Két vándor Nagy Sándor nyomában
2001. január 25.

1999. október 5-én két kalandvágyó fiatal - Bán Csaba és Békeffy Zita - nekivágott a legváltozatosabb földrésznek, hogy egy éven keresztül-kasul járják, s közben számot adjanak erről a vállalkozásról. Magazinunkban útinaplójukba tekinthetnek bele olvasóink. Elsőként törökországi, iráni és pakisztáni élményeiket osztják meg velünk.

Október 6., szerda, 19:47. Isztambul, Laleli.

Közel harmincórás buszozás áll mögöttünk. Szerbiában hidakkal Dunát lehet rekeszteni, ezért a menetrendszerinti járat - két fő utazóval és 26 fő "kereskedővel" a fedélzetén - Románián és Bulgárián keresztül közelíti meg az egykori Bizáncot. A busz a bőrkabát-kereskedelem központjában tesz le minket. Innen csak négy-öt megálló villamossal (itt kicsit nagyképűen ezt metrónak hívják) Sultanahmet, vagyis a Kék Mecset és az Aya Sofia környéke. Ez utóbbitól ötven méterre lévő szállásunkhoz viszonylag kevés cipőpucolási és étterembe csalogató ajánlatot lerázva vergődünk el.

Másnap néhány tiszteletkört írunk le a kötelező látványosságok körül, beleértve "A" bazárt is. Zitának valami hosszú ujjú ruhát és fejkendőt keresünk a moszlim vidékeken való utazgatáshoz. Visszatérünk hát Lalelibe, ahol tíz éve még mindenkit "szia magyar" felkiáltással köszöntöttek... Innen negyed óra az irdatlan méretű buszpályaudvar, ahol mintegy 200 busztársaság kínálja buszútjait az ország legkülönbözőbb szegleteibe, valamint számos nemzetközi célponthoz. Feltűnik, hogy ezek földrajzi eloszlása gyanúsan hasonlít az egykori birodalom kiterjedésére...

Csak másfél hónap telt el a nagy földrengés óta, és még most is nagyon sűrűn látni minden fellelhető zöld helyen, játszótereken sebtében fölhúzott sátrakat. A majdnem naponta jelentkező utórengések miatt nem is nagyon merünk éjszaka teljesen elaludni: menekülési útvonalakat nézegetünk. Menekülni készülünk magából a városból is, túlságosan európai ez nekünk. Egy fél dollárért áthajózunk Ázsiába, majd egy újabb ezerötszáz kilomérteres buszozás jön.

Október 11., hétfő, 7:19. Dogubeyazit, Ararát

Harminc kilométerre vagyunk az iráni határtól, de egyelőre még nem ez foglalkoztat. Napfelkelte után vagyunk most nem sokkal, sietünk ki a szállodából a főútra, hogy a házak takarása nélkül élvezhessük Noé bárkájának nyugvóhelyét. A látványt kilenc óra körül már eltakarják a felhők. A határmenti városka csaknem kétezer méter magasan van, innen tornyosul fel a Kis- és a Nagy-Ararát két vulkanikus kúpja. A hegyek mögött a túloldalon Örményország, majd valamikor máskor oda is ellátogatunk.

Errefelé erősen lehet érezni, hogy a határ közelében vagyunk. A katonai ellenőrzőpontok többszörösére sűrűsödtek, a városban hatalmas laktanya működik.

Dogubeyazitig még élvezhettük a török buszok csodás színvonalát. Innentől azonban már "keményebb" viszonyok jönnek. A határra csak egy zsúfolt kis iránytaxival tudunk kijutni.

Magán a határon meglepően gyorsan sikerül átjutni, fél órába kerül mindössze. Jó átvezetés volt a két ország között a hivatalos épület közbülső terme, amely egyik (nyugati) faláról még a csokornyakkendős reformer, Kemal Atatürk mosolyog le, vele szemben a turbános Khomeini fedd meg tekintetével.

Rögtön az első benyomás Iránban kedvező. A nőkön nem feltétlenül van csador, és a fejkendő viseletét sem kell annyira szigorúan venni. Azért amikor három-négy óra múltán megérkezünk az első komolyabb városba, Tabrizba, Zita a fejkendőben (és hosszú ujjú ingében) igen kényelmetlenül érzi magát. Egy tízdolcsis beruházás után már sokkal szabadabban vadászhatunk az utcai pisztáciaárusokra...

Október 13., szerda, 13:22. Teherán, bazár

Bár szerda van, nem pedig péntek, mégis ebédidőben zár be a bazár. Nem is kell kérdezősködnünk, egy környékbeli szőnyegkereskedő (Marakkestől Szamarkandig minden második ember szőnyegkereskedő) világosít fel: valamelyik próféta halálának évfordulója van, ezért a rövidebb nyitva tartás. 19 napos iráni tartózkodásunk alatt legalább két, de inkább négy alkalommal volt valami régi szentembernek szülinapja vagy más évfordulója, ilyenkor általában leáll az élet, talán még jobban, mint egy átlagos pénteken.

Az élet egyébként igenis nagyon élénk Iránban, főleg Teheránban. A benzin nevetségesen olcsó, rengeteg a jármű. Gyalogosként átkelni az utcán tízperces vállalkozás. Ha sietős a dolog, buszra lehet szállni, de persze csak külön: a nők hátul elkerített részben utazhatnak.

Teheránnak nem sok hagyományos értelemben vett látványossága van. Egy különleges dolog van viszont - egy kétszáz éve Delhiből hadjárat során elcipelt trón, a világon a legpazarabb díszítésűnek mondott Páva-Trón - ez viszont csak a hét két napján, két-két órára látogatható a Nemzeti Bank alagsorában. Naná, hogy nem akkor sikerül ott lennünk.

Látnivalók híján "kénytelenek" vagyunk elvegyülni az emberek között és azt élvezni. Hiába próbálkozunk bejutni az egyetem parkjába, a nyári diáktüntetések óta nagyfokú a bejáratnál az ellenőrzés. Egynapos mászkálás után egyértelmű a döntés: innen minél hamarabb el kell húzni, itt nem lehet levegőt kapni. Az olcsó (10 Ft) - és gyenge minőségű - benzin folytán irdatlan a forgalom a tízmilliós városban, sokan maszkokban járnak az utcán.

Október 15., péntek, 12:15. Yazd, Csend Tornyai

Négyen utazunk a taxiban a Zarathusztra-hívők temetkezési dombjától a sivatagi város másik végén fekvő kicsempézett mecset felé. A sofőr percenként kérdezi tőlünk, mennyi idő. Először arra gondolunk, esetleg ebéddel várják otthon, de a mecsetnél rájövünk, hogy a péntek déli, legfontosabbnak számító imát próbálja nem lekésni.

Itt Yazdban egymás mellett élnek moszlimok és az iszlám hódítását megelőző zoroasztriánus vallás hívei. Az iszlám előretörésekor, a VII. század végén még elég nagy számban éltek ennek az ősi egyistenhívő vallásnak a képviselői, de néhány évszázad alatt erősen megcsappant a számuk. A máig megmaradt párszázezres közösség legfőbb központja Yazd. A két tábor tagjait ránézésre nem lehet megkülönböztetni egymástól. Az ősibb vallás örök lángokat alakított ki szent helyein. Temetkezési szokásuk kicsit meglepő: hagyományosan nem temetkeztek, hanem az elhunytat kitették egy városszéli dombra, hogy ott a keselyűk fogyasszák el testét.

Yazd városa nemcsak ezért érdekes. Óvárosa teljesen épen megmaradt és máig sűrűn lakott. Sivatagi város lévén, minden épület sárszínű téglákból, vályogból épült, csak a mecsetek kupolái fénylenek kékesen a csempéktől. Egyedülálló ősi "légkondit" találtak itt ki a helyiek: a házak tetejére kéményszerű tornyokat építettek, ezek a lehető legkisebb kis fuvallatot is leirányítják a ház belsejébe.
Vacsoránál összefutunk egy svájci sráccal, aki már több napja itt van, tehát bennfentes. Ő kalauzol el minket a bazár mélyén meghúzódó, fürdőből átalakított teaházba. A medence partján török- (perzsa?) ülésben verünk tizedmagunkkal tanyát, egy kis teaszürcsölés, egy kis vízipipázás következik. Hamarosan odaszegődik hozzánk egy kíváncsi helyi leánytársaság is, így már sokkal oldottabb a mesélgetés...

Október 19., kedd, 14:35. Esfahan, Csubi híd

Ha egy szóval lehetne jellemezni Esfahan, vagy akár egész Irán szórakozási lehetőségeit, hangulat-átérző csodaszerét, csakis azt mondhatnánk: teázás. Az országban szinte mindenhol vannak teázók (csajkunék), de ezek közül kiemelkedik négy-öt. Ezek közül legalább kettő a folyópartra épült Esfahan város hídjaiban található. Ahol most ülünk, az éppen az egyik XVII. századi híd ölesre tervezett pillérén belül van. Kellemes meleg délután, csobogó víz, mennyezetről csüngő rézlámpások, a pillér ablakaiban két-két ember szőnyegre kuporodva élvezi az életet.

Az egyik asztalnál szemmel láthatólag még nem házas huszonéves pár kacérkodik egymással, ez elég jó rejtekhelynek számít. A helyi lányok egyébként meglepően nyitottak, bár inkább csak a külföldieket szólítanak le, annak kevesebb következménye van.

A már házas párosok is igen kedvelik ezt a várost, ez Iránban a nászutasok legkedveltebb uticélja. Nem is csoda: a javarészt sivatagos országban itt van a legtöbb víz, rengeteg kert, és csodálatos hidak a folyón. Itt látható Irán, de talán az egész iszlám világ legcsodálatosabb mecsete, zománcos kék csempékkel kirakva. A XVII. században, a város fénykorában született ez a perzsául rímelő mondóka: Eszfahan a fél világ.

Bár a legfőbb mecset és a legfőbb tér is Khomeini nevét viseli, az egykori ajatollah egyre inkább érezheti, hogy az övé már csak a világ fele. A főutcán egy szőnyegkereskedésben az ő szakállas arcképével díszített textília mellett a másik nagy sztár a mikiegeres szőnyeg.

Noha Amerika-ellenes jelszavak még mindig láthatóak a falakon, a nép odavan a (hamisított) kóláért, igaz, ez itt stílusosan és hazafiasan Parsi Cola névre hallgat, míg a narancsos változat neve az Iranda.

Október 24., vasárnap, 7:52. Perszepolisz, Xerxész-kapu

Talán elsőként értünk ide ma reggel a közeli nagyvárosból, Shirazból. Jegyváltás után feljöttünk a főlépcsőn, szétnézünk a romokon, majd az oroszlános testű királyokkal díszített főkapu tövében leülünk elmajszolni a septiben vett reggelit.
A romok között mászkálva előjön a tizenöt évvel ezelőtti törióra, meg a nyugat-európai nagyvárosok múzeumaiban látott henger-szakállas alakok emléke. Csak egy gondolat bánt engemet: Vámbéryt bevésve sem találni meg. Valahol olvastam egyszer, hogy valahol Perszepoliszban van egy bevésés: Vámbéry 1863. Tűvé tettünk mindent, de be kellett érni egy gróf Széchenyi Andor 1892-vel.

A felújított oszlopsorok között rájön az ember, hogy ez a Nagy Sándor bizony alapos munkát végzett, amikor felszámolta az ókori perzsa birodalmat. Ezennel görög csoporttal nem találkoztunk, de az EU majdnem minden más népével igen.

Mi persze nem turistabuszokkal közlekedünk itt, hanem helyiekkel tömött kisbuszokon és iránytaxikon. Aki valaha utazott már Keleten, az ismeri ezt a rendszert. Gyakran induló járművek, menetrend nélkül, megvárják, míg tele van a jármű (ez sokszor nagyon telét jelent), aztán nyomás. Bárhol be lehet szállni, bárhol ki lehet szállni, teljesen hatékony. Persze előfordul, hogy fél órát vár, míg megtelik a kisbusz, majd utána bekanyarodik tankolni, jó húsz percig. Akinek sietős, Iránban mehet repülővel is, hihetetlenül olcsó. Egy átlagos belföldi járat, mondjuk 500 km, nem kerül többe 2000-2500 forintnál.
Október 28., csütörtök, 16:41. Bam, Arg-e-Bam
Bizony, egyre közeleg a tél, még itt is, ez pedig korai naplementét jelez. Kevés helyen romantikusabb a napnyugtát végignézni, mint az ország délkeleti részén fekvő Bam elhagyatott óvárosában. Ez egy (vályog-) fallal teljesen körbevett terület, benne girgegurba kis utcácskák jelölik ki az elporladó házak vonalait. Itt-ott egy-egy mecset és karavánszeráj esetleg istálló teresedik ki. Nyilvánvalóan a huszadik századi látogatók kedvéért építették a citadellát is, ennek a tetejéről nézzük most a datolyapálmák mögé vörösödő napot.

Az óváros egyébként már jó ideje kihalt. Pedig állítólag már 1500 éve lakott volt. Olyan ötszáz évvel ezelőtt kezdődtek a bajok, amikor egyik idegen (leginkább afgán) támadás a másik után jött. Egy idő után, a múlt században aztán elege lett a lakosságnak és néhány kilométerrel arrébb költözött, azóta is ott van a város központja, az obligát Khomeini tér körül.

Bam (nem összekeverendő az egyik szibériai vasútvonallal - erről majd utisorozatunk utolsó részében esik szó) már Irán olyan környékén van, amely nem teljesen biztonságos a külföldiek számára. Nyár közepe óta három alkalommal raboltak el a környéken, főleg a közeli Kerman városban erre járó gyaurokat. Mi persze vakmerően és körültekintően nem hátráltunk meg. Kermanban viszont csak olyan szállodában lehetett megszállni, melyre fegyveres őrök vigyáztak.

Bamtól a pakisztáni határig még négyszáz kilométer az út, errefelé külföldiek már csak fegyveres kísérettel jöhetnek az emberrablások óta. Aki persze állami, lepattant busszal közlekedik száz forint körüli jegyért, az biztonságban érezheti magát.

Október 31., vasárnap, 11:15. Quetta, vasútállomás

Huh, végre a vonaton vagyunk. Amikor első pillantásunkat vetjük az S6-os kocsi másodosztályú ülőhelyeire, megrémülünk. Ezen 37 órát ülni? Mint később (másnap este) kiderült, az ember tűrőképessége szinte határtalan.

Beigazolódott, amit pár nappal előbb egy angol párostól hallottunk, akik Indiából hazafelé tartva azt mondták: Pakisztánból Iránba átlépni olyan, mint a harmadik világ legsötétebb zugából Európába. Akkor furcsán néztünk rájuk, de teljesen igazuk volt. Már a határátkelő is elképesztett. Egy rozzant tákolmány a pakisztáni oldalon, négyig várni kell, mert a határőr éppen eszik (aztán imádkozik vagy lábat mos). A hatra bejelentett busz indulására még három órát várni kell, majd 17 óra aszfaltozás nélküli úton Beludzsisztán pusztáin át...

Quettában egynapos pihenő. Az utcán nők alig. Férfiak legalább három-négy különféle fejfedővel szaladgálnak az utcán. Az időnkből több óra a vasárnapi vonatjegy vásárlásával telik. Szabadnap lévén a külföldieknek szóló kedvezmény nem jár, nincs nyitva az iroda. Hálókocsi nincs, azt 15 nappal előre kell lefoglalni. Közben találkozunk a vasúti hierarchia különböző képviselőivel. Itt látszólag nincsenek beosztottak, itt mindenki főnök. Fő jegybegyűjtő, különleges jegyellenőr, állomásfőnök, első peronmester, stb.

A vonaton folyik az élet. Kétpercenként tea-, mogyoró- és csodakenőcs-árusok jönnek, ötpercenként koldusok. Az állomásokon rohanás csapvízért (iható!), levesért, pepsiért. Nagyobb állomásokon felfegyverzett rendőrök járják végig a szerelvényt, egy csempészbandát (ruhát visznek Iránból) majdnem elkapnak, de a csempészek ügyesebbek. Az ablakon kinézve előbb tevekaravánok, másnap, már az Indus völgyében házi bivalyok tarkítják a tájat.

November 5., péntek, 14:36. Peshawar, afgán bazár

Péntek délután van, a bazár mégis zsong és zsibong a forgalomtól. Peshawar nagyon közel van az afgán határhoz, Kabul is csak 200 kilométerre van ide. A város lakosságának legalább a fele az utóbbi két évtizedben idemenekült afgánokból áll, jónéhányan már teljesen megtelepedtek itt. Nagyon gyakran látunk nőket burkában (ez most nem szójáték), vagyis a testet és az arcot is teljesen elfedő kisértet-jelmezben. Szerencsétleneknek csak egy tenyérnyi helyen van néhány lyuk, ahol kilátnak és ahol levegőt vesznek.

Ez az első igazán keleti bazár, amit látunk. Keleti ... és középkori. Turbános, kardos (vagy kalasnyikovos) lovasok vágtatnak át a főutcán. Bármelyik pillanatban megjelenhetne Kis Mukk vagy Nasszredin Hodzsa. A valós kort azért jelzik a ki tudja honnan becsempészett videók és mobiltelefonok. A fő árucikkek azonban nagyrészt rejtve maradnak: kábítószer és fegyver. Itt a környéken van egy kisváros, ahol kis kovácsműhelyekben precíziós módon utángyártanak AK-47-eseket vagy bármilyen más fegyvert. A városból elutazva, a távolsági buszon is látunk nejlonzacskóban hordott, darabokra szétszedett géppuskákat.

A közbiztonság egyébként nagy mértékben javult a katonai hatalomátvétel óta Pakisztánban. Az emberek felszabadultabbak és nyíltan beszélnek a politikáról. Vélemények vannak ilyenek és olyanok, de inkább üdvözölték a puccsot - legalábbis a velünk beszélgető, angolul tudóak közül.

Peshawar egyébként a Pakisztán északi, hegyes vidékeire induló utazók kiindulópontja. Csitrál, Gilgit, Hunza, Karakoram-országút... Már a nevük hallatán is beindul az ember fantáziája. Egy következő út alkalmával elmegyünk arrafelé is...

November 8., hétfő, 17:22. Lahore, erőd

Az országonként eltérő időzónák miatt más és más órakor van naplemente. Minket itt éppen az erődhöz épített mecset külső lépcsőinél ért ez a "jelenség". A mecsetet látogató helybéliek százai számára viszont csak az elvétve látható külföldi a jelenség. Annyira, hogy amikor föltűnik a marslakókhoz hasonlatos felszerelésével (hátizsák, hosszan kinyúló teleobjektív, szőkés haj), azonnal irdatlan tömeg alakul ki és veszi körbe a néhány pillanatig elmélázó utazót. Amikor ez felocsúdik és kitör a körből, legalább száz ember dönt úgy egyszerre, hogy ők is lejönnek a lépcsőn.

Pakisztánban nagyon megnézik az embert. Szinte mindenki kezet akar fogni a külföldivel, szinte mindenki le akar fényképezkedni a külföldivel. Akkor itt most ki a látogató és ki a látványosság? Pozitív oldala a dolognak, hogy egy csomó értelmes emberrel is találkozik az erre látogató. Ezek a nagyfokú írástudatlanságról panaszkodnak (csak minden harmadik tud olvasni, nőknél ennél is rosszabb a helyzet), az általános műveletlenségről.

Ha az ember csak a látványosságokat nézi, az egész országban Lahore-t találja a legszebb városnak. Az India északi részén (ezen a környéken is) uralkodó XVI.-XVII. századi mogulok sokáig ezt a várost használták fővárosként, ennek köszönhető a csodás erőd. A Delhiben látható Vörös Erődhöz hasonlatos, csak sokkal nagyobb hatást tesz az emberre.

A város modern részét az angolok tervezték, a főútvonal tele van viktoriánus és mogul elemeket ötvöző vöröstéglás vagy vörösre festett közintézményekkel. Lahore most is sok szempontból vezető szerepet tölt be az országban. Itt látni a legtöbb új, drága autót, leggyakrabban itt csörren meg az emberek zsebe, még McDonald's is van (mint a fejlettség abszolút szimbóluma).

Az út következő etapja Indián át halad, a nyugati oldalon északról dél felé haladva...

Békeffy - Bán