A Pápuák völgyében
2002. november 04.

A Koteka-hadművelet nyomában

Nyugat-Irian az egyik utolsó, titokzatos vadona Földünknek. Végtelen dzsungelei az Amazonas ősrengetegénél is áthatolhatatlanabbak, a mangrovemocsarakban termetes krokodilok tanyáznak, a keleti hegyekben pedig néhány elszigetelt törzs valószínűleg még napjainkban is lelkesen élteti a kannibalizmust.

A világ második legnagyobb szigetén, Új-Guineán két ország osztozik: Indonézia és Pápua Új-Guinea. A hatalmas madarat formázó sziget Indonéziához tartozó felét Irian Jayának, másképpen Nyugat-Iriánnak nevezik, s holland gyarmatból csak 1969-ben vált az ország szerves részévé. Bár a terület a szigetvilágnak csaknem egynegyedét elfoglalja, Indonézia népességének alig 1 százaléka él ott. A térképre tekintve hamar magyarázatot kapunk erre az ellentmondásra.

A fejlettebb tengerparti településekről szárazföldön vagy víziúton nem is juthatunk el a sziget belsejébe- hacsak nem egy tökéletesen fölszerelt expedícióval vágunk neki -, így egyetlen lehetségként a repülés marad. A Merpati repülgépéről vagy a misszionáriusok helikopteréről letekintve soha nem látott táj tárul elénk. A Mamboramo óriási deltája, a Sentani-tó zöld csipkés partjai, a Baliem-folyó félelmetes kanyarjai vagy a roppant őserdk végeláthatatlan, nyűzsgő élettől lüktet tömege részben még ismeretlen, megannyi titkot rejtő vidék. Az állatvilágot kenguruk, hangyászsünök, oposszumok, paradicsommadarak, jégmadarak, papagájok, ezernyi rovar- köztük csodálatos szépségű pillangók - színesítik. Új-Guinea gerince a nyugat-keleti irányban futó, 4000-5000 méteres csúcsokkal teletűzdelt Jayawijaya-hegylánc. Ennek legmagasabb pontja az 5039 méter magas, hófödte Puncak Jaya. A hegyektől délre húzódó területet szágómocsarak, alacsonyan fekvő, hordalékos alföldek, Merauke környékét pedig szavannaszerű tájak jellemzik.

Hétszáz nyelven

Nyugat-Irián őslakói több mint 250 alcsoportba sorolhatók. Külsejükben teljesen elütnek a maláj típusú indonézektől. A durvább vonású pápuák sötét bőrű, gyapjas hajú, erős testfelépítésű emberek. A világosabb bőrű part menti törzsek, mint például a délnyugati aszmatok, főképp gyűjtögetéssel, halászattal és vadászattal tartják fenn magukat, míg a- hajdan a legádázabb kannibálok hírében álló - hegyi pápuák évszázadok óta foglalkoznak földműveléssel és állattartással.

A magasabb részeken él iriániak társadalmának felépítése és családszervezete általában bonyolultabb, mint a part menti csoportoké.

A nehéz földrajzi és közlekedési viszonyok, valamint a pápuák erős elkülönülési hajlama miatt a törzsek között nem alakultak ki szoros kapcsolatok, sőt, sok falu között határozottan ellenséges a viszony. Ez a nyelvek számában is megmutatkozik: Nyugat-Iriánban több mint hétszáz különböző nyelv és nyelvjárás él, ám ezeket legföljebb másfél százezer ember beszéli. A pápua nyelvek többségét azonban az ezer-kétezer törzsbélin kívül más nem is ismeri.

Ha a törzsfőnök meghal

Amikor a tizenöt személyes apró Twin-Otter áttöri a Jayawijaya-hegylánc szürkésfehér felhőrétegét, a wamenai leszállópályán már javában visít a sziréna. (A városban ugyanis- ha csak éppen nem várják repülőgép érkezését - emberek és állatok veszik birtokukba a reptér gyepét.) A reptéren ér a hír: meghalt a terület utolsó nagy törzsfőnöke, Silo Doga, aki az egyéves háborúban (1977-ben) csaknem ötezer embert vezetett a harcokban.

A völgy négy nagy törzsének három főnöke már korábban a túlvilágra költözött, s mivel Silo Doga az utolsó nagy vezér, különös tisztelet jár ki neki. A pápuák már napok óta gyülekeznek Wogi falu körül, teljes harci díszben. Jómagam Kimbimben, Kotouki tanító családjánál kapok szállást. A település mintegy 8 kilométerre fekszik Wogitól, és nem könnyű az út odáig. Erdőkön, mezőkön, patakokon, sártengeren, hatalmas árkokon átdöntött fatörzseken kell átgázolni és egyensúlyozni. Aztán az erőltetett menetben Kotoukiék egyszer csak csendre intenek, merthogy ez már a gyászoló dani törzs területe.

A magas fűből előtűnnek az első bennszülött fejek: feketére festett férfiarcok, tollakkal tarkított élénkvörös fejdíszek és sárral fedett női testek, a gyász jeleként. A férfiak nincsenek túlöltözve, csupán a lopótökszerű koteka rejti el a szemérmüket. A pápuák hatalmas csapatokban üldögélnek a fák alatt, szótlanul cigarettázva vagy csendesen beszélgetve, és csak a disznók visítása töri meg a csendet. Odabent, a falként álló lándzsakerítés mögött nagyüzemben folyik az állatok lemészárlása, készülődve a"torra". A megboldogult vezér feleségei a viskók, a honayok árnyékában ülnek körben: hetvenketten siratják őt. Fejüket támasztó kezeikről néhány ujj hiányzik. A daniknál ugyanis az a szokás járja, hogy ha meghal egy közeli hozzátartozójuk, a női családtagok két ujjpercnyit levágnak valamelyik ujjukból...

Másnap korán reggel bekapjuk az édesburgonya és kávé reggelinket, s már robogunk is a szertartás színhelyére. Ma égetik el a törzsfőnök holttestét, így szinte egész sorok kígyóznak a dzsungel fái között a törzsi terület minden csücskéből. A halotti tor kezdetére érünk Wogiba. Majdnem pucér férfiak szaladgálnak, vállukon negyed disznókkal, s ha meglátnak egy- még meg nem vendégelt - csoportot, levágják közéjük a zsírtól csöpögő hájdarabot. Ha belegondolok, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még emberi testrészek röpködtek ugyanígy... (A legvénebb ínyencek még mindig emlegetik kedvenc csemegéjükként a tenyér élét.) A felkínált disznóhús sem néz ki valami bizalomgerjesztőnek. A danik úgy főznek, hogy a kibelezett disznót egy forró kövekkel kibélelt gödörbe dobják , s azt felülről ismét fölhevített kövekkel takarják be. Ráadásul a malacok húsa kukacos. Rendes körülmények között a disznóhúst édesburgonyával vagy burgonyával együtt eszik, ám ennyi embernek a környék összes krumplija sem lenne elég, ezért a körítés most elmarad. Szenvedek is az éhségtől a nap hátralevő részében.

Délután keletről sötétedni kezd az ég alja, kiadós zápor ül a danik földjére. Mindenki fedél után néz. Én a ponchoszerű esőkabátomat húzom a fejembe, s ezzel nagy népszerűségre teszek szert. Először csak két pápua asszonyság bújik a lebernyegem alá, aztán egy rendőr is közibénk fúrja magát, nyomában valami kifestett harcossal, s nemsokára már kilencen álldogálunk a műanyag poncho alatt, miután egy süldő leányzó szintén itt keres menedéket az anyjával. Az eső gyorsan elvonul, így megkezdődhet a máglyaépítés. A festett arcú csoportok gyorsan feltornyozzák a már korábban behozott farönköket, ám a holttestnek a faácsolatról való leemelése már több gondot okoz. A néhai törzsfőt előbb takarókba csavarják, majd apránként szedik szét az építményt, miközben szép lassan leengedik a súlyos testet. Erős férfikezek ragadják meg Silo Dogát, és a máglya lábánál lefektetett banánlevelekre helyezik. Az ötnapos holttest már erősen oszlásnak indult, és az átható hullaszagtól az első sor egy kissé meg is tántorodik, ám nemsokára már hallatszik az égő fa pattogása a keserű füstöt okádó vizes rönkök közül... Az utolsó törzsfőnök is elment.


Harckocsikkal tarkítva

Irian Jaya északkeleti partján, a pápua új-guineai határ közelében néz farkasszemet a Csendes-óceánnal a sziget székhelye, Jayapura. A gyarmati időkben Hollandiának keresztelt város zöld dombokkal körülvéve egy zafírkék öböl partján fekszik. Az új, modern Jayapura nem tartozik a nagy vonzóerejű helyek közé: koszos, zajos utcáin szétesőben lévő járművek tömege okádja a szén-monoxidot, és látnivaló sem sok akad a városon belül. Ha azonban valaki a sziget vadabb, belső részeire készül, engedélyére ebben a városban szerezheti be legkönnyebben a zöld utat jelző pecsétet. (Jayapura azon kevés helyek közé tartozik Indonéziában, ahol a vízumot is megkövetelik, ha az utas közvetlenül külföldről érkezik Iriánra.)

Jayapura szomszédságában két érdekes kirándulóhelyet találunk: az egyik Hamadi, a másik a Sentani-tó. A városból mintegy 20 percnyi kocsikázás után érhet el a Hamadi névvel fémjelzett partszakasz. Ott vonultak fel az amerikai csapatok 1944. április 22-én, hogy az Új-Guineát megszálló japán dandárokat kifüstöljék rejtekhelyeikről. A partra szálló egységek jó néhány bedöglött harci járművet hagytak maguk után. Hamadi"szabadtéri múzeumá"-ban rozsdamarta páncélozott kétéltűek tucatjai és egy Sherman-tanknak a homokból kiálló tornya idézi a történelmi múltat. A Sentani-tavon, a bájos bennszülött házak között kellemes csónaktúrákat tehetünk, mielőtt elindulunk Nyugat-Iriánnak talán legizgalmasabb részére, a Baliem-folyó völgyébe.

A lelkészt megették

A Jayawijaya hegyláncainak mélyén megbúvó és 70 kilométer hosszú Baliem-völgyet 1938-ban pillantotta meg elször fehér ember, az amerikai Richard Archbold. Bár a folyóvölgy pápuáinak csupán kőszerszámaik és kihegyezett botjaik voltak, a kőfalakkal elválasztott és erózió ellen megerősített zöld kertek olyan szervezett földművelés képét mutatták, ami sehol másutt nem található meg Iriánon. A világ nyilvánossága azonban csak 1945-ben figyelt föl a Baliem-folyó völgyére, amikor egy könnyű utasszállító gép- a háború sújtotta Hollandia városából indulva - a hegyek között lezuhant, s a túlélőket csak egy merész akcióval tudták kimenteni a magas sziklafalak közül. A második világháború zűrzavara után, 1954-ben két misszionárius landolt hidroplánjával az egyik mellékfolyó vizén, s bár a második körben érkező- Elvis nevű- lelkészt egy kíváncsi törzs még "jó étvággyal" elfogyasztotta, lassan elkezdődött a völgy lakóinak megtérítése.

A völgyben a nyelvükben és szokásaikban is különböz pápuacsoportokat összefoglaló néven daniknak nevezik, és közöttük meglepően sok albínó akad. A Trikora-hegységbl induló, később vad folyammá dagadó Baliem folyó 15-30 kilométer széles völgyében elszórtan helyezkednek el az őslakók földjei és erős lándzsakerítéssel megerősített falvai. A kerítés olyan erős és a farönkök oly szorosan állnak egymás mellett, hogy a leghevesebb támadást is biztonságosan lehessen visszaverni belülről. Erre nemegyszer szükség is volt a múltban, amikor a kannibál falvak még sűrűn látogatták egymást. Nyugat felé, a hegyeken túl még ma is a fák tetején építkeznek a pápuák.

A dani falu kör alapú kunyhóiban: a honayokban a férfiak és a nők külön alszanak, a konyhának használt viskó egy részét pedig a disznóknak kerítik el. Az előbbi elkülönülés magyarázata: a gyerekszülést követő második évig (de akár öt évig is a nemi érintkezés tabunak számít a pápua asszonyok számára, hogy a sokáig anyatejen nevelked lurkók szép, megtermett pápuává fejőldjenek. Minthogy estére alaposan leesik a hőmérséklet, a honayokban állandóan ég a tűz, s hatalmas a füst. Ez annyira beleivódik a bennszülöttek bőrébe, hogy a pápuák jelenléte már messziről érezhető az erős füstszagtól. Sőt, a haláluk után múmiának kiszárított testeket külsőleg már nem is kell kezelni!

A férfiak viselete a szemérmüket rejtő-védő vékony, lopótökhöz hasonlító koteka nevű pénisztartóból, színes paradicsommadár-tollakból, hajhálóból és kagylónyakláncokból áll. A hetvenes években az indonéz hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a Koteka-hadművelet fedőnevű akció keretében lássák el rövidnadrággal és női ruhákkal a danik népét. Az akció végeredménye az lett, hogy a férfiak a fejükön kezdték el hordani a rövidnadrágokat, a nők pedig batyukat készítettek a ruháikból.

Az esernyő öltöztet

A danik gyakran kenik be magukat disznózsírral az éjszaka hidege ellen, de a hajukra is jut belőle bőven, ha ki akarják csinosítani magukat. Eszközeik közül egy zöldes árnyalatú kőzetből készült kőbaltát tartanak a legtöbbre, de hordanak magukkal nyilakat és hosszú lándzsákat, sőt, újabban esernyőt is. Rejtély, hogy ez utóbbit mire használják, mert ha esni kezd, futni kezdenek, mint a veszedelem, kezükben a csukott ernyővel. A meztelen felsőtestű nők fűszoknyát vagy spárgaszoknyát hordanak, homlokukon átvetve pedig- szintén spárgából készült - hálós batyu lóg a hátukra, édesburgonyát, gyümölcsöt, malacot vagy egy gyermeket szállítva benne.

A danik fő tápláléka az édesburgonya. Ennek legalább hetven fajtája és több neve (patatas, ubi, mbi, betatas, erom, supuru) ismeretes a völgyben. Disznóhúst csak ünnepi alkalmakkor fogyasztanak. Magát az állatot oly nagy becsben tartják arrafelé, hogy az édesanyák gyakran együtt etetik tejükkel gyermeküket és a szopósmalacot. A disznó egyszersmind a gazdagság fokmérője: például egy asszony öt disznóba kerül. 

Ritkán marha- vagy kutyahúst is árulnak a Baliem-völgy központjának, Wamenának a piacán. E lapos, merőleges utcákkal szabdalt indonéz település egyébként a danik fő találkozóhelye. A völgy távoli sarkaiból is látni ott pápuákat édesburgonyával, banánnal, különféle zöldségekkel, hallal, tűzifával és ékszerekkel megrakodva.

Napjaink "Pápua-földje" egy kissé tarka képet mutat. Az európai történelemből jól ismert transzmigrációs program keretében néhány százezer indonéz telepes érkezett a vidékre. Igaz, ők elsősorban a partvidéki városokban (Sorong, Manokwari, Nabire, Jayapura, Fakfak, Timika, Merauke), az olajtelepek és az óriási fűrészmalmok környékén telepedtek és telepednek le, folyamatosan keveredve az őslakókkal...

Ács László
Forrás:ÉT