Namíbia I.
2001. augusztus 22.

Okulva tavalyi, enyhén szólva is kalandosra sikeredett kameruni utunkból, alaposan felkészültünk erre a túrára. Útvonal megtervezve, minden információ begyűjtve, vízum beszerezve (Bécsből 450 schilling + 5000 Ft a Vista díja), autó itthonról bérelve, szállás előre lefoglalva, és ami a legeslegfontosabb kizárólag, egyes-egyedül, szigorúan, csakis készpénz a zsebben. Semmi plasztiklapocska, semmi csili-vili, csakis cash. Abból baj nem lehet. A Lufthansára egy kicsit megorroltam, mivel - nyilván kiszimatolva, hogy esetleg még meg-könnyíti az utunkat - a novemberi menetrend-változtatásnál törölte az addigi, közvetlen windhoek-i járatát. Így egy "kisebb" kerülőt megtéve kellett eljutnunk Namíbiába.

Az első állomás Frankfurt volt. Itt csatlakozott hozzánk a Sandró, egy volt általános iskolai osztálytársam, aki Németországban él. Ő lett kinevezve a csapat problémamegoldó emberévé. Innen Johannesburg következett, végül még egy átszállással Windhoek.

Windhoek

A kora délutáni órákban érkeztünk. A legnagyobb meglepetésünkre, minden simán ment. A vízum rendben volt, sőt még az otthon lefoglalt autóval sem volt semmi probléma. Egy kis idő múlva már bepakolva az autóban ültünk.

Az első nehézséget, ami végigkísért minket az út során, a "Keep left, drive right" elve volt. Eleve hülyeség, hogy mindenki a forgalommal szemben vezet. Csekó vállalta magára a sofőr szerepét, anyázott is egy kicsit. Országúton még csak-csak nem volt gond, viszont a városban... Kis ívben balra, nagy ívben jobbra, miközben a rossz helyen lévő kar miatt papírvékonyságúra töröltük az ablakot index helyett.

Valahogy ennek ellenére is gyorsan beértünk Windhoek-ba. Tudtuk, hogy az idei túránk jóval kultúráltabb lesz, mint a tavalyi, de hogy ennyire! Mintha egy "Alice Csodaországban-szerű szél" sodort volna egy nyugat-európai kisvárost Afrika dél-nyugati fertályára. Tiszta utcák, egy csikk nincs a földön, rendezett házacskák, szép kertecskék, áruval tömött, csillogó kiraka-tok. Alig hittünk a szemünknek.

A picike városban hamar megtaláltuk a szállásunkat, a Cardboard Box Backpackerst. Óriási találmány ez a backpackers rendszer. Néhány fiatal, vagy egy házaspár tart fenn egy nagyobb családi ház méretű többszobás épületet. A szobákat telepakolják emeletes ágyakkal, és az ágyakat kiadják a hátizsákosoknak. Persze van közös konyha, bárrész és jobb esetben úszómedence is. Ezeken a helyeken a világ minden részéről jönnek össze a fiatalok, Japántól Ausztráliáig mindenhonnan. Egyetlen hátránya, amit hamar meg lehet szokni, hogy a szobát kénytelen vagy idegenekkel is megosztani. A Cardboard Box-ban első nekifutásra nem volt szerencsénk, mivel annak ellenére, hogy itthonról már lefoglaltuk a szállást, minket kettesével csak külön szobákban tudtak elhelyezni. Sebaj, lepakoltuk a cuccainkat és nekivágtunk a városnak.

A gyaloglás még a vezetésnél is életveszélyesebb. Egyszerűen képtelenség megszokni, hogy amikor lelépsz a járdáról, ne balra nézz, hanem jobbra. Járt is rendesen a fejünk. Ezt még tetézték a jelzőlámpák. Kb. 2 másodpercig mutattak zöldet, majd elkezdtek pirosan villogni. Sprintelnünk kellett rendesen, ha át akartunk érni az úttest másik oldalára. Mostmár legalább értem, hogy miért tudnak a feketék ilyen piszok gyorsan futni. A városkép igazolta az első benyomásokat. Minden pepec, kis afrikai Svájc, azzal a kivétellel, hogy itt az 500-as Merdzsóból egy fekete száll ki. Természetesen fehér is akadt bőven, összehasonlíthatatlanul több mint Kamerunban. Ennek így semmi Afrika hangulata nincs, gondoltuk, és elhatároztuk, hogy a tervezett két napot elfelejtve, már másnap továbbindulunk az Etosha Nemzeti Parkba.

Etosha Nemzeti Park

Reggel korán keltünk, mivel még el kellett intéznünk az engedélyeket az Etosha-ba és a Csontvázpartra. Ugyanis Namíbiában nem olyan egyszerűen megy, hogy csak odakullogsz a park bejáratához, hanem bizonyos helyekre előre be kell szerezni az engedélyt, és le kell foglalni a szállást az idegenforgalmi irodákban. Erre csak Windhoek-ban és Swakopmund-ban van lehetőség.

A papírmunka után nekivágtunk a kb. 500 km-es útnak. Ekkor történt az első esemény. Csekó mindig is hajlamos volt arra, hogy kinyomja a kocsik szemét. Pláne, ha még bérautóról van szó. Most is egy "kicsit" gyorsabban hajtott a megengedettnél. De sajnos ennek egy motoros rendőr is szemtanúja volt. Leállított, nem menekültünk. Odajött, udvariasan megkérdezte, hogy vagyunk, majd közölte, hogy ez egy 60-as zóna és mi nem ennyivel jöttünk. Nem volt mit tenni. Mivel Namíbiában a külföldiektől nem szedhetnek helyszíni bírságot, el kellet kísérnünk a közeli rendőrőrsre. Ott megváltunk 100 NAD-tól, majd továbbindultunk.

Útközben megálltunk egy puszi kis útszéli kocsmánál. Közel, távol egyetlen település se, csak egy kis kocsma az út szélén. Nem tudom, honnan járnak ide az emberek. Kiderült, hogy a felszolgáló rövid ideig a volt NDK-ban élt. Ennek ellenére hamar kudarcba fulladt Sandró azon próbálkozása, hogy németül társalogjon az emberkével.

Szép tájakon autóztunk tovább. Az úttól néhány méterre mindkét oldalon végig rácsok kísértek minket. Ezek védték az állatokat, és nem kevésbé minket, egy szerencsétlen találkozás kellemetlen következményeitől. Amerre mentünk, mindenfelé hatalmas termeszvárak tarkították a tájat. Ilyen kicsi állatok milyen böszöm nagy építményeket képesek létrehozni.

Hamarosan az Etosha bejáratához értünk. Simán bejutottunk. Kaptunk egy papírt, amiben az szerepelt, hogy csak felhúzott ablakokkal közlekedhetünk, és eszünkbe se jusson kiszállni az autóból. Na, de mi ugye magyarok vagyunk. Az első, amit megláttunk egy zebra kibelezett, kiszáradt teteme volt. Persze, hogy kiszálltunk megnézni közelebbről. Az első ÉLŐlény, amibe belebotlottunk egy zsiráf volt. Közvetlenül az út mellett legelészett. Óvatosan a közelébe gurultunk. Ő unottan hátat fordított nekünk, és néhány pottyantással adta tudtunkra nem túl hízelgő véleményét. A kempingig már csak néhány springbok nyújtott némi látnivalót.

Egy kis ráfizetés ellenében kaptunk egy szép bungalót két szobával. Nem messze tőlünk volt az itató. Egy nagyobb pocsolya, amit egy sziklafal választott el a bámészkodó turistáktól. Az itató reflektorral bevilágítva, mint a cirkuszban. Szerencsétlen állatoknak, viszont muszáj volt idejárni, mivel a park területén máshol nagyobb méretű vizet nem találtak. Nagyon állatkertszaga volt az egésznek, csak nem tudtam eldönteni, hogy most az állatok vannak bezárva vagy mi. Este azért kiültünk egy kicsit. Először csak néhány orrszarvú iszogatott. Az első érdekes dolog egy idegen rhino felbukkanása volt. Az előbb érkező persze el akarta zavarni. De ilyen nagytestű állatoknál semmi sem működik villámgyorsasággal. Hosszú-hosszú percekig méregették egymást, kaparták a földet és fújtattak. Egy idő után az egyik megunta, és odébbállt. Aztán a távolban feltűnt egy elefántcsorda. Méltóságteljesen, libasorban ballagtak az itató felé, hogy irdatlan mennyiségű vizet locsoljanak magukba. Később még felbukkant három, valószínűleg fiatal oroszlán is. Tehát megvolt az aznapi látnivaló, de én mégis inkább azt vártam, hogy másnap kocsival kimenjünk a parkba, és valóban élőhelyükön láthassuk az állatokat.

Este a ház előtt ücsörögtünk, dumcsiztunk, amikor a sötétben mellettünk elosont egy kutyaféle. Ahogy utánanéztünk, felismertük, hogy ez bizony nem kutya, hanem egy sakál volt. Érdekes. Szerencsétlen valahogy biztosan bentragadt a kempingben.

Reggel kocsiba ültünk. A nemzeti parkok nyitvatartása egyébként nem időhöz kötött, hanem napkeltétől napnyugtáig tart. Ez nyilván az állatok és az emberek védelmét is szolgálja. A kapun kihajtva jó nagy kört tettünk. Felfedeztünk több kis itatót, rengeteg springbokot, nyársas antilopot láttunk. Zebracsordák iszogattak, a távolból zsiráfok közeledtek. A porban egy bivaly pihent, messzebb kuduk poroszkáltak. Ez már az volt, amire vártam. Mintha csak egy természetfilmben szerepelnék. Mondanom se kell, az autóból folyamatosan kiszálltunk a fotózás kedvéért. Hamár magyarokvagyunk...

Este még kiültünk az itatóhoz, de mivel délután esett az eső, ami feltölthette a kinti itatókat, sokáig az istennek se akart állat jönni. Aztán, hosszú várakozás után egy elefántcsorda megkönyörült rajtunk és lefáradt a vízhez.

Utána visszamentünk a bungalóhoz, hogy a ház előtt egy kis sörözgetéssel, borozgatással zár-juk a napot. Nyugodtan üldögéltünk, amikor alig egy méterre tőlünk feltűnt egy világító szempár. Minket nézett. Sakál barátunk volt. Ahogy észrevette, hogy észrevettük, elszelelt. Szegény jobban félt tőlünk, mint mi tőle. Holnap nyomás tovább a Csontvázpartra!

Forrás: MaxMix