Világkörüli élmények II.
2002. január 02.

Amikor egy álom valóra válik- Molnár Anita kalandjai II.

Valparaisotól 180 km-re fekszik Chile fővárosa: Santiago. Az út hosszúságát sikeresen feledtette a gyönyörű környezet. Az ültetvények zöldje, aminek gyümölcseit pihenőhelyeinken magunk is megkóstolhattunk. A főváros egy 5 milliós metropolisz, ami a szó minden értelmében az ország központja. Rendelkezik a turisták számára egy fővároshoz tartozó összes nevezetességével: főtér - Plaza de Armas, katedrális- a chilei közélet hírességeinek sírjaival, csodás középületek, múzeumok,parkok. Szóval, minden ami kell és mégis semmi különös. Aztán vissza megint 180 km.

Hulla fáradtan hagytuk magunk mögött az utolsó dél-amerikai kontinentális kikötőt. Irány a Csendes-óceán nyílt vize! Számomra most érkezett el az út legérdekesebb szakasza. Elsőként: a Húsvét-szigetek!!!!!! Tulajdonképpen az egész csak egy sziget meg egy a tengerből kiemelkedő szikla. Bár ennek a sziklának nagy szerepe van a sziget mitológiájában: itt fészkelt az a madár, aminek a tojásáért ki kellett úsznia annak a fiatal legénynek, a mindig vad hullámokkal háborgó vízen keresztül, aki majd a törzsfőnök szerepét kapta jutalmul. Tehát minden bizonnyal sziklamászásban és úszásban ma is verhetetlenek lennének az őslakosok. Hangaora a sziget egyetlen települése, ami három utcából áll, de van templom, iskola, rendelő, hivatal és posta! Nem is városnézésre jöttünk ide. Mivel nincs igazi kikötő sem, így lehorgonyoztunk, és mentőcsónakjainkon szállítottuk utasainkat a partra. A szakadatlan hullámverés majdnem keresztül húzta a számításunkat, csak kitűnő matrózaink ügyessége mentette meg a napunkat. Persze a szigeten nincsenek a mi fogalmaink szerint kiépített utak, turistabuszok és idegenvezetők sem. Kis mikrobuszokba tuszkoltuk öregecske vendégeinket. Rám hat mikrobuszt osztottak, egy helyi idegenvezetővel. Nem kis feladat, de nem is lehetetlen. Szigettúránk minden kis állomásán összeszedtem csoportomat és mindent a legnagyobb részletességgel próbáltam legújabb helyibarátom segítségével elmesélni kíváncsiságtól szokatlanul kezes utasainknak. Meg kell külön is említenem aznapi segítőmet. Már amikor megérkeztünk, a parton sorakoztak helyi kísérőink, akik között már első pillantásra is kitűnt egy furcsa figura: egy vademberre emlékeztető, loboncos hajú, motoros bőrruhás, elég riasztó fazon. Kollégáimmal egyetemben csak azért imádkoztam, hogy az amúgy sem éppen szuper körülmények tetejébe, nehogy őt kapjam társul. Nem is kell mondanom ugye, hogy mi történt! Különben az összes kísérőnk a világ valamely részéről ideérkező és a sziget vadságába beleszerető, úgynevezettkiszállók, akik otthagyták a normális élet zaklatott folyamát, és itt találták meg a nyugalmukat. Ő, a neve Pitaki, persze ezt a nevet már az itteni Istenek anyakönyvezték, belga vad motoros "bennszülöttünk", nagy hatással volt csoportomra. Egy mukkszó nélkül hallgattak bennünket, katonás rendben folyt minden ki- és beszállás, senki nem került a rossz buszba, mint a többi csoportnál és, őszintén szólva, meglepően kedves, érdekes stílusa még engem is lenyűgözött. Később kiderült, hogy egy kicsit beszél németül is, ennél több sem kellett német utasainknak. Szerencsém volt, a többi csoporttal együtt eltöltött ebédszünet után, többen is át akartak szegődni hozzánk, ez persze lehetetlen, de jól esett!

Ideje, hogy meséljek erről a varázslatos szigetről. Hogy maguk elé tudják képzelni a szigetet, meg kell említeni, hogy Hangaora pár eukaliptusz fáját leszámítva csak füves mezők borítják a dimbes-dombos szigetet. Mindenütt szabadon legelő lovak és a sziget fő attrakciói, amiket a mai napig bizonytalan mítoszokon alapuló legendák lengenek körül. Ezek az úgynevezett achuk és moaik: ( achu=síremlék, moai=helyi kőszobor).

A déli parton indultunk el. 5 km-re Hangaoratól elértük első az achu-ásatást, amit egy amerikai archeológus, William Mulloy tárt fel. Két különböző építési periódus került itt napvilágra. Az első erős hasonlóságot mutat az inkák építési stílusával, mint pl. a Machu Pichu Peruban, és kitűnik finom kőfaragásaival. A második fázisban nagyobb szobrok és egy templom került a finoman kimunkált alapra. Találtak itt egy vörös kőből faragott emlékoszlopot is, ami szintén a perui inkák műveivel mutat hasonlóságot. Tovább haladva a parton megnéztünk még egy templom maradványait: Hanga Paukura-át, egy helyet, amit Ahu Vaihu-nak neveznek és híresen jó halász hely, majd az Ahu Akahanga következett, amelynek a neve is mutatja, hogy temetkezési hely, mégpedig Hotu Matua egykori királyé.

Kis zötykölődés után eljutottunk Rano Raraku-hoz. Ez a kialudt vulkán hihetetlen, lélegzetelállító látványt nyújt. Lejtőin mintegy 400 szobor fekszik vagy áll elszórtan, különböző készültségi állapotban. A hely egyben a sziget régi kőfejtője is, ahol többtucat kőfaragó munkálkodott egyre nagyobb monolit szobrok faragásán. A 17. század végén aztán valami váratlan történt. Szanaszéjjel hagyott szerszámaik tanúskodnak erről. Úgy sétáltunk itt a szobrok között, mint a liliputiak az óriások birodalmában. Itt található a legnagyobb, 21m magas kőszobra is. Az évszázadok néhány helyen akár 12 m vastag portakaró alá rejtette ezeket az alkotásokat, amit csak igen kemény munkával tudtak a kutatók letakarítani. Megéri a fárasztó hegymászást ez aszabadtéri múzeum. Innen keletre 1960-ban egy árhullám mosta szabadra az Ahu Tongariki ásatási területet. Ez a legnagyobb, egy sorban elhelyezkedő, 15 darabból álló moai csoport. Táthattunk még kőbe vésett teknősbékákat és halakat. A moaik fején gyakran találtunk vörös kőből faragott cilinder alakú fejdíszt vagy hajkoronát, amit a Hangaorától 6 km-re északra, egy kialudt vulkán helyén bányásztak és 3 tonnás súlyt is elérhettek. Ezeket a vörösfrizurákat utoljára, amikor a hatalmas szobrokat már felállították, ugyanazzal a technikával helyezték a tetejére. A vörös hajkorona megjelenítésére alkotott teóriák egyike az, hogy a Húsvét-szigeteken egyedülállóan előforduló "ahu-moai fenomén" létrejöttéért, a szigeten vezető pozícióban lévő, úgynevezett "hosszú fülűek" a felelősek, akik vörös hajúak voltak, szemben az alacsonyabb rendű " rövid fülűek"-kel, akik barna hajat viseltek. A szigetről szóló legtöbb mítosz is eme két törzs harcait eleveníti fel. A sziget régi, történelmi központjának: Ahu Akivi-nek feltárása és restaurálása 1960-ban, szintén az amerikai Mulloy és chilei kollégájának, Gonzales Figuerosa-nak nevéhez fűződik. Kb. 10 km-re Hangaorától, az óceán partján fekszik ezen lenyűgöző, obsidiánból emelt ahu, amin büszke sasokra jellemző tartásban, hét, 4 méter magas, egyenként 16 tonnát nyomó moai áll őrt, szemüket az óceán végtelen kékségére szegezve. Ideje volt már egy hosszabb pihenő beiktatásának. Összekötve a kellemeset a hasznossal, a hajóról magunkkal hozott ebédédünket, a Punta Rosalia-nál lévő La Perouse strandon költöttük el. Volt időnk felfrissülni a habokban, és hogyan is lehetne másként ezen a szigeten, még a strand is egy templom maradványainak tövében van. Itt áll a legnagyobb fennmaradt kőtalapzat és pár lépésnyire, az Ahu te Pito te Kura nevű helyen, a legnehezebb megtalált moai: 82 tonnás! Átnéztünk a következő öbölbe is, az Ohave strandra. A hely a csodálatos rózsaszín koráljairól híres. Kedvet kapva tovább vándoroltunk a parton és az Anakena strandra érve üdítően hatott ránk az amúgy kietlen vidéktől elütő, kókusz és más pálmafélékkel körülölelt öböl. A kőteraszok tövében barlangok vannak kialakítva, amiket a híres főnök: Hotu Matua népe lakott egykor. Itt volt az 1955/56-os, híres Thor-Heyerdahl expedíció táborhelye is. Ők próbálták megfejteni és alkalmazni az ősi időkben is feltételezhetően alkalmazott: köves-emelős technikát, amivel a hatalmas szobrokat a helyükre szállíthatták és felállíthatták. Nekik is sikerült így egy már rég eldőlt, 25 tonnás moai szobrot ismét talpra állítaniuk. Az idő röpült, hát tovább kellett állnunk.

Még három templom emlékmű van a szigeten: északon a Kote Riku, délen a Vaiuri, középen pedig a Ahu Tahai. Az utóbbiról pompás kilátás nyílik a sziget nagy részére, az előtérben egy hatalmas vörös cilinderes, a tenger irányában még másik öt moai monumentális alakjával. Lassan körbe is értünk a szigeten, de még várt ránk egy igazi lélegzetelállító terület: a Rano Kau óriás vulkán kialudt krátere és annak egyik lejtőjére épített ősi falu együttes. A kráter mélyére letekintve, mocsaras tavacskát pillantottunk meg. Hát nem mindennapi élmény egy vulkán tetejéről bekukucskálni annak torkába! A falucskák a vulkán dél-nyugati, védett oldalán 234 m-es tengerszint feletti magasságban épültek. A másik oldalon, az óceán vad hullámai által korbácsolva, 304 m magas sziklafalak zúdulnak a mélybe. Itt találhatók azok a barlangszerű lakóhelyek, amelyeket csak a főnök választásokat megelőző megtisztulási ceremóniák idején laktak a kiválasztottak. Itt láttuk azokat a különös falrajtokat, amelyek furcsa, púpos hátú és hosszú csőrrel felruházott emberi alak látható: a madárember= tangata manu. Innen figyelték a jelöltek a ritka fekete-barna tengeri fecske fészkét, és aki először meglátta annak tojását a tengeri sziklán, az magát a háborgó, cápákkal teli vízbe vetette magát, hogy elsőként térjen vissza azzal és így főnökké válasszák. Hát az okosabbak vártak míg a cápák valamelyest jóllaktak. Ránézésre, ez szerintem egy lehetetlen, öngyilkos vállalkozás. Továbbájutalmul még egy éven keresztül a barlangban kellett élnie, testét mészkővel fehérre meszelve, haját pedig földfestékkel még vörösebbre festve, napfény nélkül! Köszi! Egyetlen kapcsolata a külvilággal szolgája volt, aki élelemmel is ellátta. Innen már láttuk a kis kikötőnket és a távolban horgonyzó kedves hajónkat. Már csak le kellett ereszkednünk a vulkán oldalán, hogy körutunk végére érjünk. Odalent már vártak ránk a helyi árusok.A vulkáni tufából faragott moaik mellett, rabul ejtettek a fából faragott, polírozott madárember figurák. De a csúcsok csúcsa mégis, kétségtelenül, a szintén fából faragott törzsi varázsló bizar szobrocskája: hatalmas fej = okosság, a bordák alatt teljesen beesett kis test = nem ad az e-világi élvezetekre, hatalmas nemi szerv = fajfenntartás és termékenység, icipici lábacskák = neki mindenki helyébe jön. Persze vezetőnk, Pitaki, itt is ízes történetekkel segített megválni bennünket felesleges dollárjaiktól. Természetesen büszkeséggel töltött el, hogy már csak ez én kis csoportok volt még mindig együtt, de egyszerűen nem tudtak betelni hihetetlenül eredeti kísérőnk történeteivel. Még a gépeikben is hagytak helyet egy-egy fényképnek Pitakival! Ami még feltűnt, hogy teljesen sikerül magukévá tenni a nap során, az igazán furcsa helyi elnevezéseket! Én is azon kaptam magam, hogy semmiféle nehézséget nem okozott a történetek fordításánál, a felkészülésem során még nyelvtörőkkel vetekedő megnevezések. Rájöttem, hogy csak neveikkel együtt kelhetnek igazán életre a régi idők mítoszainak alakjai és helyszínei fantáziánk labirintusaiban. Gondoljunk csak az egyiptomi fáraók legendáira.

Eljött a búcsú ideje. A többiek ámulva nézték szívélyes búcsúzkodásunkat Pitakitól. Este láttam, hogyan a többi vendég kis csoportom tagjait kérdezgette miket is mesélt nekik avadember, ők pedig szakértőket megszégyenítő fölényességgel adták tovább történeteiket.

Molnár Anita