Az egyik utolsó ősvadon
2002. április 22.

A kanadai Sziklás-hegységben már 1885-ben nemzeti parkot alapítottak, s ezt nemsokára követte a többi. Az összefüggő, összesen több mint 20 ezer négyzetkilométeres térség igazi ősrengeteg. E parkokat az ember tevékenységével megalakulásuk óta nem háborgatta: területükön nem létesített ipart, nem folytatott erdőgazdálkodást és nem vadászott. A Jasper, az Yoho, a Banff és a Kootenay Nemzeti Parkot az UNESCO 1985-ben a Világörökség részévé nyilvánította.

A kanadai Sziklás-hegység legmagasabb csúcsa a 3954 méter magas Mount Robson, de a hegység gerincét és egyúttal a földrész vízválasztóját alkotó fő vonulat csúcsai mind jócskán 3000 méter fölé emelkednek. Az egész földrészen keresztülhúzódó hegységrendszer földtanilag változatos, vulkáni eredetű, metamorf és üledékes kőzetekből (homokkő, mészkő, dolomit) épül fel. Mészkővonulatai páratlanul gazdag fosszília-lelőhelyeket rejtenek magukban. A prekambriumi* és kréta időszaki kőzeteit- miközben még ma is emelkedik az egész hegység - a jégkorszakok gleccserei, a szél és a folyók formálták, alakították.

A Folyók anyja

A jégmezők a jégkorszak maradványai. Közülük a legnagyobb a Columbia a maga 325 négyzetkilométeres területével. Gyakran illetik a Folyók Anyja névvel: 100 méter vastag jege jó néhány gleccsert éltet, azok pedig három nagy folyót. A Columbia keleti nyúlványainak, az Athabasca-glecscsernek a század eleji és a mai vége között már körülbelül 1 kilométer a távolság! A gleccserekből táplálkozó vízfolyások látványos formagazdagságot hoztak létre. A sziklaletöréseken zuhatagok (a legnagyobb a 380 méter magas Takakkaw-vízesés), a puhább kőzetekben önálló, zárt világot alkotó szurdokvölgyek, a lapályokon hordalékzátonyok színesítik a tájat.

A hegység keleti oldalának éghajlata félsivatagi szárazságú, bizonyos részein a csapadék az évi 350 millimétert sem éri el, s ennek is jó része télen, hó formájában hull le. Ilyenkor aztán mínusz 30 Celsius-fok alá is süllyedhet a hőmérő higanyszála. A vízhiányt nyáron 30 Celsius-fokos csúcshőmérséklet tetézi.

A szárazság a hegység egész arculatát meghatározza. A meredek lejtőkön és sziklákon növényzet nem képes megtelepedni: a hegyek felső fele-harmada helyenként hófödte, néha csillogó, néha azonban komorfekete meztelen szikla. (Az évente odalátogató 3 millió turista java része is csak a sziklás vonulatok, gleccserek, vízesések, kanyonok és tengerszemek látványáért utazik oda.)

Botanikus szemmel

A növényzeti övek közül a legalsót - a mélyebb völgyek alját - a füves rétek, lápok és lombelegyes fenyvesek jellemzik. Ez az a régió, amely a legtöbb növényevő állatot és ragadozót képes eltartani. És ugyancsak ez az, amely a legnagyobb emberi forgalmat kénytelen elviselni.

Az előbbi öv fölött a mindössze három-négy fenyőfaj (Engelmann-luc, csavarttűjű fenyő, duglászfenyő) által uralt egyhangú, száraz, végeláthatatlan erdőövezet húzódik. Felső, fafajösszetételében megváltozó, kiritkuló részével ez már átmegy az alpi régió havasi gyepeibe. Az erdőhatár ott- Csehországgal majdnem azonos földrajzi szélességen - még 2000 méter körül van. A havasi rétek, mint mindenütt, a kanadai Sziklás-hegységben is üde zöldek, tarkabarka virággazdagságot tárva a kitartó hegymászók elé. (A magunkfajta bakancsos turista számára szomorú meglepetés, hogy a természeti szépségeknek ilyen eldorádójában- a műutaktól és felvonóktól távol - bizony csak elvétve találkozni gyalogosokkal.) Még följebb haladva aztán már csak letörpült cserjékkel (fűz- és nyírfajokkal), valamint termetükhöz képest nagy virágú, molyhos párnanövényekkel (főként szegfűfélékkel) találkozhatunk, majd a hó és a jég veszi át az uralmat. Bárhol járjunk is, egy sereg hazulról is ismerős növényre vagy azok közeli rokonaira ismerhetünk rá: hízóka, kakastaréj, liliomok, körtikék, páfrányok, korpafüvek láthatók mindenütt.

Viselkedési szabályok

A Jasper Nemzeti Park területére belépve legelésző vastagszarvú juhokat, a hazai muflonokhoz hasonló, de annál nagyobb testű és trófeájú állatokat pillanthatunk meg- közvetlenül az út mellett! A vadállatoknak ezt a szelídségét meg kell szoknunk, az évszázados zavartalanság- úgy tűnik - kiölte belőlük a félelmet. 

Bármelyik városban találkozhatunk békésen legelésző vapitivel*, a csíkos bundájú mókusok pedig a lábunkra is felmásznak. Az alpesi régió csillogó kék tollú szajkóit a kezünkből is etethetjük. Akkor sincs szükségünk nagy erejű távcsövekre, hosszú és óvatos cserkészésre, ha a lapályokon jávorszarvast, hódot, fekete medvét, fönn a hegyekben mormotát akarunk látni. A ragadozók és a havasok védelmében élő fehér hegyi kecskék megpillantásához már jókora szerencsére is szükség van. Azért mindig óvatosnak kell lennünk, hiszen a szürke medvék, a félelmetes hírű grizzlyk birodalmában vagyunk! Nemcsak tőlük, hanem minden nagy testű- főképp a párzási időszak felhevült állapotában lévő - állattól érdemes távolságot tartanunk! Észak-Amerika legnagyobb állatának, a bölénynek egyik utolsó, néhányszor tíz egyedet számláló populációját pedig a Banff Nemzeti Parknak egyik kicsi, elkerített szeglete rejti. A vadonban való viselkedés alapszabályairól mindenütt táblák és prospektusok tájékoztatnak. Ennek ellenére évente jó néhány baleset fordul elő, kivált az első pillantásra békésnek tetsző wapitik "jóvoltából". A növényevők szelídségének egyébként a sokkal kevésbé bizalmas nagyragadozók (farkasok, pumák, hiúzok) látják kárát: táplálékuk egy részét veszítik el az ember közelségébe húzódó előbbi állatokkal.

A terület madárvilága - az elég nagy fajszám ellenére- meglehetősen szegényes. Az alacsonyabban fekvő völgyek tavaihoz és lápjaihoz kötődik a kanadai lúd, a halászsas és többféle réce, s az Egyesült Államok címerállatát, a fehérfejű rétisast is ott érdemes keresnünk. A nagy területű, száraz fenyvesekből szinte teljesen hiányoznak a madarak. Első szálláshelyünk madáritatójánál a délutáni fényben egy felrebbenő kolibrit, a trópusoknak nyáron oda, északra felhúzódó "repülő drágakövét" pillantottuk meg. A hegyek hangulatához, persze, sokkal jobban illik a sziklarengetegekben fészkelő, ott is elég ritka szirti sas és vándorsólyom röptének a látványa.

Törékeny egyensúly

A Jasper Nemzeti Parkot 1907-ben alapították, a másik, az Athabasca völgyén keresztül vezető északi vasút építésekor. A vonal 1911-ben készült el, s ezzel megkezdődött a Sziklás-hegység benépesülése. Sok állandó lakosa azért ma sincsen a nemzeti parkoknak. Betelepülésüket- a munkahiányon kívül - a természetvédelmi hatóságok is igyekeznek akadályozni. Az idegenforgalom télen-nyáron igen nagy. A 3 millió látogató java része saját kocsin, és csupán néhány napra érkezik. Ez a kis területre összpontosuló hatalmas gépjárműforgalom okozza a természetvédelem egyik legnagyobb gondját. A másik, ezzel is összefüggő nagy feladat az, hogy az ott természetesnek, mindennaposnak számító erdőtüzeket megfékezzék. Megfékezzék, lokalizálják, de ne szüntessék meg teljesen! Az ősvadon törékeny egyensúlyához ugyanis a pusztító és megújító erdőtűz szintén hozzátartozik...

Tímár Gábor és Szmorad Ferenc