Kambodzsa: a trópusi fák ölelésében
2001. március 27.

Egy kora hajnali júliusi reggelen Londonból emelkedett fel hatalmas gépem, hogy aztán majd jó néhány óra múlva tizenegy ország és kultúra fölött átrepülve megérkezzen a thai fővárosba.

Furcsa érzés volt belegondolni, hogy velem egyidőben az egyik barátom egy német, a másik barátom pedig egy japán gépen ül és szinte versenyt futunk a lomha idővel, hogy melyikünk érkezik elsőként Bangkokba. Talán mindegyikünk a másikra gondol tízezer méter magasban, hogy sikerül-e a nagy találkozás. Igen, sikerült, így összeállt háromfős expedíciónk és most már együtt zötykölődtünk egy harmadosztályú vonaton, a kambodzsai határ felé. Az éjszakát még a határ melletti vasúti végállomáson Aranya-praket-ben töltöttük, hogy aztán korán reggel kezdjük meg az átkelést, a thai királyságból a kambodzsai alkotmányos monarchiába.

Szemerkélő esőben kászálódtunk ki, szinte családi méretű tuk-tuk-unkból mikor fejünk fölött, vékony gyerekkarok tartotta esernyők nyitódtak ki. Egy-két bath fizetség járt ezért a leleményes szolgálatásért. Aztán kitöltöttünk minden ilyenkor szokásos nyomtatványt és végre elindultunk a túlsó oldal felé. Egycsapásra megváltozott minden. Az eddigi jólétet felváltotta a nagyfokú szegénység. Az ilyenkor szokásos monszunesőben még jobban látható lett a nagy különbség. A földút iszonyatos sárhalmazzá változott, így irreálisnak hatott az út melletti három-négy, óriás méretű neonfényes kaszinó látványa. Vajon kik járnak ide, miután a sárban csak mezítlábas, szegényes öltözetű khmerek tolták alaposan megrakott, özönvíz előtti fa taligájukat. Csodák csodájára rövidnadrágunk, elázott pólónk és viseltes tornacipőnk ellenére bebocsájtást nyertünk az egyik szerencsebarlangba. Nem akartunk hinni a szemünknek. Mintha a pokolból a mennyországba kerültünk volna. Több száz, főleg kínai játékos ült nyugodtan a rengeteg rulett, póker és "félkarú rabló" előtt. Közöttük megszámlálhatatlan sok, igen csinos, piros formaruhás alkalmazott tüsténkedett. Óriási tétek cseréltek perceken belül gazdát. Egy külön helységben lóversenyre is lehetett fogadni, egy másikban pedig az európai intertotó meccsekre. Itt láttuk óriási meglepetésünkre, hogy a mi Tatabányánkra is lehet tippelni.

"Las vegasi" látogatásunk után vissza a sokkal izgalmasabb sárdagasztós világba. Némi kérdezősködés után kiderült, hogy innen pick-upokkal mehetünk tovább, a körülbelül 160 km-re lévő csodálatos Angkor felé. Természetesen csak akkor indultunk el, miután dugig megtelt a platós kiskocsink. Ekkor még nem gondoltuk, hogy ez lesz életünk egyik legnagyobb kalandja. Ugyanis az út minősége egyre csak rosszabbodott. Kocsink kerekének kátyúk millióin kellett keresztülhajtania, nekünk pedig emiatt erősen kellett kapaszkodnunk, hogy le ne repüljünk az út melletti rizsföld parcellákba. Közben az eső is újra rákezdte, így nem csak mi, hanem csomagjaink is alaposan átáztak. Egy jó órás zötykölődés után egy Sisophon nevű városkánál pick-upot cseréltünk, de a kaland szerencsére tovább fokozódott. Ugyanis többször megállásra kényszerültünk órák hosszára mivel vagy a kis fahidak szakadtak le, vagy egy pick-up kereke szorult be a híd pillére közé, vagy pedig a kátyúban elakadt kamioné állta utunkat. Azért minden akadályt legyűrve, a reggeli nyolc órás indulás után este tíz körül csak megérkeztünk, szó szerint nyakig sárosan Angkorba.

Szállásunk tulajdonosnője látva viseltes kinézetünket, azonnali láb és cipőmosásra ítélt minket, mielőtt mezítláb beléphettünk házi birodalmába. Tisztálkodás után, úgy este tizenegy körül vacsorázni indultunk, de sajnos minden zárva volt. Végül találtunk egy pizzást, de miután megtudtuk az árakat inkább továbbálltunk. Így nem maradt más, mint megkóstolni a sült szöcskét és a sült lárvát. A helyiek között ekkor roppant népszerűségre tettünk szert, mert fehér ember nem nagyon próbál ki ilyesmit. Először fűszer nélkül, majd fűszerekkel is megszórva elropogtattunk néhány jól átsült óriás példányt. Furcsa érzés volt ilyet enni, de az ízük egészen jó volt, szerintem egy jól átsült hasábburgonyáéra emlékeztetett. Ezután a mozgalmas nap után esett csak igazán édesen a pihenés. Reggel azért alig bírtunk magunkkal, hogy minél hamarabb megpillanthassuk az angkori romokat.

Hárman három motoros taxit béreltünk, fejenként és naponta öt dollárért. Úgy terveztük, hogy veszünk egy háromnapos bérletet negyven dollárért, így jut időnk a lényeges dolgokat alaposan megnézni. A belépővásárlóhelyről is érdemes néhány szót ejteni, mert ez is különleges a maga nemében. Az egész egy autópályabelépő rendszerre hasonlít. Van egynapos, kétnapos és háromnapos kapu. Miután eldöntöttük, hogy milyet kérünk, előzékenyen betessékeltek egy szobába és mindegyikünkről pillanatok alatt készítettek egy színes polaroid fényképet. Ezt beragasztották a háromnapos bérletszelvényünkbe, majd lefóliázták és már indulhattunk volna is, de a kedves pénztároslányok még megkínáltak ízletes sült hal adagjukból, amit persze nem lehetett visszautasítani.

Nyílegyenes aszfaltúton, hatalmas trópusi fák jótékony védelmében jutottunk el Angkorvathoz a világ egyik csodájához. Óriási vizesárok veszi körül, így látványa még fenségesebb. A fő templomegyüttes képe az ország zászlajában és egyik pénzén is látható. Órákig bolyongtunk a finoman kidolgozott domborművek és különleges szépségű és faragású táncosnők - az apszarák -látványában gyönyörködve. Miután alaposan bejártunk minden zegzugot, felkapaszkodtunk roppant meredek lépcsőkön a 62 m-es tornyok közelében. Igazán innen érvényesült a XII. században Szúrjavarman istenkirály idejében épült templomváros nagysága.

Mélázó szemlélődésünket egyszer csak fülünknek mindig kellemes spanyol szavak ütötték meg. Kiderült, hogy mexikói turisták voltak és hogy korábban már jártak hazánkban is. Nagy derültségünkre és meglepetésünkre tökéletes kiejtéssel elmondták, hogy Miskolcon és Egerben jártak néptánctalálkozón és roppantul ízlett nekik a híres Tokaji aszú. A következő napokban megnéztük a híres fejeket a Bajon templomban ahol kb. 200 titokzatos kőarc tekint le a mai vándorokra, majd a híres elefántteraszt ahol külön faragott óriás kövekből illesztették össze az elefántmenetet ábrázoló hosszú kőfalat. Naponta többször is áthaladtunk motorunkkal a díszes faragású hatalmas kőfejeket formázó városkapuk alatt, amelyeknél nem győztünk mindig csodálkozni, hogy milyen kellemes hangulatot is árasztanak. Utolsó napra hagytuk a Ta Prohm palota megnézését, amely arról híres, hogy itt szinte teljesen ellepte az őserdő az épületegyüttest. A vadul növő fák a falak közé ékelték be óriási törzsüket. A vándor itt kedvére bolyonghat, szinte egyedül a palánktörzsű fák kusza birodalmában. Mintha egy mesében lennénk törpe szereplők úgy érezzük itt magunkat. Nem nagyon akartunk továbbállni e szívünknek igen tetsző, kedves helyről, de pont úgy jött ki a lépés, hogy egy ósdi, Kolumbusz Kristóf korát idéző fa teherhajó fedélzetére fel tudtunk kéredzkedni. Így három nap után elhajóztunk Angkorból a hatalmas és a világ egyik halban leggazdagabb taván a Tonle Sapon keresztül a főváros irányába.

Két napon át pöfögött motoros hajónk éjjel-nappal folyamatosan. Mi a fedélzeten vagy a vásárolt katonai függőágyunkban szundikáltunk és hadakoztunk a szúnyogok csípései ellen, vagy öreg kormányosunk társaságában kémleltük az előttünk álló víziutat. Még magyar zászlónkat is kitűztük így egy kis ideig otthoni felségjelzés alatt hajóztunk. Kormányosunk néha elképesztő módon vezette hajónkat. Lefeküdt függőágyába háttal a menetiránynak, kezét rátette a hatalmas fa kormánykerékre és így pihengetett. Néha felemelkedett, körültekintett majd pihent tovább. Így érkeztünk meg lassan, csordogálva - de útközben még vad elefántokat is látva - a khmer fővárosba Phnom Penhbe.

Itt mindössze két napot szándékoztunk maradni, de barátunk betegsége közbeszólt, így egy hétre bővült itteni állomásozásunk. A 600 ezer lakosú város néhány történelmi épületen kívül elég lehangoló képet nyújt. Nincs sok látnivaló, így el kellett foglalnunk valahogy magunkat. Egyik ilyen rendszeres napirendi pont volt az itteni Népstadion melletti szabadtéri kosarazás. Úgy 20-30 betonos kosárpályán gyűltek össze délutánonként az itteni fiatalok és sötétedésig lankadatlanul szórták a kosarakat. Ki hinné, hogy a kosarazás közbeni egyik közös nyelv az orosz volt. Egyik csapattársunk még a Katyusát is elénekelte, mi pedig szinte fogtuk a hasunkat a nevetéstől. Emellett még lehetett focizni, röplabdázni és pénzért tizenegyes lövő versenyben indulni. A pontban öt órakor kezdődő hatalmas monszuneső sem tudta elkergetni az önfeledten sportolókat, sőt talán ekkor még lelkesebben küzdöttek egymással. Jó volt látni, hogy úgy ahogy vannak, munkából vagy iskolából jövet lepattannak motorukról és megbűvöli őket a mozgás szeretete. Nem kell ehhez márkás ruha, csupán pálya és harci kedv, amiben itt nincs hiány.

Kicsiny szállodánk idős angol vendége - aki már évek óta éli nyugalmas nyugdíjas életét ezen a tájon - egyik reggel megkérdezte, hogy jártunk-e már azon a helyen, ahol pénzért lehet különböző fegyverekkel lőni. Mivel még nem, így elindultunk egy motoros taxival, de figyelmeztetett, hogy vigyázzunk magunkra, mivel elég sok arra a CIA-ügynök meg kommandós, akik össze-vissza szoktak lövöldözni. Az ismerős Mao Ce Tung és Csehszlovákia utcán végighaladva a trópusi hőségben érkeztünk a tetthelyre, egy laktanyához. Egy fiatal egyenruhás katona kedélyes üdvözlés után átnyújtott egy jókora, étlapformájú kartont. Gondoltam, hogy levesek, szendvicsek árai vannak rajta de tévedtem. Ez egy felettébb érdekes "étlap" volt. Például AK-47-essel 30 lövés 20 dollár, M16-tal 30 lövés 20 dollár. Desszertként pedig kézigránátdobás, 15 dollár. Ez aztán a választék! Később megsúgták, van még egy 80 dolláros fogás is, de az éppen elfogyott. Egy rakétaféle, ami a jövő héten már lesz. Mi nem lövöldöztünk, inkább csak szemlélődtünk és a fénykép kedvéért leemeltem a falról a Rambó filmekből ismert, félelmetes Ml 6-ost és egy rádió adó-vevőt. Szerencsére időközben - talán az elmesélt élmények hatására is - barátunk talpra állt, így az utolsó este immár közösen, elmentünk egyet biliárdozni, cso-csózni, amit itt bambinak mondanak és a törzshelyünkön elfogyasztottuk kedvenc gyümölcs turmixunkat is. Másnap reggel pedig felszálltunk a Vietnam felé tartó légkondis buszunkra. De ez már egy másik történet.