Víziutak és veteránok: Vietnám
2001. június 25.

Április 13., csütörtök, 13:07, Dong Dang határátkelő.

Majdnem egy teljes órát kellett várni, mire a vietnámi oldalon befejezik az ebédszünetet. Noha az átkelő épülete kicsit összevisszaságot mutatott, szerencsére nem találkoztunk olyan szervezetlenséggel, mint amire a "Vietnámot megjárt" hátizsákosok figyelmeztettek.

A határtól Hanoi öt óra busszal. Még nem igazán tudjuk beleélni magunkat abba, hogy tulajdonképpen Vietnámban vagyunk. Már három éve készültünk ide, s most egyszercsak itt találjuk magunkat a zöldellő rizsföldek és kúp alakú bambuszkalapok között. A csodálkozásból fölráz a sofőr kérdése, hogy honnan is vagyunk. Földerül az arca, majd korlátozott szláv-szerű szókészletével magyarázza, hogy négy éven át szerelt Prágában mozdonyokat. Ez a kis közös nevező arra mindenképpen hasznos volt, hogy végül a mi javunkra dőljön el a 180 km-en keresztül tartó alkudozás a viteldíjról.

Ahogy közeledünk Hanoi felé, egyre sűrűbben lakott a vidék: egyre több bicikliző-motorozó ember siet a fővárosba, egy járművön tipikusan hárman-négyen. A hihetetlenül zöld rizsföldeket igen gyakran szakítják meg szépen rendezett, de sajnos zsúfolt temetők, tele egyforma sírkövekkel. A 25 éve véget ért háború emléke még mindig nagyon látható.

Hanoi kellemes város. Árnyat adó hatalmas fák övezik az utcákat, kis tavak hűsítik a levegőt, az utcák forgalma még éppen kezelhető. Az egykor gyarmatosító franciák hatása nemcsak az épületeken látszik. Mindenhol kis kávéházak vannak, tele újságot olvasó, gyalogosokat nézegető emberekkel, a járdán sok helyen friss bagettet árulnak, melybe pástétomot vagy krémsajtot is kérhet az éhes utazó.

Hanoi óvárosában napokat el lehet tölteni. Ezt a környéket a helyiek "36 utcának" nevezik, utalva a három tucatnyi hagyományos mesterségre, amelyek egy-egy utcában képviseltetik magukat. Az elrendezés mind a mai napig állja a helyét, csak az üstfoltozók helyét manapság a parfümös boltok vették át, a cserzővargák utcájában pedig hamisított CD-ket árulnak. Lehet ezen a környéken sírkövet is rendelni vagy finom fűszereket vásárolni. Az egész környék Közel-Keletre emlékeztető illatkavalkádban úszik.

Április 16., vasárnap, 14:35, Halong-öböl.

Végre-valahára hajóra szállt a húszfős társaság, akikkel együtt vágtunk neki a kétnapos túrának. Itt voltunk hát ennek a híres-neves öbölnek a partján, amelyről már olyan sokszor láttunk képeket, s amely egyszer fél évig az otthoni számítógépünk bejelentkező-képernyőjén kellette magát. Először talán hat éve láttuk moziban, az "Indokína" c. film vége felé.

Szóval, itt vagyunk és szállunk föl a kishajóra. Az öböl partjáról egyelőre csak néhány karszt-alakzat látható; a térkép szerint a többi csak pár kilométerrel arrébb található. Annak, aki nem tudná: a Halong-öböl Hanoitól 200 km-re keletre terül el. Egy néhány száz négyzetkilométernyi területen több ezernyi függőleges szikla "nő" ki a tengerből. Napokon keresztül lehet hajókázni a sziklák között, könnyen el is lehet tévedni.

Az öbölben nagyon sok helyen látni, hogy emberek, családok magán a vízen laknak. Összeeszkábálnak néhány üres hordót és bambuszrudat, ezzel készen van az alap, ráhúznak pár függőleges "falat" és már csak a bádogtető van hátra a konstrukcióból. Az egész egy-egy nagyobb fajta kutyaház benyomását kelti, de tény: több száz ilyen tákolmány lebeg a vízen, s ezek állandó lakhelyül szolgálnak.

A hajón utazó társaság indulás után nem sokkal fölfedezte, hogyan lehet a legkellemesebben eltölteni azt a négy-öt órát, míg meg nem érkezünk a szálláshelyre, az öböl legnagyobb szigetén egy halászfaluba. Rövid időn belül szinte mindenki fent volt a tetőn, és ott napozva-beszélgetve csodálta a tájat. Félúton kikötöttünk az egyik karszthegynél, ebben éppen egy kis barlangocska volt a látványosság. Valószínűleg ez a világ leggiccsesebb barlangja. Az elmúlt évtizedekben letört cseppkövek helyére mű-cseppköveket vakoltak, egy-egy helyen pedig, ahol úgy tűnik, mintha víz tükröződne a falon, kiderül, hogy egy optikai trükk kelti az illúziót.

Április 22., nagyszombat, 17:45, Sapa, katolikus templom.

Meg sem lehet már mozdulni a templom bejáratánál, pedig csak este hatkor kezdődik a húsvéti nagymise. Egyre-másra érkeznek az ünnepre díszesen kiöltözött törzsi emberek, a három éves kislányoktól az idős templomszolgákig. Kint toporog néhány fotózni vágyó külföldi; a hely szelleme valahogy kint tartja a mi fajtánkat. Hatot harangoznak, majd elkezdődik a szertartás. A papról igen hamar kiderül, hogy nem igazán gyakorlott, szinte szótagolva olvassa föl a mondandóját. Sokszor kínos percek telnek el teljesen csendben, máskor hatalmasat gerjed a mikrofon. Sebaj. A kisebbségiekből álló gyülekezet békésen várja a ceremónia további részeit.

A franciák által még a húszas években épített üdülővároska nemzeti kisebbségekben gazdag vidék gócpontja. Több kisebbség áttért az idők folyamán a katolikus hitre. Itt a templomban a környéken legnépesebb hmong törzs tagjai zsúfolódnak össze. Amikor éppen nem húsvét van, akkor is szombaton a legérdekesebb ez a kis városka. A környék összes falujából bejárnak ide a hmong, dzao és más nemzetiségek, adni, venni, kereskedni, ismerkedni... Az utóbbi években egy másik kisebbség is erősen képviselteti magát, ők a magas szőke fényképezős nevet viselik. Jelenlétük ellenére a hagyományos piac még mindig igen színes látványosság.

Ez a környék Vietnám északnyugati határvidékén található, ahol tucatnyi kisebbség él, többé-kevésbé háborítatlanul. Sapa környékén már eléggé megszokott a turisták jelenléte, a hmong nénikék és fiatal lányok felváltva kínálnak indigófestékes népművészeti ruhadarabokat. A fiatalok tudogatnak angolul, de az idős nénik virágnyelven társalognak. Az egyik kifejezés, melyet rendszeresen hajtogattak, és melynek jelentése most már örökké rejtély marad számunkra, így hangzik: "mama pipi" vagy "mama pipi szapa". Amikor ezt a pár szót elismételtük nekik, a lehető leghevesebb lázba jöttek és hajtogatták: -mama pipi, mama pipi szapa. Nem tűnt föl nekik, hogy viccelődünk, a legkomolyabb arccal mondogatták a két szót szüntelen. Mi viszont tudatlanok maradtunk...

Sapán kívül a környéken tucatnyi más, eddig még nem nagyon felkapott piacot is meg lehet látogatni. Itt van az örök dilemma: amint elkezdenek menni a nyugati kiváncsiskodók egy-egy ilyen piacra, annál kevésbé lesz az autentikus, annál hamarabb ki fognak halni a hagyományok. Ettől azért még szerencsére elég távol vagyunk, de ki tudja mi lesz a helyzet tíz év múlva? Mi mindenesetre vasárnap hajnalban átbuszoztunk egy kisebb faluba, ahol történetesen vasárnaponként tartanak piacot. Itt négy-öt különböző törzs tagjai vásároztak, köztük a szokatlanul színes ruhás "virágos hmong" nép tagjai is. Sapával ellentétben itt sokkal inkább érződött, hogy ez egy rendes működő piac, lókupecekkel, kikiáltókkal, kifőzdékkel.

Április 27., csütörtök, 12:57, Hué, régi városrész.

Nagyon kell tekerni azt a biciklit, nagyon, nehogy teljesen szétázzunk. Amíg az ember csak hall a monszunról, nem igazán tudja elképzelni, milyen is lehet az. Vietnámban idén az újságok szerint is a szokásosnál néhány héttel hamarabb állt be az esős évszak. Mit is jelent ez? Reggel és délelőtt még fülledt forróság van, majdnem kitűnő idő egy félnapos biciklizéshez. 11 körül elég rendesen vannak már felhők az égen, délre pedig fölkerekedik a szél. Cs. szerint még bőven van idő kettőig bicajozni, nézzünk el még ide is, oda is. Z. óvatosabb és az égre mutat. Minden eddig látottnál feketébb felhő borítja el a teljes égboltot. Semmiféle otthon látott viharfelhőhöz nem hasonlítható ez. Azonnal visszafordulunk, két-három kilométert kell megtenni a kölcsönzőig. A látóhatár alsó sávjában tiszta az ég, de fölötte fekete-fekete az egész égbolt. A hőmérséklet percek alatt tíz fokot zuhant, már-már viharos a szél. A helyiek még csak most kezdik el nejlonnal lefedni portékáikat, a többség még nyugodtan motorozik. Mi őrult sebességgel száguldunk visszafelé. Leadjuk a kerékpárokat, rohanunk a szállodába: amint belépünk a kapun, egy pillanat alatt megindul az özönvíz, s meg sem áll délután négyig... Ilyen nincs Európában: egy órán keresztül villámlik és mennydörög, szinte meg lehet vakulni, illetve süketülni. Két óra alatt annyi víz zúdul le, mint nálunk egy hónap alatt. Késő délután enyhébb az idő, de másnap megint minden kezdődik előlről...

Hué egykori császári székhely, manapság Vietnám egyik legnagyobb városa. 1968 körül az egykori palota szinte teljesen megsemmisült a háborúban, ezért másféle látnivalók után kell néznünk. Két dollárért egész napos hajókázásra lehet menni a helyi Parfüm-folyón. Úszó piacok és császári síremlékek mellett haladunk el. Az árban még egyszerű kis ebéd is benne van, melyet a kis bárka fedélzetén majszolunk el.

A várostól nem messze, a rizsföldek közepén van egy kis falu, annak a közepén pedig egy 200 éves japán fahidacska. Rögtön a város határa után belecsöppen a kerékpáros páros a vietnámi "mindennapokba". Bambuszháncsból fonott kúp-kalapokban hajolgatnak a falusiak a bokáig érő vízben, rizst újraültetve, a kis kanálisokon kacsanyájat terelgetnek. Itt-ott elhanyagolt pagodák és templomok omladoznak. És még valami: mindenki mosolyog, mindenki integet. A fahíd árnyékában egy órácskát könnyen el lehet ütni, aztán irány vissza a városba.

Pár nappal később állunk tovább, dél felé. Rövid a távolság következő állomáshelyünkig, Hoi An városáig, de több megállót közbeiktattunk még addig. Az út végig a tengerpart mentén vezet: teljesen érintetlen homokos partok bal oldalt, sötétzöld esőerdők jobbra.

Április 30., vasárnap, 7:30, Hoi An, szállodai szoba.

Akár a VTV1-re, akár a VTV2-re kapcsolunk, nagyjából ugyanazt látjuk: hosszú tömött sorokban vonulnak föl az emberek vidám arccal az Újraegyesítési Palota dísztribünje előtt. A korban igencsak bennelévő politikusok rezzenéstelen arccal integetnek, a párezres érdeklődő "tömeg" pedig unottan nézi a parádét. Csak az egy-két külföldi arcon látni mosolyt.

Tévénézés közben kinézünk az ablakon. Az ablakunk előtti utca végig föl van lobogózva, vörös mezőben sárga ötágú csillag. Ebben a kisvárosban az egyetlen "felvonuló" egy rozoga autóbusz volt, még a franciák idejéből egy Renault, volt rajta vagy hat ember.

Ma van Saigon bevételének, s ezzel Vietnám újraegyesítésének 25 éves évfordulója. Hoi An kicsi város, népszerű a turisták körében. A helyi lakosságot a jelek szerint nem igazán érdekli a hivatalos ünneplés, de még a hosszú hétvége sem (másnap május elseje...). A lényeg, hogy a külföldiek kedvében járjanak. - Gyere az én éttermembe, nálam vegyél ajándékot -, csak ez számít.

A háború hagyatékából eddig "csak" a pár kilométerenként lévő katonai temetőket láttuk. Az ország déli részében azonban egyre sűrűbben látunk nyomorék embereket, torz végtaggal született 25 év körülieket. A vietnámiak azonban nem haragtartó népség. Az amerikai látogatóknak örülnek, sőt, nekik a legjobban.

Hoi Anban, ebben az egykor jelentős kikötővárosban, általában mindenféle nációnak örülnek, ha egy kis pénzt elkölt. Ezt szívesen teszik a külföldiek, főleg méretre szabott ruhákat készíttetnek maguknak potom áron, az otthoni ár 10-20 %-ért. Rengeteg kínai és vietnámi selyem valamint nyugati jellegű anyagok, pl. gyapjú közül lehet válogatni, a hölgyek előszeretettel töltenek el a rengeteg szabóműhely valamelyikében órákat - az urak nagy bánatára. Bármilyen divatmagazin képe alapján elkészítik a kívánt ruhát 24 óra leforgásaalatt...

Május 9., kedd, 6:12, Saigon, általános utcakép.

Ha valaki veszi a fáradságot és fölkel hajnalban, egészen más arcát látja a városnak, mint nappal. Már fél hattól világos van és az utcák tele vannak emberekkel. A zöldségpiacra viszik az árukat a termelők, egyesek már a nagybani beszerzésből hajtanak a járdaszéli kifőzdéjük felé. Sokan már ilyenkor reggeliznek, általában csirke- vagy marhahúslevest jó sok tésztával (ezek nagyon finomak).

A parkokban, kisebb tereken szó szerint ezrével végeznek tornagyakorlatokat, kocognak, tollasoznak, nyújtanak. Ez egyébként jellemző bármely másik nagyobb városra is. Lehet, hogy nagyon mélyen itt keresendő annak a magyarázata, hogy a vietnámiak végül is legyőzték a technikai fölényben lévő amerikaiakat? (és előtte a franciákat...)

Az utcákon alig látni gyalogosokat. A járdák árukirakodásra szolgálnak. Aki él és mozog, az biciklivel vagy motorral közlekedik, a kevés gazdag saját autóval furikázik. Akár pár száz métert is inkább biciklis riksával tesznek meg (itt cyclo, vagyis sziklo a neve).

Nem véletlen, hogy ennyire nyüzsög a város, melynek hivatalos neve még mindig Ho Chi Minh Város. Öt-hat millióan lakják, és ez az ország gazdasági központja, ütőere. A lassan másfél évtizede bevezetett nyitottabb gazdaságpolitika adta lehetőségeket itt, Saigonban használják ki leginkább. A fejlődés persze széthúzással, nagyobb különbségekkel is jár. A belvárosban csillogó húszemeletes banképületek és légkondicionált irodahelyiségek váltakoznak, de innen negyed órát elég sétálni ahhoz, hogy a harmadik világbeli nyomor legmélyebb bugyrait lássa - és szagolja - az ember. A városon keresztülfolyó Saigon folyó leírhatatlanul szennyezett, ezt még a parton, a banképületekkel szemben villódzó sörreklámok sem tudják feledtetni.

Ha északról dél felé halad az utazó, sok rosszat hall Saigonról: kaotikus, piszkos, jellegtelen. Szerencsére nem így van. A belső kerületek (az 1. kerület neve hivatalosan továbbra is Saigon) igen rendezettek, sőt, még sármosak is. A 3. kerületben például egymás után sorakoznak a francia időkben épült villák, majdnem olyan a hangulat, mint Pesten a Bajza utca környékén. Az emberek kedvesek. Akármennyire is sietős a dolguk valamerre, mindig találnak időt kiülni egy kávéház teraszára, ahol párizsiasan az összes szék az utca felé néz. Nézik a valóban kaotikus forgalmat vagy a mindenhol jelenlévő karcsú kamaszlányokat, akik az elegáns nemzeti viseletben, ao daiban siklanak át a színen...

Ami pedig minket illet, szinte alig vettük észre, hogy még egy hónap eltelt és el kell hagynunk Vietnamot. Az utazási-logisztikai nehézségek ellenére igencsak megszerettük, és ázsiai utunk nem hivatalos versenyében Burmával együtt döntős helyezést ért el. A zsüri még tanácskozik. Legközelebb a szomszédos Kambodzsából jelentkezik a zsüri, vagyis

Bán Csaba és Békeffy Zita

LEGszebb élmény: Kétnapos túra a Mekong-deltában. Kétszer ugyanabba a folyóba - ugye - nem lehet lépni. Mi mégis valami hasonlóra vállalkoztunk, amikor befizettünk egy Mekong-túrára. Két hónappal ezelőtt Laoszban utaztunk három napig a folyón, az ott vad volt és keskeny. Vietnám déli részén, a torkolatvidéken a folyam kilenc ágra szakad, egy-egy ág egy-másfél kilométer széles. A delta-túra fő érdeme viszont éppen az, hogy az egészen kis kanálisokat kutatja föl. Egy három magyar megyényi területen pár száz méteres sűrűséggel követik egymást a kisebb-nagyobb víziutak. Itt minden a folyóhoz kötődik. Itt folyik a kereskedelem, a mosás, a mosakodás. A folyóval öntöznek, talán még arról is álmodnak. A csatornák mentén mindenhol kitörő lelkesedéssel fogadják az arra járó (sikló) külföldit. Kisbabák és aggastyánok integetnek és mosolyogva köszönnek.

Van itt annak rendje és módja szerint úszó piac: a kis ladikokon egy bambuszrúd tetejére felhúznak egy-egy fürt banánt, hagymát vagy akár mosóporos zacskót, ez a "cégér", így már messziről látni, mit kínálnak az egyes ladikok. Az egyik délután egy sűrű dzsungelban sétáltunk két órán át. Megszűnik minden külső zaj, csak a madarak vijjogása hallatszik a félhomályban. Kalauzunk értesít: ha "szerencsések" vagyunk, akár még kígyót is láthatunk. Hál'Istennek nem vagyunk szerencsések. Egy kis tanösvény magyarázza, hogy a háború idején a vietkongok hogyan jártak túl a buta amerikaiak eszén, miként bújkáltak az avar alatt a bombatámadások idején.