Mexikó arcai
2000. szeptember 14.

Magunk mögött hagytuk a februári Európát, átrepültük az óceánt és két csodás hetet töltöttünk szabadságban, napsütésben.

Jártunk 20 milliós latin-amerikai metropoliszban, narancsvirágillatú, a spanyol koloniális időket idéző kisvárosokban, harmadik világbeli maja falvakban és ősi kultúrák dzsungel mélyéből kiszabadított romvárosaiban.

Utaztunk repülőn és autón, kompon és csónakon, golfkocsin, és minden eresztékében reszkető, széthullással fenyegető, házioltárral és vitrázzsal ékes, özönvíz előtti autóbuszon.

Úsztunk a Karib-tenger azúr-akvamarin hullámaiban, türkizszínű, édesvízű lagúnákban, őserdei vízesés smaragdzöld medencéjében, cseppkőbarlang mélyén, és - ha éppen jobb nem akadt - a szálloda uszodájában. Láttuk a korallzátonyok ezerszínű halait, a Mexikói-öböl mangrove-mocsarainak rózsaszín flamingóit, barna pelikánt és vörös nyakú fregattmadarat; találkoztunk iguana-val és megosztottuk szobánkat kis, sárga gekkóval.

Vártuk a napfelkeltét a tengerparton és néztük éjjel a csillagokat.

Ébredtünk buszok fülszaggató zajára és búcsúztattuk a napot karnevál zsivalyában. Ettünk ananászt a parti homokban, mangót a bacalar-i stégen, kekszet a teotihuacán-i Nap piramis lábánál és őserdei függőhídon. Vacsoráztunk homárt Tulumnál és megkönnyeztük a csípős chilit a valladolidi utcai árus taco-standján. 

Találkoztunk szigorú bevándorlási hivatalnokokkal a repülőtéren, barátságos katonákkal az államhatárok ellenőrző pontjain, tüneményes piaci kofával, maszatos maja szuvenírárus gyerekekkel és barátunkkal, Modesto-val, aki vigyázott a kocsinkra. Megígérte!

És amire nem maradt idő: kihagytunk néhány tucat további maja romot, a chicheni csillagvizsgálót és a szent cenote-ot, a balanchéni régészbarlangot, San Cristóbal de las Casast, Veracruzt, Mexikóváros híres-neves antropológiai múzeumát és a guatemalai Tikalt. Lehet, hogy egyszer még visszatérünk?