Tao - az út és erény
2000. december 12.

Tao - a kínai nyelvben azt jelenti: út; elvonatkoztatott értelemben a dolgok menetét, a világ kozmikus rendjét, a mindenséget átható őslelket, őserőt jelöli. A taoizmus vallási és filozófiai irányzat egyszerre, a kínai világszemléleti rendszer, az univerzizmus része, központi eleme.

A népi hagyomány szerint a taoizmus alapítója Lao-ce kínai filozófus, akinek az i. e. 6. századra helyezik működését, valójában azonban személye történetileg nehezen azonosítható be. Számos legenda fűződik a kínai bölcshöz, akinek neve öreg mestert jelent: a hagyomány szerint Lao-ce egy Jangce-vidéki kis faluban született, méghozzá úgy, hogy anyja már 81 esztendős volt, amikor is egy napsugár teherbe ejtette, és ezután újabb 81 év telt el, amíg gyermeke a világra jött; Lao-ce egy ideig udvari levéltárnok volt Lojangban, az akkori fővárosban, majd élete vége felé egy fekete ökör hátán el akarta hagyni Kínát (alakját sokszor így ábrázolják), ám a határszoros parancsnoka feltartóztatta, felszólítván arra, hogy előbb írja le gondolatait a világról és az életről, - ennek a kívánságnak a teljesítéseként született meg a taoizmus alapvető műve, a Tao-tö-king ('Az Út és Erény könyve'); ezt követően a mester "nyugat barbárainak" kezdte hirdetni a taóról szóló tant.

A taoista bölcseleti, világszemléleti rendszer megalapozása tehát a Tao-tö-kingben található, amelyet a hagyomány ugyan Lao-ce írásának tart, ám keletkezése igazából az i. e. 4. századnál korábbra nem tehető. A mű 81 - részben rímes - rövid szakaszból áll, amelyek változatos, kötetlen szerkezetűek, és misztikus elemekkel át- meg átszőve, aforisztikus formában, igen élénk költői képekkel, kifejező nyelven íródtak. A Tao-tö-king központi eleme a tan alapvető fogalmának, a taónak egy átfogó kifejtése, értelmezése. Itt a tao a mindenség alapját képező világtörvény, természettörvény jelentésében szerepel, a dolgoknak és a jelenségeknek időben örök és térben végtelen lényegét alkotja. A taoizmus tanítása szerint az egyén számára a helyes utat a taóval való összhang megtartása jelenti. Az emberi tevékenységek: a társadalmi rend, törvénykezés, államszervezet felállítása csak megzavarja a mindenség rendjét, törvényét, egyensúlyát; így a tanítás lényegében a közélettel, a kialakuló feudális osztályrendszerrel is szembeforduló, akár a lázadás támogatásáig is eljutó eszmerendszerré lett. A taoista nézeteket vallók számára tehát a világrendjébe való be nem avatkozás, a "nem cselekvés" (wu wei) a legalapvetőbb elv. A taoizmus elítéli az önző célok, önös érdekek követését, a haszonelvűséget, a háborúskodásokat, mások leigázását és eleve minden erőszakos cselekedetet; általában békés, szemlélődő, mértékletes magatartást tart ideálisnak, bölcsnek és követendőnek.

Lao-ce filozófiai rendszerét még számos más tanító bővítette, fejlesztette tovább, majd az ilyenformán az i. e. 4-3. századra alapjaiban már kialakult irányzat az ősi népi kultuszok és samanisztikus hiedelmek elemeit magába olvasztva az időszámításunk kezdete körüli időre már vallási gyakorlattá is vált. (Így az eredetileg semmilyen személyes istenséget nem tartalmazó gondolatrendszerben idővel számos kisebb-nagyobb istenség, szentség - pl. Lao-ce - vallásos tisztelete is megjelent.) Az ily módon vallási gyakorlattal is rendelkező taoizmus vetélytársa lett a rövidesen Kínában szintén terjedni kezdő buddhizmusnak, amelynek mintájára maga is laza egyházszervezet kiépítésébe kezdett: papság alakult, szerzetesrendek születtek. Rendszeréhez számos korai "tudományos" gyakorlat - alkímia, orvoslás (akupunktúra, moxa) -, valamint meditáció, diéta, tornagyakorlatok rendszere is kapcsolódott.

Az idővel vallássá lett taoista filozófia tehát külső hatásokat is befogadva a történelem során számos elemet tett a magáévá, így alkotva meg a kínai népesség máig meghatározó, sokszínű vallási és világszemléleti rendszerét.