Öko-sarok - Magazin - NagyUtazás.hu Utazási Portál

A rovat további hírei

Féltekénk legkisebb négylábúja
A képen látható, valóságos méretének három és félszeresére nagyított parányi békát Kubában fedezte fel egykubai-egyesült államokbeli kutatóexpedíció. Méretei alapján a kis kétéltű elnyerte "az északi félteke legkisebb négylábúja" kitüntető címet. (Jóllehet a "négylábú" szigorúan véve nem rendszertani kategória, ide értendő minden gerinces állat, a halak és a madarak kivételével.) A valóságban 1 centiméternél is kisebb apró békafajnak, amely a kutatóktól az Eleutherodactylus latin elnevezést kapta, a déli féltekén is csupán egyetlen vetélytársa van, mégpedig egy Brazíliában élő távoli rokon.A kutatók szerint e békafajok minden bizonnyal elérték a miniatürizálásnak azt a határát, amelyet már aligha lehet túlszárnyalni (vagy inkább alulmúlni?). Egyébként a faj szaporodási szokásai is eltérnek a többiétől: a nőstény egy helyre egyszerre csupán egyetlen petét rak, s azt sem a vízbe, hanem a vízpartra.A petéből azonnal egy apró kis béka kel ki, azaz az embrió még a petén belül keresztülmegy a más békafajok vízi fejlődésénél megszokott ebihalszakaszon. Ez, csakúgy, mint a peték "szétszórása", minden bizonnyal segítette a fajt a fennmaradásban.Egyébként más "leg"ekkel is dicsekedhet Kuba szigete: itt él az eddig ismert legapróbb madár (egy kolibriféle), a legnagyobb rovarevő és a legkisebb gyík, egy Sphaerodactylus nevű gekkó, amelynek kifejlett példánya az orra hegyétől a farka végéig alig 2,5 centiméternyi.(Science News)Forrás: É.T.

Gyógyítható és megelőzhető
Daganatellenes növényekA buja esőerdők seregnyi növényfaja van a leginkább rákényszerítve arra, hogy versenyezzen az életéért, a fényért és a tápanyagért, s megóvja magát a rovarkártevőktől és az egyéb növényevő állatoktól. Ebben a különféle mérgező anyagaik vannak segítségükre. Közöttük azonban olyanok is akadnak, amelyeknek hasznát veszik a rosszindulatú daganatok elleni küzdelemben.A rákellenes vegyületeket tartalmazó növények közül a madagaszkári meténg (Catharanthus roseus) az egyik legnevezetesebb, amelynek a gyökereiből és leveleiből ez idáig több százféle hatóanyagot vontak ki a kutatók. E növényt eredendően a cukorbaj kezelésére ajánlotta a madagaszkári hagyományos gyógyászat, ám e hatását nem igazolták az orvosi vizsgálatok.Az egyik amerikai gyógyszergyár és a Nyugat-ontariói Egyetem munkatársai az ötvenes években kezdték a madagaszkári meténg alkaloidjait tüzetesebben tanulmányozni. Elsőként 1958-ban a vinblasztint vonták ki leveleiből, amely bizonyos rosszindulatú daganatok- egyebek között a Hodgkin-kór*, a kötőszöveti daganat (szarkóma), az idegrendszer főleg éretlen sejtek (neuroblasztok) alkotta neuroblasztómája, az emlő- és a tüdőrák, valamint a heveny és az idült fehérvérűség (leukémia)- sejtjei ellen hatásosnak bizonyult.Nem sokkal később a vinkrisztin nevű hatóanyag is előkerült e növényből, amely a sejtosztódás gátlásával gátat szab a heveny és a nyiroksejtes fehérvérűségnek. Míg 1960-ban öt leukémiás gyermek közül négy meghalt, addig manapság a vinkrisztin jóvoltából 90 százalékuknak az állapotában érdemi javulás következik be. Ez forradalmasította a fehérvérűség kezelését, ezért a vinblasztint és a vinkrisztint szolgáltató madagaszkári meténget Indiában, Izraelben, az Egyesült Államokban és Madagaszkáron termesztik is. Már csak azért is, mert 100 gramm rákellenes hatóanyag előállításához 53 tonna levelet kell feldolgozni! Igaz, emiatt nagyon értékes is ez a gyógyszeralapanyag, hiszen kilogrammja nemrég még 220 000 dollárba került, s évente 100 millió dollár bevétel származott belőle.A trópusi esőerdők még legalább kétezerféle növényéről feltételezik a kutatók, hogy daganatellenes hatóanyagot rejt. Ez idáig azonban csak tíznél alig több növényről bizonyosodott be, hogy az alkaloidja valóban pusztítja a rákot. Ilyen például az ipéfa (Tabebuia serratifolia), a krotonfa (Croton tiglium), az angol H. E. Bates híres regénycímét is adó jakarandafa (Jacaranda caucana) és némely purgódiófa (Jatropha-faj). Mindez arra mutat, hogy még jókora lehetőség áll a növényi eredetű rákgyógyszerekre vadászó kutatók előtt.Forrás: É.T.

Az Ördögtorony
Amerika nemzeti kincse, az Ördögtorony Wyoming északkeleti részén található, a csodálatosan szép Crook Country területén. A tornyot és a hozzá tartozó mintegy 550 hektárnyi területet Teddy Roosevelt elnök 1906-ban avatta az Egyesült Államok első nemzeti emlékművévé.A tudósok véleménye szerint az Ördögtorony egy ősi vulkán magja, amely hosszú évmilliókon keresztül volt kitéve az eróziónak és a Belle Fourche folyó sodrának. Ez a folyó a torony alapja körül kígyózik, 1267 láb mélyen a csúcs alatt. Bár a szó Ördögtorony nem biztos, hogy közismert, a torony alakjára sokan ráismerhetnek a Harmadik Típusú Találkozások című mozifilmből, ahol a torony a félelmetes anyahajó leszállóhelyeként szerepelt.Azonban fennmaradt más történet is a torony keletkezéséről. Egy ősi Kiowa indián legenda szerint a torony akkor keletkezett, amikor egy felbőszült medve üldözni kezdett hét kislányt. A történet szerint a kislányok menekülőben felugrottak egy alacsony sziklára, mely nőni kezdett, és olyan magas lett, hogy a vadállat már nem érhette el őket. A torony oldalán a medve karmainak nyomai láthatók; nem adta fel egykönnyen. Végül a medve kimerültségében elpusztult, a kislányok pedig még ma is velünk vannak a Fiastyúk hét csillagaként.Az Ördögtorony hegymászók, természetjárók és családok kedvelt célpontja, évente kb. 450.000 embert dönt úgy, hogy ellátogat ide. Felnőttek és gyerekek egyaránt élvezik a szabadon élő őzek, antilopok és prérikutyák látványát, megcsodálhatják őket természetes környezetükben.Hosszú sétautak vezetnek változatos és lélegzetelállító látványt nyújtó tájon keresztül, megcsodálhatjuk a tornyot és az azt körülvevő gazdag élővilágot, minden szemszögből. A legendában emlegetett vad medvétől azonban többé nem kell tartania senkinek...

A sarkvidék hajói
Szánhúzó kutyákSenki nem tudja, hogyan kerültek az eszkimók az északi sarkvidékre, de azt sem, hogy honnan jöttek. Egy dolog azonban biztos:a sarkvidék hajóit, szánhúzó kutyáikat mindenképpen magukkal kellett vinniük. Nélkülük nem maradhattak volna életben.Télen húzták gazdájuk szánját, nyáron nehéz terheket cipeltek, mint valami teherhordó állatok, és sokat segítettek - és segítenek ma is - a vadászatban. Az elhullott eszkimó kutya pedig még holtában is tovább "szolgálta" gazdáját. Szőréből öltözék készült, teteme különféle temetkezési és áldozati rítusok nélkülözhetetlen "kelléke" volt.A sarkvidék ismeretlen, végtelen tájainak felfedezésében a kutyák érdemei szinte felbecsülhetetlenek. Amikor az amerikai Pearly 1903. április 6-án elérte a pólust, így kiáltott fel: "A kutyák meghódították az Északi-sarkot!" (Pearly a mintegy l000 kilométeres utat 37 nap alatt tette meg kutyáival, melyek mínusz 40-60 fokos hidegben 5 km-es átlagsebességgel napi nyolc órán át testsúlyuk kétszeresének megfelelő teherrel haladtak a zord, nehéz és veszélyes terepen.)A szánhúzó kutyák legismertebb, legelterjedtebb fajtái az alaszkai malamut, a szibériai husky, a szamojéd spicc és az eszkimó kutya, ám az északi sarkkör alatti vidéken, különösen az erdővel borított területeken más fajtákat is kipróbáltak szánhúzó munkára. Edgarton R. Young. az Amerikában jól ismert misszionárius író például bernáthegyiket fogott szánjai elé. William H. Hooper, az angol tengerészet tisztje, aki tíz hónapot töltött Szibériában a tuski eszkimók között, a következőket írta 1853-ban ezekről a kutyákról:"Néhány szerencsés tuskinak magas, erőteljes, keverék kutyája volt. Ezek - valószínűleg az orosz fajtákkal való keveredés miatt - rövid szőrűek voltak, s a pointerre emlékeztettek. Olyan szánhúzó falkát is láttunk, amelynek tagjai a nagy szarvasvadász kutyákra (feltehetően az elkhundokra - a szerk.) hasonlítottak Hihetetlenül gyorsak voltak, a fáradságot nem ismerték. A helybeli kutyák jól tűrték a hideget és az éhezést, amit idegen ebek nem tudtak volna elviselni, nem beszélve arról, hogy a máshonnan származó fajták mancsa nem volt elég erős a szánhúzó munkára."Sokat írtak a sarki kutyáknak arról a képességéről, hogy a legnagyobb hideget is jól tűrik. Bundájuk annyira tökéletes hőszigetelő, hogy szemmel láthatóan kényelmesen alszanak a fogcsikorgató hidegben, a legnagyobb hóviharban is, anélkül, hogy bármilyen fedél lenne a fejük felett. Tájékozódó képességükről, rendkívüli memóriájukról ugyancsak legendákat mesélnek. Azokat az útvonalakat vésik agyukba egyszer s mindenkorra, amelyeket megtettek. De valami rejtélyes beépített iránytűtől vezérelve ismeretlen terepen, koromsötét éjszakában is megtalálják a helyes utat...A sarkvidék, a jégvilág meghódításának izgalmas és hősies eposza persze már régen véget ért, s motorizálódás következtében ma már az eszkimók is többnyire különböző si- vagy lánctalpas járművekkel közlekednek kutyaszán helyett. A szánhúzó kutyák mégsincsenek tétlenségre kárhoztatva. Egy viszonylag egyszerű, de férfias sport kapcsán szerencsecsillaguk újra felragyogott. Napjainkban ugyanis egyre népszerűbbek a szánhúzó versenyek.Forrás: www.kutya.hu

Ökomese
Szürke-vörös mókustragédiaEurázsia kerek és szabálytalan erdeiben élt, éldegélt az őshonos vörös mókus. Volt ugyan ellensége, de vetélytárs híján így is hatalmas területeket népesített be Írországtól Japánig.Jövőre ünnepelhetjük annak az ötvenedik évfordulóját, hogy a kisállatok rajongói csupa szeretetből olyan veszélyt hoztak a fejére, mint a róka, a nyest és a héja együttesen sem, pedig az utóbbi ugyancsak szorgalmasan ritkította.Igen, 1948-ban történt, hogy két pár amerikai szürkemókust eresztettek szabadon egy Torino melletti parkban. Hiába figyelmeztették az olaszokat a bölcs angol jövendőmondók:- Ne tegyétek ezt gyerekek! Alig telik el néhány évtized, és az amerikai mókusok ellepik az erdőiteket és a ligeteiteket. Jaj lesz akkor az európai rokonnak, ha nem vigyáztok rá, írmagja sem marad! - Hisszük, ha látjuk - mondták a lelkes taljánok, és csak legyintettek a dologra.Telt-múlt az idő, a szabad világból jött mókusok pedig annak rendje-módja szerint kiszabadultak a park fogságából. Mivel nagyobbak éserősebbek voltak, hamarosan még az odújából is kitúrták az őshonos vörös mókust a környéken. Minthogy nem is válogatósak, ha táplálékról van szó, több él meg belőlük ugyanakkora területen. Az erdészeknek az addigi egy helyett most már nyolc szorgos rágcsáló kártételével kellett számolniuk az erdő minden egyes hektárján.Az olaszok 1996-ban már a hajukat tépték. - Lehet, hogy a Nutellát is elveszítjük? - kérdezték kétségbeesetten, amikor a terjeszkedő szürkemókusok már csak 15 kilométerre voltak a legnagyobb mogyoróültetvényektől.- A baj sokkal nagyobb ennél - mondták a bölcs angolok. - Már csak 10 kilométert kell megtenniük, hogy bevegyék magukat az Alpok lábánál elterülő erdőkbe. Akkor aztán meg sem állnak Dániáig. - Honnan tudjátok? - kérdezték az olaszok. - A magunk mókusainak bőrén tapasztaltuk - felelték az angolok. - A szigetországnak a legutóbbi mókus-népszámlálás szerint 2,5 millió amerikai mókus mellett már csak 160 ezer európai él, és félő, hogy hamarosan azok is teljesen eltűnnek. Hej, pedig de hosszú sora volt azoknak, akik szerencsét próbáltak a jövevények visszaszorítására! Volt, aki csapdákkal próbálkozott, mások a lőfegyverekben bíztak, vagy a véralvadásgátló szerek bevetésében. Mindhiába.- Az esélyünk más erdőket telepítünk - sóhajtottak fel a reményvesztett angolok. Apró magvú bükköt, berkenyét ültetünk, azon az európai mókus talán erőre kap. Aztán ott a legújabb csodaszer, a sterilitást okozó gyógyszer. Az is segíthet az amerikai mókusok ellen. Ha az sem, akkor már csak a remény marad, és az erős elszánás, hogy nem hagyunk újabb fajokat betelepíteni. Merthogy ez is egyetlen párral kezdődött.Puky MiklósForrás: É.T.

A Föld magányossága
Két kanadai kutató szerint a csillagok körül kialakuló por- és gázkorongok, valamint a belőlük elsőként kiváló nagy tömegű bolygók közti kölcsönhatások döntő szerepet játszanak a bolygórendszerek kialakulásában, s ebből következően a Földhöz hasonló bolygók sokkal ritkábbak lehetnek, mint maguk a bolygórendszerek.Philip Armitage és Brad Hansen azt vizsgálták, hogy a részlegesen kialakult bolygórendszerekben a már kialakult bolygók hogyan serkentik további bolygók keletkezését. "Számításainkból úgy tűnik, hogy alapvetően a csillag körül kialakuló por- és gázkorong kezdeti tömege szabja meg, milyen bolygórendszer jön létre. Ha ez viszonylag csekély, akkor a fejlődés lassú, akár többször tízmillió évig is eltart, és eredménye a mi Naprendszerünkhöz hasonló bolygórendszer- mondta Armitage. - Nagyobb tömeg esetén viszont a folyamatok hevesebben és gyorsabban mennek végbe, és egészen más jellegű bolygórendszert eredményeznek."A kutatók számítógépes szimulációval vizsgálták, hogy egy Jupiter méretű óriásbolygó miként hat kölcsön egy olyan por- és gázkoronggal, amelynek tömege mintegy tízszerese Naprendszerünk előfutárának. Azt találták, hogy a már kialakult óriásbolygó extra gravitációs hatása a porkorongban egyre nagyobb feszültségeket kelt, s végül szétforgácsolja azt; ennek eredményeként újabb bolygók keletkeznek. Ezek az adott tömeg esetében többnyire szintén a Jupiterhez hasonló gázóriások. A kutatók egy felső korlátot is találtak a kezdeti por- és gázkorong tömegére, amelynél nagyobb tömeg esetén a formálódó bolygócsírák túl naggyá válnak és túlságosan közel kerülnek egymáshoz, ezért a rendszer labilissá válik: bizonyos bolygók kilökődnek, a megmaradók pályája pedig erősen excentrikus lesz. Ilyen körülmények között nemigen jöhetnek létre a Földhöz hasonló,"lakható" bolygók, amelyeken viszonylag kis ingadozású, állandósult körülmények biztosítják az élet kialakulását és fejlődését.A Naprendszer keletkezését ennél kiegyensúlyozottabbnak, kevésbé viharosnak képzeljük. Az eddig felfedezett Naprendszeren kívüli exobolygók túlnyomó többségének a Jupiter többszörösét kitevő tömege viszont arra mutat, hogy kezdeti por- és gázkorongjuk tömege jócskán meghaladhatta Naprendszerünkét. Így bennük valószínűleg az imént vázolt, viharosabb fejlődés mehetett végbe, ezért nem valószínű, hogy Föld-szerű bolygóik vannak. A miénkhez hasonló bolygórendszerek kisebb tömegű por- és gázgyűrűkből keletkezhetnek, ilyenek azonban, úgy tűnik, sokkal ritkábbak a Világegyetemben. A Föld ezért végül is magányosabb lehet, mint azt az exobolygók sorozatos felfedezésének lázában égve gondoltuk - állapítják meg a kutatók.(Nature Science Update)Forrás: É.T.

A telihold melegíti a sarkvidékeket?
Amikora szibériai sztyeppeken vagy Kanada sarkvidéki tájain teliholdas éjszakákonüvöltenek a farkasok, azt mondjuk, "farkasordító hideg van". Tán mégarra is gondolunk, hogy ilyenkor a szokásosnál is fagyosabb a levegő. Pedig17 évre visszamenő, több mint kétszáz holdciklust magukban foglalómeteorológiai megfigyelések ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják: a Földsarkvidékein teliholdkor átlagosan 0,55 Celsius-fokkal magasabb a hőmérséklet,mint újhold idején. Ez a különbség az Egyenlítő felé haladva egyre mérséklődik,s a trópuson már szinte teljesen elenyészik.Ugyancsak számos mérési adat igazolja azt is, hogy a globális felmelegedéserősebben érezteti hatását a sarkvidékeken, mint ahogy pollen- és évgyűrűvizsgálatoktámasztják alá, hogy a jégkorszakok is aránytalanul nagyobb lehűléssel jártakitt, mint a Föld mérsékeltebb és melegebb égövein. Mindez azt mutatja,hogy a sarkvidékeken az időjárás sokkal érzékenyebb mindenféle apró változásrais, mint más tájakon.Egyelőre azonban még nincs magyarázat arra, hogy valójában miért is van ezígy. Gyanítják csupán, hogy a nagy légkörzési rendszerekre lehetvalamilyen hatása a Hold ciklusváltozásainak, de hogy miképpen, annak kiderítésemég további kutatásokra van szükség.(New Scientist)Forrás: É.T.

Willo szíve
Az Észak-Karolinai Állami Egyetem és Természettudományi Múzeum kutatói - a világon elsőként -, megkövesedett szívre bukkantak egy 66 millió éves dinoszauruszmaradványban. Számítógépes tomográfiával azt is kiderítették, hogy az állat mellkasában valaha négyrekeszes szív dobogott, amely sokkal inkább emlős- vagy madárszívhez hasonlított, mint hüllőkéhez. Mint azt Dale Russell, paleontológiaprofesszor elmondta, a felfedezés arra enged következtetni, hogy a dinoszauruszok négyrekeszes - egy aortaíves - keringési rendszerének felfedezése egyúttal azt a feltételezést is megerősíti, hogy a Föld hajdani urai melegvérűek lehettek. "Minden jel szerint a test és a tüdő vérellátása már teljesen elkülönült: a dinoszaurusz anyagcseréje tehát magasabb szintű volt, mint a hüllőké - magyarázta Michael Stoskopf, az öszszehasonlító anatómia professzora.A 66 millió éves, rövid lábú, pónihoz hasonló törzsméretű Thescelosaurust még 1993-ban találták Dél-Dakotában, 1996-ban került a múzeumba, s annak állandó kiállításán szerepel. A mintegy 350 kilogrammos, fejétől a farka végéig 4 méter hosszú növényevő dinoszaurusz a Willo nevet kapta, annak a farmernak a felesége után, akinek a birtokán megtalálták. A madárszerű (Ornithischia) Thescelosaurus a krétakor végén élt, maga Willo alig 1 millió évvel a dinoszauruszok végnapjai előtt. Igazi észak-amerikai bennszülött volt, amelynek élettere a mai Wyoming és Dakota államtól egészen a kanadai Albertáig terjedt.Paul Fisher, az egyetem állatorvostudományi karának tomográfus szakembere a Willo mellüregéről számítógépes tomográfiával (CT-vel) készült metszeti képekből összeállította az üreg háromdimenziós modelljét, s ez egyértelműen igazolta, amit korábban csak gyanítottak: a részben feltárt mellkasban látható, grépfrút-méretű, vörösesbarna, gumószerű képződmény valóban egy megkövesedett szív, amelyben jól felismerhetők a rekeszek és az aorta szájadéka. Ezt követően Reese Barrick paleobiológus több mintát röntgendiffrakcióval is megvizsgált: az elemzés vas jelenlétét mutatta ki, mégpedig kizárólag a szívben, a maradványokat magába foglaló kőzetben nem.A Thescelosaurus nemzetségnév egyébként "csodagyíkot" jelent. A kutatók még nem azonosították pontosan, hogy ezen belül Willo melyik fajhoz tartozott, bár Russell szerint nagyon valószínű, hogy T. neglectus volt. (A neglectus elhanyagoltat, semmibe vettet jelent: a név azért "ragadt" az első, 1891-ben felfedezett példányra, mert maradványai 22 évig porosodtak egy elhanyagolt sarokban anélkül, hogy bárki is ügyet vetett volna rájuk.) Nos, ha ez igaz, Willo, a "semmibe vett csodagyík" most alaposan rácáfolt a nevére, és immár soha többé nem lehet elhanyagolni. Már csak azért sem, mert figyelemreméltó épségben maradt meg: a koponyája teljesen ép, és még a gerinchez tapadó inak és a bordaporcok is felismerhetők benne. A CT-képeken feltűnő homályos formák és árnyékok pedig azt sejtetik, hogy egyéb lágy szövetű belső szerveiből is több megőrződött.A mostani felfedezés egyébként annak köszönhető, hogy Willót eredeti állapotában, azaz a fosszíliát magába záró homokkővel együtt szállították a múzeumba, s a kiállításon csupán a koponya jobb felét, a gerincoszlop egy részét, néhány bordát, és hosszan elnyúló farkát tárták fel. Russell egyébként azt gyanítja, hogy a lágy szövetek azért maradhattak meg viszonylag épen, mert nedves, oxigéntől elzárt környezetben előbb elszappanosodtak, majd kiszáradva megkövesedtek. "Láthatóan a tetemet vízzel átitatott homok temette magába - mondta a kutató. - A lágy szövetek sejtszerkezete ugyan odaveszett, de az alakjuk megőrződött."Azt a háromdimenziós képet alkotó szoftvert egyébként, amellyel Willo szívét rekonstruálták, a Mayo klinikán fejlesztették ki orvosi célokra. Most először alkalmazták fosszíliavizsgálatra, ám Fisher szerint minden bizonnyal nem utoljára: az eljárás ugyanis páratlan lehetőséget nyújt a roncsolásmentes vizsgálódásra. Willo maradványainak jó kétharmada pedig, még mindig kőbe zártan, további felfedezésekre vár...Forrás: www.ncsu.edu/ www.dinoheart.org Forrás: É.T.

Az ökoturizmus mint lehetőség - avagy: vissza a természethez?
Napjainkban, amikor Földünk természetes életterei a felelőtlen emberi tevékenységek káros mellékhatásai eredményeként lassan a végveszély állapotába jutnak, rendkívüli felelősség hárul minden döntésünkre. Radikálisan felül kell vizsgálnunk ember és környezet viszonyait, mert csak tudatos tervezéssel lehet a természet még fellelhető értékeit a pusztító felélés, elhasználás helyett megmenteni és átadni a következő generációknak is.Az ember és természet viszonyában bekövetkezett jelentős változások mellett azonban megfigyelhető egy egészen más társadalmivonatkozású jelenség is: a világ egyre több országában válik a gazdaság húzóágazatává az idegenforgalom. Egyfajta új, civilizált formájú "népvándorlásként" is beszélhetnénk a turizmusról, melynek során emberek tömegeikerekednek fel, hogy kisebb-nagyobb távolságokat leküzdve tágabb környezetük újabb és újabb területeit hódíthassák meg szabadidejük tartalmasabb eltöltése céljából.De mi lehet a kapcsolat az ökológiai tervezés és e modern "népvándorláshullám" között? A felkapott tengerparti üdülőhelyek vagy éppen a történelmi emlékekben gazdag városok, kultúrtájak mellett mind többen szeretnék célpontul választani az "érintetlen természetet". E megváltozott igények persze számos problémát vetnek fel; az idegenforgalom új ágazataként kibontakozó ökoturizmus ugyanakkor egy kedvező modelljétadhatja ember és természet szorosabb- ám ezúttal az élővilág számára sem hátrányos - kapcsolatának.Az idegenforgalom szakemberei már a hetvenes évektől kezdődően differenciálták a turisztikafogalomkörét. Különféle turisztikai formákat különítettek el, különböztettek meg a hagyományos üdülő- vagy tömegturizmus mellett, illetve azzal szemben. Olyan megnevezések bukkantak fel és terjedtek el a köztudatban is, mint például: falusi turizmus, kulturális turizmus. Ezeket az alternatív ágakat mind aszerint próbálták megjelölni, milyen célterületre irányulnak, ám idővel e fogalmak is szűknek bizonyultak.Az ökoturizmus fogalma valamivel később jelent meg, jelentésköre viszont már összetettebbé, átfogóbbáalakult. Napjainkban magában foglalja az idegenforgalom mindazon formáit, melyek a kimondottan üdülési célú tömegturizmustól eltérően elsősorban természeti környezetünk értékeire koncentrálnak, ugyanakkor emellett az adott tájban élő ember hagyományos kultúrája vagy éppen természetbarát sportolási, kikapcsolódási lehetőségek úgyszintén vonzerőt gyakorolhatnak ehhez kapcsolódóan. Az ökoturizmus átfogóbb megnevezésében tehát a természetre és a kulturális értékekre épülő turizmus egyaránt szerepelhet, lényeges csupán az, hogy az utazni vágyó ember végre nem feléli környezetét, hanem egyszerűen csakbelehelyezkedik egy időre, és ezt is az értékekre gondosan vigyázva teszi.Az ökoturizmus a természetvédelemmel áll szoros kapcsolatban: ez utóbbi egyik szerepe ugyanis éppen az, hogy a védelem mellett lehetőség szerint be is mutassa a természetes környezetet. A tudományos ismeretterjesztés, a természeti értékek közkinccsé tétele éppúgy feladata egy természetvédelmi elgondolásnak, koncepciónak, mint a megőrzés. Alapvető kérdés azonban, hogy hol, mit és hogyan. Egy-egy különösen frekventált védett területen esetenként már a tömegturizmus méreteihez közelítő emberáradat jelenhet meg. Ez azonban nem feltétlenül jelent gondot: a tömeges érdeklődés igényét egy-egy nemzeti park területén például nem tiltani kell, hanem csupán megfelelően szabályozni, irányítani, területileg koncentrálni. Erre a taktikára az Egyesült Államok számos nemzeti parkja jó példa: a Yellowstone Nemzeti Park tömeges látogatása az óriási védett terület alig másfél százalékára korlátozódik, de még így is jól kielégíthetők a turizmus igényei.Az ökoturizmus mint alternatív turisztikai irányzat a hasznosítás új lehetőségeit kínálja, azonban más eszközrendszert is feltételez. Megfelelő kínálatot, költséges infrastrukturális beruházásokat, profi szervezést és szigorú, de kulturált ellenőrzést igényel ez az ágazat, csak így őrizheti meg piaci versenyképességét, és ugyanakkor csak így tarthatja meg eredeti szerepkörét is, mely szerint az idegenforgalom egy természetkímélő alternatíváját nyújtja.A turizmus valamennyi válfaját a természeti, táji, környezeti, települési értékek védelmének jegyében kell szabályozni; eredményes fenntartás, védelem azonban a turisták aktív közreműködése nélkül nem lehetséges. A turizmus részvétele e folyamatokban viszont nem csak értékőrző, hanem akár értékteremtő is lehet. A turista vendéglátója partnerévé válhat, miközben kölcsönösségen alapuló tájvédelmi kultúra, szemlélet bontakozhat ki. Az ökoturizmus szolgálhatja a környezeti igényesség elterjesztését, ösztönözheti a táj rehabilitációját, helyreállítását célzó törekvéseket, fenntarthatja egy térség fejlődését.Hazánk természeti értékekben rendkívül gazdagnak mondható. A természetvédelem és a gazdaságpolitika némileg eltérő szerkezete, valamint Kelet-Közép-Európa egyes területeken tapasztalható lemaradásai miatt azonban mi még csak most szerezzük az első tapasztalatokat olyan modelleket illetően, amelyek például Nyugat-Európa számos régiójában már gördülékenyen működnek.Pedig lehetőségek egészen gazdag sora áll előttünk: fejleszthető lenne például a lovas és kerékpáros turizmus, a vízi sportok környezetet kímélő változatai, gyógyvizeink hasznosítása. Mindezek színes kiegészítői lehetnek egy adott térség kulturális programjainak, művészeti, néprajzi vagy éppen gasztronómiai értékek nyújtotta lehetőségeinek. Egyes tájegységeink megfelelő szervezéssel, kiépítéssel olyan vonzerőt gyakorolhatnának, amely az idegenforgalom egészére kedvezően hatna ki. Az ilyen jellegű turizmus befektetései és bevételei ráadásul az adott térségek helyi lakosságának életminőségét javíthatják. Itt persze szemléletmódváltásra is szükség lehet: a természetvédelemnek hosszabb távokban kell gondolkodnia, s nem az egyik napról a másikra érvényesülő rövidtávú érdekekben, törekvésekben. Az adott területek lakóinak is érdekeltté kell válniuk környezetük megóvásában.Itthon még főként a turizmus alternatív módjainak népszerűsítésében akadnak teendők, továbbá hatékonyabbá lehetne tenni a civilszféra bekapcsolását a környezetvédelmi stratégiába. Az idegenforgalom bevételeinek egy részét a természetvédelem forrásává téve sokat javulhatna a védelem finanszírozása. Mivel gyakran szigorúan védett körzetek és iparilag intenzíven hasznosított földterületek is közvetlenül érintkeznek, sok esetben nehezedik vállalkozói vagy földművelői részről erős nyomás a tájvédelemre, ezért tehát - a közvetlen érintkezésből következő érdeksúrlódások elkerülése céljából - a hatékonyabb természetvédelem szempontjából célszerű lenne a megóvandó területek körül védőövezeteket kijelölni. A kiépítettség, az infrastruktúrával való ellátottság és a szervezés javításával az ökoturizmus újabb és újabb célterületeit tehetnénk vonzóbbá akár a külföldről idelátogatók számára is.A természetvédelem világszerte igen összetett probléma, körülötte esetenként számos különböző érdek ütközik meg; az idegenforgalom céljai és a területi védettség szempontjai sem egyeztethetőek mindig egyszerűen össze. Egy adott térségben gyakran éppen a természet, az élő táj jelenti azt a különleges vonzerőt, amely a turisztikai tevékenységeket is fenntartja, amennyiben azonban ezek a tevékenységek felélik a táj természeti értékeit, elenyészik a vonzerő és vele együtt maga a turizmus szintén. Az idegenforgalom számára már a puszta önfenntartás szempontjából is lényeges a táj védelme; ám valójában nem a természet létezik a turizmusért, hanem a turizmust lehet tudatos tervezéssel a természetvédelem szolgálatába állítani. A természet, a táj elemeit önmagukban vett értékeikért kell védenünk!- cp -

Mi táplálja a zivatarfelhők lidérceit?
Kaliforniai kutatók szerint a zivatarfelhők fölött időnként megjelenő különös, gyűrű alakú fénytünemények valami módon a villámokból merítik energiájukat.Pilóták beszámolóiból már régebb óta ismeretes volt, de hitelt érdemlően először csak nyolc éve figyelték meg, hogy a zivatarfelhők fölött különös fényjelenségek tűnnek fel. Közvetlenül a felhőkből, mintegy 15 fokos kúpszögben időnként kékes színű, fényes nyalábok törnek ki,amelyek csaknem 30 kilométeres magasságig, a sztratoszféra felső határáig emelkedhetnek. Még magasabban, a mezoszférában magasba nyúló fényoszlopok tűnnek fel, amelyek sárgás-vöröses színben pompáznak, éssokszor egészen az ionoszféra alsó határáig (90 kilométer) érnek. Élettartamuk alig néhány ezredmásodperc.Az utóbbi, "koboldok"-nak elnevezett fénytüneményeket tanulmányozva aztán további jellegzetes alakzatokat fedeztek fel. Ezek a szinténcsak néhány ezredmásodpercig fennmaradó, vöröses színben izzó fénygyűrűk - amelyek a "lidérc(fény)" nevet kapták - a koboldok felett, többnyire már az ionoszférában jelennek meg. Egy pontból kiindulva úgy gyűrűznek tova, mint a tóba dobott kavics körül a vízhullámok.A jelenségkör tanulmányozását nagyban nehezíti, hogy egy-egy ilyen tünemény csak a másodperc tört részéig marad fenn, s alapos megfigyelésükhöz nagyon érzékeny műszerekre van szükség.Ezért építették meg a "Légyszem" elnevezésű berendezést: ez tízfotoelektron-sokszorozóból áll, amelyek mindegyike más-más irányba tekint, s így befogja az egész égboltot. A műszert - amely olyan érzékeny, hogy akár egy harmincmilliomod másodpercig tartó fényfelvillanást is érzékel - a coloradói Yucca Ridge-ben állították fel. Ez már azelőtt is pompás megfigyelőhelynek bizonyult e jelenségkör tanulmányozásához: tiszta időben, a keleti irányban elterülő nagy síkság fölött akár 500-600 kilométerre is ellátni. (Itt szerencsés esetben néha szabad szemmel is észlelhetők e fénytünemények, bár rövid élettartamuk miatt az emberi szem nem igazán alkalmas az érzékelésükre.)A kutatók megfigyelték, hogy a lidércek többnyire egy villámlást követően, átlagosan 150 milliomodmásodperc múlva jelentek meg. Az első felvillanást rövid szünet után második is követte, amely halványabb volt ugyan, de hosszabb ideig látható maradt: a gyorsan táguló fénygyűrű 220 milliomodmásodperc alatt csaknem 200 kilométeres átmérőt ért el.A kutatók e megfigyelésekből arra következtetnek, hogy a lidércek a villámlás keltette rádióimpulzusok energiájából keletkeznek: erős elektromos terük felgyorsítja az ionoszférában lévő elektronokat, amelyek nitrogénmolekulákkal ütközve ionizálják azokat: a vörös fény az ionizált nitrogén jellegzetes kisugárzása.Egy másik szakértő szerint azonban ez a magyarázat sántít: szerinte a villámlástól a lidérc megjelenéséig túl kevés idő telik el ahhoz, hogy a két esemény között valóságos fizikai kapcsolat lehessen. Úgy gondolja,a rádióimpulzusok nem közvetlenül a villámtól, inkább a koboldokból eredhetnek, hogy azokban mi kelti őket, az még kérdéses. Lehet, hogy egy korábbi villám, lehet, hogy nagy energiájú kozmikus részecskék.Tény, hogy ilyen részletességgel még túl kevés lidérc kifejlődését követték végig, ezért a mérések statisztikai hibaaránya is elég nagy. A kutatók szerint azonban legfeljebb egy éven belül tisztázhatják a felmerült kérdéseket.(Science News, New Scientist)Forrás: É.T.

Különös szomszédság
Növény- és állatvilág emberkéz alkotta életterekbenAz emberiség fokozatos civilizálódásának szükségszerű, de egyben igen káros velejárójává lett a természetes életterek megcsonkítása, megnyirbálása. Az egyre gyorsabb ütemben fejlődő technikának köszönhetően az ember természetes környezetéből egyre nagyobb és nagyobb területeket szakított le a maga számára, míg végül mostanra már azon kell magunkat észrevennünk, hogy- habár csupán egyetlen fajt alkotunk a Föld élővilágából - jelentősen átalakítottuk bolygónk arculatát - és sajnos nem minden szempontból előnyére...Azzal azonban, hogy számtalan elemében átalakítottuk környezetünket, furcsamód egyben új élettereket is hoztunk létre. Az emberkéz alkotta, vagyis mesterséges környezetekhez ugyanis szintén alkalmazkodni tudott a maga módján az élővilág. És jelenünkben - noha gyakorta azt hisszük, immár sikerült teljesen hermetikusan elzárnunk magunkat planétánk egyéb élőlényeitől - valójában számos"hívatlan" szomszédunk, potyautasunk terem egy-egy ilyen általunk berendezett térben. Hívatlan szomszédaink pedig sokszor éppoly ügyesen és gyorsan alkalmazkodnak, mintha csak az őstermészet evolúciójának színpadán kellene bizonyítaniuk rátermettségüket.A folyamat talán azzal vette kezdetét, hogy az ember bizonyos állat- és növényfajok háziasításába fogott. A vadászatot az állattartás váltotta fel, a gyűjtögetésből idővel növénytermesztés lett, ám ezzel nem csupán egy-egy emberi közösség élelemszerző stratégiája alakult át jelentős mértékben, hanem egyben az embert körülölelő táj szintén erősen átformálódott.A mezőgazdaság, a természet tudatos birtokbavétele azonban csak az egyik lépés volt, amellyel egy időben viszont egy másik folyamat is megindult. Arról van szó nevezetesen, hogy az ember - nagyrészt éppen a megváltozott élelmezési módoknak, a bővülő lehetőségeknek köszönhetően - mostanra végre letelepedhetett. Már nem kellett folytonos vándorlással töltenie mindennapjait, hanem az újonnan kialakított szántóföldek és legelők lehetővé tették számára, hogy azok közvetlen szomszédságában le is telepedjen, és így helyben jusson hozzá táplálékához.Saját külön életteret képezett tehát a maga számára, amely élettér ugyanakkor kezdetben még minden bizonnyal nem teljesen "természetellenes" környezetként állt össze. A kezdetleges emberi települések valószínűleg éppoly "természetközeliek" lehettek, mint a korai kultúrtáj, az ember által megművelt földek és legelők alkotta vidék. A fejlődés megindulásakor még nem alakulhattak ki éles határvonalak emberi és természetes élettér között: egy sárból tapasztott épületfalban, vagy egy kezdetleges eszközökkel megművelt szántón éppoly otthonosan megélhettek erdő, mező élőlényei, akárcsak az érintetlen területeken.Idővel azonban mind erőszakosabban avatkoztunk bele természetes élő környezetünk érzékeny egyensúlyaiba, miközben igyekeztünk mindinkább elhatárolódni is e környezettől, míg végül a modern technika segítségével olyan "steril" tereket hoztunk létre, melyekben az életnek szigorúan csak azon formái férhetnek meg, amelyeket mi magunk beengedünk.Ne higgyük azonban, hogy élettereinket csupán húst, tejet, tojást előállító gyáraink "élő anyagával", no meg lakásban tartott kedvenceinkkel osztjuk meg! A természet ugyanis - éppen élni akarásának köszönhetően - mesterséges környezeteinkből is részt követel. És leleményessége, alkalmazkodóképessége révén e részt ki is veszi magának.Az emberiség évezredek óta épít városokat magának. Az első ilyen nagyobb lélekszámú települések mintegy 6-7000 évvel ezelőtt kezdtek kialakulni az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban. E fejlődés során a természettel szinte még lépten-nyomon összenőtt őstelepülésektől fokozatosan eljutottunk a mai óriásvárosok teremtette, látszólag a természettől való tökéletes elkülönülést megvalósító állapotba.Hosszú utat tettünk meg, amíg a természetben talált építőanyagokat (fa, tapasztott sár) előbb tartósabb - de még részben természetesnek mondható - elemek (kő, égetett agyagtégla), majd mostanra ipari alapanyagok (fém, üveg, műanyagok) váltották fel. Közben viszont városaink egyre kevésbé nyújtottak teret a "vadonból" származó élőlényeknek.Mert mivel szembesülünk ma? Városaink mind tervezésükben, mind a felhasznált anyagok tekintetében, mind működésükben teljes mértékben mesterségesek. Aligha tudnánk a természetes élettértől inkább eltávolodott környezetet elképzelni megalopoliszainknál, ahol négyzetkilométereken keresztül aszfalt és beton fedi el a természetes talajt, ahol a légkör óriási körzetben erősen szennyezett, ahol a zajszint huzamosabb ideig a természetes érték többszörösén van.Ki gondolná akkor, hogy még ilyen környezetben is lehet helyük az emberi életen kívül a vegetáció más formáinak? Pedig bizony még fejlett nagyvárosainkban is utat törhet magának a természet, és számtalan példa mutatja, hogy ezt meg is teszi. Az ember által létesített új környezeti viszonyokhoz az élővilág valójában éppúgy alkalmazkodott, ahogy ezt bármely más környezeti változás esetén is tette volna; sőt: bizonyos élőlények nem csak elviselik az így kialakult új körülményeket, de olyan jól sikerült adaptálódniuk, hogy kifejezetten előnyben is részesítik a modern emberi civilizáció teremtette élettereket.A növényvilág képviselői közül elsősorban azok hódíthatták meg a városokat, amelyek eredeti élettere is némileg hasonló életfeltételeket nyújtott. Ne gondoljuk ugyanis, hogy a természetben nincsen megfelelője betonrengetegeinknek: azok a növényfajok, amelyek a törzsfejlődés során sikeresen alkalmazkodtak a zordabb éghajlati viszonyokhoz, a tápanyagban szegény, igen kemény talajhoz - például a vulkáni lejtőket, kietlen sziklás vagy félsivatagos területeket népesítették be -, könnyen elszaporodhattak városainkban is.Ezeket a legkülönfélébb fajú, általában apróbb termetű és kevésbé tetszetős növényeket - amelyek főleg a fűfélék közé tartoznak - gyakran találhatjuk meg építési területeken, foghíjtelkeken, de némely európai nagyvárosban már a második világháború bombázásait követően megjelentek a romok között. E növények gyakorlatilag bárhol megtelepedhetnek, ahol szélhordta magvaik akár csak a legapróbb repedésekre találnak falfelületeken vagy burkolatokon, így az egyes populációk óriási területekre terjedhetnek ki.Az állatvilág egyes képviselői szintén megtalálhatják természetes élőhelyeik emberkéz alkotta megfelelőit. A városi épületek függőleges homlokzata például megközelítőleg ugyanolyan fészkelési lehetőséget biztosít, mint a szirtfalak, így az ilyen életteret kedvelő madárfajok könnyen áttérhettek a városi életmódra is. Az egyik legjellegzetesebb példa erre a közönséges városi galamb, melynek őse még a háziasítás során szokta meg az ember közelségét, de amely azóta a nagyvárosokban visszatért a független élethez. E populációkhoz viszont hamar a még nem tenyésztett fajtársak is csatlakoztak, és immár ezek kereszteződései képeznek változatos madárrajokat Nyugat- és Közép-Európa-szerte számos nagyvárosban. A városi galambok éppúgy építik fészkeiket a 19. században keletkezett városi épületek klasszikus oszlopfőire és homlokzati díszítéseire, ahogyan egy tengerparti sziklafal párkányaira és repedéseibe építették volna.A tél közeledtével tízezres csapatokban gyülekeznek a városokban a seregélyek, hogy az épületeken megülve élvezzék a némileg enyhébb időjárást, hiszen hidegebb napokon a városokban akár több fokkal is melegebb lehet, mint a környező vidékeken. Sok ház elhagyott tetőtere, sötét padlása könnyen megközelíthető egy-egy kimozdult tégla vagy tetőcserép résén át. Egyes denevérfajok ugyanolyan kényelmesnek tartják az efféle helyeket, mint a barlangjaikat. Más madárfajok (pl. sok fecskeféle) tagjai meg éppen arra jöttek rá, hogy territóriumuk területén lényegesen több a szellőzőakna és a kémény, mint az odvas fa, valójában tehát az emberi környezetben e fajok szintén könnyebben találhattak fészkelőhelyre. Még sokáig folytathatnánk a felsorolást: hiszen számos madárfaj találta meg így vagy úgy ideális élőhelyét a városok épületdzsungeleiben, ahol gyakran kedvezőbb időjárási viszonyok között és lényegében zavartalanul fészkelhet és élhet.Megint más állatfajokat meg éppen a táplálékszerzés kedvezőbb lehetőségei vonzottak az ember által alakított környezetbe. Mivel e városi bevándorlók éppen azt a fajta táplálékot találják meg itt nagy mennyiségben, amelyet a legjobban kedvelnek. Egyes molyok lárvái kövérre híznak, miközben keresztülrágják magukat finom gyapjúból készült ruháink halmain; az épületgerendák és a bútorok fájában pedig termeszek és bogárlárvák furkálhatnak kedvükre. A trópusi területek nagyvárosaiban a függőleges betonfalak és ablaktáblák ideális életteret jelentenek bizonyos gyíkok számára, amelyek már az eredeti természetes élőhelyükön is jó tapadóképességet fejlesztettek ki a fatörzseken le és fől rohangálva, és amelyek most e felületeken közlekedve fogdossák össze roppant gondossággal a lakásokba a mesterséges fények által becsalogatott rovarokat.A nagyvárosokban élő állatok túlnyomó többségét azonban egyetlen óriási táplálékforrás vonzotta ide: az emberi hulladék. A gondatlanul eldobált élelmiszer-maradékok, a mindennapi életünk termelte hatalmas hulladékhalmok legalább olyan jelentős táplálékforrást jelentenek egy egész csomó állat számára, mint a szavannák fűtengerei vagy éppen az óceánok kiterjedt planktonrajai az ott élők számára. És e speciális táplálékforrásra itt is teljes tápláléklánc épülhet, melyben az egymással táplálkozó állatok egész láncolata a szeméthegyek nyújtotta biztos és állandó alapról indul ki. E hulladékfogyasztó közösségekben persze minden kisebb léptékben zajlik, itt a rágcsálók alkotják az uralkodó réteget.Amióta csak településeket alakít ki magának az ember, az egerek és patkányok különféle változatai azóta szegődnek mellé, hívatlan társként követve mindenhová. E rágcsálók kezdetben főleg az élelmiszerraktárakat dézsmálták meg előszeretettel, ám ennél sokkal nagyobb kárt okoztak azokkal a betegségekkel, amelyekkel időről időre az egyes települések emberi lakosságát fertőzték meg. Patkányokon élő bolhák (melyek a patkányokon kívül az emberre is áttelepedhettek) terjesztették el például a pestist a 14. század Európájában, aminek következtében a kontinens akkori teljes lakosságának közel egynegyede halt meg a súlyos járványban. Ez pedig már arra figyelmeztet, hogy bizonyos esetekben közvetlen veszélyeket is rejthet az emberi környezetben hívatlanul megtelepedő vegetáció.Persze akármilyen sikeresen is alkalmazkodtak például az előbbiekben megemlített városlakó populációk, a természetes életterek fajgazdagsága szerencsére még így is bőven meghaladja a városi életterekét. Azonban legyen szó akár a városi galambokról, akár a termeszekről, akár a háziegerekről, figyelembe kell vennünk az alábbiakat: a városokban bőséges és az év egészében folyamatos a tápanyagellátás; a városi életterek általában védettebbek az évszakos időjárási változásoktól; az előbbi kettő következtében e fajok folyamatosan és igen intenzíven szaporodhatnak, az így megnövekedett egyedszám viszont szintén jelentősen növelheti a járványveszélyt.A fertőzés esélyét ráadásul tovább növeli még az a tény is, hogy az ezeket terjesztő fajok felett a táplálékláncban itt általában már nem áll további ragadozó, így a megbetegedett és már legyengült egyedek is még viszonylag hosszabb ideig életben maradhatnak, és terjeszthetik a hordozott betegségeket, pedig normális körülmények között éppen ezek szolgálnának egy csúcsragadozó táplálékául.A járványveszély megnövekedő kockázatához járulnak még hozzá mindazon egyedi károk, amelyekről korábban egyes eseteket bemutatásakor már említést tettünk. Az efféle élőlények végtelen elszaporodása tehát igen súlyos problémákat jelenthet a városokat egyébként saját lakhely megteremtése céljából felépítő ember számára. Így a városlakó embernek nincsen más választása: kezébe kell vennie az ellenőrzést e hívatlan társbérlők fölött, ami gyakran adott populációk megritkítását is jelentheti az egyensúlyok visszaállítása érdekében.A szabályozás mindazonáltal szerencsére más fajok életben tartását is jelentheti, hiszen valójában például parkok, kertek telepítésvel mi magunk tudatosan is képzünk élettereket, hogy környezetünket minél változatosabbá tehessük. És az utóbbi időben sok városban a közösség maga is felismerte, hogy a mesterséges környezet élővilágáért szintén felelőséggel tartozik.Végül pedig a városokat mint élettereket tanulmányozva megoldást kell találnunk arra a problémára is, miként tudnánk a természet fokozatos és egyre gyorsabb ütemű felélése helyett inkább együtt élni csodálatos változatosságával, mielőtt még bolygónkat egyetlen összefüggő, kaotikus várossá változtatva végleg ki nem szorítjuk az élővilágot természetes környezetéből.- cp -

A Nagy Olvadás
A sarkvidékek felmelegedése már nem egy mumus, amivel ijesztgetni lehet az embereket, akik majd erre jövő héten golyós dezodort vesznek. Nagyon kényelmetlen napok elé nézünk, állítják a tudósok.Ha beszállnánk egy repülőgépbe, és az északi sark fölött köröznénk, most is érdekes dolgokat vehetnénk észre. Az elmúlt két évtizedben 4°C-ot emelkedett Alaszka, Szibéria és Kanada bizonyos partszakaszainak hőmérséklete. A jégtakaró 40%-kal vékonyabb és 6%-kal csökkent a területe 1980 óta. A "Permfarost"-ról, az örök jégtakaróról is egyre többször derül ki, mennyire nem örök. Még az északon járt turisták is rémült szemekkel térnek visszaútjaikról.Múlt héten az orosz Yamal nevű jégtörő sarkkutatói egy 1,5 km átmérőjű tóról számoltak be a 90. északi szélességi foknál, és, mint a New York Times újságíróinak elmondták, a folytonos jégtakarón belülkeletkezett tóról, ami fölött sirályok repkednek, fényképeik is vannak. A New York Times megállapítása szerint a sarkköri jég ilyen megnyílásának, ha hihetünk a tudósoknak, nem hamarabb, mint 50 millió év múlva szabadott volna csak sorkerüljön. Ebből az derül ki, mennyire nem vettük komolyan az eddigi jeleket.Mi lesz? Természetesen a felmelegedés hatására nagy jégtömegek vízzé alakulnak, amely hideg víztömegek a Golf-áramlat észak felé tartó meleg áramlatait lelassíthatják, vagy megállíthatják. Ettől Európa és Észak-Amerika átlag hőmérséklete jelentősen csökkenni fog, de valószínűleg más kontinenseké is. Ez történt 12 ezer évvel ezelőtt a Jégkorszak végén is, mely hatására Európa 1300 évig fagyott területté alakult."Ez lesz a vég az emberiség számára?" "Nem." - válaszol Richard Alley geofizikus - "ez egy nagyon kényelmetlen korszak lesz az emberiség számára."Eleven

1 2 3 4 5 6 7