Tel.: 06 1 371 21 91 Mail: info@nagyutazas.hu Nyitva: H-P 9:00-17:00
Kalandozóink jelentik - Magazin
A rovat további hírei
Meerufenfushi, egy varázslatos maldív gyöngyszem II.
Többen megkérdezték, hogy mit lehet egy ilyen kis szigeten csinálni, s hogy nem unatkoztunk-e. Egyetlen pillanatra sem! Maldív annyira más, mint egy spanyol vagy görög tengerparti nyaralás. Az ittlét minden másodpercében új kaland leselkedik az emberre. Felfedezni a haletetés szórakoztató játékát, egyetlen kiflicsücsök segítségével.Vagy figyelni a lisztpuhaságú tengerparti homokban szorgoskodó rákok munkáját, esetleg a homokvárán dolgozó, önmagáról megfeledkező svájci bankárban meglátni a "homo ludens"-t. Bent sétálni a sziget belsejében, mely egyszerre dzsungel és botanikus kert, vagy akár egy egzotikus állatkertnek is beillene. Délután ismét kimenni a vízre, s légzőcső segítségével csak lebegni a víz felszínén, akár egy medúza... s olyan lazának érezni magunkat, mint egy nagy zsák, szétgurult krumpli. Nincs ennél csodálatosabb érzés!Vagy a rengetegféle kirándulás valamelyikén részt venni: hidroplánnal felszállva légi felvételeket készíteni a szigetekről. Vitorlásyachton hajókázni, halászfalu-szigeteket felkeresni, vagy elhajózni Maléra, a fővárosba, ahol- ahogy a pincérünk, Mauruh fogalmazott - "még közlekedési lámpa is van, meg toronyházak, amik az égig érnek".E félnapos kirándulás során a vendégek megtekinthetik többek között az Elnöki Palotát és a vele szemben lévő Hukuru Miskiiy Mosque, vagyis a Pénteki Mecset ferde tornyát (ld.képen) a Szultán Parkot, a halpiacot, s a hozzá közel eső gyümölcs- és zöldségpiacot. Ezután szabadprogram keretében jut idő ajándékvásárlásra is. (Ha a mecset belsejét is szeretnénk megnézni, akkor az iszlám szokások tiszteletben tartása miatt az öltözködés legyen visszafogott, tehát a vállát és térdét férfinek-nőnek egyaránt el kell takarnia, sortban és trikóban nem engednek be!)Fokozza a kényelmet, hogy az üdülőszigeteken egyáltalán nincs pénzforgalom. Bármit veszünk, hozzáírják a számlánkhoz. Így például a vízfelszíni búvárkodásban megfáradt és kiszáradt vendégnek csupán elég kijönnie a vízből, s a sziget bármelyik pontján is legyen, biztos, hogy 200 méteren belül talál egy beach-éttermet, ahol megebédelhet, vagy akár csak megihat egy sört, üdítőt, ásványvizet... majd egyetlen aláírásával igazolja a számlát, s utána máris mehet vissza a kellemesen langymeleg, 28 fokos tükörsima vízbe.Csak úgy vagyok képes visszagondolni Meerufenfushira, hogy bizton tudom, egyszer még visszatérünk oda. Emlékképeim közt kutatva soha nem a 900x300 méteres, egy óra alatt körüljárható kicsiny (de ottani társaihoz képest kifejezetten nagy) sziget jut eszembe, hanem a napsütésben szikrázó, vakítóan fehér homok, a kék ég, a hihetetlenül türkiz, hullámzásmentes víz, a snorkeling közben látott színpompás kishalak, Gémóver barátom, na és persze a maldív emberek szüntelen mosolya és barátságos udvariassága. Az égigérő, sudár kókuszpálmák, a sós tengeri illatot hozó, simogató szellő, a magas páratartalom... az a hihetetlen béke és nyugalom, ami elönti az ember lelkét.Bár a magyar turistákat - egyre inkább emelkedő tendencia mellett is elenyésző létszámuk miatt- egyelőre még nem tartják nyilván statisztikai kimutatásaikban... de évről-évre egyre többen vagyunk, akik szerelmesei lettünk e Földi Édenkertnek. Ezért hoztuk létre a MALongó Klubot, a MAL(dív raj)ongók baráti körét, hogy rendszeres találkozóink alkalmával meghallgassuk a legutóbb kint járt barátunk élménybeszámolóját, megnézzük fényképeit, videóját, hogy nosztalgiázva gondolhassunk vissza a mi nyaralásunkra... illetve, aki nem engedheti meg magának e kissé költséges utazást, az is minél többet tudjon, megismerhesse e csodás vidéket, hogyha egyszer majd rámosolyog a szerencse, tudja, hogy hová vágyjon. Én 10 évnyi sóvárgás után tudtam valóra váltani maldív álmomat: egy álomnyaralást, mely mentes a modern civilizáció minden stresszétől!Sheila Bruckner www.sheila.hu Praktikus tanácsok utazóknak:1. Amennyiben nem hidroplános, hanem hajós transzferünk van, akkor elutazás előtti csomagolásnál mindenképpen figyeljünk arra, hogy a kézipoggyászba tegyünk magas faktorszámú napozókrémet (különösen télen), mivel- pl. Meerura - 50 perces transzfer alkalmával pecsenyévé lehet égni. Ne feledjük: az Egyenlítőtől 4 fokra vagyunk! Emiatt aztán érzékeny bőrűeknek kifejezetten ajánlott a szigeten is a tartós fürdőzéshez pólót húzni az első napokban. Ebből a szempontból a borús, felhős idő sem kivétel, mivel mi az egyetlen borús, vaskos gomolyfelhős napon égtünkle... nagyon csúnyán!2. Szintén elutazás előtti tudnivaló, hogy aki többet akar költeni a szigeten, mint 800 $, az vigyen magával készpénzt is bőségesen, mert a szigeteken nem tud sem bankautomatából, sem másmilyen módon pénzt felvenni! (Kivétel Malé és talán Hulhulé.) Másrészt ez a 800 $ úgy lett megállapítva, hogy ennél többet kevés vendég költ, hisz aki sokat akar enni-inni, az "all inclusive" foglalást csinál, tehát minden fogyasztása ezután ingyenes.3. A borravalóról is essék szó. A magyar vendéglátósokhoz hasonlóan kis fizetésű maldívok is elvárják a borravalót. De mivel a szigeteken nincs készpénzforgalom, így a pincérünknek és a szobafiúnknak a távozás előestéjén lehet (illik) borravalót adni, méghozzá kb. napi 1 $-t, tehát a két hétre elvárják a 15 $-t. Ezen kívül a csomagunkat a bungalóhoz hurcoló hordároknak adjunk 1-1 $-t (megérkezéskor és elutazáskor).4. S ha már a pénzügyek, akkor tájékoztatásul néhány ár (Meerun, 2002-ben):1 perc telefonálás Magyarországra 8 $0,5 literes Aquarius szénsavmentes ásványvíz 1,20 $1 liter Apollinaris szénsavas ásványvíz 4 $1,5 literes Aquarius szénsavmentes ásványvíz 2 $1 alkoholtartalmú koktél 8 $1 alkoholmentes koktél 6 $1 dobozos (0,33 literes) Coke light 3 $1 dobozos (0,33 literes) sör 3 $Mandulás Magnum pálcikás jégkrém 3 $1 doboz konzerv sósmogyoró (nagyon finom) 3 $Maldív-szigetekről szóló képes útikönyvek 25 $Ajándéknak való emberalakos faszobrok (kb. 30 cm) 10 $Kézi festésű, maldív mintás, fedeles fa tárolóedény 15 $Fa díszdobozos ceyloni tea (ajándék halacskás kulcstartóval egybecsomagolva) 4 $Halacskás "szóróajándék" kulcstartók 2,50 $Képeslapok 1 $Magyarországra szóló bélyeg (10 maldív Rufiyaa-s) 1 $5. A transzfer miatt egyébként nem kell aggódni, bár a legtöbb utasnak ez jelenti a legnagyobb izgalmat: nehogy a repülőtéren ragadjon. Megérkezés és a hivatalos ellenőrzések után a reptér hatalmas kijárati csarnokában minden szigetnek (olykor több kisebb szigetnek közösen) van egy pultja, ahol a sziget képviselője vár bennünket, az érkező utasok listával a kezében. Itt regisztrációkor elveszi az útlevelünket, amit csak az elutazáskor kapunk vissza.6. A szobák felszereltsége jó. Még a legolcsóbb szálláskategóriában, a Standard Roomban (sorház jellegű 4-es bungaló) is volt csillárventilátor és nagyteljesítményű, csendes, távirányítós fali klímaberendezés, számkombinációs faliszéf az útiokmányok és értéktárgyak elhelyezésére, hűtőszekrény (minibárral), fürdőszoba 220 V-os konnektorral, kéztörlőkkel, törölközőkkel és fürdőlepedőkkel, illetve a szokásos hotel mini-tisztálkodó szerekkel felszerelve. A bungalóhoz tartozik még egy műanyag napozóágy is, amit az ember első nap elvonszol a bungalója előtti partszakaszra, kedve szerinti helyre és szögben elhelyezi, majd két hétig otthagyja. (A hátuljára rá van írva a szobaszámunk, tehát nem tud "elveszni". A szigeten egyébként is szinte tökéletes a közbiztonság, akárcsak az egész Maldív Köztársaság területén, ahol évente átlagosan 4 bűneset van.)7. A gazdag svédasztal minden kulináris igényt kielégítő színvonalon kínál hagyományos "európai" ízeket és természetesen a maldív konyha tájjellegű remekeit; ezek közül is kiemelendő a rengetegféle egzotikus gyümölcs (mangó, papaya, passion fruit, mézédes ananász stb.), a finom saláták és persze a tenger gyümölcsei. Ezek az ételek szinte senkinél nem okoznak anyagcsere-gyorsítást, nem úgy, mint a jégkocka! (A pincérek persze ajánlgatják, hisz ők ehhez szoktak, nekik semmi bajuk tőle. De az európai vendégeknél szinte kivétel nélkül egy-két napos kellemes diarét okoz.)8. A kirándulásokra való feliratkozásnál vigyázzunk: a maldívok nagyon precíz népek, és ha valahová feliratkoztunk, akkor csak bizonyos feltételek mellett (mondjuk 1, 3 vagy 24 órával előtte) lehet lemondani. Minden más esetben (tehát pl. ha nem megyünk el, vagy elkésünk és emiatt lemaradunk róla) a teljes összeget kifizettetik. Ugyanez a helyzet a szépség- és masszázs-szalonban: bejelentkezés, ill. időben lemondás, különben felszámolják a szolgáltatás árát.9. Végül a szuvenir vásárlásokról annyit, hogy a legdrágább ajándékboltot kétségtelenül a reptéren találjuk. A sziget butikja közepes árfekvésű, ennél olcsóbban kaphatjuk meg a portékákat a "bevásárló-szigeteken" vagy néhány olcsóbb boltban Malén.
Meerufenfushi, egy varázslatos maldív gyöngyszem I.
Kevés olyan pontja van a világnak, ahol ember és természet olyan páratlan harmóniában él egymással, mint itt. S hogy hol keressük a Maldív-szigeteket a térképen vagy a földgömbön? Az Indiai-óceán Egyenlítőhöz közeli részén, India alatt, Srí Lanka nyugati partjaitól nem messze.A 26 atollon belül (atoll=gyűrű alakú korallzátony) 1200 korallsziget található, ezek közül több mint 900 még mindig lakatlan. A lakott 300 szigetnek kb. 30 %-a turistasziget, 70 %-a pedig maldívok által lakott "halászfalu", illetve a turizmus céljából fenntartott, még üres sziget.A szigetek egyébként közel 100 millió évvel ezelőtt képződtek, nem sokkal azután, hogy India elszakadt Afrikától. A vulkanikus anyagok leülepedése az eocén korra, kb. 40-50 millió évvel ezelőttre tehető.A szigetek különlegességét a varázslatos rendszerbe foglalt, kör alakú korallzátonyok adják s a zátonyok okozta hullámvédettség, a kristálytiszta és sekély vizű lagúnák, a mérhetetlenül gazdag és változatos tengeri flóra és fauna.Maldív a legideálisabb tengerparti üdülőhely a világon, főként november és április között, amikor az ég mindig felhőtlenül kék és a napsütés is garantált. Ősztől tavaszig a levegő és a lagúnák vizének hőmérséklete tartósan beáll 26-28 fokra, ami fürdéshez, szörfözéshez, búvárkodáshoz vagy a víz alatti élet amatőr, felszínközeli tanulmányozásához egyaránt ideális.Itt találhatók a világ talán legszebb, legkülönlegesebb korallfajai, mivel a sekély víz és az egyenlítői napsugárzás gazdaggá teszi a víz alatti világot. E koralltelepek csak ebben a felszínközeli és oxigéndús környezetben képesek élni és szaporodni. A tengerparti homok is ettől csillog olyan vakító fehéren: az elhalt koralltelepek bomló és porló mészkő-maradványaitól.A korallzátonyok közelében csodaszép, hihetetlenül élénk színű kishalak sokaságában gyönyörködhetünk, a rikító citromsárgától kezdve a narancsospiros testén rikító-világító türkiz pöttyöket viselőig, rengeteg különlegességet csodálhatunk meg. E halacskák zöme annyira barátságos és érdeklődő (meg talán éhes is?), hogy csupán egy kiflicsücsökre van szükségünk ahhoz, hogy elmondhassuk: ezek a kishalak szó szerint a tenyerünkből esznek.S akkor sem kell megijednünk, ha a sok kisebb-nagyobb színes hal között feltűnik egy felénk tartó szirticápa... itt még a cápák is szelidek (különösen a vízpart közelében található bébicápák)! Akárcsak a hatalmas, négyzet alakú ráják, vagy a vízben néha-néha megpillantható teknősök.Hajóútjaink alkalmával - ha szerencsénk van - akár még delfinekkel is találkozhatunk, amelyek néha csapatostul követik hajónkat egy darabon.A szárazföldre érve, kókuszdiófák, indiai fügefák, csavartfenyők, kúszónövények és mangrove-fák, dzsungelesen dús vegetáció mellett vörös hibiszkuszok és más, színpompás virágzó növények díszítik a szigeteket. Különleges és fenséges érzés a sziget belsejében sétálgatni, miközben előttünk az épp hogy csak kinyílt és frissen lehullott virágok százai díszítik azutat... valóságos egzotikus virágszőnyeget terítve lábunk elé. (E csodás hibiszkuszoknak elhervadni sincs idejük, mert hajnalonként ezeken a sétányokon is összesöpör vagy összegereblyéz a személyzet. A maldívok sokat adnak a tisztaságra és rendre. A bungalókat is naponta kétszer takarítják, kifogástalanul tisztára.)Az állatvilág első képviselője, akinek a hangjával találkozunk a szigetre lépve, a koel madár. Jellegzetes rikoltozása egyetlen pillanatra sem engedi feledtetni, hogy egy trópusi, egzotikus vidéken vagyunk. A nagy repülő róka vagy más néven gyümölcsevő denevér szinte egész nap a fákon lóg és csak estefelé, de még inkább késő éjszaka, csendben indul meg a gyümölcsfák irányába. Azért szerencsére napközben sikerült filmre vennünk, amint egy jókora példány gyümölcsszerző portyájából visszatérve jóízűen lakmározott (természetesen ismét fejjel lefelé csüngve az ágon), s ráközelítve még az is látszott, ahogy oldalvást kiköpte a gyümölcs magjait.Ennél érdekesebb állat már csak a gekkó volt számomra. Amikor első este, vacsorából visszatérve, a bungalónkban egy futkorászó (kb. 10 centis) gekkót pillantottam meg a falon, határozott hangon kijelentettem a férjemnek: én nem alszok együtt egy gyíkkal. (Majd miután meggyőződtem arról, hogy tényleg jobban tart tőlem, mint én tőle, s még véletlenül sem jönne a közelünkbe... megbékéltem vele.)Akárcsak a mini-dinoszauruszokkal, vagyis a tüskés hátú kerti gyíkokkal, amik a fák törzsein napoztak, vagy épp a lábunk előtt cikáztak.A kedvencem azonban "a sziget madara" volt: egy hatalmas szürkegém, "akire" a Gémóver nevet ragasztottam már első találkozásunk alkalmával, amikor korareggeli sétám során egy belógó kókuszpálma törzsén megpillantottam, amint gondterhelten a vizet kémlelte.Hihetetlenül jópofa óriásmadár volt, különösen olyankor, amikor vízben állva, halászgatva észrevette, hogy valaki le akarja fényképezni. Azon nyomban pózolni kezdett. Nagy testéhez képest aránytalanul kicsi fejét jobbra-balra tekergetve azt leste, hogy figyeljük-e folyamatosan, érdemes-e egyáltalán produkálnia magát. Egy vízből kikapott kisebb méretű hallal a szájában egészen odáig várt, amíg nem hallotta a fényképezőgép halk, surranó exponáló hangját. Akkor aztán nagy hirtelen bekapta. Egy vérbeli "fényképezőgéplencse-betyár"!Gémóverrel mindenütt találkozhattunk: naplementekor a vízben, koradélután a sziget dzsungeles, hűvösebb belsejébe menekülve, vagy reggeli idején az étteremnél. Tudta jól, hogy a sajtos croissant csücske az övé. Ez már valósággal járt neki. Nem is mulasztottam el kiadni a részét, főként, hogy egész kicsit kellett dobni, mert épp mögöttünk volt, a nyitott oldalú étterem külső falán. Nagyon meghatódtam, amikor a hazaindulásunk hajnalán kijött a mólóhoz, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Sosem felejtem el a nézését, ahogy értetlenül és szemrehányóan pislogott rám. Most már sosem fogom megtudni, hogy vajon tényleg sajnálta a távozásunkat, vagy inkább csak azt érezte meg, hogy ma reggeltől új "kenyéradó gazdát" kell keresnie, én már nem fogok croissant-csücsköket dobálni neki.folytatjuk...Sheila Bruckner www.sheila.hu
Oman II.
Éjjeli menedékhelyen pazar vendéglátás:A turizmus fejlesztését a szultánságban nem gazdasági érdekek mozgatják. Az olaj és a földgáz elegendő növekedést biztosít az ország gazdaságának. A vendégszeretet alapvetően az ország kultúrájából és hagyományaiból ered. A helyiek- akár elhagyott tengerparti részen, akár messze a nyüzsgő városoktól félsivatagos vidékeken találkoztunk- mindig szívélyesen invitáltak otthonukba. Ilyenkor szinte kötelező volt elfogyasztani társaságukban kedélyes cseverészés közepette egy-két csészécske különleges ománi kávét vagy teát, néhány szem datolya kíséretében; még akkor is, ha történetesen éjnek évadján szerényen szállást kérő éjszakai vándorként kopogtattunk az ajtajukon. A vendéglátás mindig pazar volt - a körülményektől függetlenül.A tömegturizmus igazából még gyerekcipőben jár Ománban, bár a kormány is bátorítja azidegenforgalom fejlesztését. Komoly pénzforrásokat fektettek be ennek elősegítése érdekében: ilyen például a Maszkat melletti Szidabban lévő 250 különféle hajót befogadó yachtkikötő megépítése. 1992-ben 8 millió ománi riált költöttek az ország turistafogadási feltételeinek kialakítására.1970-ben mindössze egyetlen szálloda üzemelt a szultánságban, Matrában. Mára már az ország legfontosabb pontjain mindenhol vannak szállodák, de a gyérebben lakott vidékeken (értem ezalatt akár a sivatag közepét) is akadnak motelek és üdülőházak. Mondhatom ott tartózkodásom egyik legkülönlegesebb estéje volt, amikor Golden Sands Reportban egy sivatagi zarándokszállón volt szerencsém éjszakázni. Túlzás nélkül mondhatom,hogy ifjú Marco Polónak éreztem magam, amint egy félig nyitott, lapos tetejű beduhin sátor puha szőnyegén ejtőzve, a közösen elfogyasztott arab vacsora után, élvezettel szívtam a vízipipából az illatossheeshat. Miközben figyeltük, hogy kúszik fel az égbolt közepéig a sivatagi telihold, újdonsült arab barátaimmal eszmét cseréltünk kultúráink különbözőségéről, minduntalan derülveazon, hogy emberiességünkben mégis mennyire hasonlítunk.A sivatag egyébként itt teljesen veszélytelen, nincsenek kígyók, sem skorpiók, az itteniek szerint pedig a világon nincs pihentetőbb dolog, mint a sivatagi szabadban aludni, mivel itt elég mindössze öt óra alvás, hogy az ember felébredve úgy érezze, egy ma született bárány frissességével rendelkezik (ezt én magam is tanúsíthatom).Datolyapálma - Omm al Faqir, a Szegények Anyja:Az itteni nomád népek évszázadokon keresztül szoros kapcsolatban éltek a természettel, és mindig is nagyra tartották a növényeket: hasznosságukért, szépségükért, illatukért, és gyógyhatásukért. Az egyes növények titkát generációról-generációra adták tovább egymásnak.A legfontosabb, leggyakoribb és legtradícionálisabb növény a datolyapálma. Az őslakos beduinoknál mindennapos étel volt a hal, tevehús és tevetej mellé. A régi omániak a Omm al Faqir-nak azaz a Szegények anyjának hívták, mivel nemcsak finom, de nagyon hasznos is, szinte nincs olyan része, amit ne használnának fel. Mintegy 200 fajtája honos itt, Nizwa Souq-ban, a helyi piacon bőséges választék van ízletes és jó minőségű datolyából.A különlegességét igen magas, mintegy 70%-os cukortartalma adja. Emiatt a természet adta tartósítás miatt nem romlik meg, mint a legtöbb trópusi gyümölcs. A mai napig kézzel szüretelik, júniustól novemberig gyümölcsét frissen fogyasztják, amúgy pedig aszalva, de készítenek belőle mézet is. A fa leveleiből kosarat vagy árnyékot adó ereszt fonnak, kérgéből hajó és egyéb faáru készül, elszáradt, ágas-bogas kinövéseit söprűnek használják, a finomabb részekből pedig tisztálkodásra alkalmas szivacsot készítenek.Sok régi erődben külön datolyaraktárakat építettek, ahol speciálisan kiképzett helyeken tartották (általában pálmalevélből font) zsákokban, hogy idővel méz képződjön, ami a kialakított kanálisokban összegyűlt és máris fogyasztható volt. (Ezek a mai napig megtekinthetők.)A datolyafa hím és nő egyedekből áll, a gazdák gyakran maguk porozzák be a fákat a biztosabb termés érdekében. Az emberek szerint a datolya porzója olyan erővel bír, mint a férfiember magja, így- engem is figyelmeztettek - nőszemélyek csak óvatosan szagolgassák a növény eme részét.Az el-Bátna parton, főleg a partvonal északi részén nagy mennyiségben terem a citrom, aminek szintén több fajtája honos a vidéken. Az akácfa- ellentétben Magyarországgal -errefelé igen ritka, főleg időszakos vízfolyások medrénél található.Hűvösebb hegyvidékeken barack, füge és dió terem, a hegyi réteken pedig gyönyörű színekben pompáznak a vadvirágok. Egy-egy csapadékosabb időszak után hamarabb érezzük a jázmin, levendula illatot, minthogy látnánk a virágokat. Tengerpartokon sétálgatva sárga vagy bordó sivatagi jácintot találhatunk, a monszunesők öntözte Dhofar hegyeiben pedig orchideák és liliomok nyílnak.A Szalála körüli síkságon banán és papaya terem a dombokon pedig hosszan elnyúló kókuszültetvények zöldellnek.A sivatag hajója, a modern kor versenyállata:A beduionok úgy nevezik: ata Allah (vagyis Isten ajándéka). Nagyon hosszú időt kibír étel-ital nélkül és igazi önjáró takarítógépek: szinte mindent megeszik a kartondoboztól kezdve a szandálig.Az arab tevéknek csak egy púpjuk van. Az ebben felhalmozott zsír formában tárolt energiát képes képes felhasználni, ha nincs víz vagy élelem.A beduinok sokkal tartoznak a tevének. Évszázadokon keresztül nemcsak szállításra használták, hanem a legfontosabb tej- és húsforrást is jelentette számukra. A szőréből sátrat, takarót és tarisznyát szőttek, bőrében vizet vagy tejet tároltak, trágyáját tüzelőanyagnak használták.Manapság a tevék az egyik legnépszerűbb arab sport, a teveverseny sztárjaivá váltak, ahol másfajta hasznot hajtanak: a győztesek nagy értékű pénzjutalmat kapnak.Azok a tevéknek, amelyek látszólag magányosan kószálnak az útszélen, mindig van jogos tulajdonosa, maximum nem pásztorkodik négylábúja mellett, mivel azok nem távolodnak el 4-600 méternél messzebb. Az országban nincsenek gazdátlan kóbor tevék, maximum túl messze elkóborolt haszontalan haszonállatok.Ománban szinte kötelező ápolni a hagyományokat, így ha valaki büszke tevetulajdonos- dacára az egyre terjedő sok lóerős autócsodáknak - bizton számíthat mindenki elismerésére, mivel, hála a gazdaság növekedésével járó jó életszínvonalnak, senki sincs rászorulva tevetartásra a megélhetéshez.A sivatagi országokról alkotott előzetes feltevések ellenére egyvalamit biztosan állíthatok: Ománban nem legelésznek hatalmas zebra csordák és nem fenik rájuk a fogukat éhes oroszlánok. Ne számítson vad szafarikra, aki idejön, mert ez békésebb vidék: itt tevék, kecskék és kis méretű, ám annál ízletesebb húsú birkák legelésznek a sivatagi beduin sátrak közelében.Az ország egyébként is nagy hangsúlyt fektet a természetvédelemre: a jelenleg érvényes törvények szigorúan tiltják a vadon élő állatok vadászatát az ország egész területén. Az arab nyársas antilopot- amely csak errefelé őshonos - 1972-re teljesen kiirtották az orvvadászok. Az állatok megmentése érdekében rezervátumokat hoztak létre többek között Dzsiddat-el-Harászíszban, hogy természetes környezetükben szaporodhassanak. A nagy kiterjedésű sivatagos területek életkörülményeihez jól alkalmazkodott néhány állat,amely szintén megtalálható itt: a sivatagi macska, a sivatagi nyúl és sivatagi róka is. Általában jóval nagyobb a fülük, mint nem sivatagi fajtársaiknak és a lábukon szőrpamacs van. A nagy fülek az itt létfontosságú hőleadást segítik, a szőrpamacsok pedig nem engedik, hogy túl mélyen belesüppedjenek a homokba, így nem igényel túl sok energiát közlekedni a sivatagban.Omán 1700 km hosszú tengerpartja az északi Maszandam-félszigettől délen, a jemeni határig húzódik. A parttól a nyílt tenger felé 200 mérföld széles halászati zóna tartozik az országhoz. Az ománi vizekben több, mint 150 halfajta él, köztük a legkeresettebb hal és rákfajokkal (pl. sügér, tonhal, homár stb.) A fűrészes sügérnek- itt hamúr a neve - mintegy 35 fajtája él a szultánság vizeiben. A bátnai partok mentén a víz gazdag szardíniában (a dzsabati törzs mai napig ezzel takarmányozza marháit a száraz évszakban), Maszíra szigeténél és Dzofár partjainál pedig homár jellemző.Az öbölben élnek delfinek és a vidék otthont ad rengeteg egzotikus költöző madárnak is, így gyakorta láthatunka sekély vízben halászó flamingókat. Mintegy tíz éve, a partvidék aprólékos átvizsgálása során felfedeztek számos új hal- és korallfajtát, eddig ismeretlen madártelepeket és nemzetközi jelentőségű teknősbéka költő- és táplálkozóhelyeket.A halászat évszázadok óta hagyományos megélhetési forrás Ománban. A partvonal rendkívül gazdag halászati lehetőségeit talán fel sem mérték még teljesen. Mindenesetre ha korán reggel kisétálunk a tucatnyi halpiac egyikére (pl. Muttrah souqban, nem messze Maszkattól van egy), kedvünkre válogathatunk a frissen fogott ínyenc csemegékből, vagy mindent a szemnek alapon belefeledkezhetünk a gazdag látványba.Néhány természetvédelmi, vagy történelmi jelentőségű látványosság, nevezetesség megtekintéséhez előzetes engedély szükséges: ilyen pl. a Rász-el-Hadd vidék, ahol a teknősbékák költenek, a Dzsiddat-el-Harászísz vidék, ahol az arab nyársas antilop él, valamint az ország belső részének néhány faluja.Tömjén, mirha - amit akartok:Az ókor legbecsesebb kincse, a szertartásoknál használt illatos tömjén, amelyet Sába királynője vitt ajándékba Salamon királynak,az Omán déli vidékén lévő Dzofárból származott. A tömjén tulajdonképpen bizonyos fák által kiválasztott illatos gyanta, amit úgy kapnak, hogy speciális bemetszéseket végeznek a fatörzsön. Ezek a fák csak Ománban, Jemenben és Szomália északi részén élnek. A tömjén anyaga természetes illóolajokat tartalmaz ezért erőteljes aromatikus illata mellett jól ég, és természetes gyógyhatása is van. Ezek a tulajdonságai tették a legjobban keresett, legértékesebb dologgá az ókori időkben.Annak idején a gyermek Jézusnak is tömjént és mirhát vittek ajándékba, ami abban az időben sokkal értékesebb volt, mint az arany. Hamarosan alapvető kellék lett a vallásos szertartásoknál és az egyiptomi, jeruzsálemi és római templomok lettek a legfőbb megrendelők. Akkoriban úgy háromezer tonna tömjén ment ki Arábiából, főleg tengeri úton. A tömjén és mirha kereskedelem a világ leggazdagabb embereivé tette a dél arábiaiakat.A központ Sumhuramban volt, ahogy a görögök hívták Moscha, ma Khor Rouri néven ismert a hely. Romjai nem messze vannak Szalálától Dél-Omán mai központjától.A tömjén mai napig népszerű illatosítószer, sokféle formában kerül felhasználásra: szilárd, szemcsés- eredetileg is használt - anyagtól kezdve egészen olajos alapú parfümökig. Árát mindig minősége szabja meg, mindenesetre ma már mindenki által hozzáférhető.Víz és vízvezetés, avagy a faladzs-rendszer:A szultánság a föld egyik olyan száraz zónájában terül el, ahol a víz drága kincs, mivel mindig is gondot okozott a megfelelő vízellátás. A helyiek viszont remekül megoldották a problémát, a vízkihasználásnak mondhatni évszázados művészete van erre. A víznyerés alapját a faladzs-rendszer képezi, amelynek eredete ókorba vész, bár gyanítható Perzsiából került ide. Számos afladzs (a faladzs többesszáma) kis híján ezer éves.A zseniális rendszer lényege, hogy a hegyek mélyében összegyűlt vizet ember alkotta föld alatti csatornák segítségével felszínre hozzák, majd azt öntözésre és háztartási célokra használják. Ez a valóságban úgy néz ki, hogy a falvakat mini kanális-rendszerek hálózzák be, amelyek minden házhoz elvezetik az így szerzett vizet. A víz, amely egyenletesen folyik a vájatokban, egyébként igen tiszta és meleg és mennyisége még nagy szárazság idején is alig csökken. A legtöbb faluban a mai napig működik a rendszer és megtalálhatóak azok az ősi napórák is, amelyeket arra használtak, hogy mindenki egyformán részesüljön a közös kincsből. Általában külön erre a feladatra kijelölt ember ellenőrizte és szabályozta a víz folyásának irányát.Ma már több nagy teljesítményű fúrt kút, valamint tengervíz sótlanító állomások biztosítják a megfelelő mennyiségű ivóvizet, bár a kormány szorgalmazza a régi faladzs rendszerek korszerűsítését.Sivatagi kaland - három óra vagy három nap itt az életet jelenti:A sivatagban, terepjáró és modern felszerelések ide vagy oda, azért a homok az úr. Hogy milyen törékeny is a biztonság a homok birodalmában, azt a következő példa mutatja. Egyik napon épp Salalahba indultunk Ras Madrakahból, amikor- vezetőm javaslatára - egy kis kitérőt tettünk a senki földjére, Rub Al Khaliba. Angolul Empty Quoternek, azaz üres negyednek is nevezik, mert itt több száz négyzetkilométernyi terület teljesen lakatlan.Csináltunk pár fotót, megmártottuk lábunkat a selymes sivatagi homokban (nem tartott az egész csak egy órát) és indultunk volna tovább, azonban pár méter után egy alattomos homokbucka vendégmarasztaló csapdájában landoltunk négykerékmeghajtású Land Cruiserünkkel. Dél felé járt, de szerencsére február volt, ami azt jelentette, hogy "csak" 30 Celsius fok volt az 50 helyett.Eleinte nem tűnt konolynak a dolog, de másfél órás megfeszített ásás a sivatagi napon rádöbbentett, mennyire felkészületlenül indultunk útnak. Egy napra való élelmünk és két napra való vizünk volt csupán. Tizenöt kilométernyire voltunk az országúttól, de ami a városban tizenöt kilométer, az a sivatagban harminc. Mobiltelefonjaink használhatatlanok voltak, mivel a sivatagban nincsenek átjátszó tornyok (teljesen feleslegesek, az átutazóknak csupán pár óra kiesést jelent).Benszülött vezetőm elárulta: aranyszabály, hogy a sivatagba soha nem szabad egyedül elindulni, bármilyen tapasztalt is valaki. Két autóval most semmi gond nem lenne, de így lehetetlen megmondani mikor szabadulunk: lehet, hogy három óra, lehet, hogy három nap. Egyszóval ott álltunk a XXI. század küszöbén, és a tíz körmünkkel kezdtük kapargatni a homokot autónk alól, törölgetve homlokunkról a csípős izzadtságot. Közben az járt a fejünkben, hogy három órát, vagy három napot kell itt töltenünk...Két és fél óra után - a folytonos própálkozások, amiknek az eredménye az lett, hogy a négykerékmeghajtás fél perc alatt visszahányta az autó alá azt a pár köbméter homokot, amit fáradtságos munkával kiszedtünk- kezdett vészesen lemerülni az akkumulátor. Helyzetünk kezdett komolyan aggasztóvá válni, de nem adhattuk fel, így próbáltunk nem arra gondolni, mi történhet legrosszabb esetben.Szerencsére négy és fél óra test és lélek edző ásás után makrancoskodó Land Cruiserünk hirtelen kiugrott homokágyából. Fülrengető örömsikollyal üdvözöltük a mutatványt.Később - amikor már a jóval biztonságosabb kövezett út szalagját hasítva elmerengtem a történet lehetséges végkifejletein-, értettem meg, miért tágítják úgy ki az idő fogalmát az arabok. Három óra, vagy három nap- a sivatagban nincs sok különbség. Viszont a türelmetlenség az életedbe kerülhet. Ők megtanulták tiszteletben tartani a természet játékszabályait, cserébe a túlélésért. Mi európaiak azt hisszük: mi irányítunk, mert a betondzsungelekben ez az illúzió támad, pedig tévedünk. A nap, a víz és a homok az úr, és ha nem tiszteljük a természetet, csak magunkra vethetünk.Körte Ildikó
Oman I.
Amikor egy huszonéves nő - kalandos körülmények között - eljut egy teljesen más kultúrájú országba (pontosabban az első arab országba, ahol megfordul életében), akkor várhatóan sok dologra fog rácsodálkozni, annak ellenére, hogy nem naiv típus.Nos, megvallom, azóta már jártam több arab országban, de prospektusok szóvirágai ide vagy oda, egyik ország sem volt annyira kulturált, európaizált, miközben ugyanakor vegytisztán arab, mint Omán. Itt még nem hígitotta fel az ősi hagyományokat és életvitelt a turizmus tömegáradata. Az "őslakosok" tényleg gyermeki rácsodálkozással fogadják vidéken az idetévedőt, mivel egyáltalán nem megszokott, hogy fehérbőrű idegen látogat oda. Éppen ezért elsősorban nem a "pénzszag", hanem a vendégszeretet hajtja őket, amikor meginvitálnak. Mint európai nő (bár nem vagyok sem szőke, sem kék szemű), meglepődve tapasztaltam egyfajta tiszteletet, amire egyáltalán nem számítottam. Nem hagyományos értelemben vett tartózkodás volt ez részükről, hiszen azért ne felejtsük el délen jártam, egy olyan kultúrában, ahol hagyományosan egészen másképp kezelik a nőket, mint az öreg kontinensen.Távol a nagyobb városoktól természetesen - főleg a fiatalabbak -, leplezetlenül megbámultak de inkább csodálkozással vegyes kíváncsiság, mint erőszakos tolakodás volt ez részükről. (Utóbbit sokszor voltam kénytelen tapasztalni más- turistaparadicsomként emlegetett - arab országokban.) Bár sokat közlekedtem egyedül, egyetlen atrocitás sem ért azalatt az intenzív több, mint két hét alatt, amit volt szerencsém eltölteni ezen a különleges helyen.Omán egy modern értelemben vett keleti paradicsom. Infrastruktúrálisan már felkészült a vendégek fogadására, de még nem fertőzte meg a tömegigény, mivel várhatóan csak az elkövetkező években fog "felfutni" az idegenforgalmi prospektusok kiemelt ajánlatai közé. Aki idelátogat, az- most még - tényleg az arab világ esszenciáját kapja, ahol még minden az eredeti, miközben tiszta és igényes, és az emberek még természetesek, sőt ártatlanul naivan tekintenek az idegenre. Itt az utazó átélheti, milyen is, amikor egy idegen civilizáció első hírnökeinek egyikeként találkozik egy ősi és nagyon gazdag kultúramai, hétkönapi képviselőivel."Papucs orrán pamutbojt":A csizmára emlékeztető Arab-félsziget "orrán", annak délkeleti részén hosszanti irányban fekszik Omán. Három oldalról öleli magába- hol sziklás, hol homokos partjait - az Ománi-öböl, a Perzsa (Arab)-öböl és az Arab-tenger tajtékos vize.Az ország jellegzetességét az el-Hadzsarnak nevezett csupa-kopár sziklás hegyvidék, a méltóságteljesen elterülő sivatagrengeteg, és a tagolt, sziklás-homokos tengerpartok alkotják.A régiek úgy hitték: Isten négy részre osztotta a földet: egy rész tengerre, két rész hegyes-völgyes szárazföldre és egy rész lakatlan (ahogy ők nevezik Rub Al Khali vagy Empty Quarter) területre.Nyugatra Ománt Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek határolják, délre Jemen, északra a Hormuzi-szoros, keletre pedig azArab-tenger.Az ország éghajlata tájegységről tájegységre változó. A tengerparti vidékeken nyáron meleg és nedves a levegő. Az ország belseje forró és száraz, néhány magasabban fekvő hely kivételével, ahol egész évben mérsékelt a hőmérséklet. Délen viszont kellemesebb az éghajlat, főleg a nyári időszakban. Aki teheti ilyenkor délre megy, hogy a Dhofar monszuntól buja és hűs vidéken találjon enyhet a perzselő ománi nyárban.Itt tulajdonképpen két évszak van: a tél októbertől márciusig tart és kellemesen meleg, a hőmérséklet ilyentájt 20-30 Celsius fok. A nyár viszont égetően forró, májustól szeptemberig az átlaghőmérséklet 35 és 45 fok között mozog.Kevés eső esik és az is rendszertelenül, bár néha előfordulnak nagy helyi esőzések is. Ez alól kivétel a déli körzet, ahol június és szeptember között rendszeres a csapadék a nagy víztartalmú monszun szelek jóvoltából.Múlt és meséi:Omán nagyon fiatal ország, mindössze 30 éves. A szultánság- egészen 1970-ig - jószerével a külvilágtól elszigetelten, középkori körülmények között élt. Annak idején az Ománi Szultánság volt az első arab ország, amelyik diplomáciai kapcsolatot létesített az Amerikai Egyesült Államokkal. Már korábban is kötött megállapodásokat Nagy-Britanniával, Franciaországgal és más országokkal, ezt az időszakot azonban hamarosan visszaesés követte.Pedig ebben az időben Omán befolyása elérte Zanzibárt, Kelet-Afrika egyéb vidékeit és voltak területei Perzsiában is. Ekkoriban Maszkat az egész térség fontos kereskedelmi és politikai központja volt. Szajjíd Szaíd bin Szultán, az akkori uralkodó honosította meg például Zanzibárban a szegfűszeget, amit Indonéziából hozott.1856-ban a Nagy Szaíd halála után az ország részekre szakadt, megfosztották Kelet-Afrikai gyarmataitól és majd száz évre elszigeteltségbe és belső megosztottságba süllyedt.Ezen a megkövült helyzeten változtatott Kábúsz bin Szaíd el-Szaíd szultán, akinek 1970-es trónra lépése új fejezetet nyitott az ország történelmében. Modernizálta az országot közigazgatásilag, gazdaságilag, de ami a legfontosabb: nyitottá tette az embereket a külvilág felé. A szultánság hivatalos politikája, hogy minél szélesebb körű kapcsolatokat építsen ki az arab és nem arab országokkal, hogy toleranciát hirdessen kultúrától függetlenül, hogy a világ népei jobban megértsék egymást.1970-ben, mindössze egyetlen 10 km-es kövezett út volt, amely Maszkattól vezetett Beit-el-Faladzs repülőtérre. Ezen kívül csak terepjáróval, könnyű tehergépkocsival vagy tevével járható ösvények léteztek. Mára már több ezer kilométernyi kiépült úthálózattal rendelkezik az ország, összekötve egymással a szultánság legtávolabbi pontjait, nem is beszélve a föld- (vagy inkább kavics-) utakról.Bár ezt is folyamatosan fejlesztik, nemegyszer előfordult, hogy egyszerűen le kellett fordulnunk a betonozott útról a kavicsos homokba, mert véget ért a már kiépült szakasz. A földet döngölő munkások mellett elhaladva figyeltem, micsoda energiával épül- szó szerint - az ország.Harminc évvel ezelőtt csupán egyetlen postahivatal volt az országban, az is a fővárosban. Maszkaton kívül a küldemények továbbítása kizárólag az utazók jóindulatán múlt. Akkoriban csak három fiúiskola volt, lányiskola egy sem. (Ma már több főiskola mellett 1986-ban megnyílt a Kábúsz Szultán Egyetem, ahol a két nem aránya nagyjából egyenlő.) 1970 előtt mindössze egy - az Amerikai Misszió keretében működő - kórház volt Ománban, és egyetlen végzett orvos, aki külföldön praktizált. Amikor hazatért, ő lett az ország első egészségügyi minisztere.Beduinok és dzsabalik:Az ország lakossága alapvetően arab származású, bár ma sok bevándorló (afrikaiak, indiaiak, pakisztániak stb.) él az országban, akik a jobb élet reményében jöttek ide. Az emberek jelentős része északon (Maszkat körzetében) és délen (Szalalah vidékén) a part mentén csoportosul. Az ország belsejében elszórtan élnek.Az eredeti őslakosok a félsivatagos területeken vándorló beduinok, akiknek egy része még most is nomád életet él. A helyiek- kicsit irigykedve - azt mondják róluk: szabad emberek, szabad élettel. A beduinok asszonyai ívesen szabott, leginkább farsangi álarcra emlékeztető maszkot viselnek. Arab vezetőm elárulta, hogy ez azért van, mert így jobban érvényesül gyönyörű szemük- amely olyan, akár a gazelláé - de ha egy nő kéri, leveszik a maszkjukat. A beduinok főleg tevét, kecskét tartanak (bár vannak köztük halászok is), a nők pedig a kézművesség mesterei: gyönyörű és tartós használati tárgyakat gyártanak, amit aztán eladnak a piacon.Lent délen, a tengerre néző hegyoldalakon, a parti síkságon túl élnek a dzsabalik. Hegylakóknak nevezik őket, furcsa, nehezen érthető nyelvjárásukat pedig madárnyelvnek. Szintén állattartásból élnek.A beduin vendégszeretet egyébként legendás. Ez a hagyomány mit sem veszített szívélyességéből az évszázadok során. Az omániak legifjabb generációja is híven gyakorolja ősei örökségét.Odalátogatókat meghívni különleges bedouin kávéra vagy teára (ez eltér az ománi vagy arab kávétól) náluk teljesen természetes. Különleges szabály náluk, hogy a gyűszűnyi méretű kiürült teás vagy kávéscsészéket azonnal újratöltik, hacsak a vendég meg nem fogja csészét jobb kézzel, és meg nem rázza, jelezve, hogy elég volt. A beduinok szívélyesek, barátságosak és segítőkészek. Nem ritka náluk az sem, hogy meghívják az idegent, ossza meg velük ételüket, ami azt jelenti, hogy a tányérjukról ehet a szerencsés kiválasztott.Omán ma:Omán gazdasága az olajra épül, de a megnövekedett ipari termeléssel párhuzamosan nő a kereskedelem és a szolgáltatóiparjelentősége is.A hagyományos közigazgatás modern államszerkezettel párosul. Megmaradt az ősi törvény, miszerint minden ománi polgár az uralkodóhoz- a nép atyjához - fordulhat, ugyanakkor létrejött a minisztertanácsból álló kormány.A szultánság hét fő tervezési körzetre tagozódik, amelyek további vilajetekre (kormányzóságokra) és központokra oszlanak.Omán azon kevés országok közé tartozik, ahol a kormány polgárai javára folytat igen határozott lakáspolitikát. A gomba módra szaporodó épületek hagyományosak, mégis újszerű stílusban épülnek. Megőrzik az ománi kultúra hagyományait ötvözve azt a modern építészeti megoldásokkal. Ezért egy-egy régi és új épület egymás mellé kerülve teljes harmóniában van.Iszlám:Omán, az iszlám aranykorában i.sz. 7. században csatlakozott a vallást követő országok sorába. Mazin bin Ghadonba of Samail volt az első ománi, aki elindult, hogy találkozzon Mohamed prófétával. Bármily távol is volt Omán Mekkától és Medinától, az első országok közt volt, amelyik még a próféta életében felvette a vallást. Hamarosan egész Ománban beköszöntött az iszlám, és "Allah akbar"-t zengtek a hívők és "Allah akbar"-t kezdtek visszhangozni a - mai napig egyre szaporodó - mecsetek falai.Az iszlám eleinte a nomád beduin pásztorok és törzsek vallása volt, akkor jött, mikor a gyors gazdagodás és az erkölcsi és tradícionális züllés aláásta/megrokkantotta a törzsi társadalmi berendezkedést és a régi értékeket,amikre az a társadalom épült.Az új vallás új hitet adott a jóság erejében, amely győzni tud a gonosz felett. Hamarosan Omán az iszlámság egyik fellegvára lett, és innen terjedt tovább többek közt Afrika keleti felébe, valamint Kínába is.Az iszlám ma is döntő szerepet játszik a szultánság életében és társadalmában. Az országban ma a vallások aránya: 75% arab és 25% egyéb. Itt nem kötelező az iszlám követése és a tradícionális ruhák viselése sem.Az iszlámban a vallás és a törvény egymásba olvad, ezért az iszlám törvénye Omán törvénye. Az iszlám ma toleranciát jelent Ománban többek között a nem hívőkkel és a más vallásúakkal szemben is. Engedélyezett az iszlámon kívüli vallások gyakorlása és templomok építése is. Az idelátogató idegen teljes biztonságban érezheti magát, ha más ruhát visel, mint az itteniek, még akkor is, ha történetesen- mint jómagam - nő az illető. Az omániak tényleg toleráns emberek, bár a szokatlan látvány okozta meglepetést nem rejtik véka alá. Ez egy idő után zavaró lehet, ezért ajánlatos a kezet-lábat védő ruhák viselése, már csak az erős napsugárzás miatt is. De hangsúlyozom, eme ruhadarabok viselése nem kötelező, csak javasolt.folytatjuk...Körte Ildikó
Kamerun III.
ISMÉT DOUALAÍgy is volt. Yaouandé eléggé kihaltnak tűnt. Hál'istennek. Meg sem álltunk, irány vissza Douala.A következő négy nap életem legrosszabb időszakai közé tartozik. Ugyanoda tértünk vissza, ahonnan indultunk. Visszaadtuk a kocsit, és megpróbáltuk elintézni, hogy a hátralevő időre valami bartel keretében újra megkaphassuk. Persze nagyon nem volt mit felajánlanunk érte. A legnagyobb értékünk egy óra volt és mellette néhány apróság. Erre persze nem hajlott a tulaj. Viszont megpróbált intézkedni, hogy pénzhez juthassunk. Volt egy ismerőse, aki sokáig az Aqua Palace-ban dolgozott. Hátha ő el tudja intézni, hogy a recepción lehúzzák a kártyámat, és kápéban ideadják az ellenértékét. Veszélyes játék, de nem volt választásunk. Megpróbáltuk. Az ürgével és az ismerősével elmentünk az Aqua Palace-ba. Ott még az igazgatóhoz is bement az emberke az érdekünkben. Természetesen nem tudtak segíteni. Próbálkoztunk bankban, hátha valami módon lehet itthonról átutaltatni. Ott is igazgatósági szintig jutottunk. Adtak egy teljesen ellenőrizhetetlen számlaszámot, plusz semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy az erre a számlára érkező pénz el is jut hozzánk. Tehát semmi. Négy napot végig nyűglődtünk. A városban fölösleges volt mászkálni, pénzünk alig. 24 órás garantált izzadás. A semmittevésből kifolyólag délutánonként aludtunk. Azóta sem tudok, de nem is vagyok hajlandó. Aztán végül elhatározás született. Nincs más lehetőségünk, a kártyámra kiveszünk egy autót az Avis-tól és visszamegyünk Limbébe. Meg is történt. Az irodában egy kedves hölgy felhívta a bankomat, leinformált. Később ez még egy további probléma forrásává vált. De ezt majd később. A lényeg, hogy örültünk. Itthagyhatjuk végre ezt a randa várost.MÁ' MEGINT LIMBEA kocsit egy kicsit túlbiztosították. De hát ők tudják, mennyire van erre szükség. Ugyanis addig nem lehetett gyújtást adni, amíg nem riasztottál be. Ehhez viszont, ha már bent ültél, ki kellett nyitni a bal első ajtót. Egy kicsit szerencsétlenkedtünk, amíg megtanultuk.Limbében szintén ugyanoda mentünk. Hiába, a megszokás. A parton sétálgatva összeismerkedtünk egy halásszal, aki azt mondta, hogy később kivisz minket egy halászcsónakon az egyik közeli szigetre. Mondtuk, hogy nincs pénzünk, de ő azt állította, hogy ez nem baj. Később, amikor visszamentünk, kiderült, hogy ő csak a felhajtó volt, a halász egy másik ürge. Ismét felajánlottuk legnagyobb értékünket, az órát, de az embernek nem kellett. Annál inkább pénz. Így az üzlet nem jött össze.Este a szállodával szemközti kocsmában megismerkedtünk American Boy-jal, minden külföldi védőszentjével. Mint kiderült, ez az ürge minden idevetődő külföldire ráakaszkodik, persze merő jóindulatból. Végülis, mi az a néhány whiskey a kocsmában? Viszont rettentően lelkes volt. Mindehhez járult egy 190 cm körüli magasság és a körülményekhez képest választékos öltözködés, ami kimerült egy joggingban és egy nélkülözhetetlen, széles karimájúkalapban.A lelkesedést már másnap reggel megszenvedtük. Fél nyolckor, amikor még mindenki aludt, berontott a szobánkba, hogy azonnal öltözzünk, hozzuk a kamerát, hihetetlen dolgok történnek. Kibotorkáltunk vele a partra, ahol valamilyen evezősverseny előkészületei zajlottak. Az evezősverseny abból állt, hogy bent a vízben két bazi nagy csónakban húsz-húsz ember ült, kint a parton pedig két szurkolótáborra osztva az asszonyok táncoltak és énekeltek. Itt már a szponzoráció első jelei is feltűntek, mivel az egyik hajó legénységén Total feliratú pólókat véltünk felfedezni. Nagy nehezen elindultak a hajók, az asszonyok folytatták a táncolást. A hajók távolodtak, az asszonyok táncoltak. A hajók már alig látszottak, az asszonyok táncoltak. A hajók eltűntek, az asszonyok táncoltak. Szerintem az egész hepajt azért hozták össze, hogy kitáncolhassák magukat. Miután eleget láttunk, meglógtunk American Boy-tól. Aztmondtuk, hogy lemerült a kamera, fel kell tölteni. Utána elindultunk, hogy megmásszuk a Mont Cameroun megkövült lávafolyamát. Gyönyörű volt. Megkövesedett irdatlan lávamennyiség amíg a szem ellát. Fentről csodálatos volt a látvány. Pálmaerdők, mögöttük az óceán.Este persze ismét találkoztunk American Boy-jal a kocsmában. De ez úgy látszik, ez nem volt elég. Ránk akaszkodott két kurva is. Az egyik a Prisztavokot szemelte ki, a másik engem. Persze nem hitték el, hogy nincs pénzünk. Kellemetlen volt a helyzet. Csekót persze ők is légiósnak nézték, mint ahogy végig az út során mindenki. Amikor haza akartunk menni, kérték, hadd nézzék meg hol lakunk. Azt sem akarták elhinni, hogy öten lakunk egy szobában. Egye kutya, megmutatjuk. Mamas frászt kapott, amikor beállítottunk két kurvával. Mivel nem vagyok öngyilkos típus, ráadásul otthon egy teljesen friss kapcsolatból származó lány vár, én szó szerint elmenekültem a vadász elől. Amíg elment WC-re, berohantam, magamra húztam a takarót, és mély álomba zuhantam. Hál'istennek megértette. A Prisztavoké kitartóbbnak bizonyult. Minden este megjelent a kocsmában, sőt még ő akart a Prisztavoknak pénzt adni. Egyébként, ahogy megismertük, intelligensnek bizonyult. Furcsa volt, ahogy a pigmeusokról beszélt. Azért itt is vannak gyűlölködések. Primitív törzsnek tartotta őket, akik még mindig a dzsungel mélyén tengődnek. A barátkozás legfelemelőbb pillanata volt, amikor Mamas kért egy KÉK tollat, hogy lerajzolja a magyar zászlót. Női logika. Aztán megértettük, hogy rajzolni akar három csíkot, amikbe beírja a színeket. Meg is csinálta, legfeljebb annyi hiba csúszott az egészbe, hogy az olasz zászló szerinti felosztásban írta be a dolgokat. Annyi baj legyen!Egyik este kiderült, hogy American Boy nem csak helyi turistapatrónus, afrodzsigoló és autómosó tulajdonos, de hegyivezető is. Közölte, hogy két nap múlva túrát vezet a Mont Cameroun-ra, menjünk vele. Másnap úgy terveztük, semmi alkohol, teljes relax, hogy bírjuk majd a tempót. Gondoltuk, egy pár ezer méterig csak felmegyünk. Azt meg bírni kell. Még szerencse, hogy másnap kiderült, az egész a nyelvi hiányosságokból eredő félreértés. A Mont Cameroun stimmelt. Viszont nem túra lesz, hanem egy futóverseny. Néhány őrült nekiáll és felspurizik a hegyre. Na ne! Inkább megnéztük a Limbe állatkertet és a 6 miles beach-et, amit American Boy megmutatott, merre találunk. Az állatkert nem volt különösebben izgalmas, olyan, mint máshol. Viszont már itthon tudtam meg a Spektrumból, hogy itt van az ország legnagyobb gorilla kölyökmenhelye. A helyieknek ugyanis a patkány mellett van még egy jó szokásuk. Ínyencfogásnak tálalják a gorillatappancsot. Ezért baromi sok az árva kölyök.A 6 miles beach-nek van egy lezárt része. 500 CFA a beugró, de ezért jár egy ingyen üdítő. Itt láttam a legtöbb fehért. Egy gyökér, hájas francia úgy viselkedett, mintha még mindig a rabszolgaság korában élnénk. De, hogy ne unatkozzunk, mit tesz isten, itt is belefutottunk egy evezősversenybe. Mennyit tudnak ezek táncolni?Utolsó nap egy részét a Csekó egyre agresszívabb hisztirohamainak engedve, napon fetrengéssel töltöttük. Aztán elindultunk a reptérre. Legalább négy órával a becsekkolás előtt érkeztünk meg. Persze a kocsileadással is volt némi gond. Nem emlékszem pontosan, hogy mi, de fennhangon győzködtük őket, hogy nemzetközi pert akasztunk a nyakukba, kirúgatásban lesz részük, sőt a NATO-val karöltve lerohanjuk a reptéri Avis irodát. Utána békésen álldogáltunk egy sarokban egy hegynyi cuccal. Persze jöttek ismerkedni. Egy értelmesebb emberke azt mondta, hogy ismeri itt a főnököt, majd ő segít, hogy minden gond nélkül menjenek a dolgok. Tényleg segített. Amikor megmondtuk, hogy nincs pénzünk, akkor egy kicsit felszisszent, hogy mit fog kapni a főnök. Őt nem érdekelte a pénz. Aztán jött egy tiszt, intett, hogy menjünk utána. Átrohantunk néhány helységen, kifizettük a kiutazáskor kötelező 10 000 CFA-t (ha itt jársz, ezt ne felejtsd el!), és újra kint találtuk magunkat ott, ahonnan elindultunk. A tiszt megkapta legértékesebb ajándékunkat, az órát. Egy kicsit csodálkozott, de elfogadta. Némi para ellenére minden simán ment. Fent ültünk a gépen, irány haza.BRÜSSZEL Ez az út talán még kényelmetlenebb és még unalmasabb volt, mint az előző. Az én testmagasságom legfeljebb egy koboldéval vetekedhet, de az istennek sem tudtam úgy elhelyezkedni, hogy kényelmesen elalhassak.Brüsszelben több mint fél napot kellett vesztegelnünk. Viszont ITT MÁR VAN ATM! Ki a városba! A pénzkivétellel persze adódtak problémák. Miért is ne? A Csekó és a Mamas ugyanis két kártyát csináltatott. Két kártyához viszont két PIN-kód dukál. De melyikhez melyik? Az X-edik kísérlet sikerült. Volt pénzünk!Ezután két részre váltunk. Csaba és a Prisztavok elindultak várost nézni, mi hárman úgy döntöttünk, hogy közelebbről megismerkedünk Brüsszel híres kocsmakultúrájával. Igenám, csak Brüsszelben 11 előtt nincs nyitva kocsma. Így mi is egy kicsit városnéztünk, majd beültünk az első ébredező kocsmába. Utána egy másikba, majd még egy újabba. Itt felkeltette az érdeklődésünket a kínálatban valami. Megkérdeztük, mi az? Kis csirkecombok valami szósszal. Próbaként rendeltünk egyet, aztán még hatot. Hús! Végre húst eszünk! Alig bírtuk abba hagyni.A reptérre persze megint vagy öt órával előbb mentünk ki, mivel a Prisztavoknak valaki azt mondta, hogy du. 4 után meg se lehet közelíteni a repteret, annyian vannak. Persze alig lézengtek. Viszont voltak bankkártyával működő telefonok. Megpróbáltam felhívni a barátnőmet. Néhányszor nem sikerült, aztán egyszercsak nem fogadta el a gép a kártyámat. Összeszedtük az összes aprónkat, amivel végül sikerült telefonálnom. A rövid beszélgetés abból állt, hogy amikor mondtam, nem fogadja el a kártyámat a telefon, a válasz annyi volt, persze, mivel nincs rajta pénz. És megszakadt. Frászt kaptam. Kint nélkülöztem, és már Magyarországon sincs pénzem. Persze itthon kiderült, hogy mivel Kamerunból nem lehet közvetlen kapcsolatot teremteni, ezért kocsibérlésnél a hölgy egy jókora összeget zároltatott a számlámon biztosítékként. Fasza!A hazafele utat már annyira untuk, hogy még meg sem állt a gép Ferihegyen, mi már ugráltunk fel a helyünkről.Itthon voltunk épen és egészségesen. Csak egy betegséget kaptunk el: az Afrika-mániát. Nem olyan komoly. Túl lehet élni.Forrás: MaxMix
Kamerun II.
BAFFANG, BAFOUSSAMMásnap továbbindultunk. Itt már az őserdőből kiharapott út hegyes terepen kanyargott. A katonákat és a fizető pontokon zsúfolódó árusokat már teljesen profin kezeltük.Az első célpont Baffang volt. Ehhez átverekedtük magunkat Bofoussam közepes városának metropoliszi forgalmán. Ide még vissza kell majd jönnünk, hiszen a Lonely Planet szerint csak itt kapunk szállást. Baffang jelentéktelen hely, viszont előtte van egy csodálatos vízesés. Amikor megálltunk előtte, még csak két gyerek nézegetett minket. Utána öt. Aztán tíz, tizenöt, huszonöt. Kicsit kényelmetlen volt a helyzet. Felváltva, kettesével mentünk megcsodálni a vízesést. A kocsit az összes pakkunkkal nem akartuk őrizetlenül hagyni. A gyereksereg meg csak egyre nőtt. Egyébként a gyerekek gyönyörűek. Hatalmas szemek, szép fekete bőr, a lánykák erős hajából pedig hihetetlen frizuracsodák kerekedtek. Ami még furcsa volt Kamerunban, hogy szinte alig láttunk öregembert, viszont gyerekekből rengeteg volt. Valószínűleg az átlagéletkor nem haladhatja meg a negyven évet. De visszakalandozva a gyereksereghez. Az otthonról hozott szóróajándékok között természetesen szerepelt úgy kb. 200 lufi is. Gondoltuk, kiosztunk néhányat. Először egyesével adtuk, amiből nem is volt baj. A gyerekek nem látták, honnan vesszük elő, csak a kocsinál tülekedtek. Aztán a Csaba egyszer csak úgy gondolta, hogy elővesz egy marékkal. Nem kellett volna. Szerencsére ekkor már mind a kocsiban ültünk. A gyerekek meglátva a maréknyi lufit, egy emberként megrohamozták a Csaba résnyire nyitva lévő ajtaját. Csaba egy éktelen sikoly kíséretében a levegőbe hajította a lufikat, majd "Tűz! Tűz!" üvöltéssel becsapta az ajtót. Padlógáz. Bafoussamba visszaérve találtunk egy tökéletesen lepukkant szállodát. Persze, hogy itt szálltunk meg. Este rituális konyhaművészkedés, majd szunya.BAMENDA, FOUMBANAmi még sokszor feltűnt útközben, az albínó feketék nagy száma. Hogy miért van ennyi, nem tudtuk megfejteni. Cserébe viszont sajnáltuk őket. Az övéik is kivetik maguk közül őket, ráadásul itt, az állandó napsütésben kell teljesen bebugyolálva élniük.A következő célpont, Foumban felé, még beugrottunk Bamendába is. Ez volt a legkultúráltabb rész, amit Kamerunban láttunk. Talán ezért is nem fogott meg minket. Az egyetlen élmény az volt, amikor bementünk egy faragványboltba, és a tulaj megengedte, hogy megnézhessük a hátsó udvaron dolgozó fafaragókat. Elképesztő ügyességgel és gyorsasággal dolgoztak. És nem mellékesen gyönyörűen. Érezhető volt, hogy már nincs olyan messze Kamerun kézműves paradicsoma, Foumban.Foumban külsőre ugyanolyan jelentéktelen, mint a többi hasonló városka. Szállásként gyorsan megtaláltuk a Lonely Planet útmutatásai alapján a katolikus missziót. Érdekes, hogy pont ott lakunk katolikus misszión, ahol nagyrészt muzulmánok élnek. Ez már idefele is feltűnt, az egyre szaporodó minareteket látván. A misszión nem állapítottak meg szállásdíjat, hanem azt mondták, annyit adunk, amennyit akarunk. Mi 10 000-ret akartunk. Megfelelt. Utána nekiindultunk felderíteni Foumbant. Piac, utána a főutca, mellette kis fafaragvány boltok egymás után. Csorgott a nyálunk, dehát pénz ohne. Pedig mindenhol mindenáron ránk akartak sózni valamit. Hiába mondtuk, hogy nincs pénzünk. Bólogattak, hogy persze, persze, aztán még egyszer megkérdezték, mennyit adnánk. Ez addig tartott, amíg Mamas kicsit félve, de mégis csak fel nem mutatott egy napelemes valutaváltót. Ezért mit adna? Az ürge fején szétterült a szája a mosolytól, és körbemutatott az egész üzleten. Bármit. Elképesztő volt. Mindent el akartak cserélni. Árussereg rohant utánunk az utcán "Change! Change!" kiáltásokkal. Nekünk sem kellett több. Vissza a misszióra, elő az összes fölösleges cuccot! Koszos reklámpóló, napszemüveg, maradék tollak, kalapok, szóval minden, amit nem sajnáltunk. Az itt töltött két nap alatt tetemes álarcmennyiségre sikerült szert tennünk. Az üzleti sikerek után megkönnyebbülve ültünk be a misszióval szemközti kocsmába. Itt marha jó fejekkel sikerült találkoznunk. A kocsma a következőképpen nézett ki. Belül egy lyuk, ahol volt a pult, kívül a bejáratra merőlegesen két hosszú pad, ahol ücsörögtek az emberkék. Átadták a helyet, egyből szóba elegyedtek velünk. Sikerült kideríteni, hogy miért nem szeretik, ha fényképezzük őket. Úgy tartják, hogy ezzel ők valami személyes dolgot adtak nekünk, ezért azt szintén valami személyessel illik viszonozni. Itt nem kell feltétlenül pénzre gondolni, elég valami tárgy, amiről elhiszik, hogy személyes. Egy középkorú nő ráadásul meghívta a Mamas-t a házába. Utána elmesélte, hogy fürdőszobát nem látott, a lakás teljesen lerobbant volt, de a nő nyilván azért hívta meg őt, mert büszke volt az otthonára. Itt nyilván ez előkelőnek tűnt. Másnap reggel volt egy megrázó élményünk. Kint a ház előtt ébredeztünk a Prisztavokkal, amikor a kivágott fatörzsek között valami mozgást láttunk. Egy kicsit féltünk, hátha egy kutya vagy ki tudja mi. A méretéből erre lehetett következtetni. Utána egyszercsak a ház sarkán felrohant  egy irdatlan, elképesztő, botrányosan nagy patkány. Nem hittünk a szemünknek. Utána kijött a Csaba fogat mosni. Persze nem hitte el. Aztán még egyszer megismétlődött. Ugyanaz a patkány, ugyanott még egyszer. A Csaba szájában megállt a fogkefe, és csípőre tett kézzel egy percig mozdulatlanul állt. "Hubaze..."Másnap ismét egy kis csereberével töltöttük a napot. Prisztavoknak sikerült beszereznie egy mellényért, egy pólóért és még valami apróságért egy kb. 60 cm magas, 30 cm széles szobrot. Pont jól jön ötünk mellé az amúgy is zsúfolt kocsiba. Elnevezte Brudernek. Ő lett a túra hatodik tagja. Kényelmetlen egy alaknak bizonyult. Ráadásul éjszaka előhozta az UFO-parámat is, mert állandóan azt hittem, hogy egy ufonauta figyel a sarokból. Később elsétáltunk a szultán palotájához, ahova persze pénzhiány miatt nem mentünk be. Az udvarán viszont elkapott minket egy jópofa, középkorú, elegáns népviseletbe öltözött pacák. Hiába mondtuk neki, hogy nincs pénzünk, berángatott egy helyiségbe és két társával valamint különböző meg nem nevezhető hangszerekkel rögtönzött népzenei bemutatót tartott nekünk. Utána sikerült elbeszélgetnem vele, kiderült, hogy jól beszéli a németet, mivel a zenekarával járnak Európába koncertezni. Mint megtudtuk ő valóban herceg és nem csak a művészneve a Prince Yaya. Foumban ugyanis egy önálló királyságnak a központja, ő pedig rokona a királynőnek. Ez nagyjából olyan lehet - tudom, hogy nem jó példa - mint nálunk a cigányvajda is uralkodó egy bizonyos területen a cigányok között. Azt mondta, novemberben van meghívásuk Magyarországra is. Mostmár november vége van, de nem találkoztam még itthon a nevükkel.Estére is maradt egy kis élmény. Prisztavok, Csaba és én elhatároztuk, hogy egy másik kocsmában - ahol vélhetően az egyetlen tévé található - megnézzük az Afrika Kupa elődöntőjét, amit persze Kamerun játszott, ha jól emlékszem, Tunéziával. Foumbanban este is nyugodtan lehet sétálgatni. Egy kis segítséggel megtaláltuk a helyet, ahol egyből egy kis félreértés kerekedett. A helyen már gyülekeztek a férfiak, bent már nem volt hely. Kívülről kukucskáltunk be, amikor egy férfi odajött, és mutatta, hogy kövessük. Bevezetett egy másik helyre, ahol egy fehér család ült. Mutatta, hogy foglaljunk helyet. Én felháborodtam, hogy mi ez az egész. Most a fehéreket különítik el? Ráadásul innen még a tévét sem látjuk. Hamar kiderült, hogy ők csak udvariasak akartak lenni, és leültetni olyan helyre, ahol nyugodtan ellehetünk. Amikor megértették, hogy mi velük akarjuk nézni a meccset, nagyon megörültek és szorítottak maguk között egy kis helyet. A meccsből nem sokat láttunk, mert állandóan elment a kép, de irgalmatlan hangulata volt. Később kiderült, hogy a Csekóék a megszokott helyünkön láttak egy gitáros csodát. Lehozott egy összeeszkábált erősítőt, amin olyan tölcsérek voltak, mint egy hangosbeszélő, és elképesztő zenéket nyomott gitáron. Sajnáltam, hogy nem láthattam. Visszatérve a szállásra újra hódolhattunk gasztronómiai szenvedélyünknek. Ráadásul a szabadban.OBALAAz eddigi leghosszabb folyamatos utunkon nem élveztük kifejezetten Bruder társaságát. Persze attól a felvetéstől, miszerint dobjuk ki a francba, a Prisztavok meglehetősen elzárkózott. Így kénytelenek voltunk hatan nyomorogni. Még szerencse, hogy Bruder hátizsákkal nem rendelkezett.Következő célállomásunk, Obala kis üdülőtelep nem messze Yaoundétől. Bungalók, kellemes környezet. Márcsak az a kérdés, hogy mindez mennyiért? Nagy nehezen megérkeztünk abba a faluba, amelyet a helységjelző tábla Obalaként aposztrofált. Viszont a tábla mögött egy egyetlen főutcából álló, végtelenül poros, betonozatlan, randa kis falucska lapult. Itt lenne üdülőfalu? Érdeklődésünkre egy srác rögtön motorra pattant, és előttünk felverve a port mutatta az utat. Hamarosan beértünk egy kapun (egyedül soha nem találtuk volna meg), és tényleg ott volt. Szép kis bungalók, nagy zöld terület, úszómedence. Megviselt szervezetünknek ez kellett. Útmutatónk leszállva a motorról várakozó álláspontra helyezkedett, amit persze mi az istenért sem akartunk megérteni. Ahogy a helyi személyzet se minket, amikor megpróbálkoztunk azzal, hogy az én bankkártyámmal fizessünk. Gondoltuk, ilyen helyen csak lehet. Persze egytől egyig kizárólag franciául tudtak. Amikor felmutattuk, mosolyogtak, udvariasan elvették és felírták a számát. Utána mutattuk, hogy ezzel mi fizetni szeretnénk. Ezt már nem értették. Nem volt más, maradt a kápé. Nem is volt drága. Ötünkre 18 000 CAF. (A Bruder ingyen aludt.)Elfoglaltunk két kis bungalót és kezdődött a Hawaii. Egyetlen negatívuma volt a helynek, de az erősen. A területen mindenhol különböző fákhoz, cölöpökhöz mindenféle majom volt kiláncolva hatalmas láncokkal. Szerencsétlenek láthatóan már elmebetegek voltak a rabságtól. Volt, amelyik csak keresztbe fonott karokkal egykedvűen reszketett, a másik iszonyú sivítozással próbált szabadulni. Nyilván nekünk, hülye turistáknak szólt ez a "látványosság". Én inkább gyönyörködtem volna az ugyanígy kiláncolt személyzet látványában. Anyáztunk is rendesen. Ezt leszámítva semmi baj nem volt a hellyel. Maradtunk is még egy napot, aminek a nagy részét teljes relax töltötte ki: heverészés a medence mellett, lustulás, tunyulás. Jól esett, mit mondjak. Az eddigiekhez képest luxuskörülmények voltak. Csak egyszer mentünk ki a faluba, természetesen sört venni, mivel boltban még számunkra is megfizethetően, nagyobb mennyiségben is vásárolhattunk. Itt szembesülnünk kellett azzal, hogy X sör és Y liter víz árának összeadása még számológép segítségével is megoldhatatlan feladat elé állítja a helyieket. Amikor visszavittük az üvegeket, már külön kis matekpéldát állítottunk össze levezetve rajta tételesen, hogy mennyit is kell visszakapnunk. Persze nem hitték el. A másik, amit mi nem hittünk el, hogy itt a világ végén, a poros főutcán is van egy kínai patika. Doualában láttunk egy kínai éttermet, na de itt?Utolsó este volt az Afrika Kupa döntője Kamerun és az ősi nagy ellenség, Nigéria között. Persze megint a helyiekkel néztük. Komoly problémát okozott megkülönböztetni a csekély színtelítettséggel üzemelő tévén a két csapatot. Tehát, nagyon figyelnünk kellett, nehogy rosszkor ugorjunk fel örülni. Sikerült. Kamerun nyert, kitört a népöröm. Jöttek is az ajándék kör sörök. Nagyon tetszett nekik, hogy néhány fehér együtt örül velük. Utána a helyiek egy része elindult a nem messzi főváros Youandé felé ünnepelni. Örültünk, hogy mi most itt vagyunk elzárva. Ott nyilván előkerültek a gépfegyverek és miegymások. Nem baj, legalább a holnapi utunkon a fővároson át nem lesznek dugók.folytatjuk...Forrás: MaxMix
Kamerun I.
Már az előkészületek sem tartoztak az egyszerű dolgok közé, de ezt tudtuk, hiszen nem sörözni szándékoztunk átugrani Szlovákiába. Először is felvettem a kapcsolatot Magyarország nigériai nagykövetével, akihez a Kamerunnal kapcsolatos ügyek is tartoznak. Ő kedvesen jó utat kívánt és felhívta a figyelmünket arra a kockázati tényezőre, miszerint a nigériai-kameruni határon az utóbbi időben több fegyveres konfliktus történt. Na, ezt jól figyelembe vettük és elkezdtünk vízumra vadászni. Európában csak Németországban és Oroszországban van kameruni nagykövetség. Ezen kívül működik még Bécsben egy konzulátus, de ez - nyilvánvaló borzasztóan szerteágazó diplomáciai teendői miatt - vízumkiadással nem foglalkozik. Felhívtuk a németországi nagykövetséget, ahol természetesen se a fogadó ország német, se a diplomácia angol nyelvén nem értettek. Végül franciául egyszer azt mondták, hogy nem adnak a határon vízumot, máskor pedig, hogy nyugodtan felvehetjük belépéskor. A biztos információ tudatában elindultunk.DOUALABrüsszelen keresztül mentünk a Sabena járatával. Az út alatt semmi érdemleges nem történt, viszont annál unalmasabb volt. (Ha már aludni nem tudok, miért kell pont A kis hableányt néznem?) Éjszaka értünk Doualába, ahol ennek ellenére kénytelenek voltunk felébredni. A gép légkondis részéből kilépve egyből megcsapott a meleg és az iszonyatos páratartalom. Mi pedig még téli cuccban. Gyors sztriptíz, és már állhattunk is be az útlevélvizsgálathoz, ami szintén elég sajátságos volt. Kis időnkbe beletellett, mire rájöttünk, hogy mindenkinek a neve kezdőbetűjével megjelölt sorba kell beállnia. Így szépen szétszakadtunk. Miután közöltük, hogy vízumot akarunk, egy tiszt elvezetett minket egy hivatali helység elé. Ott leültünk, ő pedig nyomtalanul eltűnt az útleveleinkkel és a fejenként 25 USD-os vízumdíjjal. Nnnnna, most itt ülünk egy a franciák által valószínűleg még a földtörténet előző korszakában épített pre-szocreál, afrikai reptéren útlevél nélkül és még a csomagjaink is kint keringenek valahol a szalagon, ha egyáltalán módjukban áll még keringeni. Mindenesetre megpróbáltuk magunkat nyugodtnak mutatni. Néhány pillantást vetettünk a velünk szemben ülő albínó négerre, hallgattuk egy kicsit a kameruni légitársaság valószínűleg részeg tisztjének énekét. Röpke egy óra alatt kész lett a vízum, de a megpróbáltatások még nem értek véget. Amint kijjebb értünk megrohantak a hordárok. Felkapkodták a hátizsákjainkat (hál'istennek megvoltak) és rohantak előre. Mi utánuk, utánunk pedig a többi helybéli, akik nyilván különböző színvonalas szolgáltatásaikat akarták nekünk felkínálni. Nem volt időnk meghallgatni őket. A hordárok egy taxihoz értek (nyilván ismerős), már nyílt is a csomagtartó, landoltak a h.zs.-k. Mi pedig pánikszerűen vetődtünk öten a fennmaradó négy helyre. A hordárok már tartották a markukat. A tízdolláros kérésüket sajnos nem tudtuk teljesíteni. Három dollárt kaptak. Kilőni persze nem tudtunk, mivel előttünk taxi hegyek gyülekeztek. Csaba ekkor kérdezte meg először Csekótól, hogy ugye a kézipoggyászában van a vadászkése. Persze, hogy nem. Hamarosan a szállodához értünk, amit a biztonság kedvéért még itthonról lefoglaltam a neten. Ha nem is olcsó, legalább az első éjszaka legyen helyünk. A taxis húszdolláros igényét nagy munkával ledolgoztuk tízre. Mindegy már, fáradtak vagyunk, idegesek. Irány a hotel.Bent nagyon kedvesen fogadtak, majd ugyanilyen kedvesen közölték, hogy az a 99 000 CFA bizony nem összköltségként értendő. Hoppá. Leültünk tanakodni. Ilyenkor kimenni a doualai éjszakába szállást keresni életveszélyes. A nagy tanakodást egy építő jellegű javaslattal szakította meg az egyik recepciós. Ötünknek két kétágyas szobát odaad szobánként 70 000 CFA-ért. Ezt már kénytelenek voltunk elfogadni. Majd holnap keresünk valami nekünk valót. Felmentünk a szobáinkba. Tiszták voltak, de egyszerűek. Gyorsan megittuk a Prisztavok otthonról hozott vodkáját és elájultunk.Másnap Csekó, Csaba és Prisztavok elindultak szállást keresni. Én addig - még mit sem sejtve a hamarosan bekövetkező pénzügyi helyzetünkre - a Mamas-szal elkezdtem sörözni. Néhány óra múlva visszaértek a többiek. Pakolás, van másik szállás. Gyalog csak néhány perc. Nem mondom, hogy az utcán nem keltett feltűnést öt hátizsákos, rövidnadrágos, világító bőrű emberke. De meg kell szoknunk, hogy itt most a bazári majmok szerepét játsszuk. Hát, a másik szállás, ami később központunkká vált, nem egy Hilton volt, viszont ötünknek csak 15 000 CFA-ba került. Valamit valamiért. Elrendezkedtünk, majd irány a város. Douala Kamerun legzűrösebb városa. Az óceán miatt elviselhetetlen páratartalom, szűrt napsütés, 1,5 millió ember. Káosz káosz hátán. Amikor bementünk telefonálni az egyik négycsillagos hotelba, kiderült, hogy itt csak fele, vagyis 35 000 CFA egy kétágyas szoba szemben a háromcsillagos Meridian-nel. Sebaj. Mostmár úgysem akarunk ilyen helyeken dekkolni. A városban különösebb látnivaló nincs. Kicsit lepukkant, viszont annál koszosabb. Tömeg és nyomor. Elhatároztuk, hogy minél hamarabb lelépünk innen. Még a Meridian-ben mondta az egyik recepciós, hogy tud egy kedvező autóbérlési lehetőséget. Le is beszéltük, hogy este átjön az ürge, akit a recepciós ismer. Meg is érkezett, az üzlet megköttetett. Másnap jön a kocsival, mi pedig pengetünk. Azért a tárgyalás közben egy-két gyors fotót készítettem az emberkéről. Hátha később jól jön, ha netalántán valaki a kocsi tisztázatlan eredetét vélné felfedezni, vagy más probléma adódna. Más dolgunk nem nagyon lévén az estét sörözgetéssel töltöttük.Következő nap. Iszonyatos a pára és a meleg. Rövid mászkálás. A kora délutáni órákban megjött a kocsi. Ettől kezdve indulhat a túra. Előtte viszont készpénzhez kell jutnunk, mert a pénzünk nagy részét kifizettük a kocsiért. Csekó és a Mamas a biztonság kedvéért pénzük nagy részét bankkártyán hozták ki, amiről még a vásárlást is letiltották, nehogy a leendő rabló urak nagy anyagi haszonra tehessenek szert. Tehát csak készpénzfelvételre alkalmas. Bankról bankra jártunk, de sehol sem volt automata, és nem is foglalkoztak kártyával. Nem baj, a reptéren lennie kell egy rohadt ATM-nek. Nincs hát! Pénzünk alig, van egy bankkártyánk, ami semmire sem jó. Én nem tiltottam le az enyémről a vásárlást, így azzal legalább az elitebb helyeken fizethetünk. Felmérve a helyzetünket én gyorsan hisztériás rohamot kaptam, közöltem, hogy azonnal módosíttatom a repjegyet, és hazajövök. Erről lebeszéltek. Autó van, a maradék pénzt valahogy beosztjuk, de a túrát meg kell csinálni. Valahogy majd csak lesz! Még délután megbeszéltük, hogy este átsétálunk a tőlünk két utcára lévő szállodába, mert ott lehet kártyával (a még működővel) fizetni a telefonálásért. Tudtuk, hogy éjszaka kifejezetten tilos Doualában kimenni az utcára, de hát ez csak két utca. Ráadásul velünk szemben a görög követség, tehát még valami diplomata negyed is. Baj nem lehet. Tévedtünk, de még mekkorát! Befordultunk az első utcába. Közvilágítás semmi. Így ugye nem igazán látszanak az ott jelenlévő feketék. Nemúgy mi. Pillanatok alatt láthatatlan női kezek ölelték át a nyakunkat, nagy hangzavar támadt. Egyik kéz az övtáskán, másik hátrafelé csapkodva öklözi a levegőt, vagy a mögöttünk állót, futólépés, majd rohanás. Csak megúsztuk. Visszafelé azért egy nagy kerülőt tettünk, csak kivilágított helyeken. Holnap itthagyjuk ezt a várost.LIMBEMásnap elbúcsúztunk a szállásadóinktól. Felsorakozott az egész regiment. Megszerettük őket, aranyosak voltak, és mindig előre behűtötték nekünk a sört. Jól jöttek a szóróajándékok, amik nagy részét Csekó szedte össze. (Persze ingyen.) Ilyen hasznos dolgok voltak köztük mint napelemes valutaváltógép, golfkés, csak hogy néhányat említsek. A helyiek viszont megőrültek értük. Hálánk jeléül kiosztottunk néhányat, aztán végre indulás!A várost körülvevő nyomortelepek riasztóak. Csupa bádogviskó, por, kosz, nyomor. Az emberek is mogorvábbak. Amikor megláttak egy fényképezőgépet, kis híja volt, hogy meg nem lincseltek. Ráadásul menekülőre sem lehet fogni a dolgot, mivel a kivezető utakon állandó a dugó. Prisztavok azért dugiban filmezett egy kicsit. Ahogy haladtunk, az utak meglepően jónak tűntek egészen addig, amíg egy hirtelen feltűnő, hatalmas lyuk miatt padlóféket nem kellett nyomni. Miután mindannyian lekászálódtunk a szélvédőről, már óvatosabbak voltunk. A kátyúkkal már csak a katonai ellenőrző pontok és az útdíjszedő helyek száma vette fel a versenyt. Mindenhol kedvesen egy szöges láncot húztak át az úton, amit egy laza csukló mozdulattal fel lehetett rántani. Emellett még meggyőző érv volt a megállás mellett a katonákon lógó géppisztolyok látványa is. Az útdíj nem volt vészes, annál kellemetlenebb a környékét elárasztó árusok hada. Mindenféle gyümölcsök, gyökerek és egy pálcikára felhúzott rablóhússzerű valami, amivel kapcsolatban később áldottuk a magasságost, hogy nem kóstoltuk meg. Mondjuk, ránézésre sem indította el az emberben a nyálelválasztást. A katonák normálisak voltak. Már messziről integettek, hogy menjünk tovább. Nyílván világítottunk a kocsiban. Ez lehetett annak is az oka, hogy a szembejövők mindig villogtak, dudáltak nekünk. Aranyosak ezek, na! Itt láttunk először egy srácot az út mellett haladni, aki, amikor meghallotta, hogy autó közeledik, hátra sem nézve felemelt a farkánál fogva egy méretes patkányt. Amikor másodszor láttuk ugyanezt, csak egy felnőtt férfi és két patkány felállásban, megértettük, mi lehetett az a hús az árusoknál. Csaba és Prisztavok azt mondták, hogy az út végén, ha már nem lesz gáz, hogy kórházba kell vonulni, ők bizony megkóstolják a jó kis patkányhúst. Egészségükre!Limbébe hamar megérkeztünk, hiszen csak 40-50 km-re van Doualától. Óceánparti kis halászfalu, a volt angol területek része. Szemben az óceánban sok kis sziget látszik a partról. Az első szálloda, ahol megálltunk közvetlenül a parton volt, saját strandrésszel. Nem is lett volna drága. Feltéve, ha van pénzünk. De sajnos így ötünkre a 25 000 CFA egy kicsit sok volt. Viszont elmondták, hogy van még egy szálláslehetőség, aminek ugyanaz a tulaja és olcsóbb. Ez is rendben volt. Kis szép, tiszta épület, körben tornáccal, szemben a hozzá tartozó kocsmával. Mindez ötünkre 15 000 CFA. Limbe egyébként helyes kis hely. A parton végig sorakoznak a halászok fatörzsből egyben kifaragott csónakjai. Nem messze van Kamerun legmagasabb pontja, a Mont Cameroun. Ez egy aktív tűzhányó, ami utoljára a 80-as években tört ki. El is határoztuk, hogy amint végigcsináltuk a túrát, visszajövünk ide néhány napra. Ráadásul itt található a 6 miles beach, ami alkalmat ad arra, hogy Csekó hódolhasson régi mániájának, a napon fetrengésnek. Igaz, ezen a napon nem sikerült megtalálnunk ezt a partszakaszt. Pedig 6 mérföld azért nem olyan kicsi. Itt kell megemlítenem gasztronómiai élményeinket is, ami végigkísért minket az úton. Miután kiderült, hogy a szegénység ugye relatív, napközben gyümölcsökkel kényeztettük el magunkat. Ezek fillérekbe kerültek, de persze még ebből is alkudtunk. Néhány banán, vagy egy avocadós kenyér megtette estig. Utána jött a közös, rituális főzés. Különböző otthonról hozott porleveseket kevertünk össze és feldúsítottuk egy kis smackivel, hogy valami szilárd is legyen benne. Ezt én még megfejeltem egy kiló borssal, hogy azért valami ízt is kapjon. Egész út alatt ilyen ínyenc módon éltünk, a végén persze mindenkinek olyan zöld volt a nyelve, mint egy frissen avatott futballpálya gyepe.folytatjuk...Forrás: MaxMix
Világkörüli élmények II.
Amikor egy álom valóra válik- Molnár Anita kalandjai II.Valparaisotól 180 km-re fekszik Chile fővárosa: Santiago. Az út hosszúságát sikeresen feledtette a gyönyörű környezet. Az ültetvények zöldje, aminek gyümölcseit pihenőhelyeinken magunk is megkóstolhattunk. A főváros egy 5 milliós metropolisz, ami a szó minden értelmében az ország központja. Rendelkezik a turisták számára egy fővároshoz tartozó összes nevezetességével: főtér - Plaza de Armas, katedrális- a chilei közélet hírességeinek sírjaival, csodás középületek, múzeumok,parkok. Szóval, minden ami kell és mégis semmi különös. Aztán vissza megint 180 km.Hulla fáradtan hagytuk magunk mögött az utolsó dél-amerikai kontinentális kikötőt. Irány a Csendes-óceán nyílt vize! Számomra most érkezett el az út legérdekesebb szakasza. Elsőként: a Húsvét-szigetek!!!!!! Tulajdonképpen az egész csak egy sziget meg egy a tengerből kiemelkedő szikla. Bár ennek a sziklának nagy szerepe van a sziget mitológiájában: itt fészkelt az a madár, aminek a tojásáért ki kellett úsznia annak a fiatal legénynek, a mindig vad hullámokkal háborgó vízen keresztül, aki majd a törzsfőnök szerepét kapta jutalmul. Tehát minden bizonnyal sziklamászásban és úszásban ma is verhetetlenek lennének az őslakosok. Hangaora a sziget egyetlen települése, ami három utcából áll, de van templom, iskola, rendelő, hivatal és posta! Nem is városnézésre jöttünk ide. Mivel nincs igazi kikötő sem, így lehorgonyoztunk, és mentőcsónakjainkon szállítottuk utasainkat a partra. A szakadatlan hullámverés majdnem keresztül húzta a számításunkat, csak kitűnő matrózaink ügyessége mentette meg a napunkat. Persze a szigeten nincsenek a mi fogalmaink szerint kiépített utak, turistabuszok és idegenvezetők sem. Kis mikrobuszokba tuszkoltuk öregecske vendégeinket. Rám hat mikrobuszt osztottak, egy helyi idegenvezetővel. Nem kis feladat, de nem is lehetetlen. Szigettúránk minden kis állomásán összeszedtem csoportomat és mindent a legnagyobb részletességgel próbáltam legújabb helyibarátom segítségével elmesélni kíváncsiságtól szokatlanul kezes utasainknak. Meg kell külön is említenem aznapi segítőmet. Már amikor megérkeztünk, a parton sorakoztak helyi kísérőink, akik között már első pillantásra is kitűnt egy furcsa figura: egy vademberre emlékeztető, loboncos hajú, motoros bőrruhás, elég riasztó fazon. Kollégáimmal egyetemben csak azért imádkoztam, hogy az amúgy sem éppen szuper körülmények tetejébe, nehogy őt kapjam társul. Nem is kell mondanom ugye, hogy mi történt! Különben az összes kísérőnk a világ valamely részéről ideérkező és a sziget vadságába beleszerető, úgynevezettkiszállók, akik otthagyták a normális élet zaklatott folyamát, és itt találták meg a nyugalmukat. Ő, a neve Pitaki, persze ezt a nevet már az itteni Istenek anyakönyvezték, belga vad motoros "bennszülöttünk", nagy hatással volt csoportomra. Egy mukkszó nélkül hallgattak bennünket, katonás rendben folyt minden ki- és beszállás, senki nem került a rossz buszba, mint a többi csoportnál és, őszintén szólva, meglepően kedves, érdekes stílusa még engem is lenyűgözött. Később kiderült, hogy egy kicsit beszél németül is, ennél több sem kellett német utasainknak. Szerencsém volt, a többi csoporttal együtt eltöltött ebédszünet után, többen is át akartak szegődni hozzánk, ez persze lehetetlen, de jól esett!Ideje, hogy meséljek erről a varázslatos szigetről. Hogy maguk elé tudják képzelni a szigetet, meg kell említeni, hogy Hangaora pár eukaliptusz fáját leszámítva csak füves mezők borítják a dimbes-dombos szigetet. Mindenütt szabadon legelő lovak és a sziget fő attrakciói, amiket a mai napig bizonytalan mítoszokon alapuló legendák lengenek körül. Ezek az úgynevezett achuk és moaik: ( achu=síremlék, moai=helyi kőszobor).A déli parton indultunk el. 5 km-re Hangaoratól elértük első az achu-ásatást, amit egy amerikai archeológus, William Mulloy tárt fel. Két különböző építési periódus került itt napvilágra. Az első erős hasonlóságot mutat az inkák építési stílusával, mint pl. a Machu Pichu Peruban, és kitűnik finom kőfaragásaival. A második fázisban nagyobb szobrok és egy templom került a finoman kimunkált alapra. Találtak itt egy vörös kőből faragott emlékoszlopot is, ami szintén a perui inkák műveivel mutat hasonlóságot. Tovább haladva a parton megnéztünk még egy templom maradványait: Hanga Paukura-át, egy helyet, amit Ahu Vaihu-nak neveznek és híresen jó halász hely, majd az Ahu Akahanga következett, amelynek a neve is mutatja, hogy temetkezési hely, mégpedig Hotu Matua egykori királyé.Kis zötykölődés után eljutottunk Rano Raraku-hoz. Ez a kialudt vulkán hihetetlen, lélegzetelállító látványt nyújt. Lejtőin mintegy 400 szobor fekszik vagy áll elszórtan, különböző készültségi állapotban. A hely egyben a sziget régi kőfejtője is, ahol többtucat kőfaragó munkálkodott egyre nagyobb monolit szobrok faragásán. A 17. század végén aztán valami váratlan történt. Szanaszéjjel hagyott szerszámaik tanúskodnak erről. Úgy sétáltunk itt a szobrok között, mint a liliputiak az óriások birodalmában. Itt található a legnagyobb, 21m magas kőszobra is. Az évszázadok néhány helyen akár 12 m vastag portakaró alá rejtette ezeket az alkotásokat, amit csak igen kemény munkával tudtak a kutatók letakarítani. Megéri a fárasztó hegymászást ez aszabadtéri múzeum. Innen keletre 1960-ban egy árhullám mosta szabadra az Ahu Tongariki ásatási területet. Ez a legnagyobb, egy sorban elhelyezkedő, 15 darabból álló moai csoport. Táthattunk még kőbe vésett teknősbékákat és halakat. A moaik fején gyakran találtunk vörös kőből faragott cilinder alakú fejdíszt vagy hajkoronát, amit a Hangaorától 6 km-re északra, egy kialudt vulkán helyén bányásztak és 3 tonnás súlyt is elérhettek. Ezeket a vörösfrizurákat utoljára, amikor a hatalmas szobrokat már felállították, ugyanazzal a technikával helyezték a tetejére. A vörös hajkorona megjelenítésére alkotott teóriák egyike az, hogy a Húsvét-szigeteken egyedülállóan előforduló "ahu-moai fenomén" létrejöttéért, a szigeten vezető pozícióban lévő, úgynevezett "hosszú fülűek" a felelősek, akik vörös hajúak voltak, szemben az alacsonyabb rendű " rövid fülűek"-kel, akik barna hajat viseltek. A szigetről szóló legtöbb mítosz is eme két törzs harcait eleveníti fel. A sziget régi, történelmi központjának: Ahu Akivi-nek feltárása és restaurálása 1960-ban, szintén az amerikai Mulloy és chilei kollégájának, Gonzales Figuerosa-nak nevéhez fűződik. Kb. 10 km-re Hangaorától, az óceán partján fekszik ezen lenyűgöző, obsidiánból emelt ahu, amin büszke sasokra jellemző tartásban, hét, 4 méter magas, egyenként 16 tonnát nyomó moai áll őrt, szemüket az óceán végtelen kékségére szegezve. Ideje volt már egy hosszabb pihenő beiktatásának. Összekötve a kellemeset a hasznossal, a hajóról magunkkal hozott ebédédünket, a Punta Rosalia-nál lévő La Perouse strandon költöttük el. Volt időnk felfrissülni a habokban, és hogyan is lehetne másként ezen a szigeten, még a strand is egy templom maradványainak tövében van. Itt áll a legnagyobb fennmaradt kőtalapzat és pár lépésnyire, az Ahu te Pito te Kura nevű helyen, a legnehezebb megtalált moai: 82 tonnás! Átnéztünk a következő öbölbe is, az Ohave strandra. A hely a csodálatos rózsaszín koráljairól híres. Kedvet kapva tovább vándoroltunk a parton és az Anakena strandra érve üdítően hatott ránk az amúgy kietlen vidéktől elütő, kókusz és más pálmafélékkel körülölelt öböl. A kőteraszok tövében barlangok vannak kialakítva, amiket a híres főnök: Hotu Matua népe lakott egykor. Itt volt az 1955/56-os, híres Thor-Heyerdahl expedíció táborhelye is. Ők próbálták megfejteni és alkalmazni az ősi időkben is feltételezhetően alkalmazott: köves-emelős technikát, amivel a hatalmas szobrokat a helyükre szállíthatták és felállíthatták. Nekik is sikerült így egy már rég eldőlt, 25 tonnás moai szobrot ismét talpra állítaniuk. Az idő röpült, hát tovább kellett állnunk.Még három templom emlékmű van a szigeten: északon a Kote Riku, délen a Vaiuri, középen pedig a Ahu Tahai. Az utóbbiról pompás kilátás nyílik a sziget nagy részére, az előtérben egy hatalmas vörös cilinderes, a tenger irányában még másik öt moai monumentális alakjával. Lassan körbe is értünk a szigeten, de még várt ránk egy igazi lélegzetelállító terület: a Rano Kau óriás vulkán kialudt krátere és annak egyik lejtőjére épített ősi falu együttes. A kráter mélyére letekintve, mocsaras tavacskát pillantottunk meg. Hát nem mindennapi élmény egy vulkán tetejéről bekukucskálni annak torkába! A falucskák a vulkán dél-nyugati, védett oldalán 234 m-es tengerszint feletti magasságban épültek. A másik oldalon, az óceán vad hullámai által korbácsolva, 304 m magas sziklafalak zúdulnak a mélybe. Itt találhatók azok a barlangszerű lakóhelyek, amelyeket csak a főnök választásokat megelőző megtisztulási ceremóniák idején laktak a kiválasztottak. Itt láttuk azokat a különös falrajtokat, amelyek furcsa, púpos hátú és hosszú csőrrel felruházott emberi alak látható: a madárember= tangata manu. Innen figyelték a jelöltek a ritka fekete-barna tengeri fecske fészkét, és aki először meglátta annak tojását a tengeri sziklán, az magát a háborgó, cápákkal teli vízbe vetette magát, hogy elsőként térjen vissza azzal és így főnökké válasszák. Hát az okosabbak vártak míg a cápák valamelyest jóllaktak. Ránézésre, ez szerintem egy lehetetlen, öngyilkos vállalkozás. Továbbájutalmul még egy éven keresztül a barlangban kellett élnie, testét mészkővel fehérre meszelve, haját pedig földfestékkel még vörösebbre festve, napfény nélkül! Köszi! Egyetlen kapcsolata a külvilággal szolgája volt, aki élelemmel is ellátta. Innen már láttuk a kis kikötőnket és a távolban horgonyzó kedves hajónkat. Már csak le kellett ereszkednünk a vulkán oldalán, hogy körutunk végére érjünk. Odalent már vártak ránk a helyi árusok.A vulkáni tufából faragott moaik mellett, rabul ejtettek a fából faragott, polírozott madárember figurák. De a csúcsok csúcsa mégis, kétségtelenül, a szintén fából faragott törzsi varázsló bizar szobrocskája: hatalmas fej = okosság, a bordák alatt teljesen beesett kis test = nem ad az e-világi élvezetekre, hatalmas nemi szerv = fajfenntartás és termékenység, icipici lábacskák = neki mindenki helyébe jön. Persze vezetőnk, Pitaki, itt is ízes történetekkel segített megválni bennünket felesleges dollárjaiktól. Természetesen büszkeséggel töltött el, hogy már csak ez én kis csoportok volt még mindig együtt, de egyszerűen nem tudtak betelni hihetetlenül eredeti kísérőnk történeteivel. Még a gépeikben is hagytak helyet egy-egy fényképnek Pitakival! Ami még feltűnt, hogy teljesen sikerül magukévá tenni a nap során, az igazán furcsa helyi elnevezéseket! Én is azon kaptam magam, hogy semmiféle nehézséget nem okozott a történetek fordításánál, a felkészülésem során még nyelvtörőkkel vetekedő megnevezések. Rájöttem, hogy csak neveikkel együtt kelhetnek igazán életre a régi idők mítoszainak alakjai és helyszínei fantáziánk labirintusaiban. Gondoljunk csak az egyiptomi fáraók legendáira.Eljött a búcsú ideje. A többiek ámulva nézték szívélyes búcsúzkodásunkat Pitakitól. Este láttam, hogyan a többi vendég kis csoportom tagjait kérdezgette miket is mesélt nekik avadember, ők pedig szakértőket megszégyenítő fölényességgel adták tovább történeteiket.Molnár Anita
Világkörüli élmények
Amikor egy álom valóra válik- Molnár Anita kalandjai I.Bizonyára minden gyerek életében eljön az a nap, amikor egy földgömböt kap ajándékba. Valakinek ez épp olyan ajándék, mint az első kisautó vagy plüssmaci, lehet, hogy csak pár napig tart a varázs, de lehet, hogy többé nem hajlandó az újdonsült kis tulajdonos egy lépést sem tenni legújabb társa nélkül.Hát én így voltam a földgömbömmel! Mintha az egész VILÁGOT ajándékozták volna nekem a szüleim. Nap mint nap ott ültem előtte és elbűvölve nézegettem, forgattam óvatosan, mint valami elvarázsolt micsodát, ami a világ összes kincsét rejti, csak még ki kell találnom, hogyan varázsolhatnám elő ezeket. Még olvasni sem tudtam, csak amit a bátyámtól ellestem, amikor anyuval otthon gyakorolták az írás és olvasás tudományát. Ez a varázs aztán örökre befészkelte magát a tudatomba és a szívembe. Az iskolában is ez irányította érdeklődésemet a földrajz, a történelem és a nyelvek felé. Ennek az lett a vége, hogy kisebb-nagyobb kitérőkkel mostani munkámnál kötöttem ki. Idegenvezető lettem egy óceánjáró fedélzetén. Az életvitel, ami ezzel jár, megérne egy külön könyvet, de most inkább a gyerekkori álmom beteljesedéséről mesélnék. Mi is volt pontosan az álmom?Hát, hogy körbeutazhassam a Földet!Az ember legrövidebben úgy tehetné ezt meg, ha a Földet egyszerűen az Egyenlítő mentén megkerülné, ami így csak 40 000km lenne, persze valami saját tervezésű csodajárgányra lenne szükség, mivel az Egyenlítő nem nevezhető egy kikövezett útvonalnak. Meg az állandó forróság sem lebecsülendő, bár van, aki forrónszereti...Nekem a sors egy gyönyörű luxushajót szánt... nem is olyan rossz, ha jobban belegondolok!Sajnos nekünk nincs tengerpartunk, így nem maradt más hátra, repülőre kellett szállnom, hogy Nizzába jussak, ahonnan a nagy kaland indult! Innen nyugati irányban kerültük meg a Földet, ami a szeleknek és nekünk is kedvezett, hisz az időeltolódást mindig egy extra óra alvással ünnepelhettük. Hurrá!Nizza, mint mindig, most is csokoládé oldalát mutatta, nehogy bármilyen szépséges hely a világon rabul ejthessen és elcsábíthasson innen a mi kis Európánkból! Ez Franciaország és a CotedAzur egyik gyöngyszeme, ami tengere és szállodái csillogásával mindenkit rabul tud ejteni. A tengerparti út, meghitt kávézók és íncsiklandó kis pékségek a romantika mágusaként szövik hálóikat látogatóik köré, hogy azok többé ne tudjanakszabadulni... és ehhez társul még a mi kikötői ügynökünk sármos, francia stílusa, aki bármely aggályunkra gyógyírként egy mosoly társaságában próbál megoldást keresni. Reggeli nyűgösségünket mindig friss péksüteménnyel édesítimeg. Sok a dolog mielőtt a nagy útra indulhat egy ilyen hajó! Amikor végre mindennel jól felpakoltuk a hajót, megteltek éléskamráink és a hajó gyomrát is üzemanyaggal töltöttük meg, a lemenő Nap piros bársonypalástjába burkolózva, egy kis tűzijáték kíséretében, egy pohár gyöngyöző pezsgővel kezünkben, izgalomtól szorongó szívvel intettünk búcsút Európának.Másnap reggel a tenger kellemes ringatása mellett megkezdtük az utasok és saját magunk felkészítését annak a sok csodának a befogadására, amit a következő négy hónap rejteget. Hozzá kellett mindenkinek szoknia, hogy a hajó lesz közös otthonunk erre az időre.A következő reggelen már Afrikában ébredtünk. Marokkó, Casablanca! Háromezer lakos, egy nyüzsgő kikötővárosban, ami egyben kereskedelmi csomópont is, ami a rengeteg behatás mellett is éberen őrzi hagyományait, szokásait, szűk utcáin ugyanúgy folyó élettel, mint sok száz évvel ezelőtt, a kereskedők kifinomult, simulékony, vásárlókat csalogató duruzsolása, az ételek és fűszerek mámorító illatának kavalkádja...Néha nem is tudja az ember, hova kapkodja a fejét, hogy semmiről se maradjon le. Nem szabad kihagyni egy rövid látogatást az V. Mohamed téren, ami a modern Casablanca központja kávéházakkal, üzletekkel, mozival és sétálgató helybéliekkel. Szerintem a legtöbbet mindig az adott hely lakóinak megfigyelésével tudhat meg az ember az adott helyről. A Nemzet Egység terén megtalálhatjuk a közigazgatás maurista Stílusban emelt épületeit. Déli pihenésül az V. Mohamed sugárút bizonyult a legmegfelelőbbnek, ahol a hűs árkádok alatt rejtőző utcai éttermekben megkóstolhattuk az igazán érdekes fűszereket gazdagon használó mennyei étkeket. Délutánra maradt II. Hasszán moséja, ami az Iszlám új világítótornya Casablanca tengerpartján. A 200 m magas minaret a város legmagasabb építménye, a toronyból pedig lézersugár mutat Mekka felé. Már rég kifutottunk az Atlanti óceán nyílt vizére, a város is beleolvadt az ég és a föld vonalába, amikor még mindig láttuk az iszlám vallás eme fénysugarát...Előttünk pedig ott vártak ránk a Kanári-szigetek, amelyeket már az ókoriak is a Boldogok-szigete néven említettek. Egyik majdnem kerek formájú szigete: Gran Canaria.Az 1500 km2 nagy, isteni klímájú szigetet Las Palmasnál értül el. Tudtuk, mivel már csak pár nap volt vissza Karácsonyig, és mivel ez egy vámmentes övezet, ki kell használnunk ezt az utolsó lehetőséget, hogy a nagy karácsonyi bevásárlást elintézzük...Persze nem volt mindenkinek erre ideje, így a jó öreg tengerész összefogásra volt szükség ismét...Nekem, mint idegenvezetőnek persze esélyem sincs, hogy ilyenekkel foglalkozhassak, így kis ajándékos céduláimat barátaimra és az ő jó ízlésükre bíztam. Én kis csoportommal, akik többnyire idősebb, utazómániás német emberkék, egész napos kirándulásra indultam. A gyönyörű, modern Puerto de la Luz kikötőből a Parque Santa Catalinán indultunk rövid városnézésre, ahol a társasági élet zajlik a nap minden időszakában. Itt isszák a nyugat-afrikaiak a teájukat, a turisták pedig az olcsó whiskyt és gint. Buszra szállva végighaladtunk a 3 km hosszú Las Canteras strand mellett húzódó parti úton, végig a Parque Dodomason, ahol luxus szállodák, casino és a turisták számára épített kis helyi falucska áll. Sétáltunk a régi városrészben, Barrio Vegueta, így hívják, míg végül a gyönyörű kevert stílusban, gótikustól a klasszicistáig épült Santa Ana katedrálishoz értünk. Az előtte lévú téren kedvenc szoborcsoportom áll, amely 5 bronz kutyát ábrázoló szoborból áll. Elé furcsán néznek ki, azt mondják, ilyenek voltak abennszülött kutyák, amikről a sziget a nevét: canis, azaz kutya, kapta.Aztán végre elhagytuk a várost, hogy a csodaszép vidékkel is megismerkedhessünk. Híres banánültetvényeken vezetett az utunk, elvarázsolt kis falukon keresztül, fel egészen az 1490 m magasan fekvő Cruz de Tejada csúcsig, amit egy kőkereszt ékesít. Innen lélegzetelállító kilátás nyílik a környező völgyek mandulaültetvényeire, ami februárban rózsaszínre festi a tájat. Ebédre egy kis faluban megbúvó, luxus szállodában helyi ételkülönlegességekkel szó szerint kipukkadásig ettük magunkat: halleves (sopa de pescado), zöldséges húsleves (potaje canario). Nagy nehezen feltápászkodtunk, hogy elérhessük fő úticélunkat a Caldera de Bandamát, ami nem más, mint az 1 km átmérőjű zöld vulkánkráter. Megérte a kanyargós utazást! A sziget igazán változatos képet mutat. Bárki megtalálja a számítását, aki ide jön nyaralni. Megígérem, hogy a továbbiakban rövidebbre fogom mondanivalómat és csak a legmeghatározóbb benyomásokról írok, hisz másképp soha nem érünk utunk végére!Molnár Anita
Namíbia II.
Aba-HuabElég hosszadalmasra sikeredett az enapi utazás. Itt kell megemlíteni, hogy Namíbiában megdöbbentően jó az úthálózat. Magyarországon nincsenek ilyenek. Nem döcög az autó, kanyarok - amik uszkve úgy 100 km-enként, ha vannak - bedöntve, nehogy bajunk essék. Az iszonyú hőség miatt rengeteg a szórt földút, de ezek is baromi jó minőségűek. Csekó porolt is rajta 130-cal. A tájról akkor még nem is beszéltünk. Csodálatos sziklás vonulatok, mintha a Marson utazgatnánk.Először a Rock Finger-t néztük meg. Ez egy hatalmas kődolomit, ami egymagában áll egy domb tetején. Évmilliók alatt a talaj lekopott körülötte, de ez az iszonyatos szikladarab ellenállt az időnek. A következő látnivaló a Petrifield Forest, a megkövesedett erdő volt. Szintén az idők kezdetén egy hatalmas folyam több ezer kilométerről idehordott nagy fatörzseket, amelyek, ha már ráértek, itt megkövesedtek. A bejáratnál volt egy kis zsibvásár. Egész Namíbiában egyedül csak itt tudtunk csereberélni. Néhány baseball sapkáért és Kiskegyedes reklámpólóért cserébe gazdagabbak lettünk egy-két nyaklánccal. A Kamerunban oly hasznos szóróajándékoknak ezután már nem sok hasznát vettük. Innen tovább haladtunk az iszonyatos hőségben.Twyvelfontein-ig, ahol sziklarajzokat lehetett volna nézni, feltéve, ha addigra nekem és a Csekónak nincs tele a hócipőnk az utazással. Egyszóval mi lent maradtunk, amíg a Csaba és a Sandró felmásztak. A napot már egyre nehezebben viseltem. Ehhez hozzá kell tennem, hogy okosan nagyrészt csak ujjatlan pólót hoztam. Ennek egyenes következménye volt, hogy amikor levettem a pólómat, úgy néztem ki, mint a 70-es évekbeli tiroli szexfilmekben Brünhilda, ha megszabadult a melltartójától. Káromkodtam rendesen, hogy egy nyomorult inget nem tettem be a csomagba.Innen már az Aba-Huab Camp következett. Ez már félig-meddig sivatagos rész. A semmi közepén, mindentől távol alakították ki ezt a kempinget. Egy láthatólag a fáradtságtól félig halott nő fogadott minket, aki újfent bizonyságot adott a feketék matematika iránti absztinenciájáról. Ha kértem két sört, szépen fogta a számológépet, összeadta, majd a kapott összegből kivonta, és kb. 20 perc múlva már boldogan távozhattam az addigra már felmelegedett sörrel és a visszajáróval. A tábor maga állítólag arról híres, hogy szárazabb évszakokban gyakran meglátogatják az elefántok, mivel a Huab folyó mellett fekszik. Ennek --mármint a Huab folyónak - mi nyomát sem láttuk, viszont bizonyítékként elefántürüléket a tábor kellős közepén igen. A namíb folyók amúgy is különlegesek. Útközben mindenhol táblák jelzik, hogy egy folyóhoz értünk, de csak egy kis huppanó jelzi, hogy átmentünk egy folyómedren. Esős évszakban ezek a medrek viszont elég sok kellemetlenséget okozhattak volna nekünk.Este szépen felvertük a sátrakat. Én már az elején kijelentettem, hogy a kocsiban alszom, mi-vel nehezen viselném a skorpiók és a különböző kígyófajták társaságát. Igen ám, csak két hülyeséget követtem el. Egyrészt nem vettem elő a hálózsákomat, másrészt az elemlámpámat. Következésképp éjszaka csonttá fagytam a kocsiban. Ki se nagyon tudtam lépni, mivel semmit sem láttam. Okos. Szóval alvásról nagyon szó nem lehetett.Skeleton CoastReggel továbbindultunk a Csontvázpart felé. A kősivatag lassan összeolvadt a homoksivataggal. Ameddig a szem ellát, mindenhol a végtelen semmi. Az úton is órákig lehet haladni anél-kül, hogy bárkivel is találkoznánk. A Csontvázpart kapuján áthaladva Torra Bay-ig mentünk. Itt foglaltunk szállást, jobban mondva sátorhelyet. Ez a kemping komoly csalódást okozott. Kiderült, hogy az egész egy horgászkemping. Összesereglenek a pecások és itt ücsörögnek a semmi közepén hetekig. Nem túl mozgalmas. Gondoltuk, hogy egy kicsit feljebb megyünk, megnézzük Terrace Bay-t. A kemping vezetője pedig közölte, hogy ezt nem tehetjük, mivel nincs ráengedélyünk. Erre tovább szerettünk volna menni, kilépni a parkból, és máshol aludni. Ezt sem tehettük, mivel, ha az éjszakát nem itt töltjük, keresni kezdenek minket. Elég morcosak lettünk. A helyzetet egy jó fej namíb pár oldotta meg. Elvittek egy kis terepjáró túrára egészen az Uniab Delta vízeséshez. Nem vicc, ez tényleg egy kisebb vízesés a sivatag kellős közepén. Szép volt, így már jobban viseltük a dolgokat. A pár tökéletesen beszélte a németet, mivel az őseik németek voltak, de ők már itt születtek. Egy kicsit képet kaptunk a helyi viszonyokról. A férfi mérnökember és 3000 NAD körül keres. Ez állítólag itt már jónak mondható. Ebből kényelmesen megélnek. Hát, mondjuk téli bundára nem is kell túl sokat költeniük.A Csontvázpart nevének eredete viszont számomra elég kérdéses. Állítólag az itt található hajóroncsokról kapta a nevét. Hajóroncsokat sajnos mi egy darabot se láttunk. A part viszont végig tele van hófehér bálna és fókacsontokkal. Most akkor a roncsokról vagy a csontokról kapta a nevét? A fene se tudja. Mindegy, ebből a kietlenségből elég volt, holnap továbbindulunk.SwakopmundEz a nap is egy kicsit hosszúra sikeredett. Először a Cape Cross Seal Reserve-nél álltunk meg. Ennyi fóka és ilyen büdös a világon nincs. A fókakolónia létszáma 80 és 100 ezer között mozog. Illetve mozgott, mivel már itthon tudtam meg, hogy a kormány azóta felére csökkentette a számukat. Ennyi fóka nyílván megritkíthatta az ottani halállományt. Szóval az utolsók között voltunk, akik még láthatták a teljes kolóniát.Innen már hegyvidékesebb területek felé vettük az irányt. A Brandberg-hágó elég horror volt, ahogy iszonyú mélységeknél kanyarogtunk jobbra-balra. Itt a Brandbergnél található az ún. White Lady. Ez egy több ezer éves falfestmény, ami állítólag egy fehér nőt ábrázol. Na, ez a világ legnagyobb átverése. Csak vezetővel lehet feljutni a White Lady-ig. Legalább félórás út egy iszonyatos hőfokú katlanban, sziklák között, amik csak úgy ontják magukból a hőséget. Rendesen megizzadtunk. Ráadásul, amikor megkérdeztük, a vezető megnyugtatott, hogy rengeteg skorpió és kígyó van itt. Innentől kezdve meglehetősen óvatosan lépkedtem a köveken. Amikor felértünk, kiderült, hogy a White Lady nem is fehér, ráadásul nem is nő. A rajz egy férfi vadászt ábrázol, aki az állatok színére festette magát. Kész átverés. Amikor visszaértünk a kocsihoz, az egész csúcspontjaként kiderült, hogy defektünk van. Remek. Kerékcsere, nyomás tovább.A következő állomás Spitzkoppe volt. Egymás mellett álló süveg alakú sziklaformák. Közvet-lenül alatta volt egy kemping. Csaba mindenképpen itt szeretett volna aludni, de mi egy kicsit ellenálltunk. Normális szállást, normális ágyat szerettünk volna. Innen Swakopmund már csak 100 km, ráadásul betonúton. Úgy döntöttük, hogy továbbtekerünk.Már sötét volt, amikor Swakpomund-ba értünk. Nagy mozgás nem volt az utcákon. A kép hasonló volt Windhoek-hoz. Szép, tiszta, rendezett utcácskák. Egy tipikus német kisváros a sivatagban. Rövid bóklászás után megtaláltuk a kiszemelt szállást, az Alternative Space Backpackerst. Telt ház volt, nekünk már csak a konyhában jutott hely. Sebaj, a hely nagyon jó volt. Ez volt a város utolsó háza, a kert után már a sivatag következett. Volt egy kis hangulata. Az Alternative Space-t egy házaspár tartotta fenn. A férfi tervezte az egészet. A szellőzést elég sajátosan oldotta meg. A zuhanyzóknak és a WC-knek ugyanis nincs tetejük. Ez egy éjszakai zuhanyzásnál elég kellemetlen tud lenni. Ezen a szálláson is összejött a fél világ.Másnap mászkáltunk egy kicsit a városban. Hamar be lehetett járni. Kiderült, hogy rengeteg német él itt. Sandró elég otthonosan is érezte magát. Egy tipikus német étteremben kajáltunk. Na, azért nem bratwurstot kértünk, hanem oryxot, antilopot. Nem is volt rossz. A városban este nem volt túl nagy mozgás. Egy kicsit még kocsmázgattunk, aztán haza. Még van bőven látnivaló Namíbiában.Forrás: MaxMix
Namíbia I.
Okulva tavalyi, enyhén szólva is kalandosra sikeredett kameruni utunkból, alaposan felkészültünk erre a túrára. Útvonal megtervezve, minden információ begyűjtve, vízum beszerezve (Bécsből 450 schilling + 5000 Ft a Vista díja), autó itthonról bérelve, szállás előre lefoglalva, és ami a legeslegfontosabb kizárólag, egyes-egyedül, szigorúan, csakis készpénz a zsebben. Semmi plasztiklapocska, semmi csili-vili, csakis cash. Abból baj nem lehet. A Lufthansára egy kicsit megorroltam, mivel - nyilván kiszimatolva, hogy esetleg még meg-könnyíti az utunkat - a novemberi menetrend-változtatásnál törölte az addigi, közvetlen windhoek-i járatát. Így egy "kisebb" kerülőt megtéve kellett eljutnunk Namíbiába.Az első állomás Frankfurt volt. Itt csatlakozott hozzánk a Sandró, egy volt általános iskolai osztálytársam, aki Németországban él. Ő lett kinevezve a csapat problémamegoldó emberévé. Innen Johannesburg következett, végül még egy átszállással Windhoek.WindhoekA kora délutáni órákban érkeztünk. A legnagyobb meglepetésünkre, minden simán ment. A vízum rendben volt, sőt még az otthon lefoglalt autóval sem volt semmi probléma. Egy kis idő múlva már bepakolva az autóban ültünk.Az első nehézséget, ami végigkísért minket az út során, a "Keep left, drive right" elve volt. Eleve hülyeség, hogy mindenki a forgalommal szemben vezet. Csekó vállalta magára a sofőr szerepét, anyázott is egy kicsit. Országúton még csak-csak nem volt gond, viszont a városban... Kis ívben balra, nagy ívben jobbra, miközben a rossz helyen lévő kar miatt papírvékonyságúra töröltük az ablakot index helyett.Valahogy ennek ellenére is gyorsan beértünk Windhoek-ba. Tudtuk, hogy az idei túránk jóval kultúráltabb lesz, mint a tavalyi, de hogy ennyire! Mintha egy "Alice Csodaországban-szerű szél" sodort volna egy nyugat-európai kisvárost Afrika dél-nyugati fertályára. Tiszta utcák, egy csikk nincs a földön, rendezett házacskák, szép kertecskék, áruval tömött, csillogó kiraka-tok. Alig hittünk a szemünknek.A picike városban hamar megtaláltuk a szállásunkat, a Cardboard Box Backpackerst. Óriási találmány ez a backpackers rendszer. Néhány fiatal, vagy egy házaspár tart fenn egy nagyobb családi ház méretű többszobás épületet. A szobákat telepakolják emeletes ágyakkal, és az ágyakat kiadják a hátizsákosoknak. Persze van közös konyha, bárrész és jobb esetben úszómedence is. Ezeken a helyeken a világ minden részéről jönnek össze a fiatalok, Japántól Ausztráliáig mindenhonnan. Egyetlen hátránya, amit hamar meg lehet szokni, hogy a szobát kénytelen vagy idegenekkel is megosztani. A Cardboard Box-ban első nekifutásra nem volt szerencsénk, mivel annak ellenére, hogy itthonról már lefoglaltuk a szállást, minket kettesével csak külön szobákban tudtak elhelyezni. Sebaj, lepakoltuk a cuccainkat és nekivágtunk a városnak.A gyaloglás még a vezetésnél is életveszélyesebb. Egyszerűen képtelenség megszokni, hogy amikor lelépsz a járdáról, ne balra nézz, hanem jobbra. Járt is rendesen a fejünk. Ezt még tetézték a jelzőlámpák. Kb. 2 másodpercig mutattak zöldet, majd elkezdtek pirosan villogni. Sprintelnünk kellett rendesen, ha át akartunk érni az úttest másik oldalára. Mostmár legalább értem, hogy miért tudnak a feketék ilyen piszok gyorsan futni. A városkép igazolta az első benyomásokat. Minden pepec, kis afrikai Svájc, azzal a kivétellel, hogy itt az 500-as Merdzsóból egy fekete száll ki. Természetesen fehér is akadt bőven, összehasonlíthatatlanul több mint Kamerunban. Ennek így semmi Afrika hangulata nincs, gondoltuk, és elhatároztuk, hogy a tervezett két napot elfelejtve, már másnap továbbindulunk az Etosha Nemzeti Parkba.Etosha Nemzeti ParkReggel korán keltünk, mivel még el kellett intéznünk az engedélyeket az Etosha-ba és a Csontvázpartra. Ugyanis Namíbiában nem olyan egyszerűen megy, hogy csak odakullogsz a park bejáratához, hanem bizonyos helyekre előre be kell szerezni az engedélyt, és le kell foglalni a szállást az idegenforgalmi irodákban. Erre csak Windhoek-ban és Swakopmund-ban van lehetőség.A papírmunka után nekivágtunk a kb. 500 km-es útnak. Ekkor történt az első esemény. Csekó mindig is hajlamos volt arra, hogy kinyomja a kocsik szemét. Pláne, ha még bérautóról van szó. Most is egy "kicsit" gyorsabban hajtott a megengedettnél. De sajnos ennek egy motoros rendőr is szemtanúja volt. Leállított, nem menekültünk. Odajött, udvariasan megkérdezte, hogy vagyunk, majd közölte, hogy ez egy 60-as zóna és mi nem ennyivel jöttünk. Nem volt mit tenni. Mivel Namíbiában a külföldiektől nem szedhetnek helyszíni bírságot, el kellet kísérnünk a közeli rendőrőrsre. Ott megváltunk 100 NAD-tól, majd továbbindultunk.Útközben megálltunk egy puszi kis útszéli kocsmánál. Közel, távol egyetlen település se, csak egy kis kocsma az út szélén. Nem tudom, honnan járnak ide az emberek. Kiderült, hogy a felszolgáló rövid ideig a volt NDK-ban élt. Ennek ellenére hamar kudarcba fulladt Sandró azon próbálkozása, hogy németül társalogjon az emberkével.Szép tájakon autóztunk tovább. Az úttól néhány méterre mindkét oldalon végig rácsok kísértek minket. Ezek védték az állatokat, és nem kevésbé minket, egy szerencsétlen találkozás kellemetlen következményeitől. Amerre mentünk, mindenfelé hatalmas termeszvárak tarkították a tájat. Ilyen kicsi állatok milyen böszöm nagy építményeket képesek létrehozni.Hamarosan az Etosha bejáratához értünk. Simán bejutottunk. Kaptunk egy papírt, amiben az szerepelt, hogy csak felhúzott ablakokkal közlekedhetünk, és eszünkbe se jusson kiszállni az autóból. Na, de mi ugye magyarok vagyunk. Az első, amit megláttunk egy zebra kibelezett, kiszáradt teteme volt. Persze, hogy kiszálltunk megnézni közelebbről. Az első ÉLŐlény, amibe belebotlottunk egy zsiráf volt. Közvetlenül az út mellett legelészett. Óvatosan a közelébe gurultunk. Ő unottan hátat fordított nekünk, és néhány pottyantással adta tudtunkra nem túl hízelgő véleményét. A kempingig már csak néhány springbok nyújtott némi látnivalót.Egy kis ráfizetés ellenében kaptunk egy szép bungalót két szobával. Nem messze tőlünk volt az itató. Egy nagyobb pocsolya, amit egy sziklafal választott el a bámészkodó turistáktól. Az itató reflektorral bevilágítva, mint a cirkuszban. Szerencsétlen állatoknak, viszont muszáj volt idejárni, mivel a park területén máshol nagyobb méretű vizet nem találtak. Nagyon állatkertszaga volt az egésznek, csak nem tudtam eldönteni, hogy most az állatok vannak bezárva vagy mi. Este azért kiültünk egy kicsit. Először csak néhány orrszarvú iszogatott. Az első érdekes dolog egy idegen rhino felbukkanása volt. Az előbb érkező persze el akarta zavarni. De ilyen nagytestű állatoknál semmi sem működik villámgyorsasággal. Hosszú-hosszú percekig méregették egymást, kaparták a földet és fújtattak. Egy idő után az egyik megunta, és odébbállt. Aztán a távolban feltűnt egy elefántcsorda. Méltóságteljesen, libasorban ballagtak az itató felé, hogy irdatlan mennyiségű vizet locsoljanak magukba. Később még felbukkant három, valószínűleg fiatal oroszlán is. Tehát megvolt az aznapi látnivaló, de én mégis inkább azt vártam, hogy másnap kocsival kimenjünk a parkba, és valóban élőhelyükön láthassuk az állatokat.Este a ház előtt ücsörögtünk, dumcsiztunk, amikor a sötétben mellettünk elosont egy kutyaféle. Ahogy utánanéztünk, felismertük, hogy ez bizony nem kutya, hanem egy sakál volt. Érdekes. Szerencsétlen valahogy biztosan bentragadt a kempingben.Reggel kocsiba ültünk. A nemzeti parkok nyitvatartása egyébként nem időhöz kötött, hanem napkeltétől napnyugtáig tart. Ez nyilván az állatok és az emberek védelmét is szolgálja. A kapun kihajtva jó nagy kört tettünk. Felfedeztünk több kis itatót, rengeteg springbokot, nyársas antilopot láttunk. Zebracsordák iszogattak, a távolból zsiráfok közeledtek. A porban egy bivaly pihent, messzebb kuduk poroszkáltak. Ez már az volt, amire vártam. Mintha csak egy természetfilmben szerepelnék. Mondanom se kell, az autóból folyamatosan kiszálltunk a fotózás kedvéért. Hamár magyarokvagyunk...Este még kiültünk az itatóhoz, de mivel délután esett az eső, ami feltölthette a kinti itatókat, sokáig az istennek se akart állat jönni. Aztán, hosszú várakozás után egy elefántcsorda megkönyörült rajtunk és lefáradt a vízhez.Utána visszamentünk a bungalóhoz, hogy a ház előtt egy kis sörözgetéssel, borozgatással zár-juk a napot. Nyugodtan üldögéltünk, amikor alig egy méterre tőlünk feltűnt egy világító szempár. Minket nézett. Sakál barátunk volt. Ahogy észrevette, hogy észrevettük, elszelelt. Szegény jobban félt tőlünk, mint mi tőle. Holnap nyomás tovább a Csontvázpartra!Forrás: MaxMix
USA Nemzeti Park körút
Napfelkelte a Bryce CanyonbanAz egész még 2 éve kezdődött, amikor egy haverommal jártunk a Bryce-ban és én a fejembe vettem, hogy meg akarom ott nézni a napfelkeltét. Jó korán felkeltünk, de a fiatalember szép és fitt akart lenni aznap, így egy órat töltött a fürdőszobában. Így hát lekéstük a mágikus pillanatot. Dühöngtem, sírtam-ríttam, de semmi sem segített, a nap már magasan járt, mire odaértünk.Most viszont már az út elejétől azt szajkóztam kedvenc Tortoise sofőrömnek, Raoulnak (egész véletlenül ugyanaz a sofőr volt, aki a közép-amerikai úton!), hogy nekem muszáj megnéznem a napfelkeltét a Bryce-ban. Élet-halál kérdése. Raoul az az ember, aki komolyan veszi az ilyesmit. Így jó korán elindultunk előző állomáshelyünkről. Túl korán - már hajnali 3körül a park bejárata előtt voltunk, de oda csak napfelkelte előtt fél órával lehet bemenni. Raoul beállította hát a vekkert - csak épp elfelejtette felhúzni. "Shit happens" - ahogy az utazas szlogenje mondja.Mire felébredt, már meglehetősen világos volt, de még nem kelt fel a nap. Előreszáguldott a sofőrülésre - és indulás. Gyorsan felébresztette a kezeügyébe kerülő első emberket, Wernert, hogy rohanj az Évához, keltsd fel es mondd neki, hogy álljon készen. Werner tehát felrázott, gyerünk, öltözz. Fogalmam se volt, hol a hatizsákom abban a kupiban, ami a buszon volt. Így hát felkaptam a kezem ügyébe kerülő ruhákat - Christine nadrágját és Lee pulóverét, no meg a fotóstáskát. Előrementem Raoul mellé, aki idegesen kémlelte a horizontot. Kérlek, könyörgök, nap, ne kelj még fel. Őrült tempóban száguldott a busz a park felé. Aztán lefulladt. Raoul, a mindig halálnyugodt emberke idegesen csapkodta a kormányt: Fuck! Fuck! Aztán újra indított és újra száguldás. Éreztük, nem érünk el a legszebb kilatóhoz, a Sunrise Pointhoz, így a közelebbit, a Fairyland-et céloztuk meg. Amikor odaértünk, mindhárman kiugrottunk a buszról és a három fotósőrült - Raoul, Werner no meg én - kamerája egyszerre szólalt meg: Click, click, click. A következő pillanatban átbukott a nap a horizonton. Mi ott álltunk - lihegve, boldogan vigyorogva, egymás kezebe csapva: megcsináltuk!Mire a többiek kikászálódtak a buszból, elmúltak a mágikus pillanatok. Ott álltak álmosan és dideregve és nem értették, mi bajunk van nekünk, hármunknak, hogy őrült módon ugrándozunk össze-vissza. De aztán ők is szétszéledtek a kanyonban és mindenkit megfogott a hely varázsa. Rövid közvéleménykutatásom eredeménye, hogy az út során ez volt a legszebb hely, amit láttunk: kora reggel a Bryce Canyon. Arches National ParkKora reggel érkeztünk a parkba - vörösen izzottak asziklák a felkelő nap fényében. Egyelőre sehol egy "arch", csak mindenfélealakú hatalmas sziklák.Megálltunk egy nagy parkolóban, ahol a társaság nekiállt reggelit készíteni. Nekem nem volt türelmem kivárni, mert a fény a kora reggeli órákban a legszebb, így hipp-hopp nekivágtam a túrának a Devil's Gardenben. A nagy köveken bukdácsolva aztán rájöttem, nem ártott volna végiggondolni, hogy a kamerán és néhány tekercs filmen kívül mi minden kell egy turához. Pl. víz. Vagy napolaj. Vagy nem ártott volna felvenni egy rendes cipőt, és nem a tízéves ócska szandálban nekivágni. De akkor már nem akartam visszafordulni, csak mentem, mentem a gyönyörű túraútvonalon. Egymás után bukkantak elő a sziklaívek. És egyre nagyobbakat estem a szandálomban.Mivel én vagyok a világ leglassúbb túrázója, lassan beértek a többiek és kisegítettek vízzel, napolajjal, sőt Barney még egy tábla csokit is elővarázsolt a zsebéből. Barney egy angyal. Ő a másik sofőrünk, egy fekete fickó, aki minden tájhoz a legmegfelelőbb zenét teszi a magnóba és aki nagy-nagy szakértelemmel és szeretettel kötözgeti sebesüléseinket. Aztán beért Brian is, aki még mindíg kissé kótyagos volt az előző éjjeltől. Megálltunk ugyanis egy benzinkútnál (pee-stop (khm... folyóügyek intézése.:) - a szerk))és valaki egy üveget nyújtott felé: Kérsz egy kis vizet, Brian? Kért. Whisky volt. Nevetés, aztán újabb üveg: Na, igyál rá egy kis vizet. Meghúzta. Az is whisky volt. A másik angol gentleman, Allen is vele volt. A legmulatságosabb figura a buszon. Számitógépprogramozó Cambridge-ből, aki eleinte nagyon szögletes volt. Világkörüli úton vagyok, ez a 3. napom - közölte bemutatkozásként. Aztán lassan engedett a merevsége, és a vasalt inget felváltotta a kanárimintás poló. Egyik éjjel kiesett a kontaktlencséje a buszon és nem találta sehol. Annyira kétségbe volt esve szegény. Fogtam egy zseblámpát és szép tüzetesen átvizsgáltam mindent, meg is lett. Azóta hősként tisztel. Délután ebéd, majd kitört az infantilizmus. Vettek egy páran ugyanis vizipisztolyokat és hatalmas csata dúlt.Este irány a Colorado folyó, annak a partján táborozunk le. Dragon Fly Canyon -még soha nem hallottunk róla, de Raoul esküszik, el leszünk ájulva tőle. Dragon Fly Canyon - A love storyRaoulnak megint igaza volt. Moabtol nem messze, a Colorado partján tényleg egy elvarázsolt helyre bukkantak a Tortoise sofőrök. Az útról befordult a busz egy tisztásra. Innen egy kis alagúton - amin jarmű nem fért át, csak át lehetettmászni - átjutottunk egy minden oldalan zárt kanyonba. Egy kis térség, mindenoldalról óriási vöröslő sziklákkal körülvéve. És szinte tapintani lehet a csendet. Azalagút túloldalán - mintha csak az égből pottyant volna oda - magányosanállt a zöld kis buszunk.A társaság egy része lenyűgözve állt, míg másoknak betelt apohár. Hogy lehet ilyen helyen két napot kempingezni, ahol se víz, se WC, se semmi.Ők - öten - bestoppoltak a városba és egy motelben aludtak. Mi meg ott töltöttük a ket legmiszterikusabbéjszakánkat.Első éjjel vacsora után limbo-verseny volt a tabortűz mellett. Azelső magasságot még mindenki könnyedén vette, de a másodikat egy kis időés sok alkohol után már senki nem tudta teljesiteni.Aztán egyszercsak megérkezett egy autó, benne egy pár emberkeés bevonultak az alagútba zenélni. Csodálatos hangon énekelt valaki.Gudrun, a csoport hercegnője rögtön fel is kapta a fejét. Gudrun egycsodaszép német lány, magas, hosszú szőke haj, ragyogó kék szem, tökéletes alak.És nem egy gátlásos típus. A patakparti és vízesés alatti fürdőzéseknélő az, aki először ledobálja a ruháit és az egyik éjszakai mulatozásunkalkalmával Barney-vel meztelenre vetkőzve tejszinhabbal kenegették egymástegész éjjel. Hm. No meg egyébként is minden utunkba kerülő férfiember potencialis"áldozat" volt. Nem volt hát kivétel a pacsirtahangú énekes sem - Gudrunrögtön bevetette magát az alagútba. Mi hiába győzködtük fennhangon az ismeretleneket, hogybújjanak elő, csak az alagút sötétjében pengették a gitárjukat és remeknótákat énekeltek.Amikor végre kijöttek, hogy hazainduljanak, Raoul meghívtaőket másnap estére, mondván, hogy nagy buli lesz, jön még egy busznyi ember. Udvariasanelköszöntek, aztán eltűntek.Másnap egy kocsi jött Gudrunért, hogy elvigye őt az ismeretlen herceghez. Aki - mintkiderült - épp legújabb filmjét forgatja a közelben, a Sunchasert. Az úr neve: Woody Harrelson, az Indecent Proposalés a Natural Born Killers (Tisztességtelen ajánlat és a Születettgyilkosok- a szerk) főszereplője. Gudrun hezitált, merthogy neki van otthonbarátja, de Woody leszerelte: Don't worry. I am rich. Mintha csak revansot vett volna az Indecent Proposal-banalakított szerepéért... Most ő volt a csábitó. Gudrun velünk maradt mégpár napig, de egyfolytában telefonálgattak egymásnak - ami nem volt könnyű, mert mi is,ők is úton voltunk. Woody részéről a stáb és a hotelszemélyzet egyengette a szerelmesekútját, a mi csoportunkból még egy srác ajánlotta fel Gudrunnak, hogy Woody hagyjonüzenetet az ő üzenetrögzítőjén, mivel ő úgyis naponta lehallgatja. Persze mindannyian izgultunk, hogy mi lesz.Végül - amikor már a Zionban jártunk - Woody elküldte a hölgyért a privatejet-jét (magánrepülőgépét - a szerk). Talán még hallunk róluk.A második este megjött még egy busz, a Tortoise "Crosscountry" (San Francisco - Boston)útja is ide vezetett. Közösen készítettük hát a vacsit, no meg a punch-ot.És ezen az éjjelen is jöttek látogatók: ezúttal nem hírességek, csak helybeliek, akik dobokonjátszottak egész éjjel. Mint kiderült, a helyieknek ez egy kultikus hely, és akörnyékről gyakran járnak zenélni emberek a csodálatosan visszhangzó alagútba. Barney is csatlakozotthozzájuk, fuvolája félelmetesen szólt a csatornában. Mintha csak Földanyaszólt volna hozzánk... És végül... az igazi vadnyugatMa egész nap csak buszozás-buszozás. Délben megálltunk egyvároskában ebédelni. Én rutinosan rögtön végigjártam az összes fast foodéttermet, lecsekkolván, melyiknek a legszimpatikusabb a mosdója. Találtam egytökéleteset, ahol bent van a kézmosó is a magunkra zárható részben, szóval teljes aprivacy (egyedüllét - a szerk). Egyéni csúcsomat beállítva 12 perc alatt megmosakodtamtetőtől talpig, hajmosást, körömtisztítást, stb. is beleértve. Huh, milyenjó is tisztának lenni. Késő délután végre elértük táborhelyünket, a Valley of the Gods-t. Ezközvetlenül a Monument Valley mellett van, ugyanolyan táj, csak épp sehol egy turista.Vörös homok, ágas-bogas cserjék, égbe meredő furcsa sziklaalakzatok. Megint remek vacsikészült, sőt, epres-tejszínhabos torta is előkerült a hűtőből. Az ellátásraigazán nem panaszkodhatunk. Aztán csak csendben ücsörögtunk a köveken,csodáltuk a naplemente fényeit. Percről percre változott a táj. Egyszercsak valami gyönyörű muzsika hangzott fel. Raoul rátalált a pillanathoz tökéletesenillő zenére: tiszta, egyszerű dallamok zongorán és egy csengő női énekhang... 32emberkének egyszerre kezdett el borsózni a háta...Éjszakára kivittuk a matracokat a buszból és a csillagoség alatt aludtunk.Talán még soha nem láttam ennyi csillagot. Telistele volt azég velük.Hajnalban a szokásos napfelkelte-néző őrültek láncszerűenébresztették egymást. Mivel a terv az volt, hogy reggeli után azonnal indulás, inkabb kihagytam akaját és túráztam egyet ezen az elvarázsolt tájon. 10-kor vissza a buszhoz, atöbbiek épp befejezték az edények elpakolását, indulásra kész a csapat. Valakinekeszébe jutott, hogy ez egy tökéletes színhely a csoportfotóhoz. Előkerülthát 32 kamera és nekiálltunk. Közben pedig a Happy Birthday-t dúdolgattuk, mert Raoul ma lett 46 éves.Indulás Monument Valleyhez. Ez eredetileg nem volt benne a programban, dehát nem ez az első változás. És nem is az utolsó.Amikor annakidején úgy döntöttem, hogy a Tortoise-szal utazgatok ezen a nyáron, csak három dolgotsajnáltam, hogy nincs benne a prospektusban: a Monument Valley, a Mono Lake es a Death Valley. Akkormég nem tudtam, hogy a regi haver, a Raoul lesz a sofőr, aki konnyen hagyjamagát meggyőzni egy par kiterőről. Utolsó nap pl. Las Vegasbol Frisco felé a Deep Creek-enkeresztül mentünk volna, de en ANNYIRA szerettem volna elmenni a Death Valley-be.Méghozzá a Zabriskie Pointhoz. Méghozzá napfelkeltekor. Raoul előszor csakcsóvalta a fejét, aztán eltűnt egy rakás térkép mögött, majd mikor előbukkant,közölte a társasággal: a Deep Creek helyett a Death Valley-be megyunk. Szegénynémetek csak nézték a brossúrát, hogy már megint nem stimmel valami. De miért? -kérdezték. Raoul komolyan rájuk nézett: Deep Creek sucks. Erre mit lehet mondani? Devégül mindenki irtó hálás volt a változásért.A Monument Valley-vel igazán könnyű dolgom volt, mert ott Raoul se voltmég, így ő is kiváncsi volt. Útközben egy osztrak csaj megkért, magyarázzammár el, melyik mütyür mire jó a kameráján. Épp a depth-of-field gombnál tartottunk, amikor hatalmasütést éreztem a szemöldökömön. A csoportfotó után nem csomagoltam el rendesen azállványt, csak feldobtam a csomagtartóra és most egy éles kanyarnál lecsúszott. Pontrám. Mindenki iszonyúan sikongatott, én nem tudtam, miért. Aztán kiderült. Tisztavéres volt a szemem, és ők nem tudták, hogy nem vesztettem épp el a látásom. De nem, csak egy kisforradás a szemöldökön. Azért mázlim volt.Végremegérkeztünk az indián- es westernfilmek forgatásának híres helyszínére, a Monument Valley-hez. A buszt nemengedték a parkba, mert túl nagy, így jeep-eket kellett bérelni, hogy bejárjuk a parkot. Ahogyültem a jeep-en baseballsapkában (elveszett a napszemüveg és hát muszáj valami a nap ellen) meg akamerával a kezemben, úgy éreztem magam, mint egy amerikai turista, aki szafarira indul.Körbevittek minket a parkon, irtó jópofa az egész. Aztán egyszercsak lerobbant a jeep-unk. Mi csak vigyorogtunkegymásra: Shit happens. Kiderült, semmi gond, csak elfogyott a benzin. A semmiközepén. Nekiindultunk hát, hogy találjunk egy elő lelket. Rá is bukkantunk egy kocsira, egymásik szerencsétlenre, aki kizárta magát. Nemhiába autószerelő mindkétsofőrünk, pillanatok alatt kinyitották a kocsit, amelynek hálás tulaja adott nekunk benzint. Hiába, Raoul és Barney - a két verhetetlen sofőr.Ennyi megpróbáltatás után vacsora Flagstaffban. Nem volt kedvünk főzni, ma inkább étterembe mentünk. Kiszúrtunk egy csábító feliratot: "Mexican food". Csak amikor közelebb mentünk és az apróbetűs részt is elolvastuk, kezdett gyanús lenni a dolog: "World famous hamburgers".Azért nem volt olyan rossz. Raoul átvette az ajándékát. Kezébe vette apapirzacskót, egy pillanatig végigfutottak ujjai a benne levő üveg formáján és elvigyorodott: Jack Daniels! Lenyűgözve néztük. Aztán rövid kiselőadást hallottunk Raoultól, melyik italosüvegnek milyen a formaja. Főleg a nyakforma az árulkodó.Éjjel meg egy pár itatós játék, aztán ennek a napnak isvége. Allen a whiskysüveget, Claudia a kismackóját szorongatva alszanak mellettem.Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Víziutak és veteránok: Vietnám
Április 13., csütörtök, 13:07, Dong Dang határátkelő. Majdnem egy teljes órát kellett várni, mire a vietnámi oldalon befejezik az ebédszünetet. Noha az átkelő épülete kicsit összevisszaságot mutatott, szerencsére nem találkoztunk olyan szervezetlenséggel, mint amire a "Vietnámot megjárt" hátizsákosok figyelmeztettek.A határtól Hanoi öt óra busszal. Még nem igazán tudjuk beleélni magunkat abba, hogy tulajdonképpen Vietnámban vagyunk. Már három éve készültünk ide, s most egyszercsak itt találjuk magunkat a zöldellő rizsföldek és kúp alakú bambuszkalapok között. A csodálkozásból fölráz a sofőr kérdése, hogy honnan is vagyunk. Földerül az arca, majd korlátozott szláv-szerű szókészletével magyarázza, hogy négy éven át szerelt Prágában mozdonyokat. Ez a kis közös nevező arra mindenképpen hasznos volt, hogy végül a mi javunkra dőljön el a 180 km-en keresztül tartó alkudozás a viteldíjról.Ahogy közeledünk Hanoi felé, egyre sűrűbben lakott a vidék: egyre több bicikliző-motorozó ember siet a fővárosba, egy járművön tipikusan hárman-négyen. A hihetetlenül zöld rizsföldeket igen gyakran szakítják meg szépen rendezett, de sajnos zsúfolt temetők, tele egyforma sírkövekkel. A 25 éve véget ért háború emléke még mindig nagyon látható.Hanoi kellemes város. Árnyat adó hatalmas fák övezik az utcákat, kis tavak hűsítik a levegőt, az utcák forgalma még éppen kezelhető. Az egykor gyarmatosító franciák hatása nemcsak az épületeken látszik. Mindenhol kis kávéházak vannak, tele újságot olvasó, gyalogosokat nézegető emberekkel, a járdán sok helyen friss bagettet árulnak, melybe pástétomot vagy krémsajtot is kérhet az éhes utazó.Hanoi óvárosában napokat el lehet tölteni. Ezt a környéket a helyiek "36 utcának" nevezik, utalva a három tucatnyi hagyományos mesterségre, amelyek egy-egy utcában képviseltetik magukat. Az elrendezés mind a mai napig állja a helyét, csak az üstfoltozók helyét manapság a parfümös boltok vették át, a cserzővargák utcájában pedig hamisított CD-ket árulnak. Lehet ezen a környéken sírkövet is rendelni vagy finom fűszereket vásárolni. Az egész környék Közel-Keletre emlékeztető illatkavalkádban úszik. Április 16., vasárnap, 14:35, Halong-öböl. Végre-valahára hajóra szállt a húszfős társaság, akikkel együtt vágtunk neki a kétnapos túrának. Itt voltunk hát ennek a híres-neves öbölnek a partján, amelyről már olyan sokszor láttunk képeket, s amely egyszer fél évig az otthoni számítógépünk bejelentkező-képernyőjén kellette magát. Először talán hat éve láttuk moziban, az "Indokína" c. film vége felé.Szóval, itt vagyunk és szállunk föl a kishajóra. Az öböl partjáról egyelőre csak néhány karszt-alakzat látható; a térkép szerint a többi csak pár kilométerrel arrébb található. Annak, aki nem tudná: a Halong-öböl Hanoitól 200 km-re keletre terül el. Egy néhány száz négyzetkilométernyi területen több ezernyi függőleges szikla "nő" ki a tengerből. Napokon keresztül lehet hajókázni a sziklák között, könnyen el is lehet tévedni.Az öbölben nagyon sok helyen látni, hogy emberek, családok magán a vízen laknak. Összeeszkábálnak néhány üres hordót és bambuszrudat, ezzel készen van az alap, ráhúznak pár függőleges "falat" és már csak a bádogtető van hátra a konstrukcióból. Az egész egy-egy nagyobb fajta kutyaház benyomását kelti, de tény: több száz ilyen tákolmány lebeg a vízen, s ezek állandó lakhelyül szolgálnak.A hajón utazó társaság indulás után nem sokkal fölfedezte, hogyan lehet a legkellemesebben eltölteni azt a négy-öt órát, míg meg nem érkezünk a szálláshelyre, az öböl legnagyobb szigetén egy halászfaluba. Rövid időn belül szinte mindenki fent volt a tetőn, és ott napozva-beszélgetve csodálta a tájat. Félúton kikötöttünk az egyik karszthegynél, ebben éppen egy kis barlangocska volt a látványosság. Valószínűleg ez a világ leggiccsesebb barlangja. Az elmúlt évtizedekben letört cseppkövek helyére mű-cseppköveket vakoltak, egy-egy helyen pedig, ahol úgy tűnik, mintha víz tükröződne a falon, kiderül, hogy egy optikai trükk kelti az illúziót. Április 22., nagyszombat, 17:45, Sapa, katolikus templom. Meg sem lehet már mozdulni a templom bejáratánál, pedig csak este hatkor kezdődik a húsvéti nagymise. Egyre-másra érkeznek az ünnepre díszesen kiöltözött törzsi emberek, a három éves kislányoktól az idős templomszolgákig. Kint toporog néhány fotózni vágyó külföldi; a hely szelleme valahogy kint tartja a mi fajtánkat. Hatot harangoznak, majd elkezdődik a szertartás. A papról igen hamar kiderül, hogy nem igazán gyakorlott, szinte szótagolva olvassa föl a mondandóját. Sokszor kínos percek telnek el teljesen csendben, máskor hatalmasat gerjed a mikrofon. Sebaj. A kisebbségiekből álló gyülekezet békésen várja a ceremónia további részeit.A franciák által még a húszas években épített üdülővároska nemzeti kisebbségekben gazdag vidék gócpontja. Több kisebbség áttért az idők folyamán a katolikus hitre. Itt a templomban a környéken legnépesebb hmong törzs tagjai zsúfolódnak össze. Amikor éppen nem húsvét van, akkor is szombaton a legérdekesebb ez a kis városka. A környék összes falujából bejárnak ide a hmong, dzao és más nemzetiségek, adni, venni, kereskedni, ismerkedni... Az utóbbi években egy másik kisebbség is erősen képviselteti magát, ők a magas szőke fényképezős nevet viselik. Jelenlétük ellenére a hagyományos piac még mindig igen színes látványosság.Ez a környék Vietnám északnyugati határvidékén található, ahol tucatnyi kisebbség él, többé-kevésbé háborítatlanul. Sapa környékén már eléggé megszokott a turisták jelenléte, a hmong nénikék és fiatal lányok felváltva kínálnak indigófestékes népművészeti ruhadarabokat. A fiatalok tudogatnak angolul, de az idős nénik virágnyelven társalognak. Az egyik kifejezés, melyet rendszeresen hajtogattak, és melynek jelentése most már örökké rejtély marad számunkra, így hangzik: "mama pipi" vagy "mama pipi szapa". Amikor ezt a pár szót elismételtük nekik, a lehető leghevesebb lázba jöttek és hajtogatták: -mama pipi, mama pipi szapa. Nem tűnt föl nekik, hogy viccelődünk, a legkomolyabb arccal mondogatták a két szót szüntelen. Mi viszont tudatlanok maradtunk...Sapán kívül a környéken tucatnyi más, eddig még nem nagyon felkapott piacot is meg lehet látogatni. Itt van az örök dilemma: amint elkezdenek menni a nyugati kiváncsiskodók egy-egy ilyen piacra, annál kevésbé lesz az autentikus, annál hamarabb ki fognak halni a hagyományok. Ettől azért még szerencsére elég távol vagyunk, de ki tudja mi lesz a helyzet tíz év múlva? Mi mindenesetre vasárnap hajnalban átbuszoztunk egy kisebb faluba, ahol történetesen vasárnaponként tartanak piacot. Itt négy-öt különböző törzs tagjai vásároztak, köztük a szokatlanul színes ruhás "virágos hmong" nép tagjai is. Sapával ellentétben itt sokkal inkább érződött, hogy ez egy rendes működő piac, lókupecekkel, kikiáltókkal, kifőzdékkel. Április 27., csütörtök, 12:57, Hué, régi városrész. Nagyon kell tekerni azt a biciklit, nagyon, nehogy teljesen szétázzunk. Amíg az ember csak hall a monszunról, nem igazán tudja elképzelni, milyen is lehet az. Vietnámban idén az újságok szerint is a szokásosnál néhány héttel hamarabb állt be az esős évszak. Mit is jelent ez? Reggel és délelőtt még fülledt forróság van, majdnem kitűnő idő egy félnapos biciklizéshez. 11 körül elég rendesen vannak már felhők az égen, délre pedig fölkerekedik a szél. Cs. szerint még bőven van idő kettőig bicajozni, nézzünk el még ide is, oda is. Z. óvatosabb és az égre mutat. Minden eddig látottnál feketébb felhő borítja el a teljes égboltot. Semmiféle otthon látott viharfelhőhöz nem hasonlítható ez. Azonnal visszafordulunk, két-három kilométert kell megtenni a kölcsönzőig. A látóhatár alsó sávjában tiszta az ég, de fölötte fekete-fekete az egész égbolt. A hőmérséklet percek alatt tíz fokot zuhant, már-már viharos a szél. A helyiek még csak most kezdik el nejlonnal lefedni portékáikat, a többség még nyugodtan motorozik. Mi őrult sebességgel száguldunk visszafelé. Leadjuk a kerékpárokat, rohanunk a szállodába: amint belépünk a kapun, egy pillanat alatt megindul az özönvíz, s meg sem áll délután négyig... Ilyen nincs Európában: egy órán keresztül villámlik és mennydörög, szinte meg lehet vakulni, illetve süketülni. Két óra alatt annyi víz zúdul le, mint nálunk egy hónap alatt. Késő délután enyhébb az idő, de másnap megint minden kezdődik előlről...Hué egykori császári székhely, manapság Vietnám egyik legnagyobb városa. 1968 körül az egykori palota szinte teljesen megsemmisült a háborúban, ezért másféle látnivalók után kell néznünk. Két dollárért egész napos hajókázásra lehet menni a helyi Parfüm-folyón. Úszó piacok és császári síremlékek mellett haladunk el. Az árban még egyszerű kis ebéd is benne van, melyet a kis bárka fedélzetén majszolunk el.A várostól nem messze, a rizsföldek közepén van egy kis falu, annak a közepén pedig egy 200 éves japán fahidacska. Rögtön a város határa után belecsöppen a kerékpáros páros a vietnámi "mindennapokba". Bambuszháncsból fonott kúp-kalapokban hajolgatnak a falusiak a bokáig érő vízben, rizst újraültetve, a kis kanálisokon kacsanyájat terelgetnek. Itt-ott elhanyagolt pagodák és templomok omladoznak. És még valami: mindenki mosolyog, mindenki integet. A fahíd árnyékában egy órácskát könnyen el lehet ütni, aztán irány vissza a városba.Pár nappal később állunk tovább, dél felé. Rövid a távolság következő állomáshelyünkig, Hoi An városáig, de több megállót közbeiktattunk még addig. Az út végig a tengerpart mentén vezet: teljesen érintetlen homokos partok bal oldalt, sötétzöld esőerdők jobbra. Április 30., vasárnap, 7:30, Hoi An, szállodai szoba. Akár a VTV1-re, akár a VTV2-re kapcsolunk, nagyjából ugyanazt látjuk: hosszú tömött sorokban vonulnak föl az emberek vidám arccal az Újraegyesítési Palota dísztribünje előtt. A korban igencsak bennelévő politikusok rezzenéstelen arccal integetnek, a párezres érdeklődő "tömeg" pedig unottan nézi a parádét. Csak az egy-két külföldi arcon látni mosolyt.Tévénézés közben kinézünk az ablakon. Az ablakunk előtti utca végig föl van lobogózva, vörös mezőben sárga ötágú csillag. Ebben a kisvárosban az egyetlen "felvonuló" egy rozoga autóbusz volt, még a franciák idejéből egy Renault, volt rajta vagy hat ember.Ma van Saigon bevételének, s ezzel Vietnám újraegyesítésének 25 éves évfordulója. Hoi An kicsi város, népszerű a turisták körében. A helyi lakosságot a jelek szerint nem igazán érdekli a hivatalos ünneplés, de még a hosszú hétvége sem (másnap május elseje...). A lényeg, hogy a külföldiek kedvében járjanak. - Gyere az én éttermembe, nálam vegyél ajándékot -, csak ez számít.A háború hagyatékából eddig "csak" a pár kilométerenként lévő katonai temetőket láttuk. Az ország déli részében azonban egyre sűrűbben látunk nyomorék embereket, torz végtaggal született 25 év körülieket. A vietnámiak azonban nem haragtartó népség. Az amerikai látogatóknak örülnek, sőt, nekik a legjobban.Hoi Anban, ebben az egykor jelentős kikötővárosban, általában mindenféle nációnak örülnek, ha egy kis pénzt elkölt. Ezt szívesen teszik a külföldiek, főleg méretre szabott ruhákat készíttetnek maguknak potom áron, az otthoni ár 10-20 %-ért. Rengeteg kínai és vietnámi selyem valamint nyugati jellegű anyagok, pl. gyapjú közül lehet válogatni, a hölgyek előszeretettel töltenek el a rengeteg szabóműhely valamelyikében órákat - az urak nagy bánatára. Bármilyen divatmagazin képe alapján elkészítik a kívánt ruhát 24 óra leforgásaalatt... Május 9., kedd, 6:12, Saigon, általános utcakép. Ha valaki veszi a fáradságot és fölkel hajnalban, egészen más arcát látja a városnak, mint nappal. Már fél hattól világos van és az utcák tele vannak emberekkel. A zöldségpiacra viszik az árukat a termelők, egyesek már a nagybani beszerzésből hajtanak a járdaszéli kifőzdéjük felé. Sokan már ilyenkor reggeliznek, általában csirke- vagy marhahúslevest jó sok tésztával (ezek nagyon finomak).A parkokban, kisebb tereken szó szerint ezrével végeznek tornagyakorlatokat, kocognak, tollasoznak, nyújtanak. Ez egyébként jellemző bármely másik nagyobb városra is. Lehet, hogy nagyon mélyen itt keresendő annak a magyarázata, hogy a vietnámiak végül is legyőzték a technikai fölényben lévő amerikaiakat? (és előtte a franciákat...)Az utcákon alig látni gyalogosokat. A járdák árukirakodásra szolgálnak. Aki él és mozog, az biciklivel vagy motorral közlekedik, a kevés gazdag saját autóval furikázik. Akár pár száz métert is inkább biciklis riksával tesznek meg (itt cyclo, vagyis sziklo a neve).Nem véletlen, hogy ennyire nyüzsög a város, melynek hivatalos neve még mindig Ho Chi Minh Város. Öt-hat millióan lakják, és ez az ország gazdasági központja, ütőere. A lassan másfél évtizede bevezetett nyitottabb gazdaságpolitika adta lehetőségeket itt, Saigonban használják ki leginkább. A fejlődés persze széthúzással, nagyobb különbségekkel is jár. A belvárosban csillogó húszemeletes banképületek és légkondicionált irodahelyiségek váltakoznak, de innen negyed órát elég sétálni ahhoz, hogy a harmadik világbeli nyomor legmélyebb bugyrait lássa - és szagolja - az ember. A városon keresztülfolyó Saigon folyó leírhatatlanul szennyezett, ezt még a parton, a banképületekkel szemben villódzó sörreklámok sem tudják feledtetni.Ha északról dél felé halad az utazó, sok rosszat hall Saigonról: kaotikus, piszkos, jellegtelen. Szerencsére nem így van. A belső kerületek (az 1. kerület neve hivatalosan továbbra is Saigon) igen rendezettek, sőt, még sármosak is. A 3. kerületben például egymás után sorakoznak a francia időkben épült villák, majdnem olyan a hangulat, mint Pesten a Bajza utca környékén. Az emberek kedvesek. Akármennyire is sietős a dolguk valamerre, mindig találnak időt kiülni egy kávéház teraszára, ahol párizsiasan az összes szék az utca felé néz. Nézik a valóban kaotikus forgalmat vagy a mindenhol jelenlévő karcsú kamaszlányokat, akik az elegáns nemzeti viseletben, ao daiban siklanak át a színen...Ami pedig minket illet, szinte alig vettük észre, hogy még egy hónap eltelt és el kell hagynunk Vietnamot. Az utazási-logisztikai nehézségek ellenére igencsak megszerettük, és ázsiai utunk nem hivatalos versenyében Burmával együtt döntős helyezést ért el. A zsüri még tanácskozik. Legközelebb a szomszédos Kambodzsából jelentkezik a zsüri, vagyisBán Csaba és Békeffy ZitaLEGszebb élmény: Kétnapos túra a Mekong-deltában. Kétszer ugyanabba a folyóba - ugye - nem lehet lépni. Mi mégis valami hasonlóra vállalkoztunk, amikor befizettünk egy Mekong-túrára. Két hónappal ezelőtt Laoszban utaztunk három napig a folyón, az ott vad volt és keskeny. Vietnám déli részén, a torkolatvidéken a folyam kilenc ágra szakad, egy-egy ág egy-másfél kilométer széles. A delta-túra fő érdeme viszont éppen az, hogy az egészen kis kanálisokat kutatja föl. Egy három magyar megyényi területen pár száz méteres sűrűséggel követik egymást a kisebb-nagyobb víziutak. Itt minden a folyóhoz kötődik. Itt folyik a kereskedelem, a mosás, a mosakodás. A folyóval öntöznek, talán még arról is álmodnak. A csatornák mentén mindenhol kitörő lelkesedéssel fogadják az arra járó (sikló) külföldit. Kisbabák és aggastyánok integetnek és mosolyogva köszönnek.Van itt annak rendje és módja szerint úszó piac: a kis ladikokon egy bambuszrúd tetejére felhúznak egy-egy fürt banánt, hagymát vagy akár mosóporos zacskót, ez a "cégér", így már messziről látni, mit kínálnak az egyes ladikok. Az egyik délután egy sűrű dzsungelban sétáltunk két órán át. Megszűnik minden külső zaj, csak a madarak vijjogása hallatszik a félhomályban. Kalauzunk értesít: ha "szerencsések" vagyunk, akár még kígyót is láthatunk. Hál'Istennek nem vagyunk szerencsések. Egy kis tanösvény magyarázza, hogy a háború idején a vietkongok hogyan jártak túl a buta amerikaiak eszén, miként bújkáltak az avar alatt a bombatámadások idején.
Hegyek és vizek: a vidéki Kína
Március 14., kedd, 12:45., Csinghong, Páva-tó. Középkorú nénikék elegáns mozdulatokkal tai-csi gyakorlatokat végeznek a városi parkban, mi meg jókora léptekkel sietünk, hátizsákokkal megpakolva, az autóbuszpályaudvar felé. Alig pár napja érkeztünk meg Kínába, egy kevéssé használt határátkelő felõl, Laoszból. Ez a kis Mekong-parti városka volt első benyomásunk a Középső Birodalomról, nagyon kellemes meglepetés: pálmafás sugárutak, nyugalom, ázsiai mértékkel mért jólét. Apropó, Mekong. Itt úgy reklámozzák a folyót, mint a Kelet Dunája. Most éppen első nagy buszozásunkra (menetrend szerint 28 óra) készülünk: úgy hallottuk, hogy Kína-szerte a nagyobb távolságokon alvóbuszok közlekednek.Jó jel volt, hogy idõben indultunk. Igaz, a városból kiérve rögtön lerobbantunk, egy kis motorszerelés. Egy óra múltán újabb megpróbáltatás jött, ezennel kicsit hosszabb hatású: innen kezdve szinte egészen végig földúton haladtunk, girbe-gurba hegyi utakon. Néhány óránként rendszeres motorszerelés, egy cikisebb szakasz után még kereket is kellett cserélni. Mindvégig erõteljes lábszag. Még az a szerencse, hogy az ablakon kikukucskálva emeletes rizsteraszokat, itt-ott pálmaligeteket, magasabban fenyõfoltokat lehetett látni. Egy-egy nagyobb településen tarka hídivásár akasztotta meg a forgalmat.Már-már azt hittük, hogy a célegyenesben vagyunk, 27 km volt hátra, amikor egy végeláthatatlan hegyi dugóba kerültünk. Négy óra alatt sikerült három km-t leküzdenünk. A legbosszantóbb talán az volt, hogy semmilyen látható forrása nem volt a torlódásnak. Amikor éjjel 11-kor megállt a busz - 33 órás borzalom után - , kiderült, hogy ez még csak Új-Dali, a régi városrész még fél óra busszal, viszont oda már nem tudunk eljutni. Fél órás közelharc a szállodai portással, hogy a pénz kifizetése után adja már oda végre a szoba kulcsát.Másnap végre eljutottunk Daliba, s egyhangúan bólintottunk össze: megérte a fáradozás. A fallal körülvett kisváros kitűnő környezetben fekszik. Egyik oldalról a hosszúkás, mélykék Erhai-tó másikról egy 4000 méter magas havas hegylánc veszi közre. A városkában macskaköves utcákon folyik az élet, szép fejdíszes fiatal lányok járnak telitalpú cipõben, idõs asszonyok árulnak a piacon soha nem látott gyümölcsöket. A legnagyobb élet a "külföldiek utcáján" folyik, mi is itt kötünk ki a leggyakrabban: csodás pizzák, gyümölcssaláták és csokistorták vannak erre. (Több havi rizsétel után megbocsátható ez a bűnbeesés... késõbb majd úgyis csak kínai ételeket ehetünk.)A legérdekesebb program Dali környékén a számos hetipiac valamelyike. Mi egy pénteki napon egy nem reklámozott piacra bumliztunk ki, s azonnal értékeltük, milyen is az, ha egyszer-egyszer letérünk a külföldiek által bejárt útról... Jouszuo faluban, ahol Jünnan nyugati részének legnagyobb piacát tartják, csak mi voltunk "hosszú orrúak" Legalább hat különböző nemzeti kisebbség - a lehető legváltozatosabb viseletben - adta-vette portékáit. Kapható volt itt traktormotorral õrölt pirospaprika, műszálas zokni és egész disznó, cukorsüveg és gereblyevas, dolgozott itt cipõfoltozó és utcai fogász. A piac végeztével külön-külön teherautókra szálltak fel a különböző ruhákat viselő más-más nemzetiségű falusiak. Március 22., szerda, 6:25, Tigrisugrató szurdok kezdete. Sietnünk kell, hogy még a jegyszedő emberek elõtt odaérjünk a turistaút elejéhez. (Ázsiában nagyon sok népszerű gyalogútra fizetni kell.) Huhh, sikerült megúsznunk a 30 jüanos (900 Ft) belépõdíjat. A szurdokot Jünnan nyugati részén a Jangce vájta ki magának 3900 méteres hegyek közé maga a víz csaknem 2000 méteres magasságban zubog. A szurdok 18 km hosszú, de a gyalogút ennek több, mint kétszerese. Az ösvény elején még iskolába igyekvő úttörõnyakkendõs kisgyerekekkel találkozik a kiránduló, kicsit feljebb emelkedve már csak egy-egy teherhordó öszvér szegõdik mellénk. Egy-két nagyobb kanyar után már csak idõnként bukkan elénk egy kisebb falu képe: ahol van valamennyire is megművelhető terület - értsd: 30-40 fokos dõlésszög alatt -, ott azonnal van pár kis vityilló. Messze lent az ösvény alatt látszik a türkisz-zöld folyó kavargó vize. A látványt sajnos negyedóránként megzavarja a túloldali földút építésénél használt dinamit robbanása; ilyenkor jó sokáig mennydörgésként visszhangzik a hang.Az egyik legfárasztóbb rész a "28 kanyar", a legvészesebb szakasz viszont csak ezután következik nem sokkal. Nagyjából húsz méteren alig kivehető a nyomvonal, egy lábfej szélességű az egész, egy 60 fokos hegyoldalba vájva, ráadásul a gördülő kövek miatt nem lehet kapaszkodni semmiben. Mindegy, megoldjuk valahogy a helyzetet. Innen még újabb három óra gyaloglás, nagyjából vízszintesen haladva, mire elérjük a szurdok felénél egy kis falucskában a Félút fogadót. Rövid élménycsere az ellenkező irányból érkezettekkel, fél óra alatt három sör eltüntetése, majd zuhanás az ágyba.Másnap az első két órában még szintben haladunk, könnyű terep, mindössze két vízesésen és három sziklaomláson kell átevickélnünk. Valahol lenn a mélyben a folyó vizében sejlik az a szikla, amelyrõl a szájhagyomány szerint a vadászok elõl menekülő tigris átugrott a túlsó partra és így megmenekült... Egy idő után az ösvény egy alsóbb útra vezet, s ezen az autóval is járható "terepen" a tűző napban gyalogolunk még 6-7 km-t.Egy kis jelnél index jobbra: majdnem függõleges szakaszon kell leereszkedni egészen a folyó szintjéig. A durván 400 méteres szintkülönbség majdnem egy órába telik. Lenn egy öreg révész várja felfújható gumicsónakjával az átkelõket. Nem túl széles a víz, tíz perc alatt átjutunk a túloldalra. Ott még vár ránk ugyanaz a 400 m, ezúttal fölfelé. Hiába örültünk idejekorán, innen föntrõl még nyolc kilométer a legközelebbi falu, ahol meg lehet szállni. Kész szerencse, hogy egy kínai társaság éppen odatartott, és a terepjárójukban akadt még két hely... Március 24., péntek 17:49, Licsiang, éttermi terasz egy kanális partján. Mi is eshet jobban egy kiadós természetjárás után, mint egy jól megérdemelt lasagna egy koreai étteremben? Ne felejtsük el, Kínában vagyunk. Persze nehéz elfelejteni, ugyanis a város nagyrésze ugyanolyan szürke, kicsempézett betonházakból áll, mint bármely másik város errefelé. Ha azonban a buszmegállótól elindul a vándor, és a Mao-szobor elõtt elkanyarodik jobbra a vízikerekek irányában, akkor egy aranyos kisvárosban találja magát. Sõt, meg is lepõdik, mintha éppen valahol Európában sétálna. Olyan kis szuvenír-város ez, a maga díszburkolatos utcácskáival, kis mellékutcáival és a mindenhol csobogó kis kanálisaival, mint Szentendre, Cesky Krumlov és Portofino egybegyúrva.Mégis állandóan szembe- (pontosabban: fülbe-) ötlik, hogy Kínában vagyunk. Lépten-nyomon húsz-harminc fõs csoportokban menetelnek a gazdagabb tartományokból érkezett turisták. Errefelé azonban nem egy feltartott esernyő fogja össze a csoportokat, hanem az idegenvezető szócsõvel felerõsített hangja. (Egyébként már az óvodás csoportokat is így terelik az óvónénik...) Licsiang óvárosa szinte egyetlen összefüggő ajándékbolt. A közeli hegységbõl bányászott féldrágakövek uralják a piacot. Zöldes jádekõbõl készítenek szigorúan egyenméretű gyűrűket, karpereceket vagy éppen kajánul vigyorgó Buddhákat. A kis fõtéren inkább Mao-szuvenírek tarolnak: Mao Vörös Könyve több nyelven, Mao-sapkák és Mao-öngyújtók...A városban és annak környékén lakik a nakhi kisebbség. Annyiban térnek el a többi kisebbségtõl, hogy ők ezer évre visszatekintő írásrendszerrel büszkélkedhetnek, valamint... hogy matriarchátus uralkodik, vagyis "nõuralom" van. A nõk választhatnak férfit maguknak, akár egymás után többet is életük során. A gyermekek mindig az anyánál maradnak, és a nõk örökölnek mindent. Ezért lehet a város utcáin pipázó kártyázó asszonyságokat látni, vagy éppen kisgyermeket a hátukon cipelő apukákat...Minden jóbol megárt a sok, tehát egy szép napon mi is felkerekedtünk, hogy elinduljunk észak felé. Pontosabban szólva egy elég csúnya napon indultunk el, és innentõl kezdve kínai utazásunk végéig már nem is láttuk a napot. Kilenc órát kellett buszozni a legközelebbi vasútállomásig, többé-kevésbé a Jangce völgyét követve. Még a szokásosnál is kanyargósabb úton haladtunk, a szokásosnál is kevesebb szalagkorlát mellett. Éppen itt volt a bökkenő, sõt a bukkanó. Kedves sofõrünknek annyira tetszett (joggal) a táj, hogy rendszeresen hosszú másodpercekig bámult ki oldalra, miközben jött a kanyar vagy a szemközti teherautó. Ilyenkor végigmegy az ember fején, hogy de jó dolog is lenne otthon csücsülni és mások útibeszámolóit hallgatni, de aztán gyorsan elillan a gondolat... Március 29., szerda, 10:40, Csengtu, folyómenti park. Akárhogy is erõlködünk, nem sikerül megtalálni a napot az égen, soha nem látott szmog lebeg a város felett. Pedig a keleti partól vagy Pekingbõl érkezett utazó kollégáktól folyton azt halljuk, hogy milyen tiszta város is ez a Csengtu, milyen mélyeket lehet lélegezni... Te jó ég, mi vár még ránk augusztusban? Mielõtt az ember Kínába látogatna, Szecsuánról mindenképpen valamiféle romantikus elképzelése van: számtalan kis étterem szolgálja fel a helyi konyha ínycsiklandó csípõs étkeit, kis teaházakban idõs bácsikák tűnõdnek az élet múlásán. Van ebben valamennyi igazság, de az összbenyomás ennél kicsit földhözragadtabb. A tizedik emelettõl fölfelé átláthatatlan füstködbe burkolóznak a magas irodaházak, lenn az utca szintjén forgalmi dugó és hatalmas zajártalom tompítja az érzékeket. A dugó fogalma persze relatív: messze a legtöbb jármű még mindig kerékpár. A modernizálódó Kína jele, hogy egyre több a kezében mobiltelefonnal egyensúlyozó biciklista.A 62-es buszról leszállva elindulunk megkeresni a Wenszu kolostort. Többszöri próbálkozás után végül megtaláljuk az egyik hátsó bejáratot. Itt egy kedves kis teaházra bukkanunk. Megrendeljük a tealeveleket a pultnál, ezt követõen folyamatosan jönnek forróvízzel feltölteni a csészénket. Hozzánk fõleg a C0318-as jelű pincérfiú jött, néha a C0354-es. Kicsit orwelli teadélutánunk volt. Teázás közben gyors keresztmetszetet vettünk a közönségrõl. Családok és baráti társaságok sakkoztak, kártyáztak és dominóztak elmerülve, ebédszünetüket töltő üzletemberek szürcsölgették teájukat nadrágjukat térdig feltűrve.Csengtu egyik külvárosában látogathatók meg az ország nemzeti szimbólumaként is működő óriás pandák. Itt viszonylag természetes körülmények között próbálják tenyészteni a legfeljebb ezres nagyságrendűre becsült populációt. Kicsit lehangoló látvány, de legalább itt lehet látni a nagy foltos macikat.Szecsuán másik nagy városából, Csongkingból indulnak hajók a Jangcén két-három napos túrára, a "Három Szurdokon" keresztül. A kínaiaknál "hosszú folyóként" (Csang Csiang) ismert folyam ezen a középső-alsó szakaszán három egymást követő ponton törte át a hegyeket, és majdnem kétszáz kilométeren át háborogva zúdul a hatalmas víztömeg. Négy-öt fedélzetes személyszállító hajók járnak ezen a víziúton le-föl. A hajón a harmadosztályra vettünk jegyet, így a két nap húsz dolcsiból kijött (sõt, az árban még benne volt legalább két kabin-egér is). Esti indulás után egész éjjel majd egész nap utaztunk lefelé. Közben egy-egy kisebb városban kikötöttünk, ilyenkor ki lehet menni a partra enni valamit. Magán a hajón is lehet étkezni, de elég egyhangúan. A folyót övező domboldalakon magasan, nagy fehér táblák figyelmeztetnek: pár év múlva eddig és eddig ér majd a vízszint. Kína a világ eddigi legnagyobb vízierõművét építi a szurdokok alatt. Az első ütem már 2003-ban kész lesz, akkora mostani szinthez képest legalább 50 métert emelkedik a víz, 2009-re, a teljes elkészülés idejére pedig 90-et. A mostani állapot: számos kisebb településrõl már elköltöztették az embereket, kihalt házakat látni csak.Magukat a szurdokokat a második nap látjuk meg, kora hajnalban az elsõt. A szorosokat teljes szépségükben lehet még látni: többszáz méter magas függõleges sziklafalak, a folyóban zúgók és sziklazátonyok... Reggel nyolc körül kikötünk egy nagyon csúnya város mellett, és kora délutánig itt is marad a hajó. Nem a város miatt, hanem az itt betorkolló mellékfolyó kedvéért. Kisebb hajókra száll a társaság, megint kismillió kínai szervezett turistával egyetemben, és nekivágunk a "kis három szurdoknak" A víz alig egy méteres, ügyesen kell lavírozni a hajózható útvonalat keresve. Ez a folyócska is elég erõs volt ahhoz, hogy keresztülküzdje magát a sziklákon. Jó húsz kilométert hajózunk fölfelé a sziklák közvetlen közelében, majd egy ponton visszafordulunk. Innen kezdõdik a "mini három szurdok" túra egy még kisebb mellékfolyón, de mi kénytelenek voltunk visszafordulni és visszaszállni a türelmetlenül dudáló Jangce-hajónkra. Délután haladtunk át a középső szurdokon, késő este jutottunk el a harmadik elejéig. Majdnem éjfél volt már, mire átjutottunk egy nagy zsiliprendszeren, és ezek után kikötöttünk Jicsang városában. Április 4., kedd, 11:20, Gu Ji falu, Guanghszi tartomány. Végre kipihenhetjük magunkat az egész éjszakai vonatozás után. Reggel még a vasútállomástól egy órás buszozással értünk el ide, ebbe a néhány száz faházból álló falucskába. A fekete és sötétkék nemzeti viseletbe öltözött dong nép lakik itt és az egész környéken. Szállásunk egy nagyon szépen díszített fedett fahídra néz. Ezen a vidéken az ilyen fajta hidat eső- és szél-hídnak nevezik, talán utalva az uralkodó idõjárásra. Védelem mellett a hidak szentélyként és piacként is szolgálnak. Ami minket illet, kiültünk faház-szállásunk teraszára, egy jó kiadósat lakmároztunk rizsbõl és pirított zöldségbõl, majd szépen elszundítottunk. Kora délután tettünk negyedmagunkkal egy sétát a környező dombokra és a faluba (még a Jangce-túrán találkoztunk egy floridai és egy bajor sráccal). Ekkoriban ünnepelték Kínában az õsök fesztiválját, amely funkcióját tekintve nálunk a halottak napjának felel meg. A család kimegy a domboldalban, vagy akár a rizsültetvény kellõs közepén eltemetett õs sírjához, majd soktucatnyi petárdát ropogtatva próbálják "felébreszteni" hogy a kõhöz készített adományokat - javarészt gyümölcsöt - elfogyassza. Külső látogató ebbõl leginkább annyit észlel, hogy fülsiketítő ropogást hall a legkülönbözõbb irányokból.Másnap továbbállunk - pontosabban fekszünk. Igaz, hogy csak két órányi utat teszünk meg, de csak alvós busz jár ezen a szakaszon. Longseng önmagában nem valami jelentõs hely, de innen nem messze lehet megcsodálni az öt-hatszáz méter szintkülönbséget felölelő rizsteraszokat. A szállodás néni marasztalt két éjszakára, hogy a pénteki, évente egyszer megrendezett nemzetiségi fesztivált is nézzük meg. Na jó. Mindenesetre csütörtökön fölszállt négyes csapatunk egy buszra. Az első 10 km-t sikerült egy óra alatt megtennünk: az utat szó szerint akkor építették. Ez persze azt is jelentette, hogy a munkagépek magán az úton álltak, negyedórákra fenntartva a forgalmat. Egyes pontokon frissen dömperezett kavicshalmon kellett átegyensúlyoznia a busznak - jobb ilyenkor nem kinézni az ablakon.A rizsteraszok csodálatosak. Nem lehet nagyon más szót találni. Minden egyes négyzetcentimétert kihasználnak, s az egész környék teraszozása már négyszáz éve befejezõdött. Felülrõl nézve olyan az egész, mintha a térkép méterenként húzott szintvonalait valósították volna meg élõben. Az összesen négy órás séta keresztülvezet két-három kisebb falun, s egy-két iskolán is. Az elõször még igen félénk kislányok tíz perc barátkozás után már sorra fognak velünk kezet...Péntek reggel, a nemzetiségi vásár délelõttje. Körbenéztünk a városban, de az egyetlen kisebbség csak mi négyen voltunk jellegzetes bakancsos-széldzsekis viseletünkkel. Meg is nézett minket mindenki rendesen. Mi viszont csalódottan állapítottuk meg, hogy legfeljebb csak este lesz majd valami, elõre koreografált nemzetiségi táncokkal. Mi inkább fogtuk magunkat és odébbálltunk... Április 10., hétfő, 15:30, Jangsuo, főutca. Ez az egyik legismertebb kínai tájkép. Mielõtt még az ember egyáltalán Kínába tenné a lábát, szinte biztos, hogy a Nagy Fal és a Terrakotta Hadsereg mellett a Guilin-Jangsuo környék karsztvidékérõl is látott tucatnyi képet. Rizsföldek között égnek meredő dombok-hegyek, a görögországi Meteorákra emlékeztető táj, csak éppen kolostorok nélkül és sokkal nagyobb kiterjedéssel. A hegyek között Tisza-szélességű folyó tekereg, minden szempontból idillikus vidék ez. A kínaiak számára a "táj" kifejezés éppen ezt jelenti: a hegy és a víz jele egymás mellé írva.A hátizsákos utazó számára esetleg nem rejteget ilyen mélyen gyökerező szépséget a környék, de a látvány magáért beszél. Legalábbis beszélne, ha lehetne látni a látványt. Az itt töltött öt nap alatt nagyon szerencsétlen idõjárást fogtunk ki, majdnem végig esett, a ködtõl a kétszáz méter magas hegyek tetejét sokszor nem lehetett látni. Az egyik félig esõs napon azért nekivágott csapatunk egy egynapos túrának. Busszal elbumliztunk egy közeli faluba, ahol éppen piacot tartottak. Itt kisebbségek nem voltak, csak maga a portéka volt a látványosság. Ekkortájt volt az õsök fesztiválja, rengeteg petárdát árultak, no meg békát és rákot, babot és cukornádat, és szezámmagos rizsesfánkot. Innen béreltünk kilencen egy kishajót, és a folyó legszebb szakaszán tettünk egy háromórás utat. Sajnos a hegyeket csak sejteni lehetett a szitáló eső és köd miatt, így legalább elmondhatjuk, hogy sejtelmes látványban volt részünk...Az utolsó teljes nap nem esett az eső, ki is használtuk ezt és gyorsan bicajt béreltünk. Leginkább toronyiránt haladtunk, vagyis kinéztünk magunknak egy hegyet, elindultunk arra, aztán irány a következő hegy... A kínai kerékpárok kétes minõsége minket sem kímélt. Általában azt lehet látni, hogy egy pedál repül itt, egy kormány elenged ott. Társaságunk egyik tagjának most éppen defektes lett a belsõje, mint kiderült, azon a biciklin már ötödszörre...Jangsuo volt utolsó állomásunk Kínában, innen a közeli Guilinen keresztül igyekeztünk tovább a vietnámi határ felé Az éjszakai buszt legalább két órán át pakolták meg különböző árucikkekkel, kész csoda, hogy nem roskadt össze a teteje. Másnap délben búcsút intettünk - ideiglenesen - a Középső Birodalomnak, legközelebb majd július második felében lépünk be megint.Bán Csaba és Békeffy ZitaLEGkülönlegesebb étel: Guanghszi tartományban kedvelt különlegesség a kígyó; esküvõkön szokták fogyasztani. Egy kilencfõs társaság jött össze, gondoltuk, együttesen kipróbáljuk, milyen is a kígyó - tányérban. Elõször mindenki lefényképezkedett a tekergő hüllõvel, majd a fogadós egyetlen nyisszantással levágta a fejét. A vérét kicsorgatta egy pohár pálinkába, ezt szépen körbeadtuk egymás között. Húsz perc múlva ott rotyogott az asztalon a pörköltszerű étel, finoman fűszerezve. Pár falat jutott csak mindenkinek, de azt büszkén ízlelgettük. Másnap este kecskét tálalt fel ugyanez a fogadós - kissé kevesebb sikerrel.Tudni kell, hogy Kínában nem olyan az étel, mint azt megismertük az európai kínai éttermekben. Sokkal egyszerűbb, de attól még nagyon ínycsiklandó tud lenni. Kínaiul nem kell tudni: elég pár dologra rábökni a konyhában, és öt percen belül megkapjuk a hirtelen sült zöldségeket-húsokat. Apropó hús: nemcsak a csirke, a malac vagy a marha ehető. Láttunk piacon kutyahúst, étteremben patkányt (!), boltban szárított hangyát.Adott helyeken a legfinomabb egy döner kebab vagy egy valódi pizza, valamint az örökös favorit, a banános palacsinta...
Arany és nyomor: Burma, a kétnevű ország
Január 16., vasárnap, 8:36, Yangon, Shwedagon Paya. Fájóan váltunk meg a külföldiek számára kötelező 5 dollártól, hogy sétálhassunk egyet ebben a másfélezer éves pagodakomplexumban. Igazából csak jó négyszáz éve kezdték bearanyozni, de azóta viszont folyamatosan, évről-évre. Képzeljünk el egy száz-valahány méteres harang-alakú tornyot, egy hegyes karácsonyfacsúccsal a tetején, tetőtől-talpig jó vastagon bearanyozva. (Kicsit pechünk volt, mivel félig állvány alatt állt az egész konstrukció) Az egész körül pedig több tucatnyi kisebb építmény, tele különböző rendű és rangú Buddha szobrokkal.A 11 éve hivatalosan Myanmarnak titulált Burmába érkező látogató az első nap nagyon hamis képet kap az országról. A fővárosban széles sugárutak, suhanó Toyoták, helyrepofozott épületek, itt-ott még a mobil is megcsörren (még az asztalra kirakós fázisnál tartanak). A korábban Rangoonként ismert főváros kellős közepén gazdagon aranyozott pagodák... Mégis, nem mind arany, ami fénylik.Majd' negyven éve katonai junta tartja kezében a hatalmat, '89-ig még szocialista címkével. Ebből az utazó semmit nem vesz elsőre észre, igaz, néhány hét után már érzi, hogy nem stimmel valami. Január 18., kedd, 16:21, Mandalay, a domb alatti pagodák. A jelek szerint Burmában szinte mindenhol pagodák és kolostorok emelkednek. A legtöbb eléggé egy kaptafára készült, de van néhány egyedülálló példány. Az itteni kínálatból hármat néztünk meg. Az egyik "a világ legnagyobb könyveként" reklámozza magát: 729 kőtáblára van felvésve a legszentebb buddhista irat, a Tripitaka; a biztonság kedvéért mindegyik fölé emeltek egy-egy pagodát. Igazából a mellette lévő "Aranypalota" tetszett nekünk igazán, amely egy csodálatos faépítmény, de korábban még be volt aranyozva.Mandalay az ország második legnagyobb városa, 1885-ig fővárosként is szolgált, mikor is a britek egész Burmát beolvasztották indiai birtokaik közé. Az egymilliós városban aranyozott pagodából többet látni, mint villanyoszlopból: közvilágítás lényegében nem létezik. Az utcákon biciklishadak tekernek, kiszolgált japán buszok járnak, de egyre inkább új csodamasinák is száguldoznak. A kezdetleges viszonyok ellenére egyre több külföldi érkezik; így tudtunk összefutni Jánossal és Zolival is. Jólesett viszonylag friss hazai híreket hallani, utána finom csapolt "Myanmar" sört inni. Január 19., szerda, 16:10, Amarapura. Biciklivel teker az ember a városka utcáin, Mandalaytól egy óra távolságra. Egy kétszáz éves hidat keres, de a nagy zakatolásra kénytelen megállni. Nem vonat zakatol, az látszik: az állomáson áll benn már jó ideje, ráadásul olyan apró kocsikból áll a szerelvény, hogy hozzá képest az úttörővasút (tudom, gyermek) Hikari-expressz. Akkor hát mi zakatol szinte minden házból, megállás nélkül?Bekukkantunk az egyik épületbe. Mintha Angliában lennénk, 1830 körül: tucatnyi õsrégi szövőszék lökdösi ide-oda az orsót, mögöttük dobhártyájukat fokozatosan elveszítő emberkék vigyázzák a folyamatot. Ezen a helyen legalább beköszöntött már az ipari forradalom, az ország más részein még nem tartanak itt.No de mi a helyzet a híddal? Megtaláltuk azt is, igaz, víz nem sok volt alatta. Jó egy kilométer hosszan ível át egy időszakos tavon ez a kizárólag tikfából összetákolt szerkezet. Valamivel régebbi, mint az imént látott szövőszékek, ami fa-kategóriában elég jó teljesítmény.Naplementekor zajlik az élet a hídon és a híd alatt. Bordó ruhás szerzetesek és fejükön kosarat hordó asszonyok térnek haza, a sekély tóban rákokat fognak a túloldali falusiak. Január 21., péntek, 17:26, Pyin U Lwin, Candacraig. Siessünk, mindjárt lemegy a nap, mi meg itt vagyunk a nagy semmi közepén, ráadásul fogalmunk sincs, merre van ez a híres szálloda. Az egymásnak ellentmondó útmutatásokból azért sikerült kihámozni a valós irányt, és megtalálni az egykori brit tisztek nyári lakját. Vöröstéglás épületet vár az utas, ahogy illik, de a pár évvel ezelőtti felújítás során kicsit vesztett ez a koloniális intézmény a karakteréből. A téglák inkább rózsaszínűek, belülről is jobban emlékeztet egy füredi vállalati üdülőre.A hatvan éves brit jelenlét mindenesetre tapinható a város épületein. Hatalmas zöld parkok közepén elegáns villák húzódnak meg, a főutcán pedig helyes kis óratorony játsza el minden egészkor a Big Ben dallamát. Az idő múlását egyébként nehezen lehetne észrevenni: autók helyett pónilovas konfliskocsik bonyolítják a helyi forgalmat.A környéken egész napos kirándulást lehet tenni piknikelő burmaiakkal. 150 kyatért (120 Ft) egy kis teherautó platóján elvisznek egy Buddha-szobrokkal teli barlanghoz, egy pagodához és egy giccsesen kialakított vízeséshez. A további pagodákról lemondunk, inkább gyalog megyünk vissza a városba néhány falun keresztül. Kézzel vetnek, faekével szántanak, a nagyobb nyomaték kedvéért ráállnak az ekére: úgy tűnik, az utóbbi nyolcszáz év mezőgazdasági fejlődése idáig még nem ért el. Január 24., hétő 9:00, Hsipaw, Mr. Charles. Hsipawban, ebben a san kisvárosban mindenki Mr. Charlesnál lakik. A szálló egy rozoga faépület, de Charles úr minden reggel ingyenes háromórás sétákat vezet a környék falvaiba. A pár nappal ezelőtt látott szegénység köszönt vissza itt is. Az összes ház bambuszháncsból épült, s egyetlen hatalmas helyiségből áll. Csak találgatni merünk: ezeket minden egyes monszun után újjá kell építeni?Az egyik házban egy asszony a városi szivargyár bedolgozója. Kézzel csavarja be a levélbe a dohányt, egy ollóval méretre vágja, mindezt a műveletet naponta félezerszer ismétli. Az egész napi munkáért kap 75 kyatot (60 Ft). A burmaiak által annyira kedvelt szivar ára a boltban 3 kyat. Az "egyszerű" emberek mindenhol szinte semmiért dolgoznak, s tavaly először a katonai kormányzat bevezette a kötelező beszolgáltatást. Pár évtizeddel ezelőtt pedig az ország még a világ első számú rizsexportőre volt.Az éhes és megfáradt utazót persze ennél földhözragadtabb dolgok (is) érdeklik, pl. az, hogy Hsipawban lehet kapni az egész régió legízletesebb banános palacsintáját. A hajnali piac önmagában is külön látványosság, számos színes ruhába öltözött törzsi asszony jön be a városba kelt, padlizsánt, karalábét árulni. S talán épp ez a városka győzött meg arról, hogy hosszabb ideig maradjunk Burmában, mint az eredetileg tervezett két hét.Hsipaw a legnagyobb burmai kisebbség, a sanok földjén fekszik. Magukat nem is tartják a többségi állam részének: úgy beszélnek Burmáról, mint egy idegen országról. Ők maguk a formailag autonóm san állam részei. Január 28., péntek, 13:52, Bagan, folyómeder. Ilyen ügyesek is csak mi lehetünk, hogy a legforróbb napsütésben vágjunk neki a 800-900 éves templomok felkeresésének, pláne úttalan utakon. A térkép biciklivel járható utat jelzett, ezzel szemben öt centi mély porréteg van már száz méter után. Egy kilométer (50 perc) után már nincs értelme visszafordulni, ekkor jön az évezred ötlete: rövidítsünk a kiszáradt folyómedren keresztül. Két óran át szenvedtünk, de megérte: egy kis pagoda (pontosabban pahto) belsejében csodás falfestményeket találtunk, az elemlámpának hála.A Rejtő Jenő által is megemlített Ayeyarwaddy folyó partján volt Burma fővárosa, Bagan, nagyjából a mi Árpád-házi királyaink idejében. A palotákat, kolostorokat és a lakóépületeket fából építették, de a rituális építmények szerencsére kőből és téglából készültek. Kublaj kánék errefelé is jártak, negyedszázada pedig földrengés pusztított, de a mostani látvány mégis lenyűgöz, lehengerel. Egy húsz négyzetkilométeres területen szó szerint ezernyi pagoda, sztúpa és buddhista templom ágaskodik a pálmafák és rizsföldek között. A legszentebb helyek csúcsai be vannak aranyozva, máshol "csak" a belül felsorakoztatott Buddha-szobrok aranyosak. A téglából kialakított szerkezetek vagy a homokkőből faragott megoldások elgondolkoztatnak: 900 éve milyen magas technikai fejlettségű volt ez a környék, manapság pedig a templomok között lerobbant ökrösszekerek viszik haza a falusiakat, akik középkori körülmények között laknak. Január 30., vasárnap, 7:30, Kalaw, Sam irodája. Újabb falunéző túrára készülünk, ezennel a San Állam déli részében. A környéken egymástól teljesen eltérő "törzsek" élnek: palaung, danu, pa-o és san falvak bújnak meg a völgyekben. Kalauzunk - Sam - hatvanas férfi, az összes környékbeli nyelvet beszéli, ezen felül persze még angolul és burmaiul is tud.Burmára messze nem jellemző az a tömeges idegenforgalom, mint a szomszédos Thaiföldre, de már itt is sok turistacsoportot látni. Szerencsére vannak még olyan vidékek - és Kalaw ezek közé tartozik -, ahol egyelőre nagyon kevesen állnak meg néhány napra. Szóval, az ötfős kis csapat elindult a hegyekbe. Először a már megszokott falusi életkép fogad. Ezen a napon a leginkább magával ragadó élményt egy palaung falucska kolostorának meglátogatása jelentette.Sam átadta csapatunk kis ajándékát a "rendfőnöknek": többperces monológ a felajánló és a fogadó oldalon egyaránt. Ekkor érkezett meg a falu bölcse: beszámolt délelőtti meditálásának eredményéről. Kicsit később, az egyik család házában újra találkoztunk a "bölccsel". Kiderült, hogy a faluban csak ő tud írni-olvasni. Ennek illusztrálására fel is olvasott egy részletet egy saját maga által írt leporellós szövegből. Gondoltuk, biztosan a falu krónikája vagy valamilyen vallásos irat. Csalatkoznunk kellett: egy elefántról szólt a sztori. Február 2., szerda, 8:25, Kaungthain, Inle-tó. Ebben a kis tóparti faluban éppen ma van piac. Nem azért, mert minden szerdán van itt piac, hanem azért, mert az ötnapos (!) piaci körforgásban éppen ma került rá sor. Ez az ötnapos beosztás kizárólag ezen a nyolcvan kilométeres körzeten belül él, az eredetét többszöri kérdezősködés után sem sikerült kideríteni. A piacon fekete ruhás pa-o asszonyok kínálták portékáikat, répát, retket, mogyorót.Sietni kellett vissza a hosszúkás motorcsónakhoz, sok minden érdekesség várt még ránk az egész napos tavi kirándulás során. A 20 km hosszú tó partjain - s olykor a tóra épített zátonyokon - egymást érik a kis falvak. Mindegyik egyfajta mesterségre szakosodott: az egyikben hajót ácsolnak, a másikban szőnek, máshol késeket kovácsolnak. Vannak kertész falvak és ezüstműves falvak, bár ez utóbbiban vélhetőleg a csoportos turistáknak készítenek csecsebecséket. Mivel tavon vagyunk, a legtermészetesebb megélhetés a halászat. Keskeny kis csónakokon hatalmas varsákat visznek és egészen egyedülálló módon eveznek. Gyakran naponta kétszer megtenni a 20 km-es távot, a kéz hamar elfáradna. Na de ott van ember lába is, kihasználatlanul. Ezért találták fel a lábbal való evezést: a csónak végébe állva az egyik lábukkal átkulcsolják a hosszúkás evezőt, aztán uccu. Február 5., szombat, 7:18, Bago, szállodai szoba. - Te nyitottad ki az ajtót? - Te raktad odébb a kukát az ajtó elől? - Én ugyan nem. Azonnal ellenőrizni a párna alá betett hasöveket: te jó ég, 700 dolcsi hiányzik! Zuhanyzóból ki, turbósebességgel öltözködés, rohanás ki a recepcióhoz. Kétségbeesett ordításunkra az egész személyzet hirtelen elfelejtett angolul. Egyértelmű volt a helyzet, csakis valamelyik alkalmazott jöhetett be a szobánkba egy másodkulccsal. Egyikünk elrohant a rendőrségre, ki is jöttek, bár néhány fotó elkészítésén kívül mást nem nagyon csináltak. Hamarosan már a szállodásokkal együtt trécseltek, teáztak, mi meg csak főttünk a levünkben és folyamatosan követeltük a pénzünket. 11 körül újabb telefon, ezennel a szállodai engedélyeket kiadó idegenforgalmi hatósághoz.Talán ez volt a fordulópont, talán más, mindenesetre a tulaj "felajánlott" 300 dollárt úgymond kompenzációként. Mi ezt a lopás elismeréseként értelmeztük, és még hevesebben követeltük pénzünket. Újabb másfél óra múlva látunk egy jó vastag köteg zöldhasút, tetején egy egydollárossal. Közben elkezdtek nyugtatgatni, hogy valószínűleg adnak 700 dollárt, ha nekünk annyira kell. Végül is megkaptuk a pénzt, noha apróra felváltva. Jegyzőkönyv persze nem volt, de dollároknak jobban örültünk, mint egy semmitmondó papírnak.Kár, hogy ez az incidens burmai utazgatásunk végefelé történt, nagyon keserű szájízt hagyva maga után. A pénzt ugyan visszaszereztük, hatórás üvöltés árán, de emiatt le kellett mondanunk egy folyami hajókázásról. Még kész szerencse, hogy a hatalmas pagodáiról (mi másról?) híres Bago várost még előző nap bejártuk. Február 6., vasárnap, 11:10, Kyaiktiyo, aranyszikla. Világjáró kis csapatunk rendíthetetlen. Egy nappal és 100 km-rel Bago után megint a csúcsra törtünk. Burmában, úgy tűnik, minden jelentősebb - és kevésbé jelentős - hegy tetejére emeltek egy pagodát. Így történt ebben az esetben is, azzal megspékelve, hogy a pagoda a hegy csúcsán lévő jókora kősziklára épült. Ez persze még nem lenne elég az áhítathoz. A hagyomány szerint ugyanis az ide-oda ingó sziklát Buddha egy megfelelően elhelyezett hajszála tartja egyensúlyban. A teljes hatás kedvéért az egész kompozíciót - tehát a sziklát és a fölé emelt pagodát - bearanyozták.Kyaiktiyo csak nemrég nyílt meg a külföldi látogatók előtt; korábban engedélyhez kötötték a vizitet. Engedély ma már nem kell, viszont a hatdolláros "zónadíjat" könyörtelenül bevasalják rajtunk. Ezen kívül kellett még fél dollárt fizetni,hogy felvigyenek a hegy kétharmadáig: egy teherautó platóján kaptunk helyet, burmai zarándokok között. Ha úgy vesszük, nem volt olyan drága az a 150 kyat, hiszen ezért kaptunk egy hullámvasútra, szellemvasútra és egyéb vasútra szóló jegyet is, olyan volt ez a 45 perces menet.Folyami hajózás a Thalween folyón kútba esett, ezért innen az Aranysziklától visszabuszoztunk Yangonba. Az ország megdöbbentően szegény, de hihetetlen barátságot sugároz. A főváros alapján pedig még azt is gondolhatnánk, hogy egy normális országban jártunk.Bán Csaba és Békeffy ZitaLEGkalózabb: a friss James Bond film. Jóval az európai bemutatók előtt már látható volt a film. Multiplex-jellegű terem, dugig megtöltve, csak kár, hogy az ágyjelenetet kicenzúrázták. A végén egy perc alatt kiürült a nézőtér.LEGkandúrosabb: ugráló macskák egy kolostorban. Az Inle-tó közepén kolostor, néhány szerzetessel. Unalmukban, vagy a turisták csalogatására megtanítottak egy tucatnyi macskát egy gyűrűn átugrani. Mindegyiknek neve is van, a fekete-fehér pl. Michael Jackson névre hallgat.LEGkétségbeejtőbb: az állatok kiírtása. Sehol nem látni állatot, még egy pockot sem. Állítólag a generálisok vadászták ki őket, láttunk konkrétabb bizonyítékot is. Majomkoponyák, kígyóbőrök, párducprémek vannak terítéken a szent hegyre zarándokolóknak.LEGkezdetlegesebb: bármiféle ipar. Ide még nem érkezett meg az ipari forradalom. Bambuszból készült fújtató szítja a parazsat, egy ember tartja a tőr nyelét, hárman ütik az izzó élét. Napi két-három darab készül el. Ez nem egy skanzen, ez a valóság.LEGkiabálóbb: propaganda, feliratok. Hajnali fél négy. Pár száz méterről tizes hangerővel szólal meg, s egy órán át tart a skandált szöveg. Az utcán hatalmas plakátok emlékeztetnek a "Nép akaratára".LEGkibírhatatlanabb: kilencórás buszozás fokhagymazsákok tetején. Hajnali hat, felszállás. Legalabb nyolcvan jókora zsákkal együtt kell utaznunk. Nyolckor egy hindu násznép is fölszállt még, s onnantól nyávogós zenét kell hallgatnunk végig. A fokhagymák között.LEGkockázatosabb: óriás kockajáték san piacokon. Nagy fűzfa alatt bújik meg a hangos közönség. Három db. negyvencentis dobókockát pörget egy ember, harmincan fogadnak; nyúl lesz-e, hal, vagy teknősbéka? A méteres dobozt egyetlen rándítással el lehet tüntetni, ha jön a rendőrség.LEGkomikusabb: a férfiak longyiviselete. Mintha strandtörülköző lenne a derekukra csavarva, vagy leengedett skótszoknya. Akár tetszik, akár nem, ez a kormány által előírt nemzeti viselet. S mindenkin, még a nyomozótiszten (?) is ez van.LEGkettétöröttebb: Pagoda-kezdemény, Mingun. A világ legnagyobb pagodájának indult, de egy 50 méter magas első szint után kiürült a kincstár, majd meghalt az uralkodó végül egy földrengés teljesen kettérepesztette a struktúrát.LEGkultikusabb: nat-imádat. Buddhizmus ide vagy oda, a szellemek ősi tisztelete tovább él. Jó és gonosz földszellemeknek rengeteg helyen állítottak szentélyt. Általában jóképű férfiakként vannak ábrázolva és elég sok adományt is kapnak.