Arany és nyomor: Burma, a kétnevű ország
2001. május 15.

Január 16., vasárnap, 8:36, Yangon, Shwedagon Paya.

Fájóan váltunk meg a külföldiek számára kötelező 5 dollártól, hogy sétálhassunk egyet ebben a másfélezer éves pagodakomplexumban. Igazából csak jó négyszáz éve kezdték bearanyozni, de azóta viszont folyamatosan, évről-évre. Képzeljünk el egy száz-valahány méteres harang-alakú tornyot, egy hegyes karácsonyfacsúccsal a tetején, tetőtől-talpig jó vastagon bearanyozva. (Kicsit pechünk volt, mivel félig állvány alatt állt az egész konstrukció) Az egész körül pedig több tucatnyi kisebb építmény, tele különböző rendű és rangú Buddha szobrokkal.

A 11 éve hivatalosan Myanmarnak titulált Burmába érkező látogató az első nap nagyon hamis képet kap az országról. A fővárosban széles sugárutak, suhanó Toyoták, helyrepofozott épületek, itt-ott még a mobil is megcsörren (még az asztalra kirakós fázisnál tartanak). A korábban Rangoonként ismert főváros kellős közepén gazdagon aranyozott pagodák... Mégis, nem mind arany, ami fénylik.

Majd' negyven éve katonai junta tartja kezében a hatalmat, '89-ig még szocialista címkével. Ebből az utazó semmit nem vesz elsőre észre, igaz, néhány hét után már érzi, hogy nem stimmel valami.

Január 18., kedd, 16:21, Mandalay, a domb alatti pagodák.

A jelek szerint Burmában szinte mindenhol pagodák és kolostorok emelkednek. A legtöbb eléggé egy kaptafára készült, de van néhány egyedülálló példány. Az itteni kínálatból hármat néztünk meg. Az egyik "a világ legnagyobb könyveként" reklámozza magát: 729 kőtáblára van felvésve a legszentebb buddhista irat, a Tripitaka; a biztonság kedvéért mindegyik fölé emeltek egy-egy pagodát. Igazából a mellette lévő "Aranypalota" tetszett nekünk igazán, amely egy csodálatos faépítmény, de korábban még be volt aranyozva.

Mandalay az ország második legnagyobb városa, 1885-ig fővárosként is szolgált, mikor is a britek egész Burmát beolvasztották indiai birtokaik közé. Az egymilliós városban aranyozott pagodából többet látni, mint villanyoszlopból: közvilágítás lényegében nem létezik. 

Az utcákon biciklishadak tekernek, kiszolgált japán buszok járnak, de egyre inkább új csodamasinák is száguldoznak. A kezdetleges viszonyok ellenére egyre több külföldi érkezik; így tudtunk összefutni Jánossal és Zolival is. Jólesett viszonylag friss hazai híreket hallani, utána finom csapolt "Myanmar" sört inni.

Január 19., szerda, 16:10, Amarapura.

Biciklivel teker az ember a városka utcáin, Mandalaytól egy óra távolságra. Egy kétszáz éves hidat keres, de a nagy zakatolásra kénytelen megállni. Nem vonat zakatol, az látszik: az állomáson áll benn már jó ideje, ráadásul olyan apró kocsikból áll a szerelvény, hogy hozzá képest az úttörővasút (tudom, gyermek) Hikari-expressz. Akkor hát mi zakatol szinte minden házból, megállás nélkül?

Bekukkantunk az egyik épületbe. Mintha Angliában lennénk, 1830 körül: tucatnyi õsrégi szövőszék lökdösi ide-oda az orsót, mögöttük dobhártyájukat fokozatosan elveszítő emberkék vigyázzák a folyamatot. Ezen a helyen legalább beköszöntött már az ipari forradalom, az ország más részein még nem tartanak itt.

No de mi a helyzet a híddal? Megtaláltuk azt is, igaz, víz nem sok volt alatta. Jó egy kilométer hosszan ível át egy időszakos tavon ez a kizárólag tikfából összetákolt szerkezet. Valamivel régebbi, mint az imént látott szövőszékek, ami fa-kategóriában elég jó teljesítmény.

Naplementekor zajlik az élet a hídon és a híd alatt. Bordó ruhás szerzetesek és fejükön kosarat hordó asszonyok térnek haza, a sekély tóban rákokat fognak a túloldali falusiak.

Január 21., péntek, 17:26, Pyin U Lwin, Candacraig.

Siessünk, mindjárt lemegy a nap, mi meg itt vagyunk a nagy semmi közepén, ráadásul fogalmunk sincs, merre van ez a híres szálloda. Az egymásnak ellentmondó útmutatásokból azért sikerült kihámozni a valós irányt, és megtalálni az egykori brit tisztek nyári lakját. Vöröstéglás épületet vár az utas, ahogy illik, de a pár évvel ezelőtti felújítás során kicsit vesztett ez a koloniális intézmény a karakteréből. A téglák inkább rózsaszínűek, belülről is jobban emlékeztet egy füredi vállalati üdülőre.

A hatvan éves brit jelenlét mindenesetre tapinható a város épületein. Hatalmas zöld parkok közepén elegáns villák húzódnak meg, a főutcán pedig helyes kis óratorony játsza el minden egészkor a Big Ben dallamát. Az idő múlását egyébként nehezen lehetne észrevenni: autók helyett pónilovas konfliskocsik bonyolítják a helyi forgalmat.

A környéken egész napos kirándulást lehet tenni piknikelő burmaiakkal. 150 kyatért (120 Ft) egy kis teherautó platóján elvisznek egy Buddha-szobrokkal teli barlanghoz, egy pagodához és egy giccsesen kialakított vízeséshez. A további pagodákról lemondunk, inkább gyalog megyünk vissza a városba néhány falun keresztül. Kézzel vetnek, faekével szántanak, a nagyobb nyomaték kedvéért ráállnak az ekére: úgy tűnik, az utóbbi nyolcszáz év mezőgazdasági fejlődése idáig még nem ért el.

Január 24., hétő 9:00, Hsipaw, Mr. Charles.

Hsipawban, ebben a san kisvárosban mindenki Mr. Charlesnál lakik. A szálló egy rozoga faépület, de Charles úr minden reggel ingyenes háromórás sétákat vezet a környék falvaiba. A pár nappal ezelőtt látott szegénység köszönt vissza itt is. Az összes ház bambuszháncsból épült, s egyetlen hatalmas helyiségből áll. Csak találgatni merünk: ezeket minden egyes monszun után újjá kell építeni?

Az egyik házban egy asszony a városi szivargyár bedolgozója. Kézzel csavarja be a levélbe a dohányt, egy ollóval méretre vágja, mindezt a műveletet naponta félezerszer ismétli. Az egész napi munkáért kap 75 kyatot (60 Ft). A burmaiak által annyira kedvelt szivar ára a boltban 3 kyat. Az "egyszerű" emberek mindenhol szinte semmiért dolgoznak, s tavaly először a katonai kormányzat bevezette a kötelező beszolgáltatást. Pár évtizeddel ezelőtt pedig az ország még a világ első számú rizsexportőre volt.

Az éhes és megfáradt utazót persze ennél földhözragadtabb dolgok (is) érdeklik, pl. az, hogy Hsipawban lehet kapni az egész régió legízletesebb banános palacsintáját. A hajnali piac önmagában is külön látványosság, számos színes ruhába öltözött törzsi asszony jön be a városba kelt, padlizsánt, karalábét árulni. S talán épp ez a városka győzött meg arról, hogy hosszabb ideig maradjunk Burmában, mint az eredetileg tervezett két hét.

Hsipaw a legnagyobb burmai kisebbség, a sanok földjén fekszik. Magukat nem is tartják a többségi állam részének: úgy beszélnek Burmáról, mint egy idegen országról. Ők maguk a formailag autonóm san állam részei.

Január 28., péntek, 13:52, Bagan, folyómeder.

Ilyen ügyesek is csak mi lehetünk, hogy a legforróbb napsütésben vágjunk neki a 800-900 éves templomok felkeresésének, pláne úttalan utakon. A térkép biciklivel járható utat jelzett, ezzel szemben öt centi mély porréteg van már száz méter után. Egy kilométer (50 perc) után már nincs értelme visszafordulni, ekkor jön az évezred ötlete: rövidítsünk a kiszáradt folyómedren keresztül. Két óran át szenvedtünk, de megérte: egy kis pagoda (pontosabban pahto) belsejében csodás falfestményeket találtunk, az elemlámpának hála.

A Rejtő Jenő által is megemlített Ayeyarwaddy folyó partján volt Burma fővárosa, Bagan, nagyjából a mi Árpád-házi királyaink idejében. A palotákat, kolostorokat és a lakóépületeket fából építették, de a rituális építmények szerencsére kőből és téglából készültek. Kublaj kánék errefelé is jártak, negyedszázada pedig földrengés pusztított, de a mostani látvány mégis lenyűgöz, lehengerel. Egy húsz négyzetkilométeres területen szó szerint ezernyi pagoda, sztúpa és buddhista templom ágaskodik a pálmafák és rizsföldek között. A legszentebb helyek csúcsai be vannak aranyozva, máshol "csak" a belül felsorakoztatott Buddha-szobrok aranyosak. A téglából kialakított szerkezetek vagy a homokkőből faragott megoldások elgondolkoztatnak: 900 éve milyen magas technikai fejlettségű volt ez a környék, manapság pedig a templomok között lerobbant ökrösszekerek viszik haza a falusiakat, akik középkori körülmények között laknak.

Január 30., vasárnap, 7:30, Kalaw, Sam irodája.

Újabb falunéző túrára készülünk, ezennel a San Állam déli részében. A környéken egymástól teljesen eltérő "törzsek" élnek: palaung, danu, pa-o és san falvak bújnak meg a völgyekben. Kalauzunk - Sam - hatvanas férfi, az összes környékbeli nyelvet beszéli, ezen felül persze még angolul és burmaiul is tud.

Burmára messze nem jellemző az a tömeges idegenforgalom, mint a szomszédos Thaiföldre, de már itt is sok turistacsoportot látni. Szerencsére vannak még olyan vidékek - és Kalaw ezek közé tartozik -, ahol egyelőre nagyon kevesen állnak meg néhány napra. Szóval, az ötfős kis csapat elindult a hegyekbe. Először a már megszokott falusi életkép fogad. Ezen a napon a leginkább magával ragadó élményt egy palaung falucska kolostorának meglátogatása jelentette.

Sam átadta csapatunk kis ajándékát a "rendfőnöknek": többperces monológ a felajánló és a fogadó oldalon egyaránt. Ekkor érkezett meg a falu bölcse: beszámolt délelőtti meditálásának eredményéről. Kicsit később, az egyik család házában újra találkoztunk a "bölccsel". Kiderült, hogy a faluban csak ő tud írni-olvasni. Ennek illusztrálására fel is olvasott egy részletet egy saját maga által írt leporellós szövegből. Gondoltuk, biztosan a falu krónikája vagy valamilyen vallásos irat. Csalatkoznunk kellett: egy elefántról szólt a sztori.

Február 2., szerda, 8:25, Kaungthain, Inle-tó.

Ebben a kis tóparti faluban éppen ma van piac. Nem azért, mert minden szerdán van itt piac, hanem azért, mert az ötnapos (!) piaci körforgásban éppen ma került rá sor. Ez az ötnapos beosztás kizárólag ezen a nyolcvan kilométeres körzeten belül él, az eredetét többszöri kérdezősködés után sem sikerült kideríteni. A piacon fekete ruhás pa-o asszonyok kínálták portékáikat, répát, retket, mogyorót.

Sietni kellett vissza a hosszúkás motorcsónakhoz, sok minden érdekesség várt még ránk az egész napos tavi kirándulás során. A 20 km hosszú tó partjain - s olykor a tóra épített zátonyokon - egymást érik a kis falvak. Mindegyik egyfajta mesterségre szakosodott: az egyikben hajót ácsolnak, a másikban szőnek, máshol késeket kovácsolnak. Vannak kertész falvak és ezüstműves falvak, bár ez utóbbiban vélhetőleg a csoportos turistáknak készítenek csecsebecséket. Mivel tavon vagyunk, a legtermészetesebb megélhetés a halászat. Keskeny kis csónakokon hatalmas varsákat visznek és egészen egyedülálló módon eveznek. Gyakran naponta kétszer megtenni a 20 km-es távot, a kéz hamar elfáradna. Na de ott van ember lába is, kihasználatlanul. Ezért találták fel a lábbal való evezést: a csónak végébe állva az egyik lábukkal átkulcsolják a hosszúkás evezőt, aztán uccu.

Február 5., szombat, 7:18, Bago, szállodai szoba.

- Te nyitottad ki az ajtót? - Te raktad odébb a kukát az ajtó elől? - Én ugyan nem. Azonnal ellenőrizni a párna alá betett hasöveket: te jó ég, 700 dolcsi hiányzik! Zuhanyzóból ki, turbósebességgel öltözködés, rohanás ki a recepcióhoz. Kétségbeesett ordításunkra az egész személyzet hirtelen elfelejtett angolul. Egyértelmű volt a helyzet, csakis valamelyik alkalmazott jöhetett be a szobánkba egy másodkulccsal. Egyikünk elrohant a rendőrségre, ki is jöttek, bár néhány fotó elkészítésén kívül mást nem nagyon csináltak. Hamarosan már a szállodásokkal együtt trécseltek, teáztak, mi meg csak főttünk a levünkben és folyamatosan követeltük a pénzünket. 11 körül újabb telefon, ezennel a szállodai engedélyeket kiadó idegenforgalmi hatósághoz.

Talán ez volt a fordulópont, talán más, mindenesetre a tulaj "felajánlott" 300 dollárt úgymond kompenzációként. Mi ezt a lopás elismeréseként értelmeztük, és még hevesebben követeltük pénzünket. Újabb másfél óra múlva látunk egy jó vastag köteg zöldhasút, tetején egy egydollárossal. Közben elkezdtek nyugtatgatni, hogy valószínűleg adnak 700 dollárt, ha nekünk annyira kell. Végül is megkaptuk a pénzt, noha apróra felváltva. Jegyzőkönyv persze nem volt, de dollároknak jobban örültünk, mint egy semmitmondó papírnak.

Kár, hogy ez az incidens burmai utazgatásunk végefelé történt, nagyon keserű szájízt hagyva maga után. A pénzt ugyan visszaszereztük, hatórás üvöltés árán, de emiatt le kellett mondanunk egy folyami hajókázásról. Még kész szerencse, hogy a hatalmas pagodáiról (mi másról?) híres Bago várost még előző nap bejártuk.

Február 6., vasárnap, 11:10, Kyaiktiyo, aranyszikla.

Világjáró kis csapatunk rendíthetetlen. Egy nappal és 100 km-rel Bago után megint a csúcsra törtünk. Burmában, úgy tűnik, minden jelentősebb - és kevésbé jelentős - hegy tetejére emeltek egy pagodát. Így történt ebben az esetben is, azzal megspékelve, hogy a pagoda a hegy csúcsán lévő jókora kősziklára épült. Ez persze még nem lenne elég az áhítathoz. A hagyomány szerint ugyanis az ide-oda ingó sziklát Buddha egy megfelelően elhelyezett hajszála tartja egyensúlyban. A teljes hatás kedvéért az egész kompozíciót - tehát a sziklát és a fölé emelt pagodát - bearanyozták.

Kyaiktiyo csak nemrég nyílt meg a külföldi látogatók előtt; korábban engedélyhez kötötték a vizitet. Engedély ma már nem kell, viszont a hatdolláros "zónadíjat" könyörtelenül bevasalják rajtunk. Ezen kívül kellett még fél dollárt fizetni,hogy felvigyenek a hegy kétharmadáig: egy teherautó platóján kaptunk helyet, burmai zarándokok között. Ha úgy vesszük, nem volt olyan drága az a 150 kyat, hiszen ezért kaptunk egy hullámvasútra, szellemvasútra és egyéb vasútra szóló jegyet is, olyan volt ez a 45 perces menet.

Folyami hajózás a Thalween folyón kútba esett, ezért innen az Aranysziklától visszabuszoztunk Yangonba. Az ország megdöbbentően szegény, de hihetetlen barátságot sugároz. A főváros alapján pedig még azt is gondolhatnánk, hogy egy normális országban jártunk.

Bán Csaba és Békeffy Zita

LEGkalózabb: a friss James Bond film. Jóval az európai bemutatók előtt már látható volt a film. Multiplex-jellegű terem, dugig megtöltve, csak kár, hogy az ágyjelenetet kicenzúrázták. A végén egy perc alatt kiürült a nézőtér.

LEGkandúrosabb: ugráló macskák egy kolostorban. Az Inle-tó közepén kolostor, néhány szerzetessel. Unalmukban, vagy a turisták csalogatására megtanítottak egy tucatnyi macskát egy gyűrűn átugrani. Mindegyiknek neve is van, a fekete-fehér pl. Michael Jackson névre hallgat.

LEGkétségbeejtőbb: az állatok kiírtása. Sehol nem látni állatot, még egy pockot sem. Állítólag a generálisok vadászták ki őket, láttunk konkrétabb bizonyítékot is. Majomkoponyák, kígyóbőrök, párducprémek vannak terítéken a szent hegyre zarándokolóknak.

LEGkezdetlegesebb: bármiféle ipar. Ide még nem érkezett meg az ipari forradalom. Bambuszból készült fújtató szítja a parazsat, egy ember tartja a tőr nyelét, hárman ütik az izzó élét. Napi két-három darab készül el. Ez nem egy skanzen, ez a valóság.

LEGkiabálóbb: propaganda, feliratok. Hajnali fél négy. Pár száz méterről tizes hangerővel szólal meg, s egy órán át tart a skandált szöveg. Az utcán hatalmas plakátok emlékeztetnek a "Nép akaratára".

LEGkibírhatatlanabb: kilencórás buszozás fokhagymazsákok tetején. Hajnali hat, felszállás. Legalabb nyolcvan jókora zsákkal együtt kell utaznunk. Nyolckor egy hindu násznép is fölszállt még, s onnantól nyávogós zenét kell hallgatnunk végig. A fokhagymák között.

LEGkockázatosabb: óriás kockajáték san piacokon. Nagy fűzfa alatt bújik meg a hangos közönség. Három db. negyvencentis dobókockát pörget egy ember, harmincan fogadnak; nyúl lesz-e, hal, vagy teknősbéka? A méteres dobozt egyetlen rándítással el lehet tüntetni, ha jön a rendőrség.

LEGkomikusabb: a férfiak longyiviselete. Mintha strandtörülköző lenne a derekukra csavarva, vagy leengedett skótszoknya. Akár tetszik, akár nem, ez a kormány által előírt nemzeti viselet. S mindenkin, még a nyomozótiszten (?) is ez van.

LEGkettétöröttebb: Pagoda-kezdemény, Mingun. A világ legnagyobb pagodájának indult, de egy 50 méter magas első szint után kiürült a kincstár, majd meghalt az uralkodó végül egy földrengés teljesen kettérepesztette a struktúrát.

LEGkultikusabb: nat-imádat. Buddhizmus ide vagy oda, a szellemek ősi tisztelete tovább él. Jó és gonosz földszellemeknek rengeteg helyen állítottak szentélyt. Általában jóképű férfiakként vannak ábrázolva és elég sok adományt is kapnak.