Kamerun III.
2002. június 23.

ISMÉT DOUALA

Így is volt. Yaouandé eléggé kihaltnak tűnt. Hál'istennek. Meg sem álltunk, irány vissza Douala.

A következő négy nap életem legrosszabb időszakai közé tartozik. Ugyanoda tértünk vissza, ahonnan indultunk. Visszaadtuk a kocsit, és megpróbáltuk elintézni, hogy a hátralevő időre valami bartel keretében újra megkaphassuk. Persze nagyon nem volt mit felajánlanunk érte. A legnagyobb értékünk egy óra volt és mellette néhány apróság. Erre persze nem hajlott a tulaj. Viszont megpróbált intézkedni, hogy pénzhez juthassunk. Volt egy ismerőse, aki sokáig az Aqua Palace-ban dolgozott. Hátha ő el tudja intézni, hogy a recepción lehúzzák a kártyámat, és kápéban ideadják az ellenértékét. Veszélyes játék, de nem volt választásunk. Megpróbáltuk. Az ürgével és az ismerősével elmentünk az Aqua Palace-ba. Ott még az igazgatóhoz is bement az emberke az érdekünkben. Természetesen nem tudtak segíteni. Próbálkoztunk bankban, hátha valami módon lehet itthonról átutaltatni. Ott is igazgatósági szintig jutottunk. Adtak egy teljesen ellenőrizhetetlen számlaszámot, plusz semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy az erre a számlára érkező pénz el is jut hozzánk. Tehát semmi. Négy napot végig nyűglődtünk. A városban fölösleges volt mászkálni, pénzünk alig. 24 órás garantált izzadás. A semmittevésből kifolyólag délutánonként aludtunk. Azóta sem tudok, de nem is vagyok hajlandó. Aztán végül elhatározás született. Nincs más lehetőségünk, a kártyámra kiveszünk egy autót az Avis-tól és visszamegyünk Limbébe. Meg is történt. Az irodában egy kedves hölgy felhívta a bankomat, leinformált. Később ez még egy további probléma forrásává vált. De ezt majd később. A lényeg, hogy örültünk. Itthagyhatjuk végre ezt a randa várost.

MÁ' MEGINT LIMBE

A kocsit egy kicsit túlbiztosították. De hát ők tudják, mennyire van erre szükség. Ugyanis addig nem lehetett gyújtást adni, amíg nem riasztottál be. Ehhez viszont, ha már bent ültél, ki kellett nyitni a bal első ajtót. Egy kicsit szerencsétlenkedtünk, amíg megtanultuk.

Limbében szintén ugyanoda mentünk. Hiába, a megszokás. A parton sétálgatva összeismerkedtünk egy halásszal, aki azt mondta, hogy később kivisz minket egy halászcsónakon az egyik közeli szigetre. Mondtuk, hogy nincs pénzünk, de ő azt állította, hogy ez nem baj. Később, amikor visszamentünk, kiderült, hogy ő csak a felhajtó volt, a halász egy másik ürge. Ismét felajánlottuk legnagyobb értékünket, az órát, de az embernek nem kellett. Annál inkább pénz. Így az üzlet nem jött össze.

Este a szállodával szemközti kocsmában megismerkedtünk American Boy-jal, minden külföldi védőszentjével. Mint kiderült, ez az ürge minden idevetődő külföldire ráakaszkodik, persze merő jóindulatból. Végülis, mi az a néhány whiskey a kocsmában? Viszont rettentően lelkes volt. Mindehhez járult egy 190 cm körüli magasság és a körülményekhez képest választékos öltözködés, ami kimerült egy joggingban és egy nélkülözhetetlen, széles karimájúkalapban.

A lelkesedést már másnap reggel megszenvedtük. Fél nyolckor, amikor még mindenki aludt, berontott a szobánkba, hogy azonnal öltözzünk, hozzuk a kamerát, hihetetlen dolgok történnek. Kibotorkáltunk vele a partra, ahol valamilyen evezősverseny előkészületei zajlottak. Az evezősverseny abból állt, hogy bent a vízben két bazi nagy csónakban húsz-húsz ember ült, kint a parton pedig két szurkolótáborra osztva az asszonyok táncoltak és énekeltek. Itt már a szponzoráció első jelei is feltűntek, mivel az egyik hajó legénységén Total feliratú pólókat véltünk felfedezni. Nagy nehezen elindultak a hajók, az asszonyok folytatták a táncolást. A hajók távolodtak, az asszonyok táncoltak. A hajók már alig látszottak, az asszonyok táncoltak. A hajók eltűntek, az asszonyok táncoltak. Szerintem az egész hepajt azért hozták össze, hogy kitáncolhassák magukat. Miután eleget láttunk, meglógtunk American Boy-tól. Aztmondtuk, hogy lemerült a kamera, fel kell tölteni. Utána elindultunk, hogy megmásszuk a Mont Cameroun megkövült lávafolyamát. Gyönyörű volt. Megkövesedett irdatlan lávamennyiség amíg a szem ellát. Fentről csodálatos volt a látvány. Pálmaerdők, mögöttük az óceán.

Este persze ismét találkoztunk American Boy-jal a kocsmában. De ez úgy látszik, ez nem volt elég. Ránk akaszkodott két kurva is. Az egyik a Prisztavokot szemelte ki, a másik engem. Persze nem hitték el, hogy nincs pénzünk. Kellemetlen volt a helyzet. Csekót persze ők is légiósnak nézték, mint ahogy végig az út során mindenki. Amikor haza akartunk menni, kérték, hadd nézzék meg hol lakunk. Azt sem akarták elhinni, hogy öten lakunk egy szobában. Egye kutya, megmutatjuk. Mamas frászt kapott, amikor beállítottunk két kurvával. Mivel nem vagyok öngyilkos típus, ráadásul otthon egy teljesen friss kapcsolatból származó lány vár, én szó szerint elmenekültem a vadász elől. Amíg elment WC-re, berohantam, magamra húztam a takarót, és mély álomba zuhantam. Hál'istennek megértette. A Prisztavoké kitartóbbnak bizonyult. Minden este megjelent a kocsmában, sőt még ő akart a Prisztavoknak pénzt adni. Egyébként, ahogy megismertük, intelligensnek bizonyult. Furcsa volt, ahogy a pigmeusokról beszélt. Azért itt is vannak gyűlölködések. Primitív törzsnek tartotta őket, akik még mindig a dzsungel mélyén tengődnek. A barátkozás legfelemelőbb pillanata volt, amikor Mamas kért egy KÉK tollat, hogy lerajzolja a magyar zászlót. Női logika. Aztán megértettük, hogy rajzolni akar három csíkot, amikbe beírja a színeket. Meg is csinálta, legfeljebb annyi hiba csúszott az egészbe, hogy az olasz zászló szerinti felosztásban írta be a dolgokat. Annyi baj legyen!

Egyik este kiderült, hogy American Boy nem csak helyi turistapatrónus, afrodzsigoló és autómosó tulajdonos, de hegyivezető is. Közölte, hogy két nap múlva túrát vezet a Mont Cameroun-ra, menjünk vele. Másnap úgy terveztük, semmi alkohol, teljes relax, hogy bírjuk majd a tempót. Gondoltuk, egy pár ezer méterig csak felmegyünk. Azt meg bírni kell. Még szerencse, hogy másnap kiderült, az egész a nyelvi hiányosságokból eredő félreértés. A Mont Cameroun stimmelt. Viszont nem túra lesz, hanem egy futóverseny. Néhány őrült nekiáll és felspurizik a hegyre. Na ne! Inkább megnéztük a Limbe állatkertet és a 6 miles beach-et, amit American Boy megmutatott, merre találunk. Az állatkert nem volt különösebben izgalmas, olyan, mint máshol. Viszont már itthon tudtam meg a Spektrumból, hogy itt van az ország legnagyobb gorilla kölyökmenhelye. A helyieknek ugyanis a patkány mellett van még egy jó szokásuk. Ínyencfogásnak tálalják a gorillatappancsot. Ezért baromi sok az árva kölyök.

A 6 miles beach-nek van egy lezárt része. 500 CFA a beugró, de ezért jár egy ingyen üdítő. Itt láttam a legtöbb fehért. Egy gyökér, hájas francia úgy viselkedett, mintha még mindig a rabszolgaság korában élnénk. De, hogy ne unatkozzunk, mit tesz isten, itt is belefutottunk egy evezősversenybe. Mennyit tudnak ezek táncolni?

Utolsó nap egy részét a Csekó egyre agresszívabb hisztirohamainak engedve, napon fetrengéssel töltöttük. Aztán elindultunk a reptérre. Legalább négy órával a becsekkolás előtt érkeztünk meg. Persze a kocsileadással is volt némi gond. Nem emlékszem pontosan, hogy mi, de fennhangon győzködtük őket, hogy nemzetközi pert akasztunk a nyakukba, kirúgatásban lesz részük, sőt a NATO-val karöltve lerohanjuk a reptéri Avis irodát. Utána békésen álldogáltunk egy sarokban egy hegynyi cuccal. Persze jöttek ismerkedni. Egy értelmesebb emberke azt mondta, hogy ismeri itt a főnököt, majd ő segít, hogy minden gond nélkül menjenek a dolgok. Tényleg segített. Amikor megmondtuk, hogy nincs pénzünk, akkor egy kicsit felszisszent, hogy mit fog kapni a főnök. Őt nem érdekelte a pénz. Aztán jött egy tiszt, intett, hogy menjünk utána. Átrohantunk néhány helységen, kifizettük a kiutazáskor kötelező 10 000 CFA-t (ha itt jársz, ezt ne felejtsd el!), és újra kint találtuk magunkat ott, ahonnan elindultunk. A tiszt megkapta legértékesebb ajándékunkat, az órát. Egy kicsit csodálkozott, de elfogadta. Némi para ellenére minden simán ment. Fent ültünk a gépen, irány haza.

BRÜSSZEL 

Ez az út talán még kényelmetlenebb és még unalmasabb volt, mint az előző. Az én testmagasságom legfeljebb egy koboldéval vetekedhet, de az istennek sem tudtam úgy elhelyezkedni, hogy kényelmesen elalhassak.

Brüsszelben több mint fél napot kellett vesztegelnünk. Viszont ITT MÁR VAN ATM! Ki a városba! A pénzkivétellel persze adódtak problémák. Miért is ne? A Csekó és a Mamas ugyanis két kártyát csináltatott. Két kártyához viszont két PIN-kód dukál. De melyikhez melyik? Az X-edik kísérlet sikerült. Volt pénzünk!

Ezután két részre váltunk. Csaba és a Prisztavok elindultak várost nézni, mi hárman úgy döntöttünk, hogy közelebbről megismerkedünk Brüsszel híres kocsmakultúrájával. Igenám, csak Brüsszelben 11 előtt nincs nyitva kocsma. Így mi is egy kicsit városnéztünk, majd beültünk az első ébredező kocsmába. Utána egy másikba, majd még egy újabba. Itt felkeltette az érdeklődésünket a kínálatban valami. Megkérdeztük, mi az? Kis csirkecombok valami szósszal. Próbaként rendeltünk egyet, aztán még hatot. Hús! Végre húst eszünk! Alig bírtuk abba hagyni.

A reptérre persze megint vagy öt órával előbb mentünk ki, mivel a Prisztavoknak valaki azt mondta, hogy du. 4 után meg se lehet közelíteni a repteret, annyian vannak. Persze alig lézengtek. Viszont voltak bankkártyával működő telefonok. Megpróbáltam felhívni a barátnőmet. Néhányszor nem sikerült, aztán egyszercsak nem fogadta el a gép a kártyámat. Összeszedtük az összes aprónkat, amivel végül sikerült telefonálnom. A rövid beszélgetés abból állt, hogy amikor mondtam, nem fogadja el a kártyámat a telefon, a válasz annyi volt, persze, mivel nincs rajta pénz. És megszakadt. Frászt kaptam. Kint nélkülöztem, és már Magyarországon sincs pénzem. Persze itthon kiderült, hogy mivel Kamerunból nem lehet közvetlen kapcsolatot teremteni, ezért kocsibérlésnél a hölgy egy jókora összeget zároltatott a számlámon biztosítékként. Fasza!

A hazafele utat már annyira untuk, hogy még meg sem állt a gép Ferihegyen, mi már ugráltunk fel a helyünkről.

Itthon voltunk épen és egészségesen. Csak egy betegséget kaptunk el: az Afrika-mániát. Nem olyan komoly. Túl lehet élni.

Forrás: MaxMix