Szubjektív India
2000. október 03.

Egy hónapos utunkat megkezdve, az indiai fővárosba eleve 10 órás késéssel érkeztünk, de nem ez bizonyult a legnagyobb problémának. Meleg volt. De nem úgy, mint itthon. Nagyon meleg. Ez így is maradt és mi elkezdtünk szenvedni. A szállodában a ventillátor jótékony szellője időnként enyhítette kínjainkat, de csak időlegesen. Meg kellett szokni.

Szóval ülsz a kis utcában, a teázóban, izzadsz, mert nincs más választásod és nézelődsz. És egyszer csak feltűnik a szűk kis bazársoron egy elefánt. Ez normális. Ott. Delhiben, a fejlett fővárosban ugyanis a létező közlekedési eszközök teljes tárháza felvonul a szemed előtt. Rengeteg motor (ez a legolcsóbb), amin általában minimum a teljes család utazik anyuval és a gyerekekkel együtt, régi brit stílusú Ambassador autók, amik gyönyörűek, de eltűnőben vannak, hipermodern dzsipek légkondicionálóval (ez fontos, mint tapasztaltuk), biciklis riksák sokan, különös háromkerekű szerkentyűk autóriksa néven, biciklik persze, minden mennyiségben és színben, de váltó nélkül, taligák, mozgó árusok, ökrös szekerek, teherautók veszettül feldíszítve, pónis kiskocsik és persze: az elefánt. Ehhez a tökéletes zűrzavarhoz hozzá kell képzelni a hőséget, a hangzavart és az illat- (néha szag-)orgiát. És persze a teheneket. Azok mindenhol. Bambák, békések és előszeretettel fogyasztanak nejlonzacskókat. Ja igen, és az emberek. Delhiben csak kicsit vannak többen, mint Magyarországon. És mindenki egyfolytában mozog. Egy hét káosz-szemlélés után ezért elindultunk kalandozni Delhin túl. Agra és a Taj Mahal megszemlélése után pedig megtapasztaltuk az indiai út legfőbb jellegzetességét. A diarét. Elkerülhetetlen és váratlan. A nemzeti parkban ugyan volt tigris is, legalábbis egyikünk hallotta a morgást a bokorból, de fotósunk szerint ez csak az Ő meggyötört gyomrának mordulása volt.

Egy hét múlva indultunk most már észak felé, menekülve a monszun elöl. A cél Shimla volt, az indiai Himalája tájékán, ahol a gyarmati időkben a britek is szerettek nyaralni, mivel szép és kedélyesebb, azaz enyhébb klímájú terület. Shimlában megmásztuk a hegyet egészen a majomtemplomig, ahol botokat lehet bérbe venni majomijesztés céljából és mellé majomeledelt árulnak majomcsalogatóként. Kinek mi kell.

Az útikönyvből kiválasztottunk egy újabb csekély tíz órás utat, immáron busszal, de nem bántuk meg. Mire elértünk Manikaranba, már fel sem tűnt, hogy elfogyott az út, mert átmosta a vízesés és a teherautó mégis jön szembe a nem létező úton. És elfér. Ott ez is normális. Manikaran falu nagyságú zarándokhely egy gyönyörű, hegyekkel körülölelt folyóvölgyben és hasismámorban botorkáló szent emberekkel, azaz sadhukkal továbbá kilencven fokos természetes forrásokkal. Mi is megfürödtünk a forrásban, de erről nincsen fotó, mivel ruha nélkül történt.

Gyanútlanul kószálva a városkában különös új ismerősre leltünk. Egy középkorú joga-tanárnőre Berlinből, akiről lassan kiderült, hogy temesvári születésű és azon kívül, hogy ért magyarul, Kőrösi Csoma Sándor leszármazottjaként a híres utazó után kutat évek óta. Vele buszoztunk és sétáltunk fel egy csodálatos falucskába, ahol megfigyelhettük többek között a helyi oktatási rendszer működését. A gyerekek még mindig palatáblát használnak, míg Indiában szinte bárhol, még vidéken is tudsz e-mailt küldeni. A városban pedig egyenesen hemzsegnek a 24 órás Internetkávézók. Kontraszt. Az itt jellemző.

Másnap fájó szívvel vettünk búcsút a Himalájától és húsz órás, lerobbanással és újabb stoppolással tarkított buszút után megérkeztünk Delhibe, hogy még pár napig élvezzük a főváros nyüzsgését.

Hazafelé a repülőn éjjel egy indiai szerelmesfilmet vetítettek, és míg mindenki aludt én őszintén megkönnyeztem az alacsony kasztból származó fiú és a gazdag lány reménytelen szerelmét. Egyébként az interneten chattelve ismerkednek meg a filmben. Számomra ez nagyon India.

A beszámoló teljes szövege elolvasható a www.bahia.hu című weblapon.

Szöveg: Szász Zsuzsanna
Fotó: Kápolnai Gábor