USA Nemzeti Park körút
2001. július 05.

Napfelkelte a Bryce Canyonban

Az egész még 2 éve kezdődött, amikor egy haverommal jártunk a Bryce-ban és én a fejembe vettem, hogy meg akarom ott nézni a napfelkeltét. Jó korán felkeltünk, de a fiatalember szép és fitt akart lenni aznap, így egy órat töltött a fürdőszobában. Így hát lekéstük a mágikus pillanatot. Dühöngtem, sírtam-ríttam, de semmi sem segített, a nap már magasan járt, mire odaértünk.

Most viszont már az út elejétől azt szajkóztam kedvenc Tortoise sofőrömnek, Raoulnak (egész véletlenül ugyanaz a sofőr volt, aki a közép-amerikai úton!), hogy nekem muszáj megnéznem a napfelkeltét a Bryce-ban. Élet-halál kérdése. Raoul az az ember, aki komolyan veszi az ilyesmit. Így jó korán elindultunk előző állomáshelyünkről. Túl korán - már hajnali 3körül a park bejárata előtt voltunk, de oda csak napfelkelte előtt fél órával lehet bemenni. Raoul beállította hát a vekkert - csak épp elfelejtette felhúzni. "Shit happens" - ahogy az utazas szlogenje mondja.

Mire felébredt, már meglehetősen világos volt, de még nem kelt fel a nap. Előreszáguldott a sofőrülésre - és indulás. Gyorsan felébresztette a kezeügyébe kerülő első emberket, Wernert, hogy rohanj az Évához, keltsd fel es mondd neki, hogy álljon készen. Werner tehát felrázott, gyerünk, öltözz. Fogalmam se volt, hol a hatizsákom abban a kupiban, ami a buszon volt. Így hát felkaptam a kezem ügyébe kerülő ruhákat - Christine nadrágját és Lee pulóverét, no meg a fotóstáskát. Előrementem Raoul mellé, aki idegesen kémlelte a horizontot. Kérlek, könyörgök, nap, ne kelj még fel. Őrült tempóban száguldott a busz a park felé. Aztán lefulladt. Raoul, a mindig halálnyugodt emberke idegesen csapkodta a kormányt: Fuck! Fuck! Aztán újra indított és újra száguldás. Éreztük, nem érünk el a legszebb kilatóhoz, a Sunrise Pointhoz, így a közelebbit, a Fairyland-et céloztuk meg. Amikor odaértünk, mindhárman kiugrottunk a buszról és a három fotósőrült - Raoul, Werner no meg én - kamerája egyszerre szólalt meg: Click, click, click. A következő pillanatban átbukott a nap a horizonton. Mi ott álltunk - lihegve, boldogan vigyorogva, egymás kezebe csapva: megcsináltuk!

Mire a többiek kikászálódtak a buszból, elmúltak a mágikus pillanatok. Ott álltak álmosan és dideregve és nem értették, mi bajunk van nekünk, hármunknak, hogy őrült módon ugrándozunk össze-vissza. De aztán ők is szétszéledtek a kanyonban és mindenkit megfogott a hely varázsa. Rövid közvéleménykutatásom eredeménye, hogy az út során ez volt a legszebb hely, amit láttunk: kora reggel a Bryce Canyon.
 
Arches National Park

Kora reggel érkeztünk a parkba - vörösen izzottak asziklák a felkelő nap fényében. Egyelőre sehol egy "arch", csak mindenfélealakú hatalmas sziklák.

Megálltunk egy nagy parkolóban, ahol a társaság nekiállt reggelit készíteni. Nekem nem volt türelmem kivárni, mert a fény a kora reggeli órákban a legszebb, így hipp-hopp nekivágtam a túrának a Devil's Gardenben. A nagy köveken bukdácsolva aztán rájöttem, nem ártott volna végiggondolni, hogy a kamerán és néhány tekercs filmen kívül mi minden kell egy turához. Pl. víz. Vagy napolaj. Vagy nem ártott volna felvenni egy rendes cipőt, és nem a tízéves ócska szandálban nekivágni. De akkor már nem akartam visszafordulni, csak mentem, mentem a gyönyörű túraútvonalon. Egymás után bukkantak elő a sziklaívek. És egyre nagyobbakat estem a szandálomban.

Mivel én vagyok a világ leglassúbb túrázója, lassan beértek a többiek és kisegítettek vízzel, napolajjal, sőt Barney még egy tábla csokit is elővarázsolt a zsebéből. Barney egy angyal. Ő a másik sofőrünk, egy fekete fickó, aki minden tájhoz a legmegfelelőbb zenét teszi a magnóba és aki nagy-nagy szakértelemmel és szeretettel kötözgeti sebesüléseinket. Aztán beért Brian is, aki még mindíg kissé kótyagos volt az előző éjjeltől. Megálltunk ugyanis egy benzinkútnál (pee-stop (khm... folyóügyek intézése.:) - a szerk))és valaki egy üveget nyújtott felé: Kérsz egy kis vizet, Brian? Kért. Whisky volt. Nevetés, aztán újabb üveg: Na, igyál rá egy kis vizet. Meghúzta. Az is whisky volt. A másik angol gentleman, Allen is vele volt. A legmulatságosabb figura a buszon. Számitógépprogramozó Cambridge-ből, aki eleinte nagyon szögletes volt. Világkörüli úton vagyok, ez a 3. napom - közölte bemutatkozásként. Aztán lassan engedett a merevsége, és a vasalt inget felváltotta a kanárimintás poló. Egyik éjjel kiesett a kontaktlencséje a buszon és nem találta sehol. Annyira kétségbe volt esve szegény. Fogtam egy zseblámpát és szép tüzetesen átvizsgáltam mindent, meg is lett. Azóta hősként tisztel. Délután ebéd, majd kitört az infantilizmus. Vettek egy páran ugyanis vizipisztolyokat és hatalmas csata dúlt.

Este irány a Colorado folyó, annak a partján táborozunk le. Dragon Fly Canyon -még soha nem hallottunk róla, de Raoul esküszik, el leszünk ájulva tőle.
 
Dragon Fly Canyon - A love story

Raoulnak megint igaza volt. Moabtol nem messze, a Colorado partján tényleg egy elvarázsolt helyre bukkantak a Tortoise sofőrök. Az útról befordult a busz egy tisztásra. Innen egy kis alagúton - amin jarmű nem fért át, csak át lehetettmászni - átjutottunk egy minden oldalan zárt kanyonba. Egy kis térség, mindenoldalról óriási vöröslő sziklákkal körülvéve. És szinte tapintani lehet a csendet. Azalagút túloldalán - mintha csak az égből pottyant volna oda - magányosanállt a zöld kis buszunk.

A társaság egy része lenyűgözve állt, míg másoknak betelt apohár. Hogy lehet ilyen helyen két napot kempingezni, ahol se víz, se WC, se semmi.Ők - öten - bestoppoltak a városba és egy motelben aludtak. Mi meg ott töltöttük a ket legmiszterikusabbéjszakánkat.

Első éjjel vacsora után limbo-verseny volt a tabortűz mellett. Azelső magasságot még mindenki könnyedén vette, de a másodikat egy kis időés sok alkohol után már senki nem tudta teljesiteni.

Aztán egyszercsak megérkezett egy autó, benne egy pár emberkeés bevonultak az alagútba zenélni. Csodálatos hangon énekelt valaki.

Gudrun, a csoport hercegnője rögtön fel is kapta a fejét. Gudrun egycsodaszép német lány, magas, hosszú szőke haj, ragyogó kék szem, tökéletes alak.És nem egy gátlásos típus. A patakparti és vízesés alatti fürdőzéseknélő az, aki először ledobálja a ruháit és az egyik éjszakai mulatozásunkalkalmával Barney-vel meztelenre vetkőzve tejszinhabbal kenegették egymástegész éjjel. Hm. No meg egyébként is minden utunkba kerülő férfiember potencialis"áldozat" volt. Nem volt hát kivétel a pacsirtahangú énekes sem - Gudrunrögtön bevetette magát az alagútba. Mi hiába győzködtük fennhangon az ismeretleneket, hogybújjanak elő, csak az alagút sötétjében pengették a gitárjukat és remeknótákat énekeltek.

Amikor végre kijöttek, hogy hazainduljanak, Raoul meghívtaőket másnap estére, mondván, hogy nagy buli lesz, jön még egy busznyi ember. Udvariasanelköszöntek, aztán eltűntek.

Másnap egy kocsi jött Gudrunért, hogy elvigye őt az ismeretlen herceghez. Aki - mintkiderült - épp legújabb filmjét forgatja a közelben, a Sunchasert. Az úr neve: Woody Harrelson, az Indecent Proposalés a Natural Born Killers (Tisztességtelen ajánlat és a Születettgyilkosok- a szerk) főszereplője. Gudrun hezitált, merthogy neki van otthonbarátja, de Woody leszerelte: Don't worry. I am rich. Mintha csak revansot vett volna az Indecent Proposal-banalakított szerepéért... Most ő volt a csábitó. Gudrun velünk maradt mégpár napig, de egyfolytában telefonálgattak egymásnak - ami nem volt könnyű, mert mi is,ők is úton voltunk. Woody részéről a stáb és a hotelszemélyzet egyengette a szerelmesekútját, a mi csoportunkból még egy srác ajánlotta fel Gudrunnak, hogy Woody hagyjonüzenetet az ő üzenetrögzítőjén, mivel ő úgyis naponta lehallgatja. Persze mindannyian izgultunk, hogy mi lesz.Végül - amikor már a Zionban jártunk - Woody elküldte a hölgyért a privatejet-jét (magánrepülőgépét - a szerk). Talán még hallunk róluk.

A második este megjött még egy busz, a Tortoise "Crosscountry" (San Francisco - Boston)útja is ide vezetett. Közösen készítettük hát a vacsit, no meg a punch-ot.És ezen az éjjelen is jöttek látogatók: ezúttal nem hírességek, csak helybeliek, akik dobokonjátszottak egész éjjel. Mint kiderült, a helyieknek ez egy kultikus hely, és akörnyékről gyakran járnak zenélni emberek a csodálatosan visszhangzó alagútba. Barney is csatlakozotthozzájuk, fuvolája félelmetesen szólt a csatornában. Mintha csak Földanyaszólt volna hozzánk...
 
És végül... az igazi vadnyugat

Ma egész nap csak buszozás-buszozás. Délben megálltunk egyvároskában ebédelni. Én rutinosan rögtön végigjártam az összes fast foodéttermet, lecsekkolván, melyiknek a legszimpatikusabb a mosdója. Találtam egytökéleteset, ahol bent van a kézmosó is a magunkra zárható részben, szóval teljes aprivacy (egyedüllét - a szerk). Egyéni csúcsomat beállítva 12 perc alatt megmosakodtamtetőtől talpig, hajmosást, körömtisztítást, stb. is beleértve. Huh, milyenjó is tisztának lenni. Késő délután végre elértük táborhelyünket, a Valley of the Gods-t. Ezközvetlenül a Monument Valley mellett van, ugyanolyan táj, csak épp sehol egy turista.

Vörös homok, ágas-bogas cserjék, égbe meredő furcsa sziklaalakzatok. Megint remek vacsikészült, sőt, epres-tejszínhabos torta is előkerült a hűtőből. Az ellátásraigazán nem panaszkodhatunk. Aztán csak csendben ücsörögtunk a köveken,csodáltuk a naplemente fényeit. Percről percre változott a táj. Egyszercsak valami gyönyörű muzsika hangzott fel. Raoul rátalált a pillanathoz tökéletesenillő zenére: tiszta, egyszerű dallamok zongorán és egy csengő női énekhang... 32emberkének egyszerre kezdett el borsózni a háta...

Éjszakára kivittuk a matracokat a buszból és a csillagoség alatt aludtunk.

Talán még soha nem láttam ennyi csillagot. Telistele volt azég velük.

Hajnalban a szokásos napfelkelte-néző őrültek láncszerűenébresztették egymást. Mivel a terv az volt, hogy reggeli után azonnal indulás, inkabb kihagytam akaját és túráztam egyet ezen az elvarázsolt tájon. 10-kor vissza a buszhoz, atöbbiek épp befejezték az edények elpakolását, indulásra kész a csapat. Valakinekeszébe jutott, hogy ez egy tökéletes színhely a csoportfotóhoz. Előkerülthát 32 kamera és nekiálltunk. Közben pedig a Happy Birthday-t dúdolgattuk, mert Raoul ma lett 46 éves.

Indulás Monument Valleyhez. Ez eredetileg nem volt benne a programban, dehát nem ez az első változás. És nem is az utolsó.

Amikor annakidején úgy döntöttem, hogy a Tortoise-szal utazgatok ezen a nyáron, csak három dolgotsajnáltam, hogy nincs benne a prospektusban: a Monument Valley, a Mono Lake es a Death Valley. Akkormég nem tudtam, hogy a regi haver, a Raoul lesz a sofőr, aki konnyen hagyjamagát meggyőzni egy par kiterőről. Utolsó nap pl. Las Vegasbol Frisco felé a Deep Creek-enkeresztül mentünk volna, de en ANNYIRA szerettem volna elmenni a Death Valley-be.Méghozzá a Zabriskie Pointhoz. Méghozzá napfelkeltekor. Raoul előszor csakcsóvalta a fejét, aztán eltűnt egy rakás térkép mögött, majd mikor előbukkant,közölte a társasággal: a Deep Creek helyett a Death Valley-be megyunk. Szegénynémetek csak nézték a brossúrát, hogy már megint nem stimmel valami. De miért? -kérdezték. Raoul komolyan rájuk nézett: Deep Creek sucks. Erre mit lehet mondani? Devégül mindenki irtó hálás volt a változásért.

A Monument Valley-vel igazán könnyű dolgom volt, mert ott Raoul se voltmég, így ő is kiváncsi volt. Útközben egy osztrak csaj megkért, magyarázzammár el, melyik mütyür mire jó a kameráján. Épp a depth-of-field gombnál tartottunk, amikor hatalmasütést éreztem a szemöldökömön. A csoportfotó után nem csomagoltam el rendesen azállványt, csak feldobtam a csomagtartóra és most egy éles kanyarnál lecsúszott. Pontrám. Mindenki iszonyúan sikongatott, én nem tudtam, miért. Aztán kiderült. Tisztavéres volt a szemem, és ők nem tudták, hogy nem vesztettem épp el a látásom. De nem, csak egy kisforradás a szemöldökön. Azért mázlim volt.

Végremegérkeztünk az indián- es westernfilmek forgatásának híres helyszínére, a Monument Valley-hez. A buszt nemengedték a parkba, mert túl nagy, így jeep-eket kellett bérelni, hogy bejárjuk a parkot. Ahogyültem a jeep-en baseballsapkában (elveszett a napszemüveg és hát muszáj valami a nap ellen) meg akamerával a kezemben, úgy éreztem magam, mint egy amerikai turista, aki szafarira indul.Körbevittek minket a parkon, irtó jópofa az egész. Aztán egyszercsak lerobbant a jeep-unk. Mi csak vigyorogtunkegymásra: Shit happens. Kiderült, semmi gond, csak elfogyott a benzin. A semmiközepén. Nekiindultunk hát, hogy találjunk egy elő lelket. Rá is bukkantunk egy kocsira, egymásik szerencsétlenre, aki kizárta magát. Nemhiába autószerelő mindkétsofőrünk, pillanatok alatt kinyitották a kocsit, amelynek hálás tulaja adott nekunk benzint. Hiába, Raoul és Barney - a két verhetetlen sofőr.

Ennyi megpróbáltatás után vacsora Flagstaffban. Nem volt kedvünk főzni, ma inkább étterembe mentünk. Kiszúrtunk egy csábító feliratot: "Mexican food". Csak amikor közelebb mentünk és az apróbetűs részt is elolvastuk, kezdett gyanús lenni a dolog: "World famous hamburgers".Azért nem volt olyan rossz. Raoul átvette az ajándékát. Kezébe vette apapirzacskót, egy pillanatig végigfutottak ujjai a benne levő üveg formáján és elvigyorodott: Jack Daniels! Lenyűgözve néztük. Aztán rövid kiselőadást hallottunk Raoultól, melyik italosüvegnek milyen a formaja. Főleg a nyakforma az árulkodó.

Éjjel meg egy pár itatós játék, aztán ennek a napnak isvége. Allen a whiskysüveget, Claudia a kismackóját szorongatva alszanak mellettem.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár