsi gyerekeim, fölülhetnének a teknőcök páncéljára és pancsolhatnának a sekély parti vízben"-, mélázok a közeli emeletes faépület árnyas verandáján. Gyarmati hangulat árad a jó állapotban levő műemléképületen, amint a takamaka és kazuárfa ágai között beszűrődik a bágyadt napsugár. Ez az épület volt a doktor háza, amikor a közeli leprások kórházába ellátogatott. Megborzongok. Az ide bezárt betegek valószínűleg a reménytelenség érzésével élhették lassan fogyatkozó napjaikat ezen a csodálatos parton... Pedig mangó, banán, narancs, mandarin, kerbedef (ennek a gyümölcsnek talán nincs is magyar neve?) és kenyérfa nő a szigeten és sok más kisebb termény tartja el a néhány szigetlakót. Ők természetesen egészségesek és jól érzik itt magukat.A hajónkat Mahé felé kormányozzuk, repül az idő, vissza kell térnünk. Elvitorlázunk a Cousine és a Cousin ikersziget mellett. Miután a szigetet megvette a Világ Vadvédelmi Alapítvány (WWF), 1975-ben speciális madárvédelmi rezervátum lett belőle. A természetvédelem a túrizmus fejlesztése mellett elsőrendű szempont a kormány politikájában. Azonban nem csak ezt a szigetet adták magánkézbe, sok másikra is kitették a táblát: "PRIVATE". Ide jobbára csak a szigetecskén épített hotel vendégei léphetnek be; máshol szívesen látják az utazókat, főleg, ha a "belépti díjat" kifizették. Ilyen sziget a North Island (Il du Nord) is. Igaz, egy teremtett lélekkel nem találkoztunk az egész szigeten, néhány arra vetődött halászon és egy csapat delfinen, valamint az erdő mocsaraiban dagonyázó szarvasmarhákon kívül. Egyedül voltunk a szigeten! Teljesen egyedül a parti homokon, az erdőben háborítatlanul gyűjtögettük a súlyos kókuszdiókat, amelyeket megrázogatva, belül hivogatóan locsogott a hűs kókusztej. Rutinos tengerészeknél mindig van kés, így nem kellett sokat várni, hogy hozzájussunk a természet adta üdítőhöz. Főleg, mert nagyon szomjasak voltunk. A rutinos tengerészeket itt is megtréfálták a hullámok. A nyílt óceán felől érkező holthullámzás nagyobb bukóhullámokat görget ki a partra, mint máshol. Itt partra szállni vagy elindulni komolyabb feladat, nem is mindig sikerül. Egy alkalommal felborított minket a hullám, előbb mi értünk ki a partra, a csónak csak utánunk következett. A fejünkre.Hasonlóan magánsziget Mahé közelében a Moyenne. A tulajdonos Brendon Grimshaw, újságíró, akinek az "apja és barátja", Raymond Grimshow itt is van eltemetve. A szigethez számos legenda kötődik kalózokról, elásott kincsekről, barlangokról és szellemekről. Ezek a legendák természetesen mind igazak, mint ahogy igazak a közeli Silhouette-sziget folklórjában élő legendák a híres francia kalózról, Hodoul-ról, aki a sziklás hegyekben rejtett el mesés kincseket. A sziget egyébként a csoport harmadik legnagyobbika, 6-700 méteres csúcsaival; valóban impozáns látvány a tengerről. A kincsek után kutatni majdnem reménytelen, csak kókusz- és fahéjültetvényeket találunk. A vidék teljesen vad, csipkézett sziklák között vezet az ösvény a partról a hegyek közé. Ilyennek képzelhette Verne a "Rejtelmes sziget"-et.Sietnünk kellene, hogy Mahét is körbe tudjuk járni, de a szél eláll. Közeleg a monszunváltás ideje, amikor a szélirány dél-keletiről átvált észak-nyugatira. Decembertől már az eddigivel teljesen ellenkező szélirány lesz az uralkodó, de a szelek ura most még bizonytalankodik. A gyenge NW szél egészen április-májusig fúj, nem is korbácsolja fel a tengert. Májustól ismét a SE-monszun kerekedik felül, az Indiai-óceán és az irdatlan ázsiai kontinens örökös harcában éppen győzedelmes fél akarata szerint. Július-augusztusra az Óceán kimutatja a foga fehérjét, nekiereszti a szeleket. Ezek a szelek a végtelen vízen végigszáguldva és az Arab-tengerre érve komoly viharrá dagadnak és kellemetlen nagy hullámokat görgetnek maguk előtt. Annak idején, mikor a teherhajókkal jártunk erre nyáridőben, sokszor megszenvedtük ezeket a hullámokat. Attól kezdve, hogy Afrika szarvánál kiértünk a nyílt óceánra, amíg el nem értünk a Maldív-szigetekig, vagy a maláj partokig, nem tudtunk kimenni a fedélzetre, amit percenként söpörtek végig a hullámok. Itt azonban távolról sem viharos az idő, vitorlázásra, szörfözésre kiválóan alkalmas. Augusztusban tartják a nemzetközi szigetek-közötti szörfversenyt. A Mahé és Praslin közötti huszonöt tengeri mérföldes távot egy óra alatt befutják a szörfösök! A vitorlázó, amikor azt hiszi, hogy száguld a hajójával, lomha bálnának érzi magát, amint az aprócska vitorlák elrobognak mellette.Nem marad időnk a legnagyobb sziget körbehajózására. Meglátogatjuk Baie Beau Vallon-t, a népszerű, egyúttal nyaralóktól és túristáktól nyüzsgő partot. Gyorsan odébbállunk. Megkerülve a Pointe Matoopa fokot, gyenge szélben csak az Ile Thérése szigetig jutunk. A programunk a megszokott-megúnhatatlan: búvárkodás, sziget-felfedezés, kókuszbontás, napozás és hűsölés a parti fövenyen. Közben lopva megcsodáljuk a közelben időző bájos hölgytársaságot - a szemközti partról, a Berjaya Mahé Beach Hotel-ből jöttek, legalábbis a csónakjukon ez a név áll; itt rendezik hamarosan a Világ Szépségkirálynő választást. Távcsövön látni is a tengerparton épített hatalmas színpadot. A csinos sellők mégsem versenyzők, bár szerintünk azok lehetnének. Nem is tudjuk levenni a szemünket róluk, legalábbis nekem úgy tűnik, hogy férfitársaim is sűrűn pislognak feléjük. Most aztán csapdában vannak a rutinos tengerészek!Az utolsó napot börtönben töltjük. A Ste. Anne Tengeri Nemzeti Park-ban, nagy területű korallzátonyon egy nagyobb és több kisebb sziget ül, közöttük a már említett Ile Moyenne. Most az Ile Ronde kicsiny sziget mellett horgonyzunk. A legjobb snorkel hely a Parkban. Régen ez a sziget is lepratelep volt (hogy változnak az idők, akkor mindenki elvágyott innen, most meg hányan szeretnének idejönni), kórházzal, külön kis épülettel a gondozók számára, egy kicsiny kápolnával és börtönnel. Ebben a bötrönben ülünk, időközben bár lett belőle. Később átvonulunk a kápolnába, hogy utolsó perceinket itt töltsük el: a kápolna most a Chez Gaby étterem, melynek specialitása a nyárson sütött tonhalszelet helyi szósszal, sült padlizsán, friss saláták, hal és csirkeszeletek curry-vel, lencse különféle chutney-val (indiai eredetű, többféle gyümölcsből készült erősen fűszeres ízesítő, húsokhoz).Az utolsó délelőttöt Victorián töltjük. Vissza kell szokni a szárazföldi élethez, újra cipőben és ruhában járunk, kövezett utcán, szupermarketek, posta, boltok, múzeumok között, csak az arborétum fái és teknősei emlékeztetnek az elmúlt napokra.A mólón Alain, a jóképű francia fiatalember közelít fényes barna bőrű barátnőjével; ők adták át a hajót két hete, most is ők ellenőrzik, hogy mindent rendben adunk-e vissza. Ismerik a hajót, ők vitorláztak vele ide Franciaországból a nyáron.Sok mindent mesélnék még, de most és itt nem tudok mit mondani. Minden tengeri utam végeztével ugyanaz az érzés fog el, akár 10 hónapot, akár csak 10 napot töltöttem a hajón. Jó hazatérni, de a megszokott hajótól nehéz elválni. Nem véletlen, hogy idegen nyelvekben a "hajó" nőnemű főnév... Igaza volt Michael Palinnek, nem? document.write('Mare Nostrum');Hogyan is ejtik hát a Seychelles-szigetek nevét? Esténként a helyi angol nyelvű rádióadót hallgatom. Csönd van, csak játékos hullámocskák locsognak a hajó hasa alatt. A bársonyos hangú bemondónő elbűvölően ejti ki a nevet: Széjsölsz. De ennek a szónak a hangulatát már nem tudom leírni; ezt át kell élni.Kép és szöveg: Horváth Csaba
Durban az emberarcú metropolisz
Délkeletnek haladva Durban felé az N3-as autópályán, egyre melegebb lesz a levegő, páratartalmát a kocsiból kinyújtott kézzel is lehet érezni. Johannesburgból indulva, amely1000 - 1700 m magasan fekszik, lemegyünk egészen a tengerszintre. A városhoz közelítve minden kilométerrel jobban lehet érezni az Indiai-óceán hatalmas vizének közelségét.Felbukkant Durban a hegyek közül, ezernyi fényével, mint hatalmas metropolisz világított. A központba vezető autópálya a kikötő mellett halad el. Darui állandó mozgásban vannak, terhektől megrakva éjjel nappal dolgoznak, pakolják a gigantikus hajók gyomrából ki-be a fogyni nem akaró rakományt. Már az éjszaka fényében érkeztünk, mégis nappali nyüzsgést, forgást tapasztalunk a város utcáin. A kikötő közelében lévő házakban gyakoriak a vörös lámpás kapuk, amelyekből az éjjeli pillangók indulnak útjukra, hogy aztán visszaszállva a falakkal elrejtsék az illékony boldogság perceit.Szinte minden helyet kihasználva, utcai árusok kínálgatják emléktárgyaikat az égbe törő felhőkarcolók tövében. Egyik-másik már ültében alszik -  nem is csoda, hiszen az idő éjfél körül jár -, de azonnal kinyitja szemét és kínálja portékáját, mivel mindenki potenciális vásárló lehet. Abrosz méretű leterített kendőiken megtalálható a jellegzetes afrikai maszkoktól a fogkrémig minden. India után ebben a városban a legnagyobb az indiai populáció, népességük 500 ezerre becsülhető a városban, és kb. 1 millió egész Dél-Afrikában.Színes, változatos élet tárul elénk, miközben a háttérből kihallatszik az Indiai-óceán monoton zúgása. Lementünk a mólóra, ahol a part folytatásaként stégeken lehet hosszan besétálni a víz fölé. Alattunk a fodrozódó hullámok robajlanak; sötét lévén, fehér csipkés tetejük megsokszorozza méretüket. A hűvösebb szél a hullámokkal együtt lépteinket is a part felé sodorja... A parton apró rákok szédítő sebességgel, kicsi lábaikat komikusan szedve indulnak két hullám között a táplálékért. Közvetlenül a homokos parton a horgászok jól irányzott dobással vágják be az ólomnehezék súlyától messzire röpülő horgot, aztán egymás mellett állva várják az ígéretes fogást. Ezen a helyen nem kell csendben maradniuk a víz óriás hullámai hangos moraj közepette találkoznak a szárazfölddel, ami elnyom minden emberi hangot.Éjjel az óceán mellett üldögélve, a szemlélő átérzi azt a kimeríthetetlen energiát, amely az idők végtelenségig ilyen erővel fog találkozni a parttal. Láttára elenyésznek a mindennapi gondok. A vágyott boldogságra mindenki rátalálhat, ha megáll az óceán pattján, és belehallgat, amit mond a robajlás. Ősi bölcsességek tapasztalatait adja át a víz, amelyeket önmagunkba fordulva lehet csak meghallani.Megnyugtató, hogy örök érvényű természeti erők vesznek körül bennünket, emberi léptékkel nem mérhetőek. Amikor ilyen állandósággal találkozom, minden hétköznapi dolog eltörpül. Tudom, azoknak is megvan a helyük, de sokszor több teret kapnak, mint amennyit megérdemelnek, és észrevétlen átalakítják az életünket...Korán reggel ébredtünk. Szállodánk ablakából látjuk az Indiai-óceán partját, és mivel az oldalsó szárnyban kaptunk szobát, lelátunk az utca forgatagára is. Olyan érzésem támadt, mintha egy hídon állnék, amely összeköt és elválaszt két világot. Jobbra az Indiai-óceán hullámzó kéksége baloldalon a civilizáció, az urbanizált társadalom kellékeivel. Nem vitás, melyiket választjuk.Férjemmel együtt azt hittük, az elsők között leszünk, amikor kisétálunk a mólóra, de már többen megelőztek bennünket. Sokan futnak a homokos parton, jógáznak, karateedzést tartanak, kutya kedvenceiket sétáltatják vagy mint mi, egyszerűen csak élvezik a gyaloglást. Fekete embercsapat fürdik a víz hullámaiban. Fiúk, lányok önfeledten vetetik bele magukat az óceánba. Vasárnap reggel van, ők itt töltik a hétvégét, valószínűleg délután indulnak vissza a falujukba, így minden percet kihasználnak a fürdésre. Sokaknál láttam műanyag kannákat, üdítős flakonokat. Ott sorakoznak megtöltve a ruháik mellett. Furdalt bennünket a kíváncsiság, mire használják ezeket? A mellettünk elhaladó két fiatal lánytól, akik szintén kannát cipeltek, férjem meg is kérdezte: - Mit csináltok ezekkel? Nos, a következő választ kaptuk; Összegyűjtjük az Indiai-óceán vizét, és hazavisszük a családnak. Anyánk, apánk talán soha nem láthatja meg az óceánt, de elmondhatja, hogy megfürdött benne.Sokáig nem tudtunk megszólalni ezek után, olyan tiszta, őszinte szeretet sugárzott szavaikból. Elképzeltem, ahogy a szülők lavórba öntik a vizet, és megfürdenek az Indiai-óceánban. Nem mulatságosnak éreztem, hanem meghatónak...Felhőkarcolók ékesítik a város magját fémes csillogással. A csupa ablak üvegpalotákon visszatükröződik a kék égbolt fehér gomolyagainak suhanása.A szállodák tövében, közvetlenül a patt mellett keleti stílusú parkok, virágzó és zöld kertek nyújtanak pihenési lehetőséget padokkal, pálmafákkal.Éjjel-nappal díjtalanul használható medencék sorakoznak közvetlenül a homokos part mellett, olyan bennük az úszás élménye, mintha a nyílt vízen szelnénk a habokat. Gyerekzsivajtól hangos a vízi világ. Szökőkutak között, hidakon sétálhatunk ebben a paradicsomban. Hátterében vidámpark kínál szórakozási lehetőséget. A libegőre felülve elrugaszkodhatunk a földtől, madártávlatból szemlélhetjük az eseményeket. Ebben a hőségben frissítően hatott a vízfelől érkező szél. Az emberek könnyű viseletben, lenge ruhában közlekednek. A part menti, több kilométer hosszú sétány kövezetén fiatalok gurulnak görkorcsolyán. Távolabb a gördeszkákkal nem mindig jönnek össze a bravúros ugrások úgy, ahogy megtervezték, de nevetéssel megoldódnak a dolgok.Láthatóan nagy figyelmet kap a közbiztonság, a rend őrei mindent megtesznek azért, hogy az ide látogató turista nyugalomban érezze magát. A rendőrök a sétáló körzetben kerékpárral közlekednek, bukósisakban, rövidnadrágos egyenruhában.Történelmi mérföldkövekElőször szokatlan a szemnek az épületek színes kavalkádja, múlt és jelen keveredése - vibrál, pezseg minden. Durban Dél-Afrika harmadik legnagyobb városa, nemcsak fő turistaközpont, hanem az ország legnagyobb kikötője is.Népessége mutatja legjobban nagyvárosias jellegét. Különösen rányomja bélyegét a városképre az indiai népcsoport jelenléte. Az 1860-as években érkeztek az első indiaiak, hogy Natal cukornádültetvényein dolgozzanak.Pillantsunk vissza még távolabbra a múltba, egészen az 1497-es esztendőig, amikor a híres portugál hajóskapitány, Vasco da Gama hajózott el a part mentén, éppen karácsony napján. E jeles ünnep tiszteletére a területnek a Terra do Natal ("A világra jövetel földje") nevet adta. Több fehér telepes próbált kikötni a parti vizeken, erről tanúskodik a sok zátonyra futott hajó Natal partjainál. A korai 19. században a fokföldi kereskedők hallottak egy új, zulu nemzet kialakulásáról, amelynek a hadakozó Shaka király lett a vezetője. Megpróbáltak kikötésre alkalmas területet. keresni, hogy felvegyék velük a kereskedelmi kapcsolatokat. Elkezdődött egy kikötésre alkalmas öböl felkutatása. Az egyik ilyen expedíció 1823-ban James King és Francis Farewell főhadnagyok vezetésével felhajózott egészen St. Lucia területére, majd szorosan a part mentén lefelé haladva az áramlattal, megtalálták a mai kikötő helyét és elnevezték NatalBaynek.Nagyon jól ismerték a dél-afrikai partokat, és tudták, hogy hajójuk könnyen fennakadhat egy fentről nem látható zátonyon, ami nagyon gyakori a partközeli vizekben. Úgy döntöttek, nem kockáztatják meg a kikötést, de mielőtt visszaindultak volna Cape Townba, hatalmas vihar kerekedett, és a szél átsegítette hajójukat a folyótorkolatnál felhalmozódott homokdűnék felett. Miután sikeresen partot értek, megállapították, hogy ha ki tudják mélyíteni az öblöt, akkor az alkalmassá válik a kikötésre. Így született meg Port Natal kikötőjének terve. 1824-ben Farewell visszatért Henry Finn társaságában, a Júlia és Antelope hajókkal, hogy lerakják egy új város alapjait.Első feladatuk volt, hogy a rettegett Shaka zulu királlyal felvegyék a kapcsolatot. A tárgyalások eredményeként megegyeztek egy 9000 hektáros terület használatáról az öböl körül, és beindult a kereskedelem, főleg állatbőrökkel és elefántagyarakkal. A telepesektől való félelmükben a zuluk erős sereget állomásoztattak nem messze az öböltől, amit uKangel' ama Nkengane névvel illettek, jelentése "Óvakodj a csavargóktól".A telepesek és a zuluk közötti viszony 1831-ben romlott meg, amikor Shaka király utódja, Dingane lerohanta a kereskedőtelepülést. Később ugyan békét kötöttek, de a telepesek úgy vélték, növelni kell létszámukat. 1835-re már harmincöt férfit számláltak. Ebben az évben kapta Port Natal a Durban nevet is. 1835. június 23-án Allen Gardiner misszionárius vezetésével tizenöt telepes úgy döntött, hogy kijelöli egy város alapjait. Nevét a fokföldi gyarmat akkori kormányzója, Sir Benjamin D'Urban után kapta. Azzal a nem titkolt szándékkal választották a névadó személyét, hogy a területet a fokföldi gyarmat befogadja, ám ez a terv meghiúsult. Az angol elutasítás bizonytalanságot okozott a kis település életében, de 1837-ben új remény csillant fel. A voortrekkerek kezdtek beszivárogni Fokföld területéről, és vezetőjük, Piet Retief 1837. október 20-án megegyezett Dingane-nal a terület jogairól, ami stabilizációt hozott a kis telepes csapat életébe. D'Urban területén az első telket 1837. október 21-én adták el. Az élet azonban nem volt nyugodt: Dingane 1838. február 6-án uMgungundlovuban legyilkoltatta Piet Retief vezetőt és küldöttségét, majd a zuluk megtámadták D'Urban telepeseit is. Közülük többen azután a közeli Salisbury szigetén talált menedéket, ahová a zulu harcosok nem tudták követni őket. Az állandó összetűzéseknek a Blood River-i csata vetett véget 1838. december 16-án, amikor a voortrekkerek megverték Dingane zulu harcosait.Az élet a viharos történelmi idők után lecsendesedett. 1839-ben kialakultak Durban területén az első utcák. Ekkoriban jött létre Pietermaritzburgban a voortrekkerek Natalia nevű köztársasága, amely 1840-re két új területtel bővült, Port Natallal és Weenennel. Durban mellett, Congellában is terjeszkedtek a voortrekkerek, és egyre több telket jelöltek ki, amit a durbani britek elnéztek, mert az esetleges zulu támadásoktól védettséget élveztek. Durban város első bírója Alexander Biggar volt, és a várost C. G. Cato irányította.Nagy Britannia nem nézte jó szemmel a város fejlődét, és 1842-ben úgy döntött, közbelép. Kis csapatot küldtek, hogy terjessze ki a brit uralmat a telepesekre. Ez persze nem ment ilyen egyszerűen; a legérdekesebb történetet kicsit később mondom el, Dick King szobra kapcsán. Mindenesetre röviddel ezután sok telepes elvándorolt a Drakensberg hegyei közé, és visszahúzódott a mai Free State tartomány területére.Natal 1844. május 31-én hivatalosan a fokföldi gyarmat része lett. A brit védelem hatására brit és külföldi telepesek kezdtek beáramlani Durban területére, s 1854. május 15-én, amikor lakossága elérte az 1200 főt, hivatalosan közigazgatási központtá nyilvánították a várost. Utcáin sétálva mais láthatjuk a belváros gyarmati stílusú épületeit.Durban első vasútvonala 1860-ban épült, a kikötőt és a Pointot, vagyis a kikötő  öble és a tenger közötti félszigetet kötötte össze 3 km hosszan. Hat évvel később meghosszabbították Umgenüg, ahonnan követ szállítottak a kikötőbe. A kocsikat Angliából hozták, Henry Jacob mozdonyvezető állította össze a szerelvényt. 1860. június 23-án megtartott avatóünnepsége után naponta három alkalommal közlekedett a kikötő és a Point között. Minden eshetőségre felkészülve egy csapat ökör állt készen arra az esetre, ha a vonat lerobbanna. Az első omnibuszjáratot 1870-ben állították a lakosság szolgálatába. 1902-ben a lóvontatású járatot villamos váltotta fel. A kor fejlődésével 1940-ben trolibusz, majd napjainkban dízel autóbusz szállítja a lakosságot.
A napfény birodalma, és az elveszett város
Sun City és Lost City Johannesburgból az 8512-es úton, a Hartbeespoort Dam felé haladva lehet eljutni a 180 km távolságra fekvő pihenő paradicsomba. Rátérve az R 512-es útra, minden elágazásnál táblák mutatják az utat Sun City felé.Az út első része változatos tájat ígér. Terhüktől roskadó narancsültetvények, virágzó, hatalmas bokrok szegélyezik az utat. Később hegységeken, kövek között halad az aszfaltos út. Félúton sík területhez érünk, ahol tswana települések bádogházai sorakoznak. Oda építik a házaikat, ahova akarják, nem szükséges az építési engedély. A környéken található anyagokat használják fel épületeikhez. Ebből a szempontból elég változatos ez az útszakasz is. Távolabb arany- és platinabányával találkozunk. Nem sokkal a megérkezés előtti hosszú egyenes szakaszon már látható a hegyoldalon magasodó Sun City adótornya; jelzi, hogy közel a cél, kis idő múlva megérkezünk.Sun City és The Lost City a volt Bophuthatswana bantusztán rejtekén, a Pilanesberg Nemzeti Park közvetlen határában épült. Földöntúli varázslatot ígér a 25 hektáros birodalom meglátogatása. A kövekből megépített, állatok domborműveivel díszített kapun átlépve már az út maga vezet bennünket. 2 km távolságra a bejárattól található Sun City, amely az első kaszinó- és üdülőközpont volt Dél-Afrikában. Történelmi mérföldkövek Létrehozója Sol Kerzner, 1964-ben, huszonkilenc évesen alkotta meg első ötcsillagos szállodáját az Indiai-óceán partján, Umhlanga Rocksnál, Beverly Hills néven. Ebben az időben jó üzleti érzékkel megáldott könyvelőként dolgozott a számok világában. A Durban mellett felépített hotellel alapította meg a Southern Sun Hotel csoport első tagját, amely napjainkra a Holiday Inn dél-afrikai láncolatát is magában foglalja. Ez tagja a nemzetközi Intercontinental szállodahálózatnak is. Kerzner erős, növekedni, terjeszkedni vágyó alkata kinőtte a Southern csoport méreteit. Részvényeit eladta, és ebből hozta létre a Sun International csoportot, amelynek az első, "alapító" hotelja a Sun City Hotel és Casino volt, amelyet 1980-ban nyitott meg. Napjainkra ez a szállodaláncolat a világ tíz legnagyobb méretű, legjobban jövedelmező szállodahálózata közé tartozik.A bevezető aszfaltúton haladva egyre többet mutat magából ez a birodalom. Körös-körül buja trópusi növényzet, virágzó bokrok, a szivárvány összes színében pompázó paradicsomi táj fogad bennünket. Fölöttünk az út mellett függő vasút köti össze a szállodákat; ha a látogató a Johannesburgból érkező, menetrend szerinti járattal érkezik, akkor a kaputól ezzel a vasúttal közlekedhet. Cabanas A birodalom első állomása a Cabanas háromcsillagos szálloda. Tarka libériás, afrikai boy fogadja a látogatót a bejáratnál. Modern stílusú épület, esztétikusan keverednek benne az afrikai motívumok díszítőjegyei korunk építészeti megoldásaival. Ovális aulájában található a recepció, innen kétoldalt, félkörívben, hosszú lépcső vezet a reggeliző-vacsorázó helyre. Reggel és este a szálloda vendégeit terülj-terülj asztalkám jellegű svédasztal várja. Bőséggel ehetünk a jobbnál jobb falatokból.Világos, márványborítású padlón járva gyönyörködhetünk a virágkompozíciókban. Aulájának teraszáról lenézve, látható a hatalmas pálmafák koronája, a harsogó madárvilág. Lefelé haladva a lépcsőn elérünk a pázsit melletti, kék vizű medencékhez. Partjaik mellett nyugágyak sorakoznak, amelyeken a nap szerelmesei barnulhatnak, napernyők védik az óvatosabbakat. Kör alakú, nádtetős bárokban lehet a szomjat oltani.Mezítláb sétáltam a selymes fűben. Átadtam magam a pihenésnek.Mélykék színű tó alkotja a természetes határt, ejtőernyőzni, jetskizni, motor csónakázni, vízisízni lehet rajta. Ez a vízsportok paradicsoma. A közepén fekvő kis sziget pálmafáin megszámlálhatatlan tömegű madár lármázik.Szürke, kecses, hosszú lábú piros csőrű madarak sétálnak peckesen a kertben. A Cabanas apartmanjai a kanyargós járda mellett találhatóak, szobáik minden igényt kielégítenek. Golf a napfény-városban Sun City nemzetközi hírű golfpályáját a világhírű Ciary Playcr tervezte. A hatalmas pálya zöld fűköntösével betakarja a környező dombokat, gyönyörű adottságai miatt sokan felkeresik. Minden évben rendeznek versenyeket, amelyeken a világ legjobbjai mérhetik össze tudásukat. Ezen a pályán játszott az ausztrál Greg Norman, a német Berhard Langer és a dél-afrikai Ernie Els. Fekete segítők hatalmas tartókban viszik az ütőket, segítenek a játékosoknak a cipelésben. Sun City Hotel és Casino A golfpálya ösvényén továbbsétálva látható a Sun City Hotel és Casino négycsillagos, több emeletnyi magas, szárnyas épülete. Teraszai előtt fákkal, bokrokkal övezve különböző mélységű és nagyságú úszómedence-csoportok találhatók.A belső előcsarnok közepén fent, a kupolához közel, dzsungelbárt építettek. Mindenütt az őserdő harsány színei dominálnak a csupa fa- és náddíszítés miatt. Karcsú nádszékekben és süppedős fotelekben kortyolhatjuk el italainkat, vízesés csobogással a háttérben.Vendéglők, bárok, kaszinók találhatók az alsó részben. Utcai ruhában is nyugodtan hódolhatunk a játék örömének.Itt kapott helyet a revüszínház is. Műsora nagyon látványos, amolyan Moulin Rouge-stílusban előadott történetek. Kiváló hangú énekesei mellett nagy tollas, kosztümös lányok táncolják végig az előadást, a férfiak külön örömére.Főbejárata mellett afrikai stílusú szökőkút található. Itt lehet jelentkezni szafaritúrára a Pilanesberg Nemzeti Parkba. Kora reggeli és délutáni indulással szervezik, de éjszakai szafárik is igényelhetők.Külön érdekesség a hőlégballonos-pezsgős panorámarepülés a Pilanesberg hegyvonulatai fölött.Madár távlatból, levegőből élvezhetjük táj szépségét. Cascades Hotel Az ötcsillagos Cascades Hotel távolabb elhelyezkedő, háromszög alakú épületét, Sun City Hotelt és a Casinót dzsungel övezi. Egzotikus világát keresztül-kasul felfedezhetjük. Trópusi fái között orchideák nyílnak. Zöld lombok között sejtelmesen átszűrődő fény tompítja le a színeket.Majmok ugrálnak az ágak között, éles hangú papagájok rikoltoznak. Tavain liliomok virulnak, flamingók, hattyúk és különböző egzotikus madarak sokasága élvezi az erdőt. Zuhataga felett kötélhíd vezet át a túlsó partra. Jacuzzi medence, pezsgőfürdő húzódik odalent a kövek rejtekében. Fövenyén pávák illegetik magukat, színes tollaikon a napfénye játszik.Fahíd ível át a dzsungel határát szegélyező tavon, amely bevezet a Cascades komplexum épületébe. Belső terét diszkrét elegancia jellemzi. Teraszáról az épülethez tartozó úszómedencékre lehet látni, amelyekbe a víz őskori állapotokat idéző barlangokból zúdul alá. A barlangteremben vendéglő nyújt étkezési lehetőséget, kiváló és változatos koktélkínálattal. Körülöttünk majomcsaládok ólálkodnak az áhított jobb falat reményében. Ottlétemkor meg örökíthettem egy fekete esküvőt, itt rendezték az esküvői ceremóniát. Legjobban a tarka ruhába öltöztetett gyereksereg tetszett, önfeledten adták át magukat az eseményeknek.Domboldalának zöld területén kialakított teniszpályáit bárki használhatja.A Cascades harmadik emeletéről lehet átmenni a kaszinók játék automatáinak világába. Varázslatos barlangcsarnokokon keresztül lábunk alatt megkövült láva folyam vezet, amely az elveszett város legendájára emlékeztet. Kövessük a fekete sávot a barlangrengetegben! Körös-körül éttermek, üzletek találhatók. Ezernyi változatos ízzel kápráztathatjuk el magukat. Hatalmas, több ezer ember befogadására alkalmas termében, a Super Bowlban koncerteket, szépségversenyeket rendeznek. Sikerült bejutnom a "Miss South Africa" impozáns versenyére, gyönyörű lányokat fotóztam az első sorból. Látványos, mozgalmas, táncos-zenés showműsor adta a verseny keretét. Kétfélék voltak a lányok: szépek és még szebbek. Ahogy illik, felszabadultan mosolygott a győztes. A meghatottság könnyeivel szemében, rálépett a karrier rögös útjára. Mindenesetre a lehetőség a sors által megadatott, hogy szépsége és kapcsolatai jóvoltából okosan felépítse jövőjét. Kívánom neki a legjobbakat! 500 ezer rand ajándék és készpénz járt az első díjjal, amely 17 millió forintnak megfelelő érték. Entertainment Centre Kipróbáltuk mi is az Entertainment Centre játékautomata- és szórakoztató központ karos pénznyelőit, de sajnos csak az élménnyel lettünk gazdagabbak. Szédületes arcokkal találkoztam, ahogy mindenről megfeledkezve húzgálták a gép karját, ott csillogott a vágy és a játék szenvedélye Fiatal és öreg vonásokon egyaránt.Mozgólépcső visz fel a The Lost Cityhez vezető átjáróhoz. Mielőtt kiléptem a hegyoldal mesebeli elefántdomborműves kapuján, a korlátról lenéztem a kaszinók világára. Fölöttünk a kupolában a csillagrendszer apró körtéi világítanak, jelezvén: kozmikus varázslat ez, határ a csillagos ég.Lost City mesebeli birodalmaAz elveszett város legendája szerint több ezer évvel ezelőtt valahonnan északról egy ismeretlen, idegen törzs vonult erre a helyre. Déli irányba vándoroltak, amikor rátaláltak egy gyönyörű, meseszép völgyre a vulkanikus hegy közepén. A törzs nagyon tehetséges, művelt volt, magas civilizációval rendelkezett, bőséggel használták a szellemi energiát.Tudásukat az égből és az állatvilágból merítették. Felépítettek egy várost, amelyhez fogható nem volt a földkerekségen. Hidakat, alagutakat, hullámmedencéket, fürdőhelyeket, arénákat, színházat építettek. Költők, dalnokok mind a város aranykorát és lakóit dicsőítették. Csodálatosan megmunkált arany- és ezüsttárgyak vették körül őket. Ismerték a fiatalító szerek keverésének titkát.A törzs növekedésével a város épületeit is mind tovább bővítették. Káprázatos, fenséges palota alkotta a város fénypontját, amelyet a királyi családnak építettek.Egy napon a föld megremegett, vészjósló csend honolt mindenütt, az állatok menedéket keresve szaladtak. A vulkán tűzhányója újra kitört, és a forró láva maga alá temette a várost. Elmenekült a törzs, soha többé nem látták és nem hallottak róluk. Az ismeretlenségből az ismeretlenség homályába távoztak.Dzsungel nőtt a város helyén amikor a láva kihűlt, és mindent betakart a modern emberiség szeme elől.A város elveszett.Sol Kerzner, az említett hotelmágnás álmodta újra ezt az elveszett várost, és keltette életre a legendát. Építészeket, iparművészeket, díszítőket, festőket, kertépítőket alkalmazott a világ minden tájáról. 1990. október 11-én kezdődött meg Lost City, az elveszett város építése. Hatalmas pompával vezették be a vállalkozást. A tervek gigantikus méreteit látva a sajtó kételkedett, hogy a 27 hektáros afrikai szavannából a világ legpazarabb luxusszállodáját és szabadidőközpontját fel lehet-e építeni 19 hónap alatt.Az építkezés méreteit tekintve említsük meg, mire vállalkoztak az építők. 2 millió 750 ezer m földet kellett megmozgatni, 5000 munkás dolgozott egy időben éjjel-nappal, és 850 ezer m betont használtak fel, ami elegendő lenne 600 három hálószobás ház megépítéséhez. Növényvilágát, fáit földlabdákkal együtt, hatalmas darukkal emelték végső helyükre. Mintegy 1 millió 600 ezer növényt és fát telepítettek a dzsungelbe és a környezetbe. Annyi festéket használtak el, hogy a fél világot végighúzhatnák vele az egyenlítő mentén.Az akkori áron 70 millió USA-dolláros szuper komplexumot 1992 áprilisában adták át, de a hivatalos megnyitó nagy csinnadrattával, világszenzációként 1992. december 1. volt. Kiléptem a hegyoldal mesebeli elefánt domborműves kapuján a játék center csillagos égboltja után, feltárult előttem The Lost City birodalma. Bridge of Time Rálépve az Idő Hídjára, Látjuk, hogy a Bridge of Time két oldalán élethű elefántok szobrai a felvigyázók. A híd átível a fantázia birodalmába. Jobb oldalon, a hegyoldalba ágyazva 18 méter hosszú és 8 méter magas leopárd őrzi hatalmas mancsával a barlang mélyén lángoló örök tüzet. Időközönként a híd megremeg, mintha földrengés készülne. Figyelmeztetően jelzi, hogy pillanatok alatt a földdel lehet egyenlő, amelyet most állandónak és öröknek érzünk. Monkey Spring Plaza Monumentális fakapun átlépve a Monkey Spring Plazáhox érkezünk, ahol mint ezer karú Síva isten trónolnak a majmok. Ujjaik között ömlik a víz zuhataga. Innen aztán igazán gyönyörű kilátás nyílik a Valley of Wavesre. Az ősemberek völgyében különböző meredekségű vízi csúszdák takarják be a hegyoldalt, több mint 200 méter hosszan. Alattunk a látogatók központja, amely régen a törzs gyülekezőhelyéül szolgált. Erdők, növények sokasága zöldell a csobogó zuhatagok mellett. Vízesések, medencék, egy eddig sehol sem volt kis világ. Lost City koronáján a briliáns a gyönyörű Palace, a palota. Lábamnál medence hullámzik, amelyet a hegyoldal táplál kék vizével. Méteres hullámait úszógumikra fekve lehet élvezni. Homokos partján afrikai stílusú napernyők alatt hűsölhetünk. Amphitheatre A palotához vezető út a kör alakú Amphitbeatre színház nézőterén vezet keresztül. Úgy építették meg, hogy az előadások szereplőit bármiféle hangosítás nélkül tökéletesen lehet hallani. Minden időt kiálló kövek visszhangozzák a valamikori előadásokat. Royal Baths Elhagyva a színház falait, a mozaikkal kirakott Royal Baths, a királyi fürdő vize hívogatja a látogatót feszített tükrével. Megszámlálhatatlan lépcsőfok vezet fel a Palace-hez, mint a hajdani maja templomok oldalán. Elephant Atrium Beérve a palotába, először az Elepbant Atriumot csodálhatjuk meg. Danie de Jager dél-afrikai szobrászművész több ezer tanulmányt készített az elefántokról, amíg megszületett Shawu elefánt bronzba öntött mozdulata. (Shawu eredeti agyara a Kruger Nemzeti Park fővárosában, Skukuza campben látható). Mozgalmas, látványos összhangban van itt minden. A Palace mintázata az egzotikus trópusi növények kőbe faragott mása. Alsó szintjén haladva elegáns üzleteket találunk.A Palace nem más, mint luxusszínvonalú, osztályon felüli szálloda. Csillagokkal nem is jelzik. 350 fényűző szobájában a berendezés minden darabja speciálisan megtervezett, egyedi alkotás. Afrikai jegyek uralják az egész palotát. Crystal Palace Összekötő folyosó vezet a Crystal Palace hatalmas csarnokába. Kiérve óriási tér fogadja a látogatót: boltíves, 7 méter magas ablakain a beszűrődő fény több ezer darabból álló, csiszolt kristálycsillár fürtjein játszik.Óriási szőnyegek hívják fel magukra a figyelmet egyedi mintájukkal, színükkel. Korunkban érdekességszámba megy, hogy minden tervet megsemmisítettek, nehogy bárki felhasználhassa mintázatukat.Asztalok helyezkednek el körben, esztétikusan terítve. Kellemes dallamokat játszik a zongorán egy fiatal művész.Közvetlenül a csillár fürtjei alatt négy elefántdíszítésű szökőkútból csobog a víz. Az oszlopokon körben az ősi kultúra faragott jegyei láthatók. Kinézve a teraszról a Palace medencéje látható. Rotunda Pár lépésnyire a Crystal csarnoktó( magas, sudár oszlopokon emelkedik a Palace előcsarnoka, a hat emelet magas Rotunda kupolája. Tetejét aprólékos, kézi festésű minták díszítik, 5000 órába telt, mire elkészült. Falain körben afrikai vadállatok faragott domborművei láthatók. Az oszlopok árnyékában zebracsíkos, királyi trónusokon lehet helyet foglalni. Mihelyt valaki ráül, máris e palota királyának érezheti magát. 1300 ember dolgozik a birodalomban, segíti a folyamatos kiszolgálást, a szórakozást; ebből 700 a Palace-ben, ami azt jelenti, hogy kétfős személyzet jut minden vendégre. Cheetah Fountain Kifelé haladva a palota bejáratán, nyitott előtérbe érkezünk, ahol a Cbeetah Fountaint csodálhatjuk meg. Két gepárd üldözőbe vesz egy impalacsapatot, s a támadás pillanatát öntötte bronzba Danie de Jager. Visszafelé az Idő Hídján A Palace Tornyait gigantikus méretű, faragott madarak és ugró impalák díszítik, majdhogynem megmozdulnak. Hetven méter magas tetejéről lepillantva a lábunk alatt terül el ez a semmihez sem hasonlítható, elképzelt világ. Megértettem: a fantázia korlázai többé nem léteznek, amit gondolatban elterveznek, az előbb-utóbb az anyagi világban is megvalósul.Lefelé sétáltam a palota lépcsőin, s közben magamba ittam ezt a seherezádés mesevilágot. Ahogyan leértem a lépcsők aljára, megcsodáltam a tóba alázúduló vízeséseket. Kacsák és hattyúk úszkáltak a víz tetején. Rózsaszínű, kecses flamingók álltak a köveken fél lábon, teljes biztonsággal. Megtévesztésig elhitették, hogy ők egylábú madarak. Tapsoltam, a hangot visszhangozták a kövek, és a flamingó "kétlábú" rajtot vett, felrepült. Hosszú szárnyait kitárva a nagy, rózsaszín madár méltóságteljesen köröket írt le, majd egy távolabbi sziklán landolt. Visszafelé haladva az Idő Hídján át, a nagy barlangon keresztül, látszott, hogy a vendéglőkben beindult az élet. Kicsit érdekes látványt nyújtottak az olasz pizzázóban a festői olasz ruhába bujtatott fekete fiúk, akik palettán hozták ki az ételt. Fantáziaoázis ez az afrikai szavanna közepén.Több alkalommal is jártam ebben a mesevilágban. Egy októberi nyári estén ismerőseinkkel sétáltunk vacsora után. Megnéztük a show-műsort, amely után teljesen feldobva, jókedvűen tartottunk lefelé a kivilágított felületükkel hívogatóan csillogó medencékhez. Ekkor láttuk meg a már előzőleg, délelőtt megcsodált világosszürke, karcsú darumadarat, fél lábon állt. Gondoltuk, esti álmát alussza. Szinte egyszerre merült fel bennünk a gondolat, hogy a lehető legközelebb menjünk hozzá. Kis csapatunk sorba állt, és úgy haladtunk mi is, akár egy nagy madár. Tévesszük meg, így nem tud bennünket felismerni! Kezünket szárnyakként kitártuk, lassú, hullámzó mozdulatokkal egyre közelebb értünk. A madár mozdulatlanul állt, akár egy szobor, mi pedig próbáltunk a lelkivilágával azonosulni, és lassított felvételként egyszerre mozogva haladtunk előre.Aztán amikor már-már karnyújtásnyira értünk hozzá, a madár villámgyorsan nekünk szegezte hosszú, enyhén hajlott csőrét. Fejét lehajtva, mint La Mancha lovagja indult felénk, szárnyait felemelve. Váratlan reakciójától a fizika törvényét első pillanatban meghazudtolva nem estünk hátra, pár másodpercig hadakoztunk ellene. Aztán mint a dominó, mindannyian hátradőltünk egymásra. Madarunk elviharzott mellettünk a bal oldalon. Hangos nevetés kísérte a történteket. Népes közönségünk a teraszról figyelte az eseményeket, hogy mi lesz a történet vége.
Universal Studios Hollywood
Ez Hollywood szíve, a szórakoztatás Meccája, ahol az álmok valóra válnak. A mozi készítés világában a filmek varázslatosan életre kelnek és bennük Te játszod a főszerepet. A kamera másik oldaláról megismerheted a filmkészítés titkait, részese lehetsz lélegzetelállító kalandoknak és szemkápráztató trükköknek.Ehhez hasonló szavakkal köszöntik a mit sem sejtő látogatókat a hollywoodi Universal Studios-ban. A legnépszerűbb filmekből jól ismert zenék és párbeszédek harsogják: most valami egészen új és izgalmas kaland vár a bátrakra. A látvány, a díszleteklenyűgözők, mintha egy másik világban járnánk. És valóban egy másik világban vagyunk.Az első kaland nem váratott magára sokáig. Alig fél óra alatt túléltünk földrengést, cápa-támadást, árvizet, leszakadt alattunk egy híd és még megannyi izgalom, melyet lehetetlen elmesélni.Az ott töltött nap alatt jártunk Hill Valey-ben, utaztunk a Vissza a jövőbe című filmből jól ismert dodge-ban, találkoztunk dinoszauruszokkal a Jurassic Parkban, láthattuk kedvenc állatszínészeinket munka közben, harcoltunk Terminátor oldalán a jövőnk megmentéséért a 3 dimenziós moziban és még sok-sok kaland, melyeket felsorolni sem tudok.Hollywood talán legmegragadóbb élménye számomra az "E.T. adventure" volt. Azt hiszem ezt a kedves kis lényt senkinek sem kell bemutatni. E.T. nem csak filmbeli barátainak, hanem látogatók ezreinek mutatja meg a kerékpáros repülés tudományát és nyújt felejthetetlen élményt mindenki számára. Lábakat a pedálra, kezeket a kormányra és már repültünk is. Eleinte hol egy bokor, hol egy oszlop kerül az utunkba, a háztetőket is csak nehézségek árán tudtuk kikerülni, de nyomunkban a rendőrséggel és a katonasággal azért ez nem is olyan egyszerű feladat. Fények villogása, fegyverek minden felől, de mi törtünk felfelé, fel - messze a város fölé, ki az űrbe. A látvány leírhatatlan, nyugalom és csend, csak mi és a csillagok.És akkor az újabb meglepetés - megérkeztünk E.T. bolygójára. Lenyűgöző, színpompás virágok, különlegesebbnél különlegesebb növények, csillogó vízesések és sok-sok integető, indákon hintázó E.T. Csak néztünk..., mint a moziban és nem hittünk a szemünknek. Csak egy-két perc és a káprázatnak E.T. vetett véget. "Bye-bye Janos, Adrienn, Josef" - mondta. ...Viszlát' E.T.Nincs más, amit mondhatnék. Ezt látni kell!Persze
Egy bátor lány Prágában
A gyülekezés a prágai tüntetésre a Béke téren (Namesti Miru) történt. Már reggel hat órától megjelentek a helyszínen a különféle színes transzparensek, a téren élő virágok színeivel keveredtek a feliratok, bábúk, röpködő lufik, melyek a Világbank és a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara feloszlatását, megszüntetését hirdették, a világon eluralkodó kapitalizmus számlájára írva a kizsákmányolást, az éhező gyermekeket, az emberkereskedelmet, a szegénységet, a környezetszennyezést, a háborúkat.PEOPLE NOT PROFIT és DROP THE DEPTtáblák követelték az adósságok elengedését és hirdették az ember előbbrevalóságát az anyagi értékekkel szemben. A pénz, mely kezdetben csereeszközként szolgált a kereskedelem megkönnyítésére mára megváltoztatta szerepét: a modern időkre céllá vált, mert elhitetik Veled, hogy csak úgy lehetsz Valaki, ha bőven van belőle neked. Csak azért, hogy költhesd, vásárolj, fogyassz, eldobj, gyarapodj. A Világbank befolyása megmutatja a világnak, hogy nem csak céllá, hanem komoly hatalommá is vált napjainkra.A Béke téri sokadalomban mindebben egyetértettek a punkok, anarchisták, szocialisták, kommunisták, peszeudonácik és antifasiszták, szakszervezeti dolgozók és radikális keresztények. Ugyan a tüntetés csak a Béke térre kapott hatósági engedélyt, mindannyian egy cél miatt utaztunk Prágába: üzenetünket a kongresszus résztvevőinek közvetíteni. Csehországban a gyülekezési jog és a szólásszabadság ugyanúgy megilleti a külföldit, mint az állampolgárt. Nem érdekelt minket a hatósági engedély, dél körül elindultunk a Kongresszusi Központ felé. Az utca teljes szélességében vonultunk transzparensekkel, skandálva jelszavainkat:OUR WORLD IS NOT FOR SALE! - PUT THE BANKERS IN THE JAIL!HEY HEY HO HO THE IMF HAS GOT TO GO!THE IMF KILLS KILL THE IMF ésINTERNATIONAL SOLIDARITY Rendőrök biztosították a menetet. A bámészkodó csehek kezébe a tüntetés célját megvilágító szórólapokat nyomtunk. Az olaszok fehérben, kipárnázva, védőmaszkokban jöttek, tudhatták Seattle után mire számíthatnak. Az a 17 óra várakozási idő, amit a határon a vonatban töltöttek, és a fekete listások lekapcsolása nyilván csak feltüzelte harci kedvüket. Ők mentek elől, többször felhívva figyelmünket, hogy maradjunk mögöttük. Előttük a rengeteg kamerás, fotós. Fél óra múlva megérkeztünk a hídhoz, melyen áthaladva akartunk a Kongresszusi Központhoz jutni. A kb. húszezres tömeg megtorpant. Előreszaladtam, hogy megnézzem mi vár ránk a hídnál. Rohamrendőrök tömött sora fogadott és a tábla, mely arra szólított fel minket, hogy szüntessük be a demonstrációt, ellenkező esetben a rendőrök közbe fognak lépni. Nem mentünk el, vártunk.THIS IS NOT DEMOKRACY LOOKS LIKETalán értelmesebb lett volna a hidat megkerülve a völgyön át a Kongresszusi Központ felé folytatni utunkat, de nem érdekes most, mi lett volna... A húszezer ember várt. Tudtuk, ha megpróbáljuk áttörni a blokádot, az az első sorban állóknak véres küzdelem lesz, melybe hátulról nyomjuk bele őket, mikor a menekülés útvonala sem volt biztosítva. Egy csoport elhagyott minket, a nagy tömeg együtt maradt. 1-2 várakozás után felálltunk két sorban, és megpróbáltuk egyszerre áttörni a blokádot, melyből csak a tankokat lehetett a harmadik sorból látni. Meg a könnygázt érezni, melyet ellenünk vetettek be. Állásunkat a következő terv miatt adtuk föl: újra megpróbálunk egy sávban átjutni a hídon. Az órák múltak, újabb összecsapásra nem került sor. Délután felé a tömeg szétszéledt, egy része visszament a Béke térre, többen elindultak kerülő úton a Kongresszusi Központ felé. Mikor én átértem, éppen egy támadást vertek vissza a rendőrök, mely a blokádot kívánta áttörni. Itt jóval kevesebben voltak, mindössze vagy ötszázan. Az erősítést hozó rendőri busz, mely a tüntetők blokádját áttörte, súlyos kőzáport kapott. Utána már erőszakmentesen folyt tovább a tüntetés, elénekeltük többször az Internacionálét egy lengyel trombitás fiú vezetésével, ki felmászott a rendőrök által őrzött betonfal tetejére. Mikor indulni készült fölmásztam mellé és lelkesen lobogtattam a piros zászlót. Az est beálltával megpihentünk, majd újdonsült helyi barátunk és kalandmesterünk vezetésével megpróbálkoztunk egy partizánakcióval: jól látható helyre szerettük volna a napközben lobogtatott piros zászlót kitűzni. A várba sikerült észrevétlenül bemászni, aztán lebuktunk és rendőrök hada kísért ki minket a negyedből. Vigasztalódásképpen felkerestünk egy vendéglátóipari egységet. Ekkor még öten voltunk, a két francia sráccal, kik ekkor még velünk voltak, másnap este találkozatam újra a fogdán: őket elválásunk után este 10 körül tartóztatták le. A szétdobált Mc Donalds látványa felderített minket, akkor még nem tudtuk, hogy nagyjából most, az éjszaka beálltával kezdődik a rendőrök bosszúhadjárata.Talán prevenciónak is lehet nevezni azt a rendőri eljárást, mely bennünket, hét magyart a cseh fogdába vezetett. A buszunk másnap dél körül beállt a pályaudvari parkolóba, volt még fél óránk, hogy utikaját vegyünk. Heten elindultunk a Vencel tér felé, balról tekintélyes rendőri osztag mellett haladva el. Mikor ők figyelmesek lettek ránk, kiabálni kezdtek, hogy álljunk meg. Megtorpantunk, pillanatok alatt körbevettek minket és buszuk felé tessékeltek. Egyikőjük nagyot lökött rajtam, szóltam, álljon le. Lábaimat hátulról rugdosták buszuk felé haladva, az emelkedőn a földre kerültem, órám itt szakadhatott el. A buszhoz kellett tapadnunk terpeszállásban, kezeinket a busz oldalán tartva. A mellettem álló lány sírva fakadt, durván le lettem állítva, mikor megpróbáltam lelket önteni belé. Megmotoztak, addigra a többi szervező is odaért. Próbálták meggyőzni a rendőröket, hogy engedjenek el minket, hisz nem csináltunk semmit, különben is hazafelé tartunk. A válasz az volt, ezt nem tehetik meg, mert én bántottam őket.Három autóval a rendőrségre vittek végül, itt adatfelvétel után a fogdába zártak minket. Lehettünk már vagy kétszázan, hét különálló ketrecben. Mi csak nyolcan, mások lehettek vagy húszan 4-5 m²-en. Telefonálni nem engedtek, enni nem adtak. Aztán vallomástételre került sor, elmondtam mindent, ahogy történt, elsőre mégsem vették föl a jegyzőkönyvbe. Példányt nem kaptam belőle, és az engem bántalmazó rendőr száma sem került feljegyzésre, pedig büszke voltam magamra, hogy megjegyeztem.Intermezzo: Míg WC-re kísértek láttam, hogy verik be egy srác fejét a falba nyomatékot szerezve falhoz állításának. "Ez demokrácia?"- kérdeztem. "Igen, ez demokrácia" - volt a cinikus válasz. Este beadtak a cellába egy kiflit, hol nyolcan voltunk, meg egy pohár vizet. Aztán átszállítottak négyünket a külföldiekkel foglalkozó rendőrségre, mely nagyjából egy váróterem volt kévéautomatával. Eleinte vegyesen vártunk, megosztottuk egymással tapasztalatainkat és maradék élelmünket, volt nem egy monoklis arc, kik rendőröktől szerezték sérüléseiket. Feliratkoztunk egy berlini srác emlékkönyvébe, röviden papírra vetve, ami velünk történt. Aztán egy hátsó folyósóra ültettek le minket, de nem maradtunk itt sokáig, a lányokat visszatessékelték a váróba. Közben a kamerámból kitépték a filmet, mert észrevették, hogy fényképezem. A telefonomból meg kiszedték a kártyát, mert lebuktattam telefonálás közben. Telefonálni alapvető jogunkban állt volna attól a perctől kezdve, hogy megérkeztünk a rendőrőrsre, de ezt mindenkitől megtagadták. A kártyával csinálhattak valamit, mert azóta sem működik. Folyamatosan hoztak, vittek embereket, nem tudtuk hova. Az egyik veszprémi magyart is elszállították. Az utánunk érkezőket egyre brutálisabban fogadták, motozásnál elvették tőlük a kész filmeket és az éppen a kamerájukban lévő tekercseket is kitépték. Összetaposták a gázálarcokat, lefoglalták a késeket, meg az üveg söröket is, mely néhányuknál fellelhető volt. Közben volt már, akit több, mint 24 órán át tartottak fogva vád alá helyezés nélkül, mindenféle felvilágosítást megtagadva, hogy mi fog történni velük.Próbáltunk néhányan aludni, de ez a kényelmetlen székeken, a hidegben elég nehéznek bizonyult. Az ablakot folyamatosan nyitva tartották, annak ellenére, hogy többször kértük, csukják be. Az ablakban állva dohányoztak, nekünk nem lehetett.Ha néhányat közülünk szólítottak, előtte gumibottal verték a székeket, melyeken aludtunk, nehogy elmulasszuk meghallani nevünket.  Reggel negyed nyolckor, 19 órás őrizetbe vétel után engedtek ki minket.A letartóztatásokat a rabomobilból is láthattuk átszállításunk közben, a rendőrség lassan bekerítette a tüntetőket, kik előbb - az egész napos frusztráció következtében is, hogy nem érhettük el célunkat, a Kongresszusi Központot - bankokat, irodaházakat rongáltak meg, nyugati étteremláncolatok tagjait verték szét.Ha sikerült volna együtt átjutnunk a tanácskozás helyszínére, minden bizonnyal békés tüntetéssel, vagy tárgyalással folytatódott volna a demonstráció. A cseh rendőrség külön mozgósított nagy erőkkel körülzárta a tüntetőket (egész nap helikopterek köröztek fölöttünk) önvédelmi harcra kényszerítve őket.A média csak ezekről a véres összecsapásokról tudósított, mely nyilván nem fejezi ki azt, amiért a több tízezer ember Prágába utazott.Jelen pillanatban akár száz is lehet a letartózatottak száma, kik már nem ússzák meg annyival, mint mi, vádat emelnek ellenük hatóság elleni erőszak és rongálás miatt. Köztük van hét magyar is. Cseh bíróság tárgyalja az ügyüket kirendelt védővel, addig előzetesben vannak az általunk ismert körülmények között, az emberi jogok széles körű ignorálásával.Ferjentsik Viola
Szubjektív India
Egy hónapos utunkat megkezdve, az indiai fővárosba eleve 10 órás késéssel érkeztünk, de nem ez bizonyult a legnagyobb problémának. Meleg volt. De nem úgy, mint itthon. Nagyon meleg. Ez így is maradt és mi elkezdtünk szenvedni. A szállodában a ventillátor jótékony szellője időnként enyhítette kínjainkat, de csak időlegesen. Meg kellett szokni.Szóval ülsz a kis utcában, a teázóban, izzadsz, mert nincs más választásod és nézelődsz. És egyszer csak feltűnik a szűk kis bazársoron egy elefánt. Ez normális. Ott. Delhiben, a fejlett fővárosban ugyanis a létező közlekedési eszközök teljes tárháza felvonul a szemed előtt. Rengeteg motor (ez a legolcsóbb), amin általában minimum a teljes család utazik anyuval és a gyerekekkel együtt, régi brit stílusú Ambassador autók, amik gyönyörűek, de eltűnőben vannak, hipermodern dzsipek légkondicionálóval (ez fontos, mint tapasztaltuk), biciklis riksák sokan, különös háromkerekű szerkentyűk autóriksa néven, biciklik persze, minden mennyiségben és színben, de váltó nélkül, taligák, mozgó árusok, ökrös szekerek, teherautók veszettül feldíszítve, pónis kiskocsik és persze: az elefánt. Ehhez a tökéletes zűrzavarhoz hozzá kell képzelni a hőséget, a hangzavart és az illat- (néha szag-)orgiát. És persze a teheneket. Azok mindenhol. Bambák, békések és előszeretettel fogyasztanak nejlonzacskókat. Ja igen, és az emberek. Delhiben csak kicsit vannak többen, mint Magyarországon. És mindenki egyfolytában mozog. Egy hét káosz-szemlélés után ezért elindultunk kalandozni Delhin túl. Agra és a Taj Mahal megszemlélése után pedig megtapasztaltuk az indiai út legfőbb jellegzetességét. A diarét. Elkerülhetetlen és váratlan. A nemzeti parkban ugyan volt tigris is, legalábbis egyikünk hallotta a morgást a bokorból, de fotósunk szerint ez csak az Ő meggyötört gyomrának mordulása volt.Egy hét múlva indultunk most már észak felé, menekülve a monszun elöl. A cél Shimla volt, az indiai Himalája tájékán, ahol a gyarmati időkben a britek is szerettek nyaralni, mivel szép és kedélyesebb, azaz enyhébb klímájú terület. Shimlában megmásztuk a hegyet egészen a majomtemplomig, ahol botokat lehet bérbe venni majomijesztés céljából és mellé majomeledelt árulnak majomcsalogatóként. Kinek mi kell.Az útikönyvből kiválasztottunk egy újabb csekély tíz órás utat, immáron busszal, de nem bántuk meg. Mire elértünk Manikaranba, már fel sem tűnt, hogy elfogyott az út, mert átmosta a vízesés és a teherautó mégis jön szembe a nem létező úton. És elfér. Ott ez is normális. Manikaran falu nagyságú zarándokhely egy gyönyörű, hegyekkel körülölelt folyóvölgyben és hasismámorban botorkáló szent emberekkel, azaz sadhukkal továbbá kilencven fokos természetes forrásokkal. Mi is megfürödtünk a forrásban, de erről nincsen fotó, mivel ruha nélkül történt.Gyanútlanul kószálva a városkában különös új ismerősre leltünk. Egy középkorú joga-tanárnőre Berlinből, akiről lassan kiderült, hogy temesvári születésű és azon kívül, hogy ért magyarul, Kőrösi Csoma Sándor leszármazottjaként a híres utazó után kutat évek óta. Vele buszoztunk és sétáltunk fel egy csodálatos falucskába, ahol megfigyelhettük többek között a helyi oktatási rendszer működését. A gyerekek még mindig palatáblát használnak, míg Indiában szinte bárhol, még vidéken is tudsz e-mailt küldeni. A városban pedig egyenesen hemzsegnek a 24 órás Internetkávézók. Kontraszt. Az itt jellemző.Másnap fájó szívvel vettünk búcsút a Himalájától és húsz órás, lerobbanással és újabb stoppolással tarkított buszút után megérkeztünk Delhibe, hogy még pár napig élvezzük a főváros nyüzsgését.Hazafelé a repülőn éjjel egy indiai szerelmesfilmet vetítettek, és míg mindenki aludt én őszintén megkönnyeztem az alacsony kasztból származó fiú és a gazdag lány reménytelen szerelmét. Egyébként az interneten chattelve ismerkednek meg a filmben. Számomra ez nagyon India.A beszámoló teljes szövege elolvasható a www.bahia.hu című weblapon.Szöveg: Szász ZsuzsannaFotó: Kápolnai Gábor
Mexikó arcai
Magunk mögött hagytuk a februári Európát, átrepültük az óceánt és két csodás hetet töltöttünk szabadságban, napsütésben.Jártunk 20 milliós latin-amerikai metropoliszban, narancsvirágillatú, a spanyol koloniális időket idéző kisvárosokban, harmadik világbeli maja falvakban és ősi kultúrák dzsungel mélyéből kiszabadított romvárosaiban.Utaztunk repülőn és autón, kompon és csónakon, golfkocsin, és minden eresztékében reszkető, széthullással fenyegető, házioltárral és vitrázzsal ékes, özönvíz előtti autóbuszon.Úsztunk a Karib-tenger azúr-akvamarin hullámaiban, türkizszínű, édesvízű lagúnákban, őserdei vízesés smaragdzöld medencéjében, cseppkőbarlang mélyén, és - ha éppen jobb nem akadt - a szálloda uszodájában. Láttuk a korallzátonyok ezerszínű halait, a Mexikói-öböl mangrove-mocsarainak rózsaszín flamingóit, barna pelikánt és vörös nyakú fregattmadarat; találkoztunk iguana-val és megosztottuk szobánkat kis, sárga gekkóval.Vártuk a napfelkeltét a tengerparton és néztük éjjel a csillagokat.Ébredtünk buszok fülszaggató zajára és búcsúztattuk a napot karnevál zsivalyában. Ettünk ananászt a parti homokban, mangót a bacalar-i stégen, kekszet a teotihuacán-i Nap piramis lábánál és őserdei függőhídon. Vacsoráztunk homárt Tulumnál és megkönnyeztük a csípős chilit a valladolidi utcai árus taco-standján. Találkoztunk szigorú bevándorlási hivatalnokokkal a repülőtéren, barátságos katonákkal az államhatárok ellenőrző pontjain, tüneményes piaci kofával, maszatos maja szuvenírárus gyerekekkel és barátunkkal, Modesto-val, aki vigyázott a kocsinkra. Megígérte!És amire nem maradt idő: kihagytunk néhány tucat további maja romot, a chicheni csillagvizsgálót és a szent cenote-ot, a balanchéni régészbarlangot, San Cristóbal de las Casast, Veracruzt, Mexikóváros híres-neves antropológiai múzeumát és a guatemalai Tikalt. Lehet, hogy egyszer még visszatérünk?
Utazás hullámvasúttal Budapestről Párizsba
Európa legromantikusabbnak kikiáltott városa tárt karokkal fogadja az oda érkezőket és sok meglepetést tartogat. Így történt ez velem is, fantasztikus egy hónapot töltöttem ott. Az utazással kapcsolatban akadt azért néhány kaland...Utazás, érkezésA gépem egy óra késéssel indult és leszállás előtt 15 perccel viharba került, aminek következtében majdnem lezuhant. Páran sikítoztak (tisztára mint a filmekben) a gép pedig leginkább egy BKV busz és a hullámvasút keverékéhez hasonlított - mármint a mozgása. Nagy nehezen sikerült kikecmeregni belőle - tíz évet öregedtem - és este tízkor landoltunk. Utána úgy kellett beszállnom a taxiba, hogy előre tudtam, nem tudom majd kifizetni, mert csak utazási csekkem volt (lehet hogy jó lett volna némi készpénzt is vinni?)... Mindenesetre jobb, mint a reptéren aludni. Gondoltam, a megadott címen lesz valaki, mint tavaly amikro ott jártam, és segít, mert neki elvileg az a dolga. A megadott cím rossz volt. Azt kihagytam, hogy utazásom napján zajlott a foci EB döntő, francia győzelem, ünneplés. Számomra ez annyit jelentett, hogy dugó volt, ismeretlen emberek akartak beszállni mellém (a sofőr egy diszkrét mozdulattal bezárta az összes ajtót) majd sörösüvegeket és focilabdákat dobáltak a kocsira és csapkodták a tetejét. A franciák mindig megadják a módját, ha ünneplésről van szó, a fociért pedig rajonganak. Klassz! Végül egy iskolai segítő éjjel egy felé értem jött, vitázott a taxissal. Nem tudom pontosan miről folyt a vita, mert már félig aludtam, de az lett a vége, hogy engem mindketten imádtak (még a taxis is!) de egymásra irtó dühösek voltak. Éjjel fél kettőre kerültem ágyba. Nyelv, avagy kommunikációHivatalos nyelv természetesen a francia . A nyelv bármilyen alapfokú ismerete hasznos, mert általában szívesen fogadják, ha a szerencsétlen utazó legalább próbálkozik. Ha nem megy, jön a kéz, majd a láb, utána az angol...Ők maguk nem szívesen próbálkoznak más nyelv használatával. Lehet, hogy azért mert hiábavaló lenne? Némi gúnyt érzek az utolsó mondatban...áááá, nem is. Fő szerepet játszik még a non-verbális kommunikáció is, ez sűrűn tapasztalható pl. séta közben. Kedves fiatal és nem fiatal emberkék gyakran adnak le félre nem érthető jeleket becses látószerveikkel a nem hímnemű egyedek irányába... Bár a másság is elfogadott, azért az előbbi eset gyakoribb. Tehát, ha valaki csupán NEM férfi, számíthat arra, hogy csábítására a legkülönbözőbb eszközöket vetik be esetleg az ott töltött napok alatt. Ez a nyugis negyedekben kevésbé jellemző, annál inkább fellelhető éttermekben (a pincérek "hivatalból" is bókolnak) bárokban, és a Pigalle környékén.KözlekedésMetró, metró és metró! Párizs egészen pontosan 14 metróvonallal rendelkezik. Javasolt, hogy az első pár napban szánjunk több időt az utazásra és ne lepődjünk meg ha eltévednénk, ez természetes. Egy-egy átszállás kisebb gyalogtúra lehet, hiszen a vonalakat hosszú folyosók és rengeteg lépcső köti össze, mozgólépcső meg hát ugye nem mindenhol van. Viszont: gyakorlatilag bárhova el lehet jutni metróval! (piros pont) Ja! És ez embert nem zaklatják ellenőrök minden pillanatban, személy szerint én az egy hónap alatt egyszer hallottam hogy valaki látott egyet... (dupla piros pont!) Vannak még buszok is, és taxik. Este taxit fogni az útszélérőlleintős módszerrel elég nehéz, telefonon utcáról hívni pedig még nehezebb, sok szerencsét!ÉtkezésAz iskola közelében található pékség minden igényt kielégítőnek bizonyult. Remekjófinomnagyszerű szendvicsek és fánkok, sütik és nem utolsó sorban pincérek voltak ott. Kedves pincérek.Hasonló kellemes élményben volt részünk a Montmart-on található Fondue étteremben (ez itt a reklám helye) ahol a kétféle (hús és sajt) fondue mellé fél literes cumisüvegekben szolgálják fel a bort. (metrómegálló: Abesses) Ami szem-szájnak ingere, az Párizsban megtalálható. Van még ezenkívül sajt, sajt és sajt.KultúraKulturális éhségünket az első három hét alatt annyira jóllakattuk, hogy végül már a "múzeum" szó puszta elolvasása is hisztériás rohamot váltott ki belőlünk. Rengeteg látnivaló van, a Louvre-t semmiképp ne hagyjuk ki, de ne magas sarkú cipőben menjünk, aznap estére pedig felesleges programot csinálni mert annyira fáradtak leszünk, hogy úgysem lesz kedvünk elmenni.IdőjárásBár nyár volt, az első két héten mégis hideg volt, pulcsit kellett hordani. Néha eső, néha napsütés, tehát meglepetésekre Párizsban is kell számítani, az időjárás itt sem viselkedik mindig jól.Összegzés helyett...Az erkélyről, minden este bámulhattam "Eiffel bácsi tornyát" és okosodtam, tapasztaltabb lettem. Barátokat is szereztem, ha minden jól megy jövőre ugyanott találkozunk csak nem suliba fogunk járni, hanem dolgozni megyünk. Összességében mindenképpen megérte elmenni! Remélem jövő nyáron újra ugyanott...!Persze