Vásár gőzerővel - Magasvasút és kátyúk: Thaiföld és Laosz
2001. május 04.

Február 9, szerda, 18:15. Bangkok, Khao San utca.

Ilyenkor, sötétedés után a legnyüzsgõbb ez a párszáz méter hosszú utca. Itt van mindenki, aki hátizsákkal mászkál Délkelet-Ázsiában: innen indulnak tovább, ide érkeznek meg. Sokan itt ragadnak napokig: van itt minden, ami az utazástól megviselt utazónak kell: talpmasszázs és könyvcsere, csapolt sör és banános palacsinta, repülõjegyfoglalás és internet.

Mi magunk sem voltunk kivételek. Négy hónapos "nélkülözés" után itt volt a Kánaán. Végre lehetett olyan luxuscikkeket kapni, mint tusfürdő, tej vagy éppen 44-es szandál. A tervezettnél több idõt azért kellett még Bangkokban töltenünk, mert itt három vízumot is be kellett szereznünk: a laoszit, a kínait és a vietnámit. Az utóbbi két ország követsége február közepén még mindig zárva volt, újévi szünet miatt (már jó egy hete); a laoszi meg egy Buddha háta mögötti helyen van.

Bangkok nagyjából hatmilliós város, mindenki mindenhová igyekszik, hogy a többszáz üvegpalota-irodaház vagy hasonló bevásárlóközpont valamelyikébe eljusson. Közlekedési dugók állandóan vannak, és mindenhová legalább egy óra eljutni. Szerencsére december óta üzemel a hat-hét emelet magasságban suhanó magasvasút, a SkyTrain. Ez, és a várost behálózó magasépítésű autópályák sokat könnyítenek a helyzeten.

Nekünk Bangkok a mindenbõl való feltankolást jelentette. Vízumok, újabb útikönyvek, kozmetikumok, filmek, pólók. Energiatartalékainkat is fel kellett táplálni...

Február 16, szerda, 15:50. Mae Sarit felé vezető út.

Nem volt elég 25 nap Burma, itt Thaiföldön is a keleti határ melletti úton találjuk magunkat. Egy õrült sofõr vezeti a kis nyitott furgont, az éles kanyarokat is féktelenül veszi be, szó szerint. Az egyik megállónál egy Red Bullt vesz, késõbb egy doboz sör van a kezében. Egy kis halálfélelem nem árt, annál édesebb a megérkezés. Na, de hová? Egy nagyobbfajta faluban (30 bambuszház) sötétedett ránk, csak másnap tudunk továbbállni. Az egyetlen szállás egy faépítmény, egy burmai menekült vezeti. Világítás petróleumlámpával, ideillő Omega-sláger éneklése mellett. Enni nem tudtunk semmit, az egyetlen étterem már bezárt. Egy bezárt boltból könyörögtünk ki egy fürt banánt, meg egy liter ivóvizet.

Másnap "buszozunk" tovább észak felé. Az út mentén burmai menekülttáborok sorakoznak, nyomorúságos és zsúfolt körülmények között. Késő délutánra jutunk el Mae Hong Songba, ez már egy takaros kisváros, még éjjel-nappali bolt és internet is van. Innen nem messze három kis falucskában laknak talán a legfurcsább kinézetű törzs tagjai. Õk a "zsiráfnyakú" nõk (a férfiak nem dekorálják ki magukat, Chicago Bulls póló és szakadt farmernadrág van rajtuk), vagyis a padaung törzs. Maga a falu kis vállalkozássá nõtte ki magát, csak 1600 Ft-nyi belépő leperkálása után juthatunk be. Jó tudni, hogy ez a pénz ott is marad a faluban. Kicsit olyan, mintha állatkertben sétálnánk és egzotikus vadakat nézegetnénk, persze õk meg minket néznek hasonlóképpen. Ha valaki nem tudná, a padaung nõk vastag sárgaréz-spirált hordanak nyakukon, kislány koruk óta. Úgy néz ki, mintha megnyújtott nyakuk volna, de valójában a vállcsontjukat nyomja lefelé a fémspirál.

Este a városban rendõrök figyelmeztetnek: maradjunk a járdán, sõt guggoljunk ott le. Rövid kérdezõsködés után kiderül, hogy a thai királyné és 50 autóból álló kísérete halad el nemsokára. Gondoltuk, biztos lesz majd integetés, pápa-módra, de csak elsötétített üveges terepjárókat láttunk.

Következő állomásunk a Soppong nevű település. Ennek a környékén is el lehet barangolni hegyi törzsek falvaiba, - ezúttal a lahu és a liszu népekhez. Egy ötórás kirándulást terveztünk délutánra. Térképünk nem volt, csak egy kis vázlatunk. Egy kritikus ponton egyikünk elõhozakodott a természetben való tájékozódás "kiscserkész" módszerével. Ezt követve hamarosan egy fakitermelés közepén találtuk magunkat, majd a csapat józanabbik felének utasításait követve szépen visszabandukoltunk a járt útra. Mire a fõútvonalra visszaértünk, a királyné most éppen erre járt, újabb negyed óra guggolás az árokparton. (A nap hátralévő részében még négyszer haladt el ide-oda az ötvenautós menet.)

Február 20, vasárnap, 22:38, Chiang Mai, éjszakai piac.

Ami folyik: thai lányok árulnak pólókat és cK farmerokat, akha törzsbeli nénik ékszereket. Kapható itt mindenféle népmûvészeti dolog, egész Észak-Thaiföldrõl és a szomszédos területekrõl. Árulnak nádfonatú tálcákat, faintarziás evõpálcikákat, mintha egy hatalmas lakberendezési bolt rakodná ki áruit a járdaszegélyre. A kínálat mellett hatalmas nagy a kereslet is. Nyugati turisták hada özönli el a standokat. Fõleg a 40-50 év körüliekbõl álló turistacsoportok költenek; mi és a magunkfajták inkább csak nézelõdünk.

Durván félúton Bangkok felé, útba esik Sukhothai városa, Sziám középkori székhelye. Ide még rövid északi körutunk elején ugrottunk be, két éjszakára. Biciklit bérelve kellemesen bejárható a szépen parkosított romváros. Vízililiomos tavacskák között egy-két sztúpa, néhány Buddha-szobor kínálja magát. Szóval, buszozunk le Bangkokba. Reggel hatra gördülünk be az északi buszpályaudvarra, de két és fél órába telik, míg onnan bebumlizunk a "hátizsákos gettóba", a Khao San utcára.

Pár nap Bangkok levezetésnek: a vietnámi vízumot fölvesszük, rohanunk át a kínai követségre. Szerencsére már kiünnepelték magukat újév alkalmából, így pár nap alatt meglesz az újabb pecsét az útlevelünkben. Mellesleg kitaláltuk, hogy kis papírszeletekkel védjük a még üres oldalakat. Számításaink szerint még legalább öt oldalra lesz szükség.

Amint megvan az összes vízum, még egy utolsó adag banános palacsinta, aztán irány a vasútállomás: másnap reggelre már a lao határon leszünk. Még tiszta szerencse, hogy a vonat indulása elõtt két és fél órával álltunk neki buszt keresni. A 7-esre vártunk már vagy 40 perce, de aztán rájöttünk, hogy a 15-ös is jó lesz. Ezzel újabb 40 perc kavargás után a kiindulási pontunkhoz értünk vissza; kezd felmenni a pumpa. Igaz, hogy hatszor megkérdeztük, hogy az állomásra megy-e, és bólogattak is, egy sötét utcasarkon kell leszállnunk, ahonnan majdnem fél órát kellett még gyalogolni - hátizsákokkal. Sebaj, még volt húsz percünk az indulásig. Közben nagyjából kétpercenként húztak el mellettünk a hetesek. Huhh, végre az állomás: a vonat egy órával késõbb indul csak...

Február 26, szombat, 12:20. Vientiane fõutcája.

Az éjszakai vonatozás után a thai oldalon még egy utolsó virtuális levél a családnak, aztán irány a "Barátság-híd"; ez vezet Laosz fõvárosába. Amikor a 14-es busz megérkezik a városba, valami gyanús lesz. Itt vagyunk a fõutcán, de városias jelleg csak erõs fantáziával fedezhető fel. A kétszintes épületek között egyszercsak jókora üvegpalota tornyosul: mostanában készül el a Lao Nép Kultúrpalotája. Bagettpékség elõtt úttörõnyakkendõs gyerkõcök bicikliznek el. Egyszerre él itt a koloniális múlt és a kommunista jelen.

Ebben az álmos városkában - melynek nevét Vieng Csannak kell ejteni - nem lepõdnek meg, ha kiderül: magyarok vagyunk. Egy 60 körüli angol vendég az egyik étteremben elmeséli, hogy '56-ban fegyvert csempészett Szombathely környékén. A fõtéri kocsmáros két szóból felismeri, honnan vagyunk, nemsokára már fitogtatja is magyar nyelvismeretét, vagyis a nemes négylábú és az ember alantas viszonyára utal. Kiderült, hogy horvát az illető és nagyra értékelte közös történelmünket. A buszpályaudvaron pedig egy elcsigázott szempár köszön ránk, "sziasztok". Rudi akkor már nyolc hónapja csavargott Ázsiában, javarészt bicajjal; az utolsó egy hónapban vele tartott barátnõje, Kati is.

A nem egész ötmilliós ország százezres fõvárosában egymást érik a nemzeti önkifejezés példái. Az elnöki palotától két sarokra, a horvát sörkert mellett van a nemzeti könyvtár (akkora, mint nálunk egy kisvárosi fiókkönyvtár), újabb száz méter a kultúrpalota, ez a maga hét emeletével messze a legmagasabb épület. De van itt repülõtérnek szánt betonból épült buddhista diadalív is, meg egy megyei másodosztály-szintű nemzeti stadion is, mindez egy egykilométeres körön belül.

Első vidéki állomásunk Vang Vieng, apró városka egy karsztvidék kellõs közepén. Eszetlen sok a külföldi, fõleg a "fõutcán", ezen a százméteres utcaszakaszon, ahol egymást érik a pékségek, biciklikölcsönzõk és éttermek. Menekülünk ki a folyópartra, de ott is sokan vannak (vagyunk). A gyorsfolyású patakon kis bambuszhíd vezet át, félúton derül ki, hogy fizetõs (15 Ft). Néhányan inkább feltûrik a nadrágjukat és átgázolnak a térdig érő vízen (mi is). A túloldalon csodás karsztalakzatok sorakoznak. Ahogy közeledünk feléjük, egyre gyakrabban hívogatnak a gyatra angolsággal megírt táblák az ilyen meg olyan barlangokba. Az egyik legnagyobbikba be is merészkedünk. A nagy csarnokon belül egy fekvő Buddha világosodik meg éppen, ha megfelelő szögben süt be a nap. Nem vagyunk kifejezetten barlangászok, de egy kis lámpával felszerelkezve beljebb hatolunk a sötétség felé. Egy óra alatt sikerült egy kis kört tennünk, két belsõbb csarnokon keresztül.

A városkában a barlangokon kívül a legjobb dolog a bambuszhídról lábat lógatni és bámulni a hegyeket vagy a folyón átgázoló olcsó kínai traktorok által húzott utánfutókat, tele emberekkel vagybambuszrudakkal.

Március 2., csütörtök, 10:30. Útban Luang Prabang felé.

Bármennyire is próbáltuk kideríteni, mikor és milyen busszal lehet eljutni az egykori királyi székhelyre, mindenkitõl ugyanazt a verziót hallottuk. Reggel kilenc. Mint kiderült, csak külföldieket szállít a busz, eléggé bizarr látvány ennyi jóltáplált egyed egyszerre, egy ilyen szegény vidéken. Nekünk csak a sorok közötti kis hokedlin jutott hely, de öt perccel késõbb már áldjuk a szerencsénket: nyolc srác már csak a busz tetején fért el. A helyiek vajon mivel utaznak? Mögöttünk egy ötgyermekes amerikai anyuka utazott mind az öt gyerekével. Még induláskor kért négy-öt nejlonzacskót, hátha kell. (Nem kellett.) Négy óra elteltével hárman leszálltak annál a keresztezõdésnél, ahonnan a 30 évvel ezelõtti híradásokból ismert Rizsesköcsög-síkság felé vezet az út. Állítólag elég veszélyes erre menni, gerillák tevékenykednek, pl. úton állnak.

Luang Prabang nagyon büszke arra, hogy a világörökség része. A Mekong itt hömpölyög a lábainál, és egy sajátos templomépítészeti stílust látni mindenfelé a városban. 1975-ig hercegi/királyi székhely is volt itt, ma a palotában múzeum látogatható. Igazából csak egy álmos kisváros manapság, ahová a helyi lakossághoz viszonyítva túl sok külföldi látogató érkezik. Ez sajnos meglátszik az árakon is. Egy-egy templomnál viszonylag magas belépõt kell fizetni; '98-ban állítólag még sehol nem szedtek díjat.

Leginkább csak céltalanul sétálgatni lehet a Mekong vagy az abba torkolló Nam Khan folyócska partjain. Pontosabban nem is a partokon, hanem jóval magasabban, az utca-szinten. A folyók vízszintje errefelé nagyon széles sávok között mozog. Most, a száraz évszak közepén a vízszint a meder szélétõl húsz-harminc méterrel lejjebb van. Amint visszahúzódik a víz, az emberek kis konyhakerteket alakítanak ki. Elõször jön az utca, aztán a karfiol-, hagyma- és kukoricakertek, egy rövid iszapos sáv, végül a hajók és csónakok.

Luang Prabangban éppúgy, mint az Anglia méretű ország többi részén mindenhol, egymást érik a "Látogasson Laoszba Év 1999/2000" feliratok. Minden egyes szállodán, kifõzdén és buszmegállón ott ékeskedik a jelmondat. Csak az a kár, hogy Laoszon kívül errõl senki nem tud semmit. A viszonylag nagyszámú külföldi ellenére az emberek nagyon nyitottak és barátságosak. Amerre csak lép az utazó, hangos "szábadí" kiáltások kísérik. Fõleg a kisgyerekek lelkesek nagyon. Amikor egy nyitott furgon végigrobog egy kis falvakkal övezett úton, tízméterenként tucatnyi gyerek tör ki örömujjongásban, hogy megpillantottak egy (két-három) külföldit.

Március 8., szerda, 7:45. Huay Xai, reggeli.

Három napi hajózás után kifejezetten jól esett ágyban, párnák között aludni, s utána asztalnál reggelizni, sõt, egyáltalán reggelizni. Egész reggel az utcai hangszórókból "lelkesítő" zene szól, a helyi emberek boldog arccal sétálgatnak. Nem csoda: munkaszüneti nap van, gyengébbek kedvéért Nemzetközi Nõnap. A házak fellobogózva, a reggelizõhellyel szemközti szállodán még sarlós-kalapácsos (vagyis szovjet) zászló is lengedez.

Ilyen idilli körülmények közepette vágunk neki egy tízórás "buszozásnak". Valójában tízen kuporgunk egy kis teherautó platóján két sorban, egymással szemben. 150 km, tíz óra alatt. Az első két óra még jól telt el, letaposott földúton haladtunk. Aztán egyre gyakrabban kellett leszállni megtolni a járgányt. Egyszer-kétszer pedig egy nagyobbacska patakon keltünk át - híd persze nem volt -, ilyenkor leszállás után hosszabb szünetet tartottunk: egyszer például ki kellett várnunk, míg a sofõr megfürdik a patakban. Nem panaszkodhatunk, végül is nem robbantunk le, fel, stb.

Igy jutottunk el a kínai határhoz közeli Luang Nam Tha városkába. Itt aztán tényleg nem tud mit csinálni az utazó, csak megvárni a következő reggelt. Errõl a helyrõl ugyanis bárhová csakis és kizárólag reggel nyolckor indulnak furgonok, jobb esetben buszok. Még szerencse,hogy van egy reggeli piac, igaz, ehhez korán kell fölkelni. Nyolc körül már pakolnak össze. Előtte viszont mindenféle egzotikus finomságot láthat a piaci szemlélő. Van itt horogra felfûzött kecskebéka, ópium (fiatalabb olvasóknak: mák), vagy éppen szárított denevér. Ezt az arra érdemesek csemegeként rágcsálják. Mi azért megmaradtunk a bevált dolgoknál: nagyon ízlett az olajban kisütött banán, amolyan "banán schlafrockban".

Innen két óra a határ felé Muang Sing városa (kb. száz ház). Laosznak ezen a vidékén lakik a legváltozatosabb, legkevertebb népesség. Elvileg el lehet látogatni környező falvakba, ha sikerül biciklit szerezni. Nekünk nem jutott már, de nem is nagyon bántuk. A leglátványosabbnak éppen az bizonyult, hogy az ember kiállt a piactér sarkára, ide jönnek be a "buszok" is, a környékbeli falvakból úgyis mindenki ide jön be. Egy-két óra leforgása alatt, ezzel a "módszerrel" öt-hat törzs képviselõit sikerült látnunk. Valami nagyon jellegzetes fejdísz, hajviselet, fülbevaló különbözteti meg õket egymástól.

Itt hallottuk, hogy az elõző héten egy külföldit lelõttek a gerillák a rizsesköcsögökhöz vezető úton. Csak nem azok közül valakit, akikkel mi utaztunk? Mindenesetre, amikor kibámészkodtuk magunkat, az egyik reggel visszazötykölõdtünk Luang Nam Tha felé. Reméltük, hogy még aznap tovább tudunk jutni a kínai határátkelő felé, de délelõtt 11-kor ez már reménytelennek bizonyult. Másnap aztán megint nekirugaszkodtunk, most már sikerrel. Legközelebb tehát kínai útibeszámolót küld

Bán Csaba és Békeffy Zita

LEGeslegjobb az eddigi öt hónap alatt: három nap hajózás a Mekongon. Laosz úthálózata igen kezdetleges, ezért nagy szerep jut a folyami hajózásnak. Gondoltuk, mi is kipróbáljuk, milyen az élet a vízen. A fülsiketítő rohamcsónak helyett a sokkal lassabb hajót választottuk, ezzel három napig tart az út Luang Prabangtól Huai Xayig fölfelé árral szemben. A rozoga kis tákolmányba 15 külföldi szállt be és néhány helyi. A folyónak ez a középső szakasza nagyon vad: hegyes sziklák között zubog, örvénylik. Máshol meg finom fehér homokból épít zátonyt.

Az első nap gyorsan telik: mindenki gyönyörködik, fényképez, beszélget. Egy tízházas falucskában ér minket az este. Egyetlen bambuszházikóba zsúfolódva majszoljuk a marék rizsbõl és tésztás levesbõl álló menüt. Kezd összeérni a társaság. Másnap újabb bámészkodás. Ebéd után páran kiszállnak, csak a tízfõs "kemény mag" marad. Közben át kellett szállni egy nem kevésbé rozoga teherhajóra. Rossz ómen? Este kiderül, hogy falu van, csak szállás nincs, vagyis a hajó padlózatán kellett berendezkedni az éjszakára. Alvás elõtt romantikus csillagböngészés: a Göncöl-szekér fejjel lefelé. Alvás csak szakaszosan sikerül, hely alig van. Reggel, 48 órás összezártság után már oldódnak a kötöttségek; még a mogorva angol úr is zoknira vetkõzik. A Mekong a thai határ felé már jóval szélesebb, megritkulnak a sziklagátak is, ideje partra szállnunk.