Durban az emberarcú metropolisz
2000. december 12.

Délkeletnek haladva Durban felé az N3-as autópályán, egyre melegebb lesz a levegő, páratartalmát a kocsiból kinyújtott kézzel is lehet érezni. Johannesburgból indulva, amely1000 - 1700 m magasan fekszik, lemegyünk egészen a tengerszintre. A városhoz közelítve minden kilométerrel jobban lehet érezni az Indiai-óceán hatalmas vizének közelségét.

Felbukkant Durban a hegyek közül, ezernyi fényével, mint hatalmas metropolisz világított. A központba vezető autópálya a kikötő mellett halad el. Darui állandó mozgásban vannak, terhektől megrakva éjjel nappal dolgoznak, pakolják a gigantikus hajók gyomrából ki-be a fogyni nem akaró rakományt. Már az éjszaka fényében érkeztünk, mégis nappali nyüzsgést, forgást tapasztalunk a város utcáin. A kikötő közelében lévő házakban gyakoriak a vörös lámpás kapuk, amelyekből az éjjeli pillangók indulnak útjukra, hogy aztán visszaszállva a falakkal elrejtsék az illékony boldogság perceit.

Szinte minden helyet kihasználva, utcai árusok kínálgatják emléktárgyaikat az égbe törő felhőkarcolók tövében. Egyik-másik már ültében alszik -  nem is csoda, hiszen az idő éjfél körül jár -, de azonnal kinyitja szemét és kínálja portékáját, mivel mindenki potenciális vásárló lehet. Abrosz méretű leterített kendőiken megtalálható a jellegzetes afrikai maszkoktól a fogkrémig minden. India után ebben a városban a legnagyobb az indiai populáció, népességük 500 ezerre becsülhető a városban, és kb. 1 millió egész Dél-Afrikában.

Színes, változatos élet tárul elénk, miközben a háttérből kihallatszik az Indiai-óceán monoton zúgása. Lementünk a mólóra, ahol a part folytatásaként stégeken lehet hosszan besétálni a víz fölé. Alattunk a fodrozódó hullámok robajlanak; sötét lévén, fehér csipkés tetejük megsokszorozza méretüket. A hűvösebb szél a hullámokkal együtt lépteinket is a part felé sodorja... A parton apró rákok szédítő sebességgel, kicsi lábaikat komikusan szedve indulnak két hullám között a táplálékért. Közvetlenül a homokos parton a horgászok jól irányzott dobással vágják be az ólomnehezék súlyától messzire röpülő horgot, aztán egymás mellett állva várják az ígéretes fogást. Ezen a helyen nem kell csendben maradniuk a víz óriás hullámai hangos moraj közepette találkoznak a szárazfölddel, ami elnyom minden emberi hangot.

Éjjel az óceán mellett üldögélve, a szemlélő átérzi azt a kimeríthetetlen energiát, amely az idők végtelenségig ilyen erővel fog találkozni a parttal. Láttára elenyésznek a mindennapi gondok. A vágyott boldogságra mindenki rátalálhat, ha megáll az óceán pattján, és belehallgat, amit mond a robajlás. Ősi bölcsességek tapasztalatait adja át a víz, amelyeket önmagunkba fordulva lehet csak meghallani.

Megnyugtató, hogy örök érvényű természeti erők vesznek körül bennünket, emberi léptékkel nem mérhetőek. Amikor ilyen állandósággal találkozom, minden hétköznapi dolog eltörpül. Tudom, azoknak is megvan a helyük, de sokszor több teret kapnak, mint amennyit megérdemelnek, és észrevétlen átalakítják az életünket...

Korán reggel ébredtünk. Szállodánk ablakából látjuk az Indiai-óceán partját, és mivel az oldalsó szárnyban kaptunk szobát, lelátunk az utca forgatagára is. Olyan érzésem támadt, mintha egy hídon állnék, amely összeköt és elválaszt két világot. Jobbra az Indiai-óceán hullámzó kéksége baloldalon a civilizáció, az urbanizált társadalom kellékeivel. Nem vitás, melyiket választjuk.

Férjemmel együtt azt hittük, az elsők között leszünk, amikor kisétálunk a mólóra, de már többen megelőztek bennünket. Sokan futnak a homokos parton, jógáznak, karateedzést tartanak, kutya kedvenceiket sétáltatják vagy mint mi, egyszerűen csak élvezik a gyaloglást. Fekete embercsapat fürdik a víz hullámaiban. Fiúk, lányok önfeledten vetetik bele magukat az óceánba. Vasárnap reggel van, ők itt töltik a hétvégét, valószínűleg délután indulnak vissza a falujukba, így minden percet kihasználnak a fürdésre. Sokaknál láttam műanyag kannákat, üdítős flakonokat. Ott sorakoznak megtöltve a ruháik mellett. Furdalt bennünket a kíváncsiság, mire használják ezeket? A mellettünk elhaladó két fiatal lánytól, akik szintén kannát cipeltek, férjem meg is kérdezte: - Mit csináltok ezekkel? Nos, a következő választ kaptuk; Összegyűjtjük az Indiai-óceán vizét, és hazavisszük a családnak. Anyánk, apánk talán soha nem láthatja meg az óceánt, de elmondhatja, hogy megfürdött benne.

Sokáig nem tudtunk megszólalni ezek után, olyan tiszta, őszinte szeretet sugárzott szavaikból. Elképzeltem, ahogy a szülők lavórba öntik a vizet, és megfürdenek az Indiai-óceánban. Nem mulatságosnak éreztem, hanem meghatónak...

Felhőkarcolók ékesítik a város magját fémes csillogással. A csupa ablak üvegpalotákon visszatükröződik a kék égbolt fehér gomolyagainak suhanása.

A szállodák tövében, közvetlenül a patt mellett keleti stílusú parkok, virágzó és zöld kertek nyújtanak pihenési lehetőséget padokkal, pálmafákkal.

Éjjel-nappal díjtalanul használható medencék sorakoznak közvetlenül a homokos part mellett, olyan bennük az úszás élménye, mintha a nyílt vízen szelnénk a habokat. Gyerekzsivajtól hangos a vízi világ. Szökőkutak között, hidakon sétálhatunk ebben a paradicsomban. Hátterében vidámpark kínál szórakozási lehetőséget. A libegőre felülve elrugaszkodhatunk a földtől, madártávlatból szemlélhetjük az eseményeket. Ebben a hőségben frissítően hatott a vízfelől érkező szél. Az emberek könnyű viseletben, lenge ruhában közlekednek. A part menti, több kilométer hosszú sétány kövezetén fiatalok gurulnak görkorcsolyán. Távolabb a gördeszkákkal nem mindig jönnek össze a bravúros ugrások úgy, ahogy megtervezték, de nevetéssel megoldódnak a dolgok.

Láthatóan nagy figyelmet kap a közbiztonság, a rend őrei mindent megtesznek azért, hogy az ide látogató turista nyugalomban érezze magát. A rendőrök a sétáló körzetben kerékpárral közlekednek, bukósisakban, rövidnadrágos egyenruhában.

Történelmi mérföldkövek

Először szokatlan a szemnek az épületek színes kavalkádja, múlt és jelen keveredése - vibrál, pezseg minden. Durban Dél-Afrika harmadik legnagyobb városa, nemcsak fő turistaközpont, hanem az ország legnagyobb kikötője is.

Népessége mutatja legjobban nagyvárosias jellegét. Különösen rányomja bélyegét a városképre az indiai népcsoport jelenléte. Az 1860-as években érkeztek az első indiaiak, hogy Natal cukornádültetvényein dolgozzanak.

Pillantsunk vissza még távolabbra a múltba, egészen az 1497-es esztendőig, amikor a híres portugál hajóskapitány, Vasco da Gama hajózott el a part mentén, éppen karácsony napján. E jeles ünnep tiszteletére a területnek a Terra do Natal ("A világra jövetel földje") nevet adta. Több fehér telepes próbált kikötni a parti vizeken, erről tanúskodik a sok zátonyra futott hajó Natal partjainál. A korai 19. században a fokföldi kereskedők hallottak egy új, zulu nemzet kialakulásáról, amelynek a hadakozó Shaka király lett a vezetője. Megpróbáltak kikötésre alkalmas területet. keresni, hogy felvegyék velük a kereskedelmi kapcsolatokat. Elkezdődött egy kikötésre alkalmas öböl felkutatása. Az egyik ilyen expedíció 1823-ban James King és Francis Farewell főhadnagyok vezetésével felhajózott egészen St. Lucia területére, majd szorosan a part mentén lefelé haladva az áramlattal, megtalálták a mai kikötő helyét és elnevezték NatalBaynek.

Nagyon jól ismerték a dél-afrikai partokat, és tudták, hogy hajójuk könnyen fennakadhat egy fentről nem látható zátonyon, ami nagyon gyakori a partközeli vizekben. Úgy döntöttek, nem kockáztatják meg a kikötést, de mielőtt visszaindultak volna Cape Townba, hatalmas vihar kerekedett, és a szél átsegítette hajójukat a folyótorkolatnál felhalmozódott homokdűnék felett. Miután sikeresen partot értek, megállapították, hogy ha ki tudják mélyíteni az öblöt, akkor az alkalmassá válik a kikötésre. Így született meg Port Natal kikötőjének terve. 1824-ben Farewell visszatért Henry Finn társaságában, a Júlia és Antelope hajókkal, hogy lerakják egy új város alapjait.

Első feladatuk volt, hogy a rettegett Shaka zulu királlyal felvegyék a kapcsolatot. A tárgyalások eredményeként megegyeztek egy 9000 hektáros terület használatáról az öböl körül, és beindult a kereskedelem, főleg állatbőrökkel és elefántagyarakkal. A telepesektől való félelmükben a zuluk erős sereget állomásoztattak nem messze az öböltől, amit uKangel' ama Nkengane névvel illettek, jelentése "Óvakodj a csavargóktól".

A telepesek és a zuluk közötti viszony 1831-ben romlott meg, amikor Shaka király utódja, Dingane lerohanta a kereskedőtelepülést. Később ugyan békét kötöttek, de a telepesek úgy vélték, növelni kell létszámukat. 1835-re már harmincöt férfit számláltak. Ebben az évben kapta Port Natal a Durban nevet is. 1835. június 23-án Allen Gardiner misszionárius vezetésével tizenöt telepes úgy döntött, hogy kijelöli egy város alapjait. Nevét a fokföldi gyarmat akkori kormányzója, Sir Benjamin D'Urban után kapta. Azzal a nem titkolt szándékkal választották a névadó személyét, hogy a területet a fokföldi gyarmat befogadja, ám ez a terv meghiúsult. Az angol elutasítás bizonytalanságot okozott a kis település életében, de 1837-ben új remény csillant fel. A voortrekkerek kezdtek beszivárogni Fokföld területéről, és vezetőjük, Piet Retief 1837. október 20-án megegyezett Dingane-nal a terület jogairól, ami stabilizációt hozott a kis telepes csapat életébe. D'Urban területén az első telket 1837. október 21-én adták el. Az élet azonban nem volt nyugodt: Dingane 1838. február 6-án uMgungundlovuban legyilkoltatta Piet Retief vezetőt és küldöttségét, majd a zuluk megtámadták D'Urban telepeseit is. Közülük többen azután a közeli Salisbury szigetén talált menedéket, ahová a zulu harcosok nem tudták követni őket. Az állandó összetűzéseknek a Blood River-i csata vetett véget 1838. december 16-án, amikor a voortrekkerek megverték Dingane zulu harcosait.

Az élet a viharos történelmi idők után lecsendesedett. 1839-ben kialakultak Durban területén az első utcák. Ekkoriban jött létre Pietermaritzburgban a voortrekkerek Natalia nevű köztársasága, amely 1840-re két új területtel bővült, Port Natallal és Weenennel. Durban mellett, Congellában is terjeszkedtek a voortrekkerek, és egyre több telket jelöltek ki, amit a durbani britek elnéztek, mert az esetleges zulu támadásoktól védettséget élveztek. Durban város első bírója Alexander Biggar volt, és a várost C. G. Cato irányította.

Nagy Britannia nem nézte jó szemmel a város fejlődét, és 1842-ben úgy döntött, közbelép. Kis csapatot küldtek, hogy terjessze ki a brit uralmat a telepesekre. Ez persze nem ment ilyen egyszerűen; a legérdekesebb történetet kicsit később mondom el, Dick King szobra kapcsán. Mindenesetre röviddel ezután sok telepes elvándorolt a Drakensberg hegyei közé, és visszahúzódott a mai Free State tartomány területére.

Natal 1844. május 31-én hivatalosan a fokföldi gyarmat része lett. A brit védelem hatására brit és külföldi telepesek kezdtek beáramlani Durban területére, s 1854. május 15-én, amikor lakossága elérte az 1200 főt, hivatalosan közigazgatási központtá nyilvánították a várost. Utcáin sétálva mais láthatjuk a belváros gyarmati stílusú épületeit.

Durban első vasútvonala 1860-ban épült, a kikötőt és a Pointot, vagyis a kikötő  öble és a tenger közötti félszigetet kötötte össze 3 km hosszan. Hat évvel később meghosszabbították Umgenüg, ahonnan követ szállítottak a kikötőbe. A kocsikat Angliából hozták, Henry Jacob mozdonyvezető állította össze a szerelvényt. 1860. június 23-án megtartott avatóünnepsége után naponta három alkalommal közlekedett a kikötő és a Point között. Minden eshetőségre felkészülve egy csapat ökör állt készen arra az esetre, ha a vonat lerobbanna. Az első omnibuszjáratot 1870-ben állították a lakosság szolgálatába. 1902-ben a lóvontatású járatot villamos váltotta fel. A kor fejlődésével 1940-ben trolibusz, majd napjainkban dízel autóbusz szállítja a lakosságot.