Vitorlázás az édenkertben
2000. december 22.

Felfedezők nyomában: Seychelles-szigetek

Seychelles! Sokáig nem tudtam, hogyan ejtik e szigetek nevét, csak annyit sejtettem, hogy francia terület lehet. Azt is tudtam, hogy az Indiai-óceánban, Madagaszkártól észak-észak-keletre fekszik a szigetcsoport, de a déli féltekén, ezért távol esik az Európából Távol-Keletre tartó kereskedelmi hajók útvonalától. Igy nem is láttam soha a szigeteket még távolról sem, pedig teherhajóval számtalanszor elhaladtunk mellette két-háromszáz mérföldnyire, mikor az erős nyári monszunszeleket kikerülve az Egyenlítő mentén hajóztunk keletre. A Távol-Kelet mesés hangulata, Japán, Kína, Thaiföld, Szingapúr és az Indonéz szigetvilág ámulatba ejtett, még akkor is, ha nem túristaként, hanem egy kereskedelmi hajó navigációs tisztjeként olyan helyeken is jártam, amelyek a túristákat talán kiábrándítanák.

A Seychelles-szigetek így csak akkor kezdtek érdekelni, amikor a géphajtotta vashajókat lecseréltem a jóval kisebb, de kényelmesebb és barátságosabb vitorlásokra. A Földközi-tenger számos partját e vitorlások kapitányaként bejárva, a téli kényszerpihenők alatt a térképeken képzeletben utazgatva kötöttem ki először a Seychelles-szigeteken: ezeken az eddig homályba vesző partokon mostanában egyre élénkebben zajlik az élet, egyre többet lehet hallani és olvasni róluk.

A neves brit újságíró, a BBC utazó riportere, Michael Palin egyik útikönyvében olvastam az alábbi sorokat: "Az utazásra sarkalló ellenállhatatlan belső kényszer ismert lelki állapot. Tudományos neve dromomania, és én örömmel állíthatom, hogy szenvedek tőle." Én is örömmel állíthatom, hogy szenvedek tőle. Így egy szép reggelen ismét úton voltam, s a repülőgép ablakán letekintve feltűntek Seychelles gránitszikláinak sötét tömbjei az alattunk békésen kéklő óceánban. A szigetek meglehetős kicsik, még a fősziget, Mahé tengertől elhódított keskeny korallpadon létesített repterén való landoláskor is az az ember érzése, hogy a tengerre száll le velünk a Jumbo.

A repülőút nem rövid, valamelyik nagyobb európai légikikötőben át kell szállni, de megéri a fáradtságot. A légkondicionált gépről kiszállva megcsapja az embert az a semmihez sem hasonlítható illatos párás meleg, amit annyiszor élveztem a Távol-Kelet trópusi vizein hajózva. A látvány pedig lenyűgöző. Felhőkbe nyúló, dús trópusi vegetációval borított hegyek emelkednek a szigeten. A hegyoldalakat és csúcsokat sehol máshol nem látható gránitsziklák alkotják. Ezek a fantasztikus alakú sziklák végigkísérik az utazót a szigetcsoporton: főleg a tengerparti formák elképesztőek. The Seychelles Group - így nevezik a térképeken a Seychelles Bank-on ülő szigetek csoportját. Ez az óceáni terület ún. shelf-tenger: a víz mélysége szinte sehol sem haladja meg a 60-70 métert. Ezen a padon sorakoznak a szigetek csoportokba verődve, festői rendetlenségben szétszórva több ezer négyzetmérföldön. A helyi népesség nagy része az Inner Islands szigetein él, ez a csoport a túrizmus központja is. Mahé-n, a főszigeten szállnak le a nemzetközi légijáratok, itt van a főváros, Victoria (a köztársaság egyetlen városa és egyben a világ legkisebb fővárosa) és a szállodák zöme is ezen a szigeten található. A csoport többi szigete látótávolságon belül fekszik: Praslin, a második legnagyobb sziget, La Digue, Curieuse, Cousin és Cousine, Frégate, Il du Nord, Silhouette. Csupa francia név, nem nagyon áll rá az angolhoz szokott és a franciát nem ismerő nyelvem. A területet a franciák után az angolok is birtokolták, így szerencsémre mindenhol beszélik az angolt, a francia és a helyi hivatalos nyelv, a creol mellett. Roppant érdekes, hogy bár a franciák a XIX. század elején kiszorultak innen, a hagyományok, a földrajzi nevek és főleg a bennszülöttek nyelve megőrizte emléküket. A creol nyelv ugyanis nem más, mint az itt élő népek ősi nyelvjárásainak és a gyarmatosítók nyelvének pazar keveréke. A seychelloise nép az afrikai kontinensről, és Ázsia óceánparti népeitől ered. Feketebőrű négerek, arabok, indiaiak, sőt még kínaiak is keveredtek ezen a kicsiny földdarabon. Bőrük színe, hagyományaik és kultúrájuk egyedülállóan fejlődött, a francia hatás azonban mélyre gyökerezett: olyan a creol nyelv, ahogyan a hajdani néger rabszolgák elferdítették gazdáik szavait. -Bonzour! Sivouple Manmzel, ou kabab koz Kreol? -Wi! -Bonswar! -Orevwar!

Kissé zavarba ejtő a látvány, a hangok és a trópusi levegő, az első benyomások. De a kikötőben megnyugszom. A parti kocsma teraszán ülve a lenyugvó napot figyelem, ahogy kerülgeti a trópusi gomolyfelhőket. Le sem kell hunynom a szemem és látom Capt. Lazare Picault hajóját, az "Elizabeth"-et, amint 1742-ben a "Charles" társaságában horgonyt vet az Anse Boileau-öbölben, hogy a mauritiusi kormányzó utasítására feltérképezze a névtelen szigeteket.

Csak 14 évvel később nyerte el mai nevét a szigetcsoport, amikor egy újabb expedíció élén Capt. Corneille Nicholas Morphey érkezett ide. A névadó Vicomte Moreau de Seychelles, francia gazdasági miniszter, csak később angolosodott a név Seychelles-re. Hogy miért pont egy miniszterről nevezték el a szigetcsoportot az Indiai-óceán környékén, rejtély. Talán 1875-ben sem tudta már ezt az a hét európai telepes, akik 123 szolga társaságában első települését létrehozta a St. Anne-szigeten. Ők a mai hetvenezres helyi népesség ősei.

Hamar otthon érzem magam. A helyi gyártású sör mellett elbeszélgetünk a flotta vezetőjével, miután a bérelt hajónkat átvettük. Először Alain beszél: elmondja a legfontosabb tudnivalókat és a térképeken végigjárjuk az útvonalat, amelyet a következő 10 napban vitorlásunk fedélzetén megteszünk. A 15 méteres OCEANIS 500 típusú hajó neve "Nosy Pearl", nyolc kényelemhez szokott európai számára tökéletes a komfort: páronként egy tágas kabin, saját zuhanyzóval és WC-vel. Enyém a kapitányi, vagy ahogy mi mondjuk, a skipper-kabin, ami jóval puritánabb, mint az utasoké, de a legjobb helyen van: a hajóorrban. Innen mindent látni és hallani. A hajó legkisebb rezdülését is érzem; megszoktam, ha vitorlázom, fél szemem, fél fülem még álmomban is a hajón tartom. Szükség is van az óvatosságra, hiszen minden éjjel horgonyoznunk kell, kikötők - európai, azaz inkább Földközi-tengeri értelemben vett jachtkikötők, ún. marinák - nincsenek a szigeteken. Igaz, hogy az éghajlat errefelé különösen ideális, a trópusi viharok, hurrikánok messze elkerülik a vidéket, és a monszunszél is igen megbízhatóan fúj. Csak egy-egy ritka zivatar idején élénkül fel a szél, ilyenkor beleremeg a hajó a széllökésekbe. De nem kell aggódnunk, a horgony jól tart a tengerfenék homokjában.

A Mahé-i kikötő dokkjában számos vitorlás áll a hajónk mellett a pontonhoz kötve, köztük katamaránok is. Itt ideális a katamarán, azaz a kéttörzsű hajó: kis merülése megkönnyíti a korallzátonyok közelében a hajózást és a horgonyzást. A hölgyutasoknak pedig különösen kedvére való a széles fedélzet, nemkülönben a törzsek között kifeszített háló, ahol remekül lehet napozni ég és a tenger között lebegve. Megcsodáljuk az impozáns méretű vitorlásokat, de megállapítjuk, hogy a mi egytörzsű hajónkban sem fogunk csalódni. A csapatunk egy része tapasztalt vitorlázó, akik akkor élvezik igazán a vitorlázást ha a szélben bedőlve hasítja a hajó a hullámokat. Van is ebben az élvezetben részünk. A dél-keleti 25 csomós monszunszélben valósággal robogunk a vizen, míg Mahéról Praslinra érünk. Mahét az út végére tartogatjuk, most csábítanak a horizonton kéklő távolabbi szigetek. A távolság csekély, így röpke néhány órás remek vitorlázás után megérkezünk a Baie St. Anne öbölbe.

A térkép sekély vizet jelez, de bátran behajózunk a már ott horgonyzó hajók irányába. A térkép nem hazudott, valóban alig van néhány láb víz a keel alatt; a hajam szála az égnek mered, ahogy a mélységmérő alig mutat 6-7 láb (2 m) vízmélységet. Pedig megszokhattuk volna már, hiszen a Balatonon szinte állandóan ilyen sekély vízben hajózunk. De itt szokatlan. Végül is horgonyt dobunk a többi hajó között. A homokban jól tart a horgony, bár élénk szél fúj.

Az éjszakát, sőt a következő napot is itt töltjük. Vízre dobjuk a gumicsónakot - tréfásan csak guminőnek hívjuk, mert vitorlázás közben az orrfedélzeten felfordítva tároljuk és ilyenkor kényelmes rajta heverni. Itt száraz lábbal partra szállni nem lehet, de így romantikusabb is. Még este, amikor étterembe készülünk, sem zavar, hogy a sekély vízben gázolva kell a csónakot a homokos partra kihúzni. Persze időnként pórul jár az óvatlan és éhes hajós: egy alkalommal későn léptünk ki a vízbe, a partra futó hullámok keresztbe fordították a csónakot és tisztességesen eláztattak minket. Az első ösztönös megjegyzéseket hamarosan harsány nevetés váltotta fel. Senkit sem zavart, hogy mezítláb és kissé nedvesen ültünk be az étterem teraszára. A ragyogó barna bőrű pincér hölgy is mezítláb volt. Visszafelé, vidám és romantikus hangulatban már rutinosan vettük a partra kifutó hullámokat és eveztünk a csillogó gyémántokkal teleszórt trópusi ég alatt a hajóhoz. Ilyenkor még sokáig ülünk a fedélzeten és csodáljuk a csillagokat. A déli féltekén vagyunk, keressük a Dél Keresztjét, a CRUX csillagképet. November van, az Orion a fejünk fölött áll, de a Keresztet nem leljük sehol. Hosszas tanakodást követően jövök rá, hogy csak később fog felkelni. Így is lesz, csak hajnal előtt ragyog fel a dél-keleti horizont felett.

Mindannyian koránkelők vagyunk. Az első napsugarakkal ébredünk, élvezzük a természet csendjét. A levegő kellemesen enyhe, de a tenger melegebb: 28-29°C. Ne gondolja senki, hogy meg fog főni benne! Sőt, ellenkezőleg, üdítően langyos a víz. A hajó körül hanyatt fekve lebegünk a vízben, így kortyolgatjuk reggeli kávénkat. A Nap rendkívül gyorsan kapaszkodik a Zenit felé, de -mint már említettem-, a szigetek éghajlata egyedülálló; a trópusi "hőség" itt nem nagyobb 30-31°C-nál, noha az Egyenlítő közelében vagyunk. Lágy tengeri szellő enyhíti a meleget.

Végigjárjuk a reggeli piacot. Az indiai és kínai kereskedők boltjaiban mindent beszerezhetünk, európai és ausztrál élelmiszereket, új-zélandi gyümölcsöket, dél-afrikai bort és helyi sört. No meg az amerikai kólát. Kissé bántja a szemet a Coca Cola és a Pepsi reklám, de legalább McDonalds itt nincs. Még. Az árak tükrözik a helyi kormány gazdaságpolitikáját: az ország gazdasága a turizmusra épül. A piacon gyümölcs és fantasztikus színekben pompázó halak. A halászok a hajnali fogást kínálják. Papagájhal, vörös pettyes koralhal, bourzwa és még sorolhatnám. Eszembe jutnak az észak-afrikai arab piacok, ahol a hal- és húsárut a napra kiakasztva árulták a kufárok. Persze sűrű légyrajok lepték be a portékát. Amelyik áru az árnyékban állt, arra már azt mondták: "mélyhűtött". Nos, itt is ilyen "mélyhűtött" halat vehettünk, de légynek nyoma sem volt. Mégis, a mi kényes európai gyomrunknak csak akkor friss a friss hal, ha jég között áll. Reménytelenül kérdezzük a halászokat, hol szerezhetnénk itt egy marék jeget? Talán még a szót sem ismerik itt. A kereskedő azonban szótlanul intett, mi követtük. A piac mögötti udvarban kinyitott egy széles vasajtót, s láss csodát! A fészerben embernyi jéghegy állt, darált jégből. Nem lepődtünk volna meg jobban akkor sem, ha az emberünk azt mondja: "Szezám, tárulj"!

Praslinon más csodákat is látni. Itt és csak itt terem a "coco de mer", a híres tengeri kókusz. Formája meglepő, mintha sziámi ikrek lennének, kókuszban. A dió tagadhatatlanul erotikus látvány, nem vicc, szabályos női csípőt formáz, egy kókuszrost pamaccsal ott, ahol annak lennie kell! A gyümölcs sehol máshol nem terem a Földön, csak itt, a Tiltott Gyümölcs Völgyében, a Vallée de Mai-ben (ami egyébként a Világörökség részét képezi). A völgy atmoszférája egy temploméhoz hasonítható. A hatalmas és sűrű kókuszpálmaerdő megdöbbentő csöndjét csak a trópusi madarak -köztük az egyedülálló fekete papagáj- röpte zavarja meg. A fák talán érzik is, hogy milyen különleges fontosságot tulajdonított nekik az ember évszázadokon át. A tengeri kókuszt csillagászati ára a hajdani nyugati és keleti uralkodóknak szánt legpompásabb és legritkább ajándékok sorába emelte.

A fák közül a fiúk meghaladják a 15 méteres magasságot is. A legidősebb, 215 éves fa 32 méteres magasságával ritka kivétel (fantasztikus elképzelni, hogy az első telepesek jövetelekor sarjadt és végigélte a szigetek újkori történelmét). A pálmafiúk kicsiny sárga virágai egy vaskos és hosszúra nőtt, barna vesszőn virítanak. Tökéletes fallikus jelkép...; hogy irigykedhettek a hajdani tengerészek! A fiúk ráadásul hosszabb ideig is élnek, mint a nőpálmák, amelyek -vagy akik?- egy tucat diót nevelnek az ágaik tövében. A diók a 18-25 kg-ot is elérik. Nem csoda, hogy a nőpálma nem tud magasra nőni ezzel a teherrel, ráadásul némelykor az erős, viharos szelet is el kell viselnie, minthogy az összes pálmafaj közül a legnagyobb levelekkel rendelkezik.

Igaz legenda szerint a tengeri kókuszpálmák viharos éjszakákon esnek szerelembe, de jaj annak, aki meglesi őket! A tudósok szerint ugyan a szél és az élénk színű gekkók a fiúpálmák beporzó ügynökei, de ez az állítás a tengeri kígyókban, hajókat összeroppantó óriás polipokban és kísértethajókban hívő igaz tengerészek számára teljesen hihetetlennek és valótlannak tűnik. A diókat aphrodisiacumként, azaz nemi vágyat fokozó szerként tartották sokáig számon, a szárított héját lereszelték és szerelmi bájitalként árulták. Ki ne hallott volna eddig a nux medica-ról?

Praslint nem lehet úgy körbehajózni, hogy közben a környező szigeteket ne érintsük. La Digue olyan közel van, hogy alig bontunk vitorlát, már szedhetjük is le őket. A szigetek között járó schooner-ek mólója előtt horgonyzunk. A partról creol muzsika szól. Partra szállunk a korallzátony álta védett homokos parton. Néhány ház, templom és iskola, no meg a turisták pálmatetős bungallói állnak a kis kikötő közelében. A hotel teraszáról csodálják a vendégek a naplementét. Ki az éttermi asztalnál ül, ki a kis medencében hűsölve, a vízi bárpult előtt whiskyzik. Mi inkább elsétálunk az apály által nedvesen hagyott fövenyen az Anse Source D'Argent elképesztő formájú szikláihoz. A lemenő nap vörös fényében kisérteties, drámai fényben úsznak az erodált gránitsziklák. Lefekszünk a meleg sziklákra, amelyek bármely pillanatban ledőlni késznek látszanak, onnan figyeljük a déli égbolt előtünedező ismeretlen csillagait.

Ezen a szigeten a helyiek kétkerekű ökrösszekéren közlekednek (az utazókat is örömmel felveszik), mi azonban bérelt kerékpáron járjuk be a partokat. Persze a biciklikre alkudni kell a kis néger cerberussal, de végül mindenki megelégedésére csapunk egymás tenyerébe. "Csak állítsák ide a bringákat, ha visszajöttek"- mondja a srác; nem fog minket megvárni, hisz délidőben ki dolgozik errefelé? Sajnos, nem lehet a szigetet teljesen körbekarikázni, mert a betonút egy távoli ponton meglepő hirtelenséggel elfogy a kerekek alól, de találunk árnyas kerülőutat a sziget belsején át. A kikötőtől délre találjuk a nemzeti parkok egyikét. Ez a park rejti az Emanuelle-filmek koloniál stílusú épületét, egy működő korpamalmot, ahol ökörhajtásos járgány által működtetett olajütőből csöpög a kókuszolaj, egy ősi hajóépítő üzemet, ahol a sajátos formájú helyi szkúnereket építik, kókusz- és vaníliaültetvényeket, teknősfarmot,... a többi látványosságra már nem is emlékszem, nagyon tűzött a nap.

Praslin északi partjára tartunk. Nem tudunk azonban elmenni a Petite Soeur és a Grand Soeur mellett úgy, hogy legalább egy rövid víz alatti felfedező túrát ne tegyünk. Fenséges látvány a végtelen korall-kert, az ezer színben pompázó halak fogataga. Nem vagyok gyakorlott búvár, pattog a fülem néhány méter mélyen is. Most azonban nem ettől áll el a lélegzetem: egy óriásteknős úszik velem szemben. Lustán tempózik, miközben legalább olyan kíváncsisággal figyel engem, ahogyan én őt. Vajon mit gondolhat rólam, miközben a meglepetésből felocsúdva és levegő után kapkodva kapálózok a felszín felé?

Újra Praslinon horgonyzunk, a Cote d'Or, azaz Aranypart és a St. Pierre-sziget között. Ennek a kis sziklaszigetnek a látképe talán a legismertebb, gyakran találkozni vele utazási irodák prospektusaiban. Az Aranypart végig finom fehér homokkal borított. Ehhez hasonló, majd' liszt finomságú korallhomokkal még sehol sem találkoztam. A parti fák mögött szolíd bungallók sorakoznak, de a mindenki számára nyitott parton mégsincsen tömeg. Másnap az Anse Lazio öböl felé tartunk, amely sokak véleménye szerint a legszebb partszakasz az egész vidéken. Szerintünk is az, sőt, a norvég turisták is osztják ezt a véleményt, akikkel az esti szellőben susogó pálmák alatt beszélgetek. Irigyelnek bennünket: mi minden este máshol alszunk, a hajónkkal kényünk-kedvünk szerint csatangolhatunk a szigetek között. Irigyelhetnek is, szabadok vagyunk, mint a szomszéd szigetek madarai. Százával fészkelnek az Aride-n, a Bird-island-on vagy Denis-en. Költési időben nem is lehet őket háborgatni, de nem is érdemes, a fülsüketítő ricsajuk elviselhetetlen.

A Curieuse tengeri nemzeti parkban vagyunk. Áthajózunk a szomszédos Curieuse-szigetre, a Turtle-pond tengertől elrekesztett öblében természetes környezetben figyelhetjük az óriásteknősöket. "Ha itt lennének a kicsi gyerekeim, fölülhetnének a teknőcök páncéljára és pancsolhatnának a sekély parti vízben"-, mélázok a közeli emeletes faépület árnyas verandáján. Gyarmati hangulat árad a jó állapotban levő műemléképületen, amint a takamaka és kazuárfa ágai között beszűrődik a bágyadt napsugár. Ez az épület volt a doktor háza, amikor a közeli leprások kórházába ellátogatott. Megborzongok. Az ide bezárt betegek valószínűleg a reménytelenség érzésével élhették lassan fogyatkozó napjaikat ezen a csodálatos parton... Pedig mangó, banán, narancs, mandarin, kerbedef (ennek a gyümölcsnek talán nincs is magyar neve?) és kenyérfa nő a szigeten és sok más kisebb termény tartja el a néhány szigetlakót. Ők természetesen egészségesek és jól érzik itt magukat.

A hajónkat Mahé felé kormányozzuk, repül az idő, vissza kell térnünk. Elvitorlázunk a Cousine és a Cousin ikersziget mellett. Miután a szigetet megvette a Világ Vadvédelmi Alapítvány (WWF), 1975-ben speciális madárvédelmi rezervátum lett belőle. A természetvédelem a túrizmus fejlesztése mellett elsőrendű szempont a kormány politikájában. Azonban nem csak ezt a szigetet adták magánkézbe, sok másikra is kitették a táblát: "PRIVATE". Ide jobbára csak a szigetecskén épített hotel vendégei léphetnek be; máshol szívesen látják az utazókat, főleg, ha a "belépti díjat" kifizették. Ilyen sziget a North Island (Il du Nord) is. Igaz, egy teremtett lélekkel nem találkoztunk az egész szigeten, néhány arra vetődött halászon és egy csapat delfinen, valamint az erdő mocsaraiban dagonyázó szarvasmarhákon kívül. Egyedül voltunk a szigeten! Teljesen egyedül a parti homokon, az erdőben háborítatlanul gyűjtögettük a súlyos kókuszdiókat, amelyeket megrázogatva, belül hivogatóan locsogott a hűs kókusztej. Rutinos tengerészeknél mindig van kés, így nem kellett sokat várni, hogy hozzájussunk a természet adta üdítőhöz. Főleg, mert nagyon szomjasak voltunk. A rutinos tengerészeket itt is megtréfálták a hullámok. A nyílt óceán felől érkező holthullámzás nagyobb bukóhullámokat görget ki a partra, mint máshol. Itt partra szállni vagy elindulni komolyabb feladat, nem is mindig sikerül. Egy alkalommal felborított minket a hullám, előbb mi értünk ki a partra, a csónak csak utánunk következett. A fejünkre.

Hasonlóan magánsziget Mahé közelében a Moyenne. A tulajdonos Brendon Grimshaw, újságíró, akinek az "apja és barátja", Raymond Grimshow itt is van eltemetve. A szigethez számos legenda kötődik kalózokról, elásott kincsekről, barlangokról és szellemekről. Ezek a legendák természetesen mind igazak, mint ahogy igazak a közeli Silhouette-sziget folklórjában élő legendák a híres francia kalózról, Hodoul-ról, aki a sziklás hegyekben rejtett el mesés kincseket. A sziget egyébként a csoport harmadik legnagyobbika, 6-700 méteres csúcsaival; valóban impozáns látvány a tengerről. A kincsek után kutatni majdnem reménytelen, csak kókusz- és fahéjültetvényeket találunk. A vidék teljesen vad, csipkézett sziklák között vezet az ösvény a partról a hegyek közé. Ilyennek képzelhette Verne a "Rejtelmes sziget"-et.

Sietnünk kellene, hogy Mahét is körbe tudjuk járni, de a szél eláll. Közeleg a monszunváltás ideje, amikor a szélirány dél-keletiről átvált észak-nyugatira. Decembertől már az eddigivel teljesen ellenkező szélirány lesz az uralkodó, de a szelek ura most még bizonytalankodik. A gyenge NW szél egészen április-májusig fúj, nem is korbácsolja fel a tengert. Májustól ismét a SE-monszun kerekedik felül, az Indiai-óceán és az irdatlan ázsiai kontinens örökös harcában éppen győzedelmes fél akarata szerint. Július-augusztusra az Óceán kimutatja a foga fehérjét, nekiereszti a szeleket. Ezek a szelek a végtelen vízen végigszáguldva és az Arab-tengerre érve komoly viharrá dagadnak és kellemetlen nagy hullámokat görgetnek maguk előtt. Annak idején, mikor a teherhajókkal jártunk erre nyáridőben, sokszor megszenvedtük ezeket a hullámokat. Attól kezdve, hogy Afrika szarvánál kiértünk a nyílt óceánra, amíg el nem értünk a Maldív-szigetekig, vagy a maláj partokig, nem tudtunk kimenni a fedélzetre, amit percenként söpörtek végig a hullámok. Itt azonban távolról sem viharos az idő, vitorlázásra, szörfözésre kiválóan alkalmas. Augusztusban tartják a nemzetközi szigetek-közötti szörfversenyt. A Mahé és Praslin közötti huszonöt tengeri mérföldes távot egy óra alatt befutják a szörfösök! A vitorlázó, amikor azt hiszi, hogy száguld a hajójával, lomha bálnának érzi magát, amint az aprócska vitorlák elrobognak mellette.

Nem marad időnk a legnagyobb sziget körbehajózására. Meglátogatjuk Baie Beau Vallon-t, a népszerű, egyúttal nyaralóktól és túristáktól nyüzsgő partot. Gyorsan odébbállunk. Megkerülve a Pointe Matoopa fokot, gyenge szélben csak az Ile Thérése szigetig jutunk. A programunk a megszokott-megúnhatatlan: búvárkodás, sziget-felfedezés, kókuszbontás, napozás és hűsölés a parti fövenyen. Közben lopva megcsodáljuk a közelben időző bájos hölgytársaságot - a szemközti partról, a Berjaya Mahé Beach Hotel-ből jöttek, legalábbis a csónakjukon ez a név áll; itt rendezik hamarosan a Világ Szépségkirálynő választást. Távcsövön látni is a tengerparton épített hatalmas színpadot. A csinos sellők mégsem versenyzők, bár szerintünk azok lehetnének. Nem is tudjuk levenni a szemünket róluk, legalábbis nekem úgy tűnik, hogy férfitársaim is sűrűn pislognak feléjük. Most aztán csapdában vannak a rutinos tengerészek!

Az utolsó napot börtönben töltjük. A Ste. Anne Tengeri Nemzeti Park-ban, nagy területű korallzátonyon egy nagyobb és több kisebb sziget ül, közöttük a már említett Ile Moyenne. Most az Ile Ronde kicsiny sziget mellett horgonyzunk. A legjobb snorkel hely a Parkban. Régen ez a sziget is lepratelep volt (hogy változnak az idők, akkor mindenki elvágyott innen, most meg hányan szeretnének idejönni), kórházzal, külön kis épülettel a gondozók számára, egy kicsiny kápolnával és börtönnel. Ebben a bötrönben ülünk, időközben bár lett belőle. Később átvonulunk a kápolnába, hogy utolsó perceinket itt töltsük el: a kápolna most a Chez Gaby étterem, melynek specialitása a nyárson sütött tonhalszelet helyi szósszal, sült padlizsán, friss saláták, hal és csirkeszeletek curry-vel, lencse különféle chutney-val (indiai eredetű, többféle gyümölcsből készült erősen fűszeres ízesítő, húsokhoz).

Az utolsó délelőttöt Victorián töltjük. Vissza kell szokni a szárazföldi élethez, újra cipőben és ruhában járunk, kövezett utcán, szupermarketek, posta, boltok, múzeumok között, csak az arborétum fái és teknősei emlékeztetnek az elmúlt napokra.

A mólón Alain, a jóképű francia fiatalember közelít fényes barna bőrű barátnőjével; ők adták át a hajót két hete, most is ők ellenőrzik, hogy mindent rendben adunk-e vissza. Ismerik a hajót, ők vitorláztak vele ide Franciaországból a nyáron.

Sok mindent mesélnék még, de most és itt nem tudok mit mondani. Minden tengeri utam végeztével ugyanaz az érzés fog el, akár 10 hónapot, akár csak 10 napot töltöttem a hajón. Jó hazatérni, de a megszokott hajótól nehéz elválni. Nem véletlen, hogy idegen nyelvekben a "hajó" nőnemű főnév... Igaza volt Michael Palinnek, nem?

Hogyan is ejtik hát a Seychelles-szigetek nevét? Esténként a helyi angol nyelvű rádióadót hallgatom. Csönd van, csak játékos hullámocskák locsognak a hajó hasa alatt. A bársonyos hangú bemondónő elbűvölően ejti ki a nevet: Széjsölsz. De ennek a szónak a hangulatát már nem tudom leírni; ezt át kell élni.

Kép és szöveg: Horváth Csaba