Hegyek és vizek: a vidéki Kína
2001. június 13.

Március 14., kedd, 12:45., Csinghong, Páva-tó.

Középkorú nénikék elegáns mozdulatokkal tai-csi gyakorlatokat végeznek a városi parkban, mi meg jókora léptekkel sietünk, hátizsákokkal megpakolva, az autóbuszpályaudvar felé. Alig pár napja érkeztünk meg Kínába, egy kevéssé használt határátkelő felõl, Laoszból. Ez a kis Mekong-parti városka volt első benyomásunk a Középső Birodalomról, nagyon kellemes meglepetés: pálmafás sugárutak, nyugalom, ázsiai mértékkel mért jólét. Apropó, Mekong. Itt úgy reklámozzák a folyót, mint a Kelet Dunája. Most éppen első nagy buszozásunkra (menetrend szerint 28 óra) készülünk: úgy hallottuk, hogy Kína-szerte a nagyobb távolságokon alvóbuszok közlekednek.

Jó jel volt, hogy idõben indultunk. Igaz, a városból kiérve rögtön lerobbantunk, egy kis motorszerelés. Egy óra múltán újabb megpróbáltatás jött, ezennel kicsit hosszabb hatású: innen kezdve szinte egészen végig földúton haladtunk, girbe-gurba hegyi utakon. Néhány óránként rendszeres motorszerelés, egy cikisebb szakasz után még kereket is kellett cserélni. Mindvégig erõteljes lábszag. Még az a szerencse, hogy az ablakon kikukucskálva emeletes rizsteraszokat, itt-ott pálmaligeteket, magasabban fenyõfoltokat lehetett látni. Egy-egy nagyobb településen tarka hídivásár akasztotta meg a forgalmat.

Már-már azt hittük, hogy a célegyenesben vagyunk, 27 km volt hátra, amikor egy végeláthatatlan hegyi dugóba kerültünk. Négy óra alatt sikerült három km-t leküzdenünk. A legbosszantóbb talán az volt, hogy semmilyen látható forrása nem volt a torlódásnak. Amikor éjjel 11-kor megállt a busz - 33 órás borzalom után - , kiderült, hogy ez még csak Új-Dali, a régi városrész még fél óra busszal, viszont oda már nem tudunk eljutni. Fél órás közelharc a szállodai portással, hogy a pénz kifizetése után adja már oda végre a szoba kulcsát.

Másnap végre eljutottunk Daliba, s egyhangúan bólintottunk össze: megérte a fáradozás. A fallal körülvett kisváros kitűnő környezetben fekszik. Egyik oldalról a hosszúkás, mélykék Erhai-tó másikról egy 4000 méter magas havas hegylánc veszi közre. A városkában macskaköves utcákon folyik az élet, szép fejdíszes fiatal lányok járnak telitalpú cipõben, idõs asszonyok árulnak a piacon soha nem látott gyümölcsöket. A legnagyobb élet a "külföldiek utcáján" folyik, mi is itt kötünk ki a leggyakrabban: csodás pizzák, gyümölcssaláták és csokistorták vannak erre. (Több havi rizsétel után megbocsátható ez a bűnbeesés... késõbb majd úgyis csak kínai ételeket ehetünk.)

A legérdekesebb program Dali környékén a számos hetipiac valamelyike. Mi egy pénteki napon egy nem reklámozott piacra bumliztunk ki, s azonnal értékeltük, milyen is az, ha egyszer-egyszer letérünk a külföldiek által bejárt útról... Jouszuo faluban, ahol Jünnan nyugati részének legnagyobb piacát tartják, csak mi voltunk "hosszú orrúak" Legalább hat különböző nemzeti kisebbség - a lehető legváltozatosabb viseletben - adta-vette portékáit. Kapható volt itt traktormotorral õrölt pirospaprika, műszálas zokni és egész disznó, cukorsüveg és gereblyevas, dolgozott itt cipõfoltozó és utcai fogász. A piac végeztével külön-külön teherautókra szálltak fel a különböző ruhákat viselő más-más nemzetiségű falusiak.

Március 22., szerda, 6:25, Tigrisugrató szurdok kezdete.

Sietnünk kell, hogy még a jegyszedő emberek elõtt odaérjünk a turistaút elejéhez. (Ázsiában nagyon sok népszerű gyalogútra fizetni kell.) Huhh, sikerült megúsznunk a 30 jüanos (900 Ft) belépõdíjat. A szurdokot Jünnan nyugati részén a Jangce vájta ki magának 3900 méteres hegyek közé maga a víz csaknem 2000 méteres magasságban zubog. A szurdok 18 km hosszú, de a gyalogút ennek több, mint kétszerese. Az ösvény elején még iskolába igyekvő úttörõnyakkendõs kisgyerekekkel találkozik a kiránduló, kicsit feljebb emelkedve már csak egy-egy teherhordó öszvér szegõdik mellénk. Egy-két nagyobb kanyar után már csak idõnként bukkan elénk egy kisebb falu képe: ahol van valamennyire is megművelhető terület - értsd: 30-40 fokos dõlésszög alatt -, ott azonnal van pár kis vityilló. Messze lent az ösvény alatt látszik a türkisz-zöld folyó kavargó vize. A látványt sajnos negyedóránként megzavarja a túloldali földút építésénél használt dinamit robbanása; ilyenkor jó sokáig mennydörgésként visszhangzik a hang.

Az egyik legfárasztóbb rész a "28 kanyar", a legvészesebb szakasz viszont csak ezután következik nem sokkal. Nagyjából húsz méteren alig kivehető a nyomvonal, egy lábfej szélességű az egész, egy 60 fokos hegyoldalba vájva, ráadásul a gördülő kövek miatt nem lehet kapaszkodni semmiben. Mindegy, megoldjuk valahogy a helyzetet. Innen még újabb három óra gyaloglás, nagyjából vízszintesen haladva, mire elérjük a szurdok felénél egy kis falucskában a Félút fogadót. Rövid élménycsere az ellenkező irányból érkezettekkel, fél óra alatt három sör eltüntetése, majd zuhanás az ágyba.

Másnap az első két órában még szintben haladunk, könnyű terep, mindössze két vízesésen és három sziklaomláson kell átevickélnünk. Valahol lenn a mélyben a folyó vizében sejlik az a szikla, amelyrõl a szájhagyomány szerint a vadászok elõl menekülő tigris átugrott a túlsó partra és így megmenekült... Egy idő után az ösvény egy alsóbb útra vezet, s ezen az autóval is járható "terepen" a tűző napban gyalogolunk még 6-7 km-t.

Egy kis jelnél index jobbra: majdnem függõleges szakaszon kell leereszkedni egészen a folyó szintjéig. A durván 400 méteres szintkülönbség majdnem egy órába telik. Lenn egy öreg révész várja felfújható gumicsónakjával az átkelõket. Nem túl széles a víz, tíz perc alatt átjutunk a túloldalra. Ott még vár ránk ugyanaz a 400 m, ezúttal fölfelé. Hiába örültünk idejekorán, innen föntrõl még nyolc kilométer a legközelebbi falu, ahol meg lehet szállni. Kész szerencse, hogy egy kínai társaság éppen odatartott, és a terepjárójukban akadt még két hely...

Március 24., péntek 17:49, Licsiang, éttermi terasz egy kanális partján.

Mi is eshet jobban egy kiadós természetjárás után, mint egy jól megérdemelt lasagna egy koreai étteremben? Ne felejtsük el, Kínában vagyunk. Persze nehéz elfelejteni, ugyanis a város nagyrésze ugyanolyan szürke, kicsempézett betonházakból áll, mint bármely másik város errefelé. Ha azonban a buszmegállótól elindul a vándor, és a Mao-szobor elõtt elkanyarodik jobbra a vízikerekek irányában, akkor egy aranyos kisvárosban találja magát. Sõt, meg is lepõdik, mintha éppen valahol Európában sétálna. Olyan kis szuvenír-város ez, a maga díszburkolatos utcácskáival, kis mellékutcáival és a mindenhol csobogó kis kanálisaival, mint Szentendre, Cesky Krumlov és Portofino egybegyúrva.

Mégis állandóan szembe- (pontosabban: fülbe-) ötlik, hogy Kínában vagyunk. Lépten-nyomon húsz-harminc fõs csoportokban menetelnek a gazdagabb tartományokból érkezett turisták. Errefelé azonban nem egy feltartott esernyő fogja össze a csoportokat, hanem az idegenvezető szócsõvel felerõsített hangja. (Egyébként már az óvodás csoportokat is így terelik az óvónénik...) Licsiang óvárosa szinte egyetlen összefüggő ajándékbolt. A közeli hegységbõl bányászott féldrágakövek uralják a piacot. Zöldes jádekõbõl készítenek szigorúan egyenméretű gyűrűket, karpereceket vagy éppen kajánul vigyorgó Buddhákat. A kis fõtéren inkább Mao-szuvenírek tarolnak: Mao Vörös Könyve több nyelven, Mao-sapkák és Mao-öngyújtók...

A városban és annak környékén lakik a nakhi kisebbség. Annyiban térnek el a többi kisebbségtõl, hogy ők ezer évre visszatekintő írásrendszerrel büszkélkedhetnek, valamint... hogy matriarchátus uralkodik, vagyis "nõuralom" van. A nõk választhatnak férfit maguknak, akár egymás után többet is életük során. A gyermekek mindig az anyánál maradnak, és a nõk örökölnek mindent. Ezért lehet a város utcáin pipázó kártyázó asszonyságokat látni, vagy éppen kisgyermeket a hátukon cipelő apukákat...

Minden jóbol megárt a sok, tehát egy szép napon mi is felkerekedtünk, hogy elinduljunk észak felé. Pontosabban szólva egy elég csúnya napon indultunk el, és innentõl kezdve kínai utazásunk végéig már nem is láttuk a napot. Kilenc órát kellett buszozni a legközelebbi vasútállomásig, többé-kevésbé a Jangce völgyét követve. Még a szokásosnál is kanyargósabb úton haladtunk, a szokásosnál is kevesebb szalagkorlát mellett. Éppen itt volt a bökkenő, sõt a bukkanó. Kedves sofõrünknek annyira tetszett (joggal) a táj, hogy rendszeresen hosszú másodpercekig bámult ki oldalra, miközben jött a kanyar vagy a szemközti teherautó. Ilyenkor végigmegy az ember fején, hogy de jó dolog is lenne otthon csücsülni és mások útibeszámolóit hallgatni, de aztán gyorsan elillan a gondolat...

Március 29., szerda, 10:40, Csengtu, folyómenti park.

Akárhogy is erõlködünk, nem sikerül megtalálni a napot az égen, soha nem látott szmog lebeg a város felett. Pedig a keleti partól vagy Pekingbõl érkezett utazó kollégáktól folyton azt halljuk, hogy milyen tiszta város is ez a Csengtu, milyen mélyeket lehet lélegezni... Te jó ég, mi vár még ránk augusztusban? Mielõtt az ember Kínába látogatna, Szecsuánról mindenképpen valamiféle romantikus elképzelése van: számtalan kis étterem szolgálja fel a helyi konyha ínycsiklandó csípõs étkeit, kis teaházakban idõs bácsikák tűnõdnek az élet múlásán. Van ebben valamennyi igazság, de az összbenyomás ennél kicsit földhözragadtabb. A tizedik emelettõl fölfelé átláthatatlan füstködbe burkolóznak a magas irodaházak, lenn az utca szintjén forgalmi dugó és hatalmas zajártalom tompítja az érzékeket. A dugó fogalma persze relatív: messze a legtöbb jármű még mindig kerékpár. A modernizálódó Kína jele, hogy egyre több a kezében mobiltelefonnal egyensúlyozó biciklista.

A 62-es buszról leszállva elindulunk megkeresni a Wenszu kolostort. Többszöri próbálkozás után végül megtaláljuk az egyik hátsó bejáratot. Itt egy kedves kis teaházra bukkanunk. Megrendeljük a tealeveleket a pultnál, ezt követõen folyamatosan jönnek forróvízzel feltölteni a csészénket. Hozzánk fõleg a C0318-as jelű pincérfiú jött, néha a C0354-es. Kicsit orwelli teadélutánunk volt. Teázás közben gyors keresztmetszetet vettünk a közönségrõl. Családok és baráti társaságok sakkoztak, kártyáztak és dominóztak elmerülve, ebédszünetüket töltő üzletemberek szürcsölgették teájukat nadrágjukat térdig feltűrve.

Csengtu egyik külvárosában látogathatók meg az ország nemzeti szimbólumaként is működő óriás pandák. Itt viszonylag természetes körülmények között próbálják tenyészteni a legfeljebb ezres nagyságrendűre becsült populációt. Kicsit lehangoló látvány, de legalább itt lehet látni a nagy foltos macikat.

Szecsuán másik nagy városából, Csongkingból indulnak hajók a Jangcén két-három napos túrára, a "Három Szurdokon" keresztül. A kínaiaknál "hosszú folyóként" (Csang Csiang) ismert folyam ezen a középső-alsó szakaszán három egymást követő ponton törte át a hegyeket, és majdnem kétszáz kilométeren át háborogva zúdul a hatalmas víztömeg. Négy-öt fedélzetes személyszállító hajók járnak ezen a víziúton le-föl. A hajón a harmadosztályra vettünk jegyet, így a két nap húsz dolcsiból kijött (sõt, az árban még benne volt legalább két kabin-egér is). Esti indulás után egész éjjel majd egész nap utaztunk lefelé. Közben egy-egy kisebb városban kikötöttünk, ilyenkor ki lehet menni a partra enni valamit. Magán a hajón is lehet étkezni, de elég egyhangúan. A folyót övező domboldalakon magasan, nagy fehér táblák figyelmeztetnek: pár év múlva eddig és eddig ér majd a vízszint. Kína a világ eddigi legnagyobb vízierõművét építi a szurdokok alatt. Az első ütem már 2003-ban kész lesz, akkora mostani szinthez képest legalább 50 métert emelkedik a víz, 2009-re, a teljes elkészülés idejére pedig 90-et. A mostani állapot: számos kisebb településrõl már elköltöztették az embereket, kihalt házakat látni csak.

Magukat a szurdokokat a második nap látjuk meg, kora hajnalban az elsõt. A szorosokat teljes szépségükben lehet még látni: többszáz méter magas függõleges sziklafalak, a folyóban zúgók és sziklazátonyok... Reggel nyolc körül kikötünk egy nagyon csúnya város mellett, és kora délutánig itt is marad a hajó. Nem a város miatt, hanem az itt betorkolló mellékfolyó kedvéért. Kisebb hajókra száll a társaság, megint kismillió kínai szervezett turistával egyetemben, és nekivágunk a "kis három szurdoknak" A víz alig egy méteres, ügyesen kell lavírozni a hajózható útvonalat keresve. Ez a folyócska is elég erõs volt ahhoz, hogy keresztülküzdje magát a sziklákon. Jó húsz kilométert hajózunk fölfelé a sziklák közvetlen közelében, majd egy ponton visszafordulunk. Innen kezdõdik a "mini három szurdok" túra egy még kisebb mellékfolyón, de mi kénytelenek voltunk visszafordulni és visszaszállni a türelmetlenül dudáló Jangce-hajónkra. Délután haladtunk át a középső szurdokon, késő este jutottunk el a harmadik elejéig. Majdnem éjfél volt már, mire átjutottunk egy nagy zsiliprendszeren, és ezek után kikötöttünk Jicsang városában.

Április 4., kedd, 11:20, Gu Ji falu, Guanghszi tartomány.

Végre kipihenhetjük magunkat az egész éjszakai vonatozás után. Reggel még a vasútállomástól egy órás buszozással értünk el ide, ebbe a néhány száz faházból álló falucskába. A fekete és sötétkék nemzeti viseletbe öltözött dong nép lakik itt és az egész környéken. Szállásunk egy nagyon szépen díszített fedett fahídra néz. Ezen a vidéken az ilyen fajta hidat eső- és szél-hídnak nevezik, talán utalva az uralkodó idõjárásra. Védelem mellett a hidak szentélyként és piacként is szolgálnak. Ami minket illet, kiültünk faház-szállásunk teraszára, egy jó kiadósat lakmároztunk rizsbõl és pirított zöldségbõl, majd szépen elszundítottunk. Kora délután tettünk negyedmagunkkal egy sétát a környező dombokra és a faluba (még a Jangce-túrán találkoztunk egy floridai és egy bajor sráccal). Ekkoriban ünnepelték Kínában az õsök fesztiválját, amely funkcióját tekintve nálunk a halottak napjának felel meg. A család kimegy a domboldalban, vagy akár a rizsültetvény kellõs közepén eltemetett õs sírjához, majd soktucatnyi petárdát ropogtatva próbálják "felébreszteni" hogy a kõhöz készített adományokat - javarészt gyümölcsöt - elfogyassza. Külső látogató ebbõl leginkább annyit észlel, hogy fülsiketítő ropogást hall a legkülönbözõbb irányokból.

Másnap továbbállunk - pontosabban fekszünk. Igaz, hogy csak két órányi utat teszünk meg, de csak alvós busz jár ezen a szakaszon. Longseng önmagában nem valami jelentõs hely, de innen nem messze lehet megcsodálni az öt-hatszáz méter szintkülönbséget felölelő rizsteraszokat. A szállodás néni marasztalt két éjszakára, hogy a pénteki, évente egyszer megrendezett nemzetiségi fesztivált is nézzük meg. Na jó. Mindenesetre csütörtökön fölszállt négyes csapatunk egy buszra. Az első 10 km-t sikerült egy óra alatt megtennünk: az utat szó szerint akkor építették. Ez persze azt is jelentette, hogy a munkagépek magán az úton álltak, negyedórákra fenntartva a forgalmat. Egyes pontokon frissen dömperezett kavicshalmon kellett átegyensúlyoznia a busznak - jobb ilyenkor nem kinézni az ablakon.

A rizsteraszok csodálatosak. Nem lehet nagyon más szót találni. Minden egyes négyzetcentimétert kihasználnak, s az egész környék teraszozása már négyszáz éve befejezõdött. Felülrõl nézve olyan az egész, mintha a térkép méterenként húzott szintvonalait valósították volna meg élõben. Az összesen négy órás séta keresztülvezet két-három kisebb falun, s egy-két iskolán is. Az elõször még igen félénk kislányok tíz perc barátkozás után már sorra fognak velünk kezet...

Péntek reggel, a nemzetiségi vásár délelõttje. Körbenéztünk a városban, de az egyetlen kisebbség csak mi négyen voltunk jellegzetes bakancsos-széldzsekis viseletünkkel. Meg is nézett minket mindenki rendesen. Mi viszont csalódottan állapítottuk meg, hogy legfeljebb csak este lesz majd valami, elõre koreografált nemzetiségi táncokkal. Mi inkább fogtuk magunkat és odébbálltunk...

Április 10., hétfő, 15:30, Jangsuo, főutca.

Ez az egyik legismertebb kínai tájkép. Mielõtt még az ember egyáltalán Kínába tenné a lábát, szinte biztos, hogy a Nagy Fal és a Terrakotta Hadsereg mellett a Guilin-Jangsuo környék karsztvidékérõl is látott tucatnyi képet. Rizsföldek között égnek meredő dombok-hegyek, a görögországi Meteorákra emlékeztető táj, csak éppen kolostorok nélkül és sokkal nagyobb kiterjedéssel. A hegyek között Tisza-szélességű folyó tekereg, minden szempontból idillikus vidék ez. A kínaiak számára a "táj" kifejezés éppen ezt jelenti: a hegy és a víz jele egymás mellé írva.

A hátizsákos utazó számára esetleg nem rejteget ilyen mélyen gyökerező szépséget a környék, de a látvány magáért beszél. Legalábbis beszélne, ha lehetne látni a látványt. Az itt töltött öt nap alatt nagyon szerencsétlen idõjárást fogtunk ki, majdnem végig esett, a ködtõl a kétszáz méter magas hegyek tetejét sokszor nem lehetett látni. Az egyik félig esõs napon azért nekivágott csapatunk egy egynapos túrának. Busszal elbumliztunk egy közeli faluba, ahol éppen piacot tartottak. Itt kisebbségek nem voltak, csak maga a portéka volt a látványosság. Ekkortájt volt az õsök fesztiválja, rengeteg petárdát árultak, no meg békát és rákot, babot és cukornádat, és szezámmagos rizsesfánkot. Innen béreltünk kilencen egy kishajót, és a folyó legszebb szakaszán tettünk egy háromórás utat. Sajnos a hegyeket csak sejteni lehetett a szitáló eső és köd miatt, így legalább elmondhatjuk, hogy sejtelmes látványban volt részünk...

Az utolsó teljes nap nem esett az eső, ki is használtuk ezt és gyorsan bicajt béreltünk. Leginkább toronyiránt haladtunk, vagyis kinéztünk magunknak egy hegyet, elindultunk arra, aztán irány a következő hegy... A kínai kerékpárok kétes minõsége minket sem kímélt. Általában azt lehet látni, hogy egy pedál repül itt, egy kormány elenged ott. Társaságunk egyik tagjának most éppen defektes lett a belsõje, mint kiderült, azon a biciklin már ötödszörre...

Jangsuo volt utolsó állomásunk Kínában, innen a közeli Guilinen keresztül igyekeztünk tovább a vietnámi határ felé Az éjszakai buszt legalább két órán át pakolták meg különböző árucikkekkel, kész csoda, hogy nem roskadt össze a teteje. Másnap délben búcsút intettünk - ideiglenesen - a Középső Birodalomnak, legközelebb majd július második felében lépünk be megint.

Bán Csaba és Békeffy Zita

LEGkülönlegesebb étel: Guanghszi tartományban kedvelt különlegesség a kígyó; esküvõkön szokták fogyasztani. Egy kilencfõs társaság jött össze, gondoltuk, együttesen kipróbáljuk, milyen is a kígyó - tányérban. Elõször mindenki lefényképezkedett a tekergő hüllõvel, majd a fogadós egyetlen nyisszantással levágta a fejét. A vérét kicsorgatta egy pohár pálinkába, ezt szépen körbeadtuk egymás között. Húsz perc múlva ott rotyogott az asztalon a pörköltszerű étel, finoman fűszerezve. Pár falat jutott csak mindenkinek, de azt büszkén ízlelgettük. Másnap este kecskét tálalt fel ugyanez a fogadós - kissé kevesebb sikerrel.

Tudni kell, hogy Kínában nem olyan az étel, mint azt megismertük az európai kínai éttermekben. Sokkal egyszerűbb, de attól még nagyon ínycsiklandó tud lenni. Kínaiul nem kell tudni: elég pár dologra rábökni a konyhában, és öt percen belül megkapjuk a hirtelen sült zöldségeket-húsokat. Apropó hús: nemcsak a csirke, a malac vagy a marha ehető. Láttunk piacon kutyahúst, étteremben patkányt (!), boltban szárított hangyát.

Adott helyeken a legfinomabb egy döner kebab vagy egy valódi pizza, valamint az örökös favorit, a banános palacsinta...