A szent eretnek: Savonarola
2001. július 19.

A máglya, amely Savonarolát elemésztette, 1498. május 21-én lobbant fel. Az ítéletet hozó VI. Sándor pápa az eretnek valamennyi munkáját betiltotta, ám ezt X. Leó (Lorenzo Medici második fia) már 1520-ban felülbírálta. Luther kiadta egyik fő művét, a Jeremiás siralmai-kommentárt, mint a pápaság elleni érvek bőséges tárát; egy másikat, a Kereszt diadalát viszont a protestantizmus elleni harc legádázabb intézménye, a jezsuiták vezette Propaganda fidei kötelező kézikönyvvé tette minden plébános számára. A Savonarola életművéről folytatott vita ma is tart, de a legfrissebb hírek szerint nem lehetetlen, hogy az eretneket még az ezredforduló előtt szentté avatja az Egyház.

1489-ben egy ismeretlen prédikátor érkezett Firenzébe. Arcának rútsága, soványsága és rongyos ruházata miatt sokan felfigyeltek rá, igazi feltűnést mégis prédikációival keltett. Sokan tudni vélték, hogy egyetemet végzett, ez azonban nem volt igaz: csak elkezdte tanulmányait a ferrarai univerzitáson, ám rövid idő után félbe kellett hagynia gyaníthatóan ideges eredetű betegsége miatt. Talán ez a kudarc is hozzájárult ahhoz, hogy domonkos szerzetes lett. A rend Bolognába küldte, ám ott kinevették: a jogi fakultásáról híres város jómódú polgárai művelt, olvasott szónokokhoz szoktak, akik a szószékről filozófiai értekezéseket tartottak, nem pedig bűneikre emlékeztették őket. Márpedig Savonarola ezt tette, mivel úgy vélte, az ő feladata az embereket felkészíteni a Messiás eljövetelére.

A város

Firenze a XII. század közepe óta Itália egyik leglendületesebben fejlődő városa volt. A kereskedelem mellett a város önálló és sikeres politikája is segítette gazdagodását: a két olasz párt, a ghibellinek és a guelfek több évszázados küzdelmében mindig az éppen győzedelmeskedő oldalára állt. Dómjának szépsége és a polgárok fényűzése miatt "Róma leánya"-ként is emlegették.

Lorenzo Medici az apja, Cosimo halála után, 1469-től egyeduralkodóként irányította a város életét. Méltán nyerte el kortársaitól az Il Magnifico, a Nagyszerű jelzőt: műveltsége és a városban általa emeltetett épületek szépsége kiemelte kortársai közül. IV. Sixtus pápával azonban rossz viszonyban állt, mert az a vele rivalizáló Pozzi családot pártolta. Mikor a Pozzik és a pápa unokaöccse meggyilkoltatta testvérét, Giulianót, őt magát pedig súlyosan megsebesítették, habozás nélkül háborút indított a pápaság ellen, mely Róma számára megalázó békével zárult. Az ismert humanistát, Pico della Mirandolát is pártfogolta s megvédelmezte, jóllehet őt a következő pápa, VIII. Ince eretneknek nyilvánította.

Utóda, Piero Medici azonban gyengekezű uralkodónak bizonyult, a köznép pedig egyre kevésbé tűrte sorsának rosszabbodását.

A szent

Bolognát menekülésszerűen kellett elhagynia. San Giminianóba, a hegyek közti kisvárosba utazott, ahol azóta, hogy 1353-ban Firenze elfoglalta, szinte megállt az idő. Ebben a szigorúan zárt világban, ahol a lakosság túlnyomó része szegény pásztor volt, Savonarola magára talált: nem rótták föl neki viszonylagos műveletlenségét, s azt sem, hogy prédikációi nem emelkedtek cicerói magaslatokra; szerették és becsülték őszinteségét, szigorú aszkézisét s egyszerű életmódját. Mikor VIII. Ince botrányos megválasztásakor a szószékről így kiáltott:"Az egyház megostoroztatik, de meg is újul nemsokára!", boldogan ünnepelték. Hívei szentnek tartották, s - tiltakozása ellenére - azt híresztelték róla: ő a Messiás előhírnöke.

Savonarola híre csakhamar eljutott Firenzébe is, s a város 1489-ben inkább kíváncsiságból, semmint rokonszenvből meghívta. ő azonban hetek alatt páratlan népszerűségre tett szert. A második évben már a domonkos kolostor priorjává választották szerzetestársai, pedig nem csak önmagától követelte meg a szigorú aszkézist. Házfőnökségét még Lorenzo Medici sem merte megkérdőjelezni, jóllehet tartott Savonarolától, aki egyetlen pillanatig sem habozott nyilvánosan a diktátor fejére olvasni erkölcstelen életvitelét: az Antikrisztus híveiről szóló prédikációjában sokan ráismertek Il Magnificóra. A város ura egy ágostonos szerzetest, bizonyos Mariano de Genazzanót állított Savonarolával szembe; a megmérettetésre Genazzano napokig készült, gondosan felépítette beszédét, mely a klasszikus logika érvrendszerén alapult; ám a Savonarola radikalizmusától szinte megrészegült nép végig sem hallgatta, s lóhalálában kellett Rómába menekülnie. Ő volt az első, aki Savonarolában"felismerte" az eretneket.

Lorenzo Medici már Savonarola száműzését fontolgatta, ám hamarosan megbetegedett. Haldokolva ellenfelét hívta gyóntatónak: bízott benne, hogy a szigorú aszkéta, a sokak által szentnek tartott szerzetes közbenjárására az üdvösség vár reá. Savonarola fel is kereste, ám amikor Lorenzo nem bánta meg bűneit - sőt egyesek szerint még a legnyilvánvalóbb vétkeit is letagadta -, a szerzetes nem oldozta fel, s Firenze ura a szentségek vétele nélkül halt meg! Savonarola életében vízválasztó volt ez az esemény: először ütköztette ideáljait és a valóságot papként is.

Az Egyház

A XV. század elejétől a katolikus egyház történetének talán legnagyobb válságát élte át. Az érsekek és a püspökök hovatovább világi főurak módjára éltek, mit sem törődve a hivataluk által rájuk rótt kötelezettségekkel és a keresztényi tanításokkal. Ez a folyamat nem állt meg a főpapi paloták kapujánál: sokak számára úgy tűnt, hogy az Egyház végleg az erkölcstelenség mocsarába süllyedt.

Ez ellen elsősorban szerzetesek léptek fel, mindenekelőtt a két kolduló rend: a ferencesek és a domonkosok. Legfőbb céljuknak az apostoli szegénységben élő Egyház létrehozását tekintették, s eszközük a népnek szóló böjti prédikáció volt. Sokukat eretnekként ítélték el, másokat haláluk után szentté avattak: radikalizmusuk miatt a szentet és az eretneket elválasztó - olykor másutt is bizonytalan - határ náluk végképp elmosódott. Például a nándorfehérvári hős, Kapisztrán János a magyarországi ferences rendtartomány védőszentje lett, míg a Dózsa-féle parasztfelkelés alvezérét, Lőrinc papot kínhalállal végezték ki.

Az 1500. év közeledtével egyre nyugtalanabb lett a keresztény világ. Csakúgy, mint az első ezredforduló táján, most is sokan Krisztus újbóli eljövetelére, a végítélet bekövetkeztére számítottak, melyet a sátáni kor előz meg. A végítéletvárók, a millenaristák az Egyház azonnali átalakítását követelték, s ezt Annonius di Viterbo mintájára egy "angyali pápa" megválasztásától várták.

A millenarizmusra és más eretnekségekre az egyházi vezetők képtelenek voltak hatásos választ találni. Többnyire a skolasztikán alapuló, a közember által alig vagy semennyire sem követhető érvekkel küzdöttek, míg a prédikátorok a nép szívére hatottak, s nyilvánvaló társadalmi visszásságokat hánytorgattak föl. Ráadásul az elvilágiasodott, a gazdagságot és az érzéki örömöket hajszoló főpapok közül nem egy maga is rettegéssel tekintett a jövő elé, tartva attól, hogy a végítélet közeli bekövetkeztét jóslóknak esetleg mégis igazuk lesz.

A zsarnok szerzetes

Lorenzo Medici halála után Savonarola szétosztotta kolostora vagyonát a szegények között, s társaival visszatért az eredeti domonkos életformához, a kolduláshoz. Azért, hogy szerzetesi elöljárói ne tehessenek ez ellen semmit, egy új, csak Rómától függő, Toszkán Rendtartományt hozott létre, melyet az új pápa, VI. Sándor - némi habozás után - megerősített. Mindeközben Savonarola lankadatlanul hirdette a szegény Egyház eszményét, s első számú célpontja már maga a pápa volt, de nem a pápaság intézményét támadta, sőt, éppen azért intézett vad kirohanásokat VI. Sándor ellen, mert meggyőződése szerint a pápa csakugyan Szent Péter utóda, s ekképp a legfontosabb személy a keresztények üdvösségre vezetésében. 

Mikor VIII. Károly francia király seregei 1494-ben megindultak Itália birtoklásáért, hálaadó szentmisét rendezett: hite szerint ez volt az az özönvíz, amely majd megtisztítja Itáliát a bűntől, s előkészíti Krisztus királyságát. Addig is, amíg ez elérkezik, igyekezett Firenzét erényes és igazságosan berendezett várossá tenni. Piero Medici elüldözése után szinte korlátlan úr lett: igazságosabbá tette az adókat, ezzel kétségkívül megfelelt az erkölcsi várakozásoknak, ám a pénzügyi csőd felé sodorta a várost; betiltotta a varázslást, a szerencsejátékot és az uzsorát; kíméletlenül üldözte a prostitúciót és a fényűzést. A lakosság kezdetben támogatta, Firenze a Messiás-várás lázában égett.

Savonarola jól tudta, egyetlen oka van annak, hogy a város népe mellé állt, s még arra is hajlandó volt, hogy legkedvesebb tárgyait - a férfiak a kártyát és a kockát, a nők a szépítőszereket, a gyerekek a játékokat - a köztereken gyújtott máglyákra dobja: s az a közeledő végítélet hite volt. Ám azt is tudta, amikor belenézett a"hiúságok máglyáinak" lángjába, ha ez mégsem következik be, ő maga ég el ott. De számára a kínhalál mártíromság, saját igazságának legfőbb bizonyítéka volt.

VI. Sándor számára a szerzetes nemcsak kellemetlen, de veszélyes is volt: vádjai sokban emlékeztettek arra az érvelésre, amit a Sorbonne jogászai dolgoztak ki ellene, s szimóniával* vádolva megválasztását érvénytelennek nyilvánították. VI. Sándor nem feledte, hogy a Konstanzi Zsinat három pápából kettőt ugyanezzel az érvvel távolított el az Egyház éléről. Először megpróbálta lefizetni az általa szerencselovagnak tartott Savonarolát, majd 1496-ban bíborosi kalapot ajánlott fel neki. A prédikátor azonban nem engedett, s a pápa számára nem maradt más lehetőség, mint hogy egy évvel később interdictummal* sújtsa Firenzét. Ürügyet a Toszkán Rendtartomány önállóságának visszavonása szolgáltatott. Bejelentette, mindaddig, amíg a firenzei domonkosok fenntartják függetlenségüket, a város területén minden egyházi cselekmény tilos: a haldoklók gyóntatása, feloldozása, sőt az egyházi temetés is.

Az ellenfél

VI. Sándor pápa (eredetileg Rodrigo Lenzuoli de Borgia) fiatalkorában ügyvéd, később katona volt. Diplomáciai tehetségét, sima modorát mindkét területen sikerrel kamatoztatta. Ám Itáliában nemcsak emiatt vált gyorsan ismertté: féktelen természete, kapzsisága és különösen semmiféle erkölcsi gátat nem ismerő érzékisége tette híressé, mi több, hírhedté. Amikor nagybátyja, Alfonz Borgia III. Callixtus néven pápa lett, Rodrigo is papi pályára lépett. Ezt azonban nem valamiféle kegyes szándéktól vezérelve, hanem sokkal inkább a meggazdagodás iránti leplezetlen vágya miatt cselekedte. Pártfogója csakhamar, 25 évesen bíborossá nevezte ki, majd egy évvel később ő kapta meg a pápai alkancellár befolyásos posztját is. Nagybátyja halála után egy időre kegyvesztett lett: II. Pius, majd az őt követő II. Pál a számukra idegen Borgia bíborost háttérbe szorították. Helyzetét súlyosbította, hogy Callixtus kegyeltjeként általános gyűlölet vette körül. IV. Sixtus idején azonban egyre nagyobb befolyásra tett szert: a művészet- és pompakedvelő pápa, aki világi főúrként élt, szinte az egész egyházi hierarchia irányítását átengedte neki. Halála után Borgia először próbálta megszerezni a pápai tiarát.

Rodrigo Borgia arra számított, hogy a különböző családokból származó bíborosok majd nem tudnak megegyezni egyetlen jelöltben, s - jobb híján - őt választják. A cél érdekében nem fukarkodott a pénzzel: nemcsak a választó bíborosokat, hanem a környezetüket, egyebek mellett számtalan törvénytelen gyereküket és szeretőiket is igyekezett megvesztegetni. A szétosztogatott hatalmas összegek azonban nem maradtak titokban, s a római nép felháborodásától tartva, valamint az ellenjelölt, Giovanni Battista Cibo egyszerre szeretetreméltó és nemtörődöm egyénisége - illetve szintén jelentős pénzadományai - által meggyőzve a konklávé végül nem őt választotta pápává. Ám 1492-ben, mikor Cibo, vagyis VIII. Ince meghalt, már Rodrigo Borgia volt az egyetlen esélyes jelölt. S ez nem volt véletlen: nyolc éven keresztül gyűjtötte a befolyást és különösen a pénzt, s most olyan összeget ajánlott fel bíborostársainak, hogy azok többsége nem tudott ellentmondani; az ingadozókat hízelgéssel, ígéretekkel, nem egy esetben pedig fenyegetéssel "győzte meg".

Uralkodását a történetírók az egyháztörténet mélypontjának tekintik. Az új pápát kezdettől a főpapok irigysége és gyűlölete, illetve sok pap és a köznép általános megvetése övezte. Ezt csak fokozta lánya, Lucrezia és fia, Cesare páratlan erkölcstelensége.

Az eretnek

Habár az ítélet név szerint nem említette Savonarolát, a város lakói mégis őt s egyre terhesebbnek érzett szigorát tartották az egyházi fenyíték okának. Amikor pedig VI. Sándor felszólította az európai uralkodókat a firenzei kereskedők vagyonának elkobzására, s egyben felajánlotta a békülést is Savonarola kiadatásáért cserébe, a végítélet elmaradta miatt csalódott, VIII. Károly háborúja nyomán minden addiginál szegényebb lakosság egy emberként fordult tegnapi kedvence ellen. Megrohanták kolostorát, őt pedig börtönbe vetették. Hogy eldöntsék, csakugyan eretnek-e, tűzpróbára ítélték. Savonarola a polgárok józan belátására hivatkozott, ezt azonban éppen tőle, aki minden megnyilatkozását az irracionalizmusra, a hitre építette, senki sem fogadta el. A signoria végül úgy döntött, nem adja ki Rómának, hanem pápai ítészeket kér. A két bíró VI. Sándortól egyértelmű utasítást kapott: akkor is ítéljék el Savonarolát, ha valóban Krisztus hírnökét, az új Keresztelő Szent Jánost vélik fölfedezni benne...

A vád skizma (egyházszakadás), világi hatalom felhasználása és eretnekség: ez utóbbit azonban a két bíró minden erőfeszítése dacára sem sikerült teljesen bizonyítani, jóllehet a 15 napig tartó kínvallatás mellett Savonarola hiányos teológiai felkészültségét is alaposan kihasználták. Az ítélet szerint a fővádlottat és két társát ki kell zárni rendjükből, fel kell őket akasztani, testüket megégetni, hamvaikat pedig az Arnóba szórni. Hogy Savonarolát nem elevenen égették el, az arra utal, hogy vallatása során egyes vádpontokat "beismert".

Hámori Péter
Forrás: É.T.