Namíbia II.
2001. augusztus 28.

Aba-Huab

Elég hosszadalmasra sikeredett az enapi utazás. Itt kell megemlíteni, hogy Namíbiában megdöbbentően jó az úthálózat. Magyarországon nincsenek ilyenek. Nem döcög az autó, kanyarok - amik uszkve úgy 100 km-enként, ha vannak - bedöntve, nehogy bajunk essék. Az iszonyú hőség miatt rengeteg a szórt földút, de ezek is baromi jó minőségűek. Csekó porolt is rajta 130-cal. A tájról akkor még nem is beszéltünk. Csodálatos sziklás vonulatok, mintha a Marson utazgatnánk.

Először a Rock Finger-t néztük meg. Ez egy hatalmas kődolomit, ami egymagában áll egy domb tetején. Évmilliók alatt a talaj lekopott körülötte, de ez az iszonyatos szikladarab ellenállt az időnek. A következő látnivaló a Petrifield Forest, a megkövesedett erdő volt. Szintén az idők kezdetén egy hatalmas folyam több ezer kilométerről idehordott nagy fatörzseket, amelyek, ha már ráértek, itt megkövesedtek. A bejáratnál volt egy kis zsibvásár. Egész Namíbiában egyedül csak itt tudtunk csereberélni. Néhány baseball sapkáért és Kiskegyedes reklámpólóért cserébe gazdagabbak lettünk egy-két nyaklánccal. A Kamerunban oly hasznos szóróajándékoknak ezután már nem sok hasznát vettük. Innen tovább haladtunk az iszonyatos hőségben.Twyvelfontein-ig, ahol sziklarajzokat lehetett volna nézni, feltéve, ha addigra nekem és a Csekónak nincs tele a hócipőnk az utazással. Egyszóval mi lent maradtunk, amíg a Csaba és a Sandró felmásztak. A napot már egyre nehezebben viseltem. Ehhez hozzá kell tennem, hogy okosan nagyrészt csak ujjatlan pólót hoztam. Ennek egyenes következménye volt, hogy amikor levettem a pólómat, úgy néztem ki, mint a 70-es évekbeli tiroli szexfilmekben Brünhilda, ha megszabadult a melltartójától. Káromkodtam rendesen, hogy egy nyomorult inget nem tettem be a csomagba.

Innen már az Aba-Huab Camp következett. Ez már félig-meddig sivatagos rész. A semmi közepén, mindentől távol alakították ki ezt a kempinget. Egy láthatólag a fáradtságtól félig halott nő fogadott minket, aki újfent bizonyságot adott a feketék matematika iránti absztinenciájáról. Ha kértem két sört, szépen fogta a számológépet, összeadta, majd a kapott összegből kivonta, és kb. 20 perc múlva már boldogan távozhattam az addigra már felmelegedett sörrel és a visszajáróval. A tábor maga állítólag arról híres, hogy szárazabb évszakokban gyakran meglátogatják az elefántok, mivel a Huab folyó mellett fekszik. Ennek --mármint a Huab folyónak - mi nyomát sem láttuk, viszont bizonyítékként elefántürüléket a tábor kellős közepén igen. A namíb folyók amúgy is különlegesek. Útközben mindenhol táblák jelzik, hogy egy folyóhoz értünk, de csak egy kis huppanó jelzi, hogy átmentünk egy folyómedren. Esős évszakban ezek a medrek viszont elég sok kellemetlenséget okozhattak volna nekünk.

Este szépen felvertük a sátrakat. Én már az elején kijelentettem, hogy a kocsiban alszom, mi-vel nehezen viselném a skorpiók és a különböző kígyófajták társaságát. Igen ám, csak két hülyeséget követtem el. Egyrészt nem vettem elő a hálózsákomat, másrészt az elemlámpámat. Következésképp éjszaka csonttá fagytam a kocsiban. Ki se nagyon tudtam lépni, mivel semmit sem láttam. Okos. Szóval alvásról nagyon szó nem lehetett.

Skeleton Coast

Reggel továbbindultunk a Csontvázpart felé. A kősivatag lassan összeolvadt a homoksivataggal. Ameddig a szem ellát, mindenhol a végtelen semmi. Az úton is órákig lehet haladni anél-kül, hogy bárkivel is találkoznánk. A Csontvázpart kapuján áthaladva Torra Bay-ig mentünk. Itt foglaltunk szállást, jobban mondva sátorhelyet. Ez a kemping komoly csalódást okozott. Kiderült, hogy az egész egy horgászkemping. Összesereglenek a pecások és itt ücsörögnek a semmi közepén hetekig. Nem túl mozgalmas. Gondoltuk, hogy egy kicsit feljebb megyünk, megnézzük Terrace Bay-t. A kemping vezetője pedig közölte, hogy ezt nem tehetjük, mivel nincs ráengedélyünk. Erre tovább szerettünk volna menni, kilépni a parkból, és máshol aludni. Ezt sem tehettük, mivel, ha az éjszakát nem itt töltjük, keresni kezdenek minket. Elég morcosak lettünk. A helyzetet egy jó fej namíb pár oldotta meg. Elvittek egy kis terepjáró túrára egészen az Uniab Delta vízeséshez. Nem vicc, ez tényleg egy kisebb vízesés a sivatag kellős közepén. Szép volt, így már jobban viseltük a dolgokat. A pár tökéletesen beszélte a németet, mivel az őseik németek voltak, de ők már itt születtek. Egy kicsit képet kaptunk a helyi viszonyokról. A férfi mérnökember és 3000 NAD körül keres. Ez állítólag itt már jónak mondható. Ebből kényelmesen megélnek. Hát, mondjuk téli bundára nem is kell túl sokat költeniük.

A Csontvázpart nevének eredete viszont számomra elég kérdéses. Állítólag az itt található hajóroncsokról kapta a nevét. Hajóroncsokat sajnos mi egy darabot se láttunk. A part viszont végig tele van hófehér bálna és fókacsontokkal. Most akkor a roncsokról vagy a csontokról kapta a nevét? A fene se tudja. Mindegy, ebből a kietlenségből elég volt, holnap továbbindulunk.

Swakopmund

Ez a nap is egy kicsit hosszúra sikeredett. Először a Cape Cross Seal Reserve-nél álltunk meg. Ennyi fóka és ilyen büdös a világon nincs. A fókakolónia létszáma 80 és 100 ezer között mozog. Illetve mozgott, mivel már itthon tudtam meg, hogy a kormány azóta felére csökkentette a számukat. Ennyi fóka nyílván megritkíthatta az ottani halállományt. Szóval az utolsók között voltunk, akik még láthatták a teljes kolóniát.

Innen már hegyvidékesebb területek felé vettük az irányt. A Brandberg-hágó elég horror volt, ahogy iszonyú mélységeknél kanyarogtunk jobbra-balra. Itt a Brandbergnél található az ún. White Lady. Ez egy több ezer éves falfestmény, ami állítólag egy fehér nőt ábrázol. Na, ez a világ legnagyobb átverése. Csak vezetővel lehet feljutni a White Lady-ig. Legalább félórás út egy iszonyatos hőfokú katlanban, sziklák között, amik csak úgy ontják magukból a hőséget. Rendesen megizzadtunk. Ráadásul, amikor megkérdeztük, a vezető megnyugtatott, hogy rengeteg skorpió és kígyó van itt. Innentől kezdve meglehetősen óvatosan lépkedtem a köveken. Amikor felértünk, kiderült, hogy a White Lady nem is fehér, ráadásul nem is nő. A rajz egy férfi vadászt ábrázol, aki az állatok színére festette magát. Kész átverés. Amikor visszaértünk a kocsihoz, az egész csúcspontjaként kiderült, hogy defektünk van. Remek. Kerékcsere, nyomás tovább.

A következő állomás Spitzkoppe volt. Egymás mellett álló süveg alakú sziklaformák. Közvet-lenül alatta volt egy kemping. Csaba mindenképpen itt szeretett volna aludni, de mi egy kicsit ellenálltunk. Normális szállást, normális ágyat szerettünk volna. Innen Swakopmund már csak 100 km, ráadásul betonúton. Úgy döntöttük, hogy továbbtekerünk.

Már sötét volt, amikor Swakpomund-ba értünk. Nagy mozgás nem volt az utcákon. A kép hasonló volt Windhoek-hoz. Szép, tiszta, rendezett utcácskák. Egy tipikus német kisváros a sivatagban. Rövid bóklászás után megtaláltuk a kiszemelt szállást, az Alternative Space Backpackerst. Telt ház volt, nekünk már csak a konyhában jutott hely. Sebaj, a hely nagyon jó volt. Ez volt a város utolsó háza, a kert után már a sivatag következett. Volt egy kis hangulata. Az Alternative Space-t egy házaspár tartotta fenn. A férfi tervezte az egészet. A szellőzést elég sajátosan oldotta meg. A zuhanyzóknak és a WC-knek ugyanis nincs tetejük. Ez egy éjszakai zuhanyzásnál elég kellemetlen tud lenni. Ezen a szálláson is összejött a fél világ.

Másnap mászkáltunk egy kicsit a városban. Hamar be lehetett járni. Kiderült, hogy rengeteg német él itt. Sandró elég otthonosan is érezte magát. Egy tipikus német étteremben kajáltunk. Na, azért nem bratwurstot kértünk, hanem oryxot, antilopot. Nem is volt rossz. A városban este nem volt túl nagy mozgás. Egy kicsit még kocsmázgattunk, aztán haza. Még van bőven látnivaló Namíbiában.

Forrás: MaxMix