Ringass még, Tokió, ringass!
2006. október 01.

Képgaléria - Tokió

Tokióban meghaltam. Kétszer is. Pedig elmagyarázták, hogy hogyan kell túlélni. Még a legkisebb japán gyerekek is rendre túlélik. A 30 feletti európai turisták azonban nem mindig.

Mert japán értelemben kivételesen fegyelmezetlenek. Rájuk esik a szekrény, a csillár, a magasban tárolt könyvtár, és vagy a dolgok súlyától vagy mert elfogy a levegő, a földrengésben meghalnak.

Tokióban több földrengéskutató intézet is van. A legtöbb bárki számára nyitott, sőt olyanok is vannak, ahol az iskolásoknak havonta vagy félévente egyszer az oktatás keretében ismerkedniük kell a földrengések természetével, hatásaival és a túlélési lehetőségekkel. Leginkább ez az utolsó érdekli az embereket, hiszen ha már a földrengés természetfeletti természetét elemezzük, sokan úgy gondoljuk, a világot amúgy sem tudjuk megváltani.

Egy foglalkozás körülbelül két órás. Miután részletesen, kellő tudományossággal elmagyarázták nekünk, hogy ki és miért hibázott például 1995-ben a nagy kobe-i földrengés idején, megnézzük a korabeli videofelvételeket. Üldögélünk a filmszínházban, biztonsági övvel átkötve, mert az ülés rázkódik, forog, remeg alattunk, attól függően, hogy most éppen egy kettes vagy egy hetes rengés hullámai érik el a várost. Jó hecc, gondolja az európai ember, különösen, hogy a legtöbb közülünk még sohasem élt át egyetlen igazi földrengést sem. Néha nevetünk is, pedig jobban kellene tisztelni a hatalmas erőt, amely városokat dönt romba, életeket vesz el, történelmet ír át.

A nagyjából negyedórás vetítés után kezdődik a bátorságpróba. Hatalmas terembe lépünk, mintha egy lakóház 18-dik emeletén lennénk. Elmagyarázzák nekünk, hogy a nagyjából 30 négyzetméteres szobát, az egész házat, kerületet, várost földrengés éri majd el. Csak a fegyelmezettek élik túl. Azok, akik az első riasztásnál elzárják a vízcsapot, lekapcsolják a gázt és a villanyt és az asztal vagy az ajtófélfa alá menekülnek. A rengések után a folyosókon lehet tovább menekülni, a jelek majd mutatják. Persze az mindenkinek egyénre szabottan, a sorsszerűség kiszámíthatatlansága alapján van megírva, hogy gázszivárgás vagy -robbanás megöli-e vagy sem. Az esélyt azonban mindenki megkapja.

Üldögélünk az asztalnál, négy japán nyugdíjas és két európai fiatal férfi. Vacsorázunk. Hirtelen hatalmasat reng a föld, hatalmasat ránt alattunk a 30 négyzetméteres díszlet, és azonnal a földre esünk. Az egyik japán odaugrik a vízcsaphoz, elzárja, a másik a gázzal teszi ugyanezt, majd a közeli ajtófélfa alá másznak, egymásba kapaszkodva várják, mikor lesz vége. Én nevetve, kényelmesen bemászom az asztal alá, a hátamon érzek egy enyhe csapódást, aztán az asztal lábába kapaszkodva nevetgélek, hogy mekkorákat ránt a színpad alattam. Pár másodperc múlva a japán nyugdíjasok egymás kezét fogva, egymás segítve elkúsznak a kijárat felé, és a gázszivárgás miatt a lehető leggyorsabban négykézláb elmásznak a vészkijárathoz, ott pedig lefelé a lépcsőn, szinte futva. Már percek óta kint vannak, mikorra kijutok.

Végignézzük a felvételt. Látom, hogy az enyhe csapódás a hátamon maga a szivacsból készített tálalószekrény volt. Első halál. Aztán azt is látom, hogy zavaromban vagy lazaságomban nem kúszva, hanem szinte gyalogolva jutok ki a szobából, lefelé a folyosó végén, a lépcsőn. A gáz megfojt. Második halál. Értékelik a teljesítményt, hatból hatodik vagyok, különösen rossz osztályzattal, még a hat-nyolc éves gyerekek is jobban teljesítenek. Időben, fegyelmezettségben és túlélésben is.

Nem tudom, mikor szégyelltem magam utoljára ennyire. Hajt a visszavágás, új próbára kéredzkedem. "Rock me again, Tokio, rock me... - ringass még, Tokió, ringass..." Nem engedik. Sokan várnak kint. Miközben indulok kifelé, a következő csoportnak éppen azt mutatják a videófelvételen, hogy hogyan halt meg a magas európai az alacsony japán nyugdíjasok között az előző szimulációs gyakorlaton.

Azóta a piros lámpán sem megyek át soha. Különös helyzetekben tanulja az ember a bölcsességet...