Különös szomszédság
2001. június 13.

Növény- és állatvilág emberkéz alkotta életterekben

Az emberiség fokozatos civilizálódásának szükségszerű, de egyben igen káros velejárójává lett a természetes életterek megcsonkítása, megnyirbálása. Az egyre gyorsabb ütemben fejlődő technikának köszönhetően az ember természetes környezetéből egyre nagyobb és nagyobb területeket szakított le a maga számára, míg végül mostanra már azon kell magunkat észrevennünk, hogy- habár csupán egyetlen fajt alkotunk a Föld élővilágából - jelentősen átalakítottuk bolygónk arculatát - és sajnos nem minden szempontból előnyére...
Azzal azonban, hogy számtalan elemében átalakítottuk környezetünket, furcsamód egyben új élettereket is hoztunk létre. Az emberkéz alkotta, vagyis mesterséges környezetekhez ugyanis szintén alkalmazkodni tudott a maga módján az élővilág. És jelenünkben - noha gyakorta azt hisszük, immár sikerült teljesen hermetikusan elzárnunk magunkat planétánk egyéb élőlényeitől - valójában számos"hívatlan" szomszédunk, potyautasunk terem egy-egy ilyen általunk berendezett térben. Hívatlan szomszédaink pedig sokszor éppoly ügyesen és gyorsan alkalmazkodnak, mintha csak az őstermészet evolúciójának színpadán kellene bizonyítaniuk rátermettségüket.

A folyamat talán azzal vette kezdetét, hogy az ember bizonyos állat- és növényfajok háziasításába fogott. A vadászatot az állattartás váltotta fel, a gyűjtögetésből idővel növénytermesztés lett, ám ezzel nem csupán egy-egy emberi közösség élelemszerző stratégiája alakult át jelentős mértékben, hanem egyben az embert körülölelő táj szintén erősen átformálódott.
A mezőgazdaság, a természet tudatos birtokbavétele azonban csak az egyik lépés volt, amellyel egy időben viszont egy másik folyamat is megindult. Arról van szó nevezetesen, hogy az ember - nagyrészt éppen a megváltozott élelmezési módoknak, a bővülő lehetőségeknek köszönhetően - mostanra végre letelepedhetett. Már nem kellett folytonos vándorlással töltenie mindennapjait, hanem az újonnan kialakított szántóföldek és legelők lehetővé tették számára, hogy azok közvetlen szomszédságában le is telepedjen, és így helyben jusson hozzá táplálékához.

Saját külön életteret képezett tehát a maga számára, amely élettér ugyanakkor kezdetben még minden bizonnyal nem teljesen "természetellenes" környezetként állt össze. A kezdetleges emberi települések valószínűleg éppoly "természetközeliek" lehettek, mint a korai kultúrtáj, az ember által megművelt földek és legelők alkotta vidék. A fejlődés megindulásakor még nem alakulhattak ki éles határvonalak emberi és természetes élettér között: egy sárból tapasztott épületfalban, vagy egy kezdetleges eszközökkel megművelt szántón éppoly otthonosan megélhettek erdő, mező élőlényei, akárcsak az érintetlen területeken.

Idővel azonban mind erőszakosabban avatkoztunk bele természetes élő környezetünk érzékeny egyensúlyaiba, miközben igyekeztünk mindinkább elhatárolódni is e környezettől, míg végül a modern technika segítségével olyan "steril" tereket hoztunk létre, melyekben az életnek szigorúan csak azon formái férhetnek meg, amelyeket mi magunk beengedünk.

Ne higgyük azonban, hogy élettereinket csupán húst, tejet, tojást előállító gyáraink "élő anyagával", no meg lakásban tartott kedvenceinkkel osztjuk meg! A természet ugyanis - éppen élni akarásának köszönhetően - mesterséges környezeteinkből is részt követel. És leleményessége, alkalmazkodóképessége révén e részt ki is veszi magának.

Az emberiség évezredek óta épít városokat magának. Az első ilyen nagyobb lélekszámú települések mintegy 6-7000 évvel ezelőtt kezdtek kialakulni az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban. E fejlődés során a természettel szinte még lépten-nyomon összenőtt őstelepülésektől fokozatosan eljutottunk a mai óriásvárosok teremtette, látszólag a természettől való tökéletes elkülönülést megvalósító állapotba.

Hosszú utat tettünk meg, amíg a természetben talált építőanyagokat (fa, tapasztott sár) előbb tartósabb - de még részben természetesnek mondható - elemek (kő, égetett agyagtégla), majd mostanra ipari alapanyagok (fém, üveg, műanyagok) váltották fel. Közben viszont városaink egyre kevésbé nyújtottak teret a "vadonból" származó élőlényeknek.

Mert mivel szembesülünk ma? Városaink mind tervezésükben, mind a felhasznált anyagok tekintetében, mind működésükben teljes mértékben mesterségesek. Aligha tudnánk a természetes élettértől inkább eltávolodott környezetet elképzelni megalopoliszainknál, ahol négyzetkilométereken keresztül aszfalt és beton fedi el a természetes talajt, ahol a légkör óriási körzetben erősen szennyezett, ahol a zajszint huzamosabb ideig a természetes érték többszörösén van.

Ki gondolná akkor, hogy még ilyen környezetben is lehet helyük az emberi életen kívül a vegetáció más formáinak? Pedig bizony még fejlett nagyvárosainkban is utat törhet magának a természet, és számtalan példa mutatja, hogy ezt meg is teszi. Az ember által létesített új környezeti viszonyokhoz az élővilág valójában éppúgy alkalmazkodott, ahogy ezt bármely más környezeti változás esetén is tette volna; sőt: bizonyos élőlények nem csak elviselik az így kialakult új körülményeket, de olyan jól sikerült adaptálódniuk, hogy kifejezetten előnyben is részesítik a modern emberi civilizáció teremtette élettereket.

A növényvilág képviselői közül elsősorban azok hódíthatták meg a városokat, amelyek eredeti élettere is némileg hasonló életfeltételeket nyújtott. Ne gondoljuk ugyanis, hogy a természetben nincsen megfelelője betonrengetegeinknek: azok a növényfajok, amelyek a törzsfejlődés során sikeresen alkalmazkodtak a zordabb éghajlati viszonyokhoz, a tápanyagban szegény, igen kemény talajhoz - például a vulkáni lejtőket, kietlen sziklás vagy félsivatagos területeket népesítették be -, könnyen elszaporodhattak városainkban is.

Ezeket a legkülönfélébb fajú, általában apróbb termetű és kevésbé tetszetős növényeket - amelyek főleg a fűfélék közé tartoznak - gyakran találhatjuk meg építési területeken, foghíjtelkeken, de némely európai nagyvárosban már a második világháború bombázásait követően megjelentek a romok között. E növények gyakorlatilag bárhol megtelepedhetnek, ahol szélhordta magvaik akár csak a legapróbb repedésekre találnak falfelületeken vagy burkolatokon, így az egyes populációk óriási területekre terjedhetnek ki.

Az állatvilág egyes képviselői szintén megtalálhatják természetes élőhelyeik emberkéz alkotta megfelelőit. A városi épületek függőleges homlokzata például megközelítőleg ugyanolyan fészkelési lehetőséget biztosít, mint a szirtfalak, így az ilyen életteret kedvelő madárfajok könnyen áttérhettek a városi életmódra is. Az egyik legjellegzetesebb példa erre a közönséges városi galamb, melynek őse még a háziasítás során szokta meg az ember közelségét, de amely azóta a nagyvárosokban visszatért a független élethez. E populációkhoz viszont hamar a még nem tenyésztett fajtársak is csatlakoztak, és immár ezek kereszteződései képeznek változatos madárrajokat Nyugat- és Közép-Európa-szerte számos nagyvárosban. A városi galambok éppúgy építik fészkeiket a 19. században keletkezett városi épületek klasszikus oszlopfőire és homlokzati díszítéseire, ahogyan egy tengerparti sziklafal párkányaira és repedéseibe építették volna.

A tél közeledtével tízezres csapatokban gyülekeznek a városokban a seregélyek, hogy az épületeken megülve élvezzék a némileg enyhébb időjárást, hiszen hidegebb napokon a városokban akár több fokkal is melegebb lehet, mint a környező vidékeken. Sok ház elhagyott tetőtere, sötét padlása könnyen megközelíthető egy-egy kimozdult tégla vagy tetőcserép résén át. Egyes denevérfajok ugyanolyan kényelmesnek tartják az efféle helyeket, mint a barlangjaikat. Más madárfajok (pl. sok fecskeféle) tagjai meg éppen arra jöttek rá, hogy territóriumuk területén lényegesen több a szellőzőakna és a kémény, mint az odvas fa, valójában tehát az emberi környezetben e fajok szintén könnyebben találhattak fészkelőhelyre. Még sokáig folytathatnánk a felsorolást: hiszen számos madárfaj találta meg így vagy úgy ideális élőhelyét a városok épületdzsungeleiben, ahol gyakran kedvezőbb időjárási viszonyok között és lényegében zavartalanul fészkelhet és élhet.

Megint más állatfajokat meg éppen a táplálékszerzés kedvezőbb lehetőségei vonzottak az ember által alakított környezetbe. Mivel e városi bevándorlók éppen azt a fajta táplálékot találják meg itt nagy mennyiségben, amelyet a legjobban kedvelnek. Egyes molyok lárvái kövérre híznak, miközben keresztülrágják magukat finom gyapjúból készült ruháink halmain; az épületgerendák és a bútorok fájában pedig termeszek és bogárlárvák furkálhatnak kedvükre. A trópusi területek nagyvárosaiban a függőleges betonfalak és ablaktáblák ideális életteret jelentenek bizonyos gyíkok számára, amelyek már az eredeti természetes élőhelyükön is jó tapadóképességet fejlesztettek ki a fatörzseken le és fől rohangálva, és amelyek most e felületeken közlekedve fogdossák össze roppant gondossággal a lakásokba a mesterséges fények által becsalogatott rovarokat.

A nagyvárosokban élő állatok túlnyomó többségét azonban egyetlen óriási táplálékforrás vonzotta ide: az emberi hulladék. A gondatlanul eldobált élelmiszer-maradékok, a mindennapi életünk termelte hatalmas hulladékhalmok legalább olyan jelentős táplálékforrást jelentenek egy egész csomó állat számára, mint a szavannák fűtengerei vagy éppen az óceánok kiterjedt planktonrajai az ott élők számára. És e speciális táplálékforrásra itt is teljes tápláléklánc épülhet, melyben az egymással táplálkozó állatok egész láncolata a szeméthegyek nyújtotta biztos és állandó alapról indul ki. E hulladékfogyasztó közösségekben persze minden kisebb léptékben zajlik, itt a rágcsálók alkotják az uralkodó réteget.

Amióta csak településeket alakít ki magának az ember, az egerek és patkányok különféle változatai azóta szegődnek mellé, hívatlan társként követve mindenhová. E rágcsálók kezdetben főleg az élelmiszerraktárakat dézsmálták meg előszeretettel, ám ennél sokkal nagyobb kárt okoztak azokkal a betegségekkel, amelyekkel időről időre az egyes települések emberi lakosságát fertőzték meg. Patkányokon élő bolhák (melyek a patkányokon kívül az emberre is áttelepedhettek) terjesztették el például a pestist a 14. század Európájában, aminek következtében a kontinens akkori teljes lakosságának közel egynegyede halt meg a súlyos járványban. Ez pedig már arra figyelmeztet, hogy bizonyos esetekben közvetlen veszélyeket is rejthet az emberi környezetben hívatlanul megtelepedő vegetáció.
Persze akármilyen sikeresen is alkalmazkodtak például az előbbiekben megemlített városlakó populációk, a természetes életterek fajgazdagsága szerencsére még így is bőven meghaladja a városi életterekét. Azonban legyen szó akár a városi galambokról, akár a termeszekről, akár a háziegerekről, figyelembe kell vennünk az alábbiakat: a városokban bőséges és az év egészében folyamatos a tápanyagellátás; a városi életterek általában védettebbek az évszakos időjárási változásoktól; az előbbi kettő következtében e fajok folyamatosan és igen intenzíven szaporodhatnak, az így megnövekedett egyedszám viszont szintén jelentősen növelheti a járványveszélyt.

A fertőzés esélyét ráadásul tovább növeli még az a tény is, hogy az ezeket terjesztő fajok felett a táplálékláncban itt általában már nem áll további ragadozó, így a megbetegedett és már legyengült egyedek is még viszonylag hosszabb ideig életben maradhatnak, és terjeszthetik a hordozott betegségeket, pedig normális körülmények között éppen ezek szolgálnának egy csúcsragadozó táplálékául.

A járványveszély megnövekedő kockázatához járulnak még hozzá mindazon egyedi károk, amelyekről korábban egyes eseteket bemutatásakor már említést tettünk. Az efféle élőlények végtelen elszaporodása tehát igen súlyos problémákat jelenthet a városokat egyébként saját lakhely megteremtése céljából felépítő ember számára. Így a városlakó embernek nincsen más választása: kezébe kell vennie az ellenőrzést e hívatlan társbérlők fölött, ami gyakran adott populációk megritkítását is jelentheti az egyensúlyok visszaállítása érdekében.

A szabályozás mindazonáltal szerencsére más fajok életben tartását is jelentheti, hiszen valójában például parkok, kertek telepítésvel mi magunk tudatosan is képzünk élettereket, hogy környezetünket minél változatosabbá tehessük. És az utóbbi időben sok városban a közösség maga is felismerte, hogy a mesterséges környezet élővilágáért szintén felelőséggel tartozik.

Végül pedig a városokat mint élettereket tanulmányozva megoldást kell találnunk arra a problémára is, miként tudnánk a természet fokozatos és egyre gyorsabb ütemű felélése helyett inkább együtt élni csodálatos változatosságával, mielőtt még bolygónkat egyetlen összefüggő, kaotikus várossá változtatva végleg ki nem szorítjuk az élővilágot természetes környezetéből.

- cp -