Utazás Paramerikában - 1. Ez Amerika (?!)
2001. július 19.

Elkísértem Brendát vásárolni egy nagy élelmiszerboltba, ahol egyebek mellett tojást vett. A polcokon háromféle tojás volt: kicsi, közepes és nagy, és ennek megfelelő az áruk is. Brenda a legkisebbekből és legolcsóbbakból választott. Aztán kifelé menet a pénztárnál bemondta: "közepes". Meglepődtem.

- De hiszen ezek a kicsikből vannak!

- Igen - mondta -, de ezt hívják közepesnek.

Összemosolyogtak a pénztárosnővel.

- Tudod, itt nincs olyasmi, hogy kis tojás - magyarázta Brenda. - Csak közepes van, nagy és "jumbo", vagyis nagyon nagy. A kis tojás azt jelentené, hogy olcsó, és hogy léteznek emberek, akiknek nagyobbra nem telik.

A cinkos mosoly ekkorra már vigyorrá erősödött az arcukon. A pénztárosnő még bólogatott is:

- Igen, igen!

- És egyáltalán, szegény ember sincs... - Ez már nem irónia volt, hanem nyílt gúny. - Itt mindenki majdnem olyan gazdag, mint amilyen boldog.

Később már kint, miközben ballagtunk a kocsija felé, és még mindig láthatott rajtam némi hitetlenséget, mintegy végső érvként tette hozzá:

- Ez Amerika!

Akkor vagy három hete lehettem az országban, még csak látogatóként, az egyéves munka előtt.

- De hogy lehet az - kérdeztem -, hogy a pénztároslány is együtt ironizált veled? Ha ezt a képmutatást mindenki ilyen jól látja, miért olyan elterjedt mégis?

- A pénztároslány...?

- Láttad, tisztára úgy vigyorgott, mint aki egyetért.

- Ó, hát ő mindig úgy vigyorog. Ez a munkája.

- Szóval, nem hiszed, hogy egyetértett veled?

- Szerintem fogalma se volt, miről beszélünk... Ez Amerika!

Néhány hónappal később, 1986. május 25-én, a kollégáim tanácsára bementem körülnézni a közeli New Brunswick városkába, amelyről azt mondták, igen kedves, már-már európai hangulatú hely. Vasárnap volt, és dél körül meglepően sok ember mászkált az utcán gyalog; ez itt ritka, még a "már-már európai hangulatú" városokban és még vasárnap délben is. A rejtély hamarosan megoldódott: egy idősebb hölgy kezembe nyomott egy röpcédulát a "Kezek Amerikán át" mozgalom felhívásával és a hozzá mellékelt borítékkal, amelyről később még beszélek. Karszalagja is volt, és azon a jellegzetes ábra, amit már hónapokkal azelőtt is látni lehetett mindenfelé: összefogódzó emberek sora az ország térképe fölött. Hát persze, ez az a nap, május huszonötödike. Pontosan három órakor, egy kijelölt útvonalon, keresztül a kontinensen Los Angelestől New Yorkig, az amerikaiak kézenfogva sorbaállnak, és dalokat énekelnek az emberi összefogásról. "We are the world", ki ne ismerné, és néhány hasonló, meg a tradicionális nemzeti indulók.

Megkérdeztem a karszalagos hölgyet, ő hogy került kapcsolatba a mozgalommal. Telefonon jelentkeztem, mondta. Fizetnek a közreműködésért? Dehogy, felelte; talán az országos főszervezők kapnak valamit, hiszen ők hetek óta dolgoznak az előkészítésen, de a helyiek önkéntesen csinálják. Közben mások vagy százötven méterenként táblákat tettek a villanyoszlopokra: "Ez a vonal 5852/C szakasza" stb. A hangulat fokozatosan élénkült már jóval három óra előtt. Egész családok telepedtek le a főutca előkertjeinek füvére, a háziak automatikus beleegyezésével - kerítések errefelé nincsenek -, és ahogy láttam, idegenek is rögtön egymás mellé olyan fesztelenül, mintha már régóta ismernék egymást. Iszogattak, egyébként szinte kizárólag szeszmentes üdítőket, a jellegzetes konzervdobozaikból, amiket aztán éppolyan jellegzetesen hagytak ott a füvön vagy a járdán, mint máskor. Léggömbárusok jártak föl és alá nem túl fantáziadús színezésű, de azért persze igen kelendő árujukkal. És természetesen mindenfelé szólt a zene, parkoló autókból, néhány üzlet nyitott ajtaján át, és főleg a tinédzserek hatalmas "GB"-rádióiból. Ez a GB a CB mintájára alkotott csúfnév, a "Ghetto Blaster" (gettórobbantó) rövidítése, utalva arra, hogy az ilyen rádiókat tipikusan a színesbőrű fiatalok vásárolják első fizetésükből, státusszimbólumként, és aztán az utcán észvesztő hangerővel járkálnak vele. Ahogy sétáltam a tömegben, többen megállítottak, hogy maradjak ott a kezdésig velük, és aztán azon a helyen álljak be a sorba; szemlátomást nagyon ambicionálták, hogy a sor mindenütt hézagmentes legyen.

- Mit gondoltok - kérdeztem néhány ilyen alkalmi ismerőst -, ez a sor valóban hézagmentes az egész országon át?

- Ó, az biztos! - bólogattak többen nagy meggyőződéssel. Mások határozatlanabbak voltak: - Talán Arizonában kimarad néhány szakasz... A sivatagok, mert ott nagyon meleg van, és kevés az ember...

Másnap George Hansen kollégám kiszámította - nem nagy kunszt, csak tudni kell hozzá az ország lélekszámát meg a távolságokat -, hogy ha az USA minden lakosa beáll a sorba, és egy emberre három-négy lábat (kb. egy méter) számítunk, akkor valóban vannak elegen, sőt, fölöslegben; csak hát a kijelölt útvonal az ország kis töredékét érinti, úgyhogy nagy része nyilvánvalóan üres marad. Ahol például ő csatlakozott, Princetontól északra egy lakatlanabb területen, csak nagy üggyel-bajjal tudtak elég kezet összegyűjteni, pedig ez az állam (New Jersey) az egész ország legsűrűbben lakott része. Dehát nem is ez a lényeg, természetesen; szimbólumnak egy vonal épp elég töretlen mindazon helyeken, ahonnan a hézagok nem látszanak.

Aztán három órakor én is beálltam a sorba, hogy együtt ringatózzak egyet balra, egyet jobbra, a kezek ütemes emelgetésétől kisérve, a többi jó amerikaival. Csak az énekben nem vettem részt, mert nem tudtam a dalszövegeket - még a "We are the world"-et is inkább csak a Hofi-féle változatban -, de ezt igyekeztem igen átélt mozgással kompenzálni. Két szomszédom egy húsz év körüli pár fiú- és lánytagja volt, akik úgy látszik, az általános emberi szolidaritást most fontosabbnak érezték személyes összetartozásuknál, mert a rádióból elhangzó jelre nem kezdték el keresgélni egymás kezét, hanem azét ragadták meg, aki épp a legközelebb volt. Az ének meg ringatódzás alatt az út közepén autók hajtottak végig, részben fellobogózva vagy kidekorálva plakátokkal, és amerre elhaladtak, a tömeg nagy üdvrivalgással fogadta őket, a bent ülők pedig kihajoltak és visszakiabáltak. Bal oldalamon a srác hamarosan úgy belelendült, hogy alig tudtam követni heves mozdulatait; pláne úgy, hogy ne adjam őket rögtön tovább a lánynak, aki az érzelmeivel takarékosabban bánt. Erre a körülbelül fél órára a városban természetesen leállt a forgalom. De azért néha jött arra a mellékutcákból egy-egy autó (nagy, morcos amerikai cirkálók), és szemrehányó tülköléssel próbálta megtörni a sort, hogy kikanyarodhasson a főútra, persze eredménytelenül. Arra gondoltam: most talán még egy mentőt se engednénk át, mi az az egy privát életveszély a kontinensnyi összefogáshoz képest. De mint kiderült, tévedtem; nemsokára érkezett egy rendőr, és átmenetileg kinyitotta a sort, hogy az autók továbbmehessenek. Szívesen írnám, hogy körülbelül olyan volt a hangulat, mint nálunk egy nemzeti ünnepen, de ez nem volna igaz. Inkább egy popkoncerthez hasonlított, a serdülők spontán és önfeledt lendületével. Csak persze itt részt vettek benne hetven év fölötti serdülők is. A műsor végén pedig mindenki összeölelkezett a szomszédaival, és kölcsönösen megköszönték egymásnak, hogy csatlakoztak a sorhoz.

Később végigkérdeztem az ismerőseimet, hogy beálltak-e ők is. Majdnem mind azt felelte: igen, természetesen. Csak Marta, az egyik kolléganőm felelt nemmel, de látva csodálkozásomat, mindjárt megmagyarázta:

- Tudod, én nagyon érzékeny vagyok, és mindjárt sírnom kell... Még egy esküvőn vagy temetésen is, hát még most. Nem lett volna gusztusos, ha végigbőgöm az egész ceremóniát.

Azért ő is kiállt az ablakba - történetesen nem a vonal mentén, de onnan is látni lehetett -, és ahogy beszélt róla, világos volt, hogy lélekben mindenesetre végigbőgte.

Hát, ez is Amerika.

A borítékban egyébként csekket lehetett küldeni a mozgalom számlájára, hogy az összegyűlt pénzt - legalább 50 millióra számítottak - "az éhező és hajléktalan amerikaiak megsegítésére" fordítsák. Kollégáim szerint honfitársaik kb. egy százaléka érzi ilyenkor úgy, hogy a dzsembori után még ilyen formában is kezet illik fognia a többiekkel. "Azok, akiknek sok pénzük van, és nagyon átérzik az amerikai értékeket." A ház, ahol laktam, szintén a vonalon fekszik, és mindenesetre másnap reggel, mikor kimentem futni egyet a környéken, a bokrok alja többfelé tele volt az otthagyott borítékokkal. De azért az az egy százalék is igen nagy szám, ha belegondol az ember; még akkor is, ha a kollégáim becslése egy-két nagyságrendet téved.

Hogy valójában mennyi gyűlt össze, azt nem tudom. A szenzáció lefutása után az újságok már nemigen foglalkoztak az üggyel, legalábbis nem annyira, hogy én is észrevegyem.

Ez is Amerika.

Akkortájt Mrs. Holloway házában laktam bérlőként, elég messze az intézettől, de nem találtam közelebbi lakást. Egy este, vacsorához készülődve a konyhában, láttam, hogy Mrs. Holloway tejeskukoricát főz a családjának. Szép frissnek látszó csöveket, és persze amerikai méretben, ami kukoricára nézve is kb. úgy aránylik a miénkhez, mint a kilométerhez az itteni mérföld (1,6-szerese). Május közepe volt.

- Igazán nagyszerű - mondtam -, hogy maguknál mindenféle zöldséget az év minden szakában lehet kapni, lényegében nem drágábban, mint főidényben.

- Miért volna drágább meg olcsóbb? - kérdezte Mrs. Holloway némi meglepetéssel.

- Hát például ezt a kukoricát biztos fagyasztva tárolták egész télen, az elég sok energiába kerül...

- Ez nem fagyasztott kukorica. Friss.

- Aha, szóval akkor valahonnan a déli félgömbről hozzák. Ausztráliából vagy Dél-Amerikából. De akkor meg a szállítás kerül pénzbe, nem?

- Ez itteni kukorica. Rá volt írva, hogy New Jersey termék!

- Dehát az nem lehet, itt még biztos nem érik ilyenkor. Alig három hete zöldelltek ki a fák.

Mrs. Holloway kissé zavarba jött.

- Pedig ezt itt termelték az államban. Nem szabad olyat ráírni, ami nem igaz, és nem is teszik.

- Nade kizárt dolog, hogy a kukorica itt beérjen június vége előtt!

- Gondolja...? - Látszott rajta, hogy nem vagyok túl meggyőző. Lehetséges volna, hogy egy ötven év körüli háziasszony ne tudja, hogy a kukorica mikor érik!

- Miért, hát mikor érik a kukorica New Jerseyben?

Vállat vont.

- Az biztos - mondta, és már nem volt zavarban egyáltalán -, hogy a boltban mindig van. És mindig friss. Az már a farmerek dolga, hogy hogyan csinálják.

- Ez Amerika? - kérdeztem Ephraim Schechter kollégámat, miután elmeséltem neki a sztorit.

- Nem egészen - felelte. - Ez csak a keleti-északkeleti part. Vagy csak Princeton és környéke, a Princeton Area, ahogy mi mondjuk.

A Princeton Area, ahol mostanában az ember csak azért nem botlik az utcán meg az erdei ösvényeken Nobel-díjasokba lépten-nyomon, mert már ők is leszoktak az erdei sétákról, meg arról, hogy az utcán gyalog járjanak; nem úgy, mint Einstein idejében, aki évtizedeket töltött itt, és azokból néhány hónap magányos sétákra is jutott, vagy F. Scott Fitzgerald idejében, aki ugyan a regényeiből meg novelláiból érezhetően már akkor is otthonosabban mozgott az aszfalton, mint a füvön, a készülő új világ érzékeny rezonátoraként.

Hogy a "Kezek Amerikán át" estéjén az újságok mégse arról hoztak fotót, hogy mondjuk Wigner Jenő ("Eugene Wigner"), a kvantummechanika talán már egyetlen élő klasszikusa, a város melyik pontján fűzte össze ujjait a fiatalabb nemzedékkel, hanem arról, hogy hol tette az idősebbekkel ugyanezt Brooke Shields, aki szabad idejében, vagyis amikor nem a kamerák előtt áll változatosan minimális ruházattal, ide jár egyetemre - nos, ez már ismét nem Princeton. Sőt, talán nem is Amerika, mert ilyen tekintetben az újságok világszerte elég hasonlók. És persze ez így is van rendjén: az atomfizikusból a bomba fontos, a szexbombából a fizikum, és az utóbbi kétségtelenül jobban illik egy vasárnapi riport hangulatához.

Az pedig, hogy munkába állásom harmadik napján a kollégáim becipeltek a szobámba egy nagy műanyagkosarat tele a berendezkedéshez szükséges holmikkal, mint például ruhaakasztók, mosószerek, légfrissítő az autóba, só, bors, cukor, satöbbi, az se nem Amerika, se nem Princeton. Ez a mi kis intézetünk, a LAB, teljes nevén Psychophysical Research Laboratories: Pszichofizikai Kutatólaboratóriumok. A többesszám talán a zsúfoltsághoz szokott európaiaknak jelzi, hogy itt minden kutató külön helyiségben dolgozik... Amit aztán ellensúlyozunk azzal, hogy az ajtóinkat szigorúan nem illik csukva tartani. Az első napok után egy ideig már nem mertem kérdezni olyasmiket, hogy hol kapható olcsón ez vagy az, mert akkor másnap valaki beállított az illető tárggyal, mint ami úgyis volt neki fölöslegben otthon, és éppen kidobta volna. Ez, ismétlem, nem helyi vagy nemzeti szokás, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy itt a LAB-ban csinálták. Mint ahogy enyhén szólva legföljebb itt lehet tipikus a következő kis történet is, ami szintén az első princetoni heteimből való.

Az első hetekben rendszerint bementem dolgozni a hétvégéken is, részben mert úgyse nagyon lett volna más programom, de inkább mert annyira élveztem az új berendezéseket, a könyvtár fantasztikus anyagát, meg egyáltalán a lehetőséget, hogy a számomra legizgalmasabb témában dolgozhatok. Szombaton mindig voltunk benn egyszerre többen is, mert az utóbbi szempont érvényes volt mindenkire a kollégáim közül, de ők a vasárnapokat általában a családjukkal vagy egyéb kikapcsolódással töltötték. Így hát egyedül voltam az épületben, miután előzőleg kiokosítottak a bejárati ajtó meg a riasztóberendezés kezeléséről.

Nem említették azonban, hogy bizonyos belső ajtókat csak az egyik irányból lehet kinyitni, legalábbis akkor, ha a becsukás előtt egy kis pöcköt rögzítenek a zárban. Ez itt tipikus, és azóta mondták, hogy előfordul nálunk is, de én még nem tudtam róla. Meg különben se vagyok híres a gyakorlati érzékemről. Szóval az a bizonyos belső ajtó a központi tanácsterem-féleségből nyílt egy hátsó folyosóra, ahol a mellékhelyiségek voltak meg egy vészkijárat, és délben gyanútlanul becsuktam magam mögött, miután kimentem megmosni egy zöldpaprikát az ebédhez. Aztán visszafelé ott álltam a folyosón a vizes paprikával a kezemben, természetesen kulcsok nélkül, és bár nyílt befelé a folyosóról egy másik ajtó is, kollégáim előzőleg azt is hasonló módon rögzítették.

Sebaj, gondoltam, kimegyek a vészkijáraton, és aztán megkerülve az épületet, vissza a bejárati ajtón. Emlékeztem, hogy azt reggel nem zártam be kulccsal, mivel sose láttam, hogy napközben ilyet bárki is tett volna. Még mindig nem volt annyi eszem, hogy kívülről legalább a vészkijáratot ne csukjam be, hiszen világos volt, hogy az aztán biztos csak bentről nyílik. Az elülső ajtónál természetesen kiderült, hogy az is egyirányú; ezért nem kellett soha külön bezárni. Egy szó mint száz, kívül találtam magam az épületen a bejutás minden reménye nélkül.

Nomármost, az intézet egy nagy tudományos meg üzleti komplexumhoz tartozik - Princeton Forrestal Center, James Forrestal politikus és tudománymecénás után -, amely területre több négyzetkilométer, és aztán körülötte sokáig nincs semmi, csak ligetek, mezők meg utak, és vasárnap persze a többi épülete is kihalt. Nekem akkor még nem volt autóm, egy kolléganőm hozott be reggel, és jött volna értem estefelé; ráadásul az ő kulcsai maradtak nálam, vagyis bent az íróasztalomon, úgyhogy hiába érkezik meg, legföljebb ketten dörömbölhettünk volna fölöslegesen. Az persze még külön ciki volt, hogy az ő kulcsait is bezártam, viszonzásul a szívességéért, bár abban biztos lehettem, hogy ezt elintézi egy szokásos amerikai mosollyal.

Mit tehet ilyenkor az ember? Vár öt-hat órát, aztán a kolléganő autójával ketten elmennek valamelyik másik kollégához kulcsokért; keres egy olyan intézetet, ami véletlenül nyitva van, ott kér egy telefonkönyvet, és idehív valakit, mondjuk Ephraimot, ő aránylag közel lakik; besétál gyalog a legközelebbi lakott helyre, ami történetesen nem Princeton, hanem egy kisebb falu a másik irányban, és onnan egy fülkéből telefonál; azért ez mind elég fáradságos és még kissé kínos is. Amit én csináltam, az a lehető legegyszerűbb megoldás volt, bár meglehetősen egyedi, és előre elnézést kérek, hogy a könyv elején mesélem el, és nem a végén, amikor már talán hihetőbben hangzik.

Lefeküdtem az épület előtt a fűre - kellemes, napsütötte hely -, és erősen arra koncentráltam, hogy valamelyik kollégámnak hirtelen támadjon kedve idejönni éppen csak egy félórára - megnézni valamit a könyvtárban, mondjuk. George Hansen említette előző nap, hogy esetleg vasárnap is benéz, így elsősorban az ő arcát próbáltam magam elé idézni, becsukott szemmel, a tudatomból lehetőleg kizárva minden mást. Az efféle összpontosításban már volt némi gyakorlatom, bár szándékosan igen ritkán próbáltam meg azzal a céllal, hogy embereket befolyásoljak; tapasztalataim szerint a dolog úgyis csak akkor sikerül, ha az ember minden belső fenntartás nélkül, a pszichikum legmélyebb rétegeinek belegyezésével csinálja, ez pedig az élet és az emberi kapcsolatok bonyolult helyzeteiben rendszerint nem lehetséges. És persze az eredmény gyakran akkor is elmarad, ha az összpontosítást belülről tökéletesnek véljük. Most mindenesetre elég jónak tűnt; kicsit meg is lepődtem, mert aránylag fáradtnak éreztem magam az első napok sok új benyomásától.

A koncentráció körülbelül egy-másfél percig tartott, kisebb pihenőkkel, aztán még heverésztem egy darabig, majd elmentem sétálni az idevezető út mentén. Nem szoktam sportot csinálni a mindennapi élet helyzeteiből, és most is eléggé fatalista módon vártam, hogy mi lesz. Én megtettem, ami tőlem telt, nem leszek megsértve, ha az eredmény elmarad; de azért erősen kívánom, hogy ne maradjon el. Körülbelül húsz perc múlva szembejött egy kis kék Volkswagen - itt is népszerű -, és benne Marta Quant a szokásos széles vigyorával.

- Tudod - mondta később, és ezt a többiek is megerősítették -, még soha, soha nem fordult elő, hogy vasárnap bejöttem volna. A gyerekeim határozottan rossz néven vennék, hogy ilyenkor sem az övék vagyok. De most pont a kisebbik lányom akarta, hogy gépeljek le neki egy iskolai dolgozatot, és valahogy hirtelen úgy éreztem, az otthoni írógép nem ír olyan szépen, mint a nyomtatóm itt bent.

A tudós ilyenkor azt mondja, hogy egyedi esetekből soha nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, és az efféle egybeesés minden bizonnyal véletlen. És a tudósnak ebben természetesen igaza van. Mikor a következő napokban a kollégákkal jókat derültünk az eseten, mindnyájunk számára nyilvánvaló volt, hogy ez csak egy sztori, semmi több; még ebben az intézetben sem, amelynek fő kutatási területe a telepátia és rokonjelenségei.

Hát igen, végre elárultam, elég nehezen. A Psychophysical Research Laboratories, 301 College Road East, Princeton, N. J. 08540, ahol valamivel több, mint egy évig dolgoztam magyar vendégkutatóként, nem egyébbel foglalkozik, mint a telepátia pszichológiai és fizikai természetével.

Amiből persze érthetőbb, hogy mi tudósként is kicsit más szemmel nézünk ezekre a jelenségekre, mint aki pusztán - de kétségtelenül indokoltan - csak a józan, racionális világképét félti az efféle babonáktól. A telepátiáról ma is sokan médiumokra, spiritiszta szeánszokra, kísértetházakra és egyéb zöldségekre asszociálnak, és ez nem véletlen; történetileg ezek a dolgok elég erősen összekapcsolódtak, sőt, bizonyos mértékig még ma is, és a felületes sajtószenzációkkal etetett publikum éppúgy nem tehet saját tájékozatlanságáról, mint a tudományos módszerrel dolgozó kutatók arról, hogy emiatt a tájékozatlanság miatt gyakran őket is szellemvadászoknak nézik. De ezt persze egy idő után megszokja az ember, sőt még derülhet is rajta, mint a rendőrök a rendőrvicceken. Mindenesetre ha én már tudom, hogy telepátia létezik, mint természeti jelenség (és persze nem függ össze túlvilági misztikumokkal), akkor az előzőhöz hasonló sztorik azért mondanak valamit a bennem folyton résen lévő kutatónak is. Mert természetesen nem biztos, hogy Marta hirtelen ötlete valóban az én kívánságomra született, és a történet tudományosan mindenesetre nem használható, de ha telepátia létezik, akkor nem kizárt, hogy most valóban működött Marta és én köztem, különösen, ha a magam részéről azt is tudom, hogy hasonló sztorik már előfordultak velem máskor is. Akkor pedig az eset adhat ötleteket arról, hogy milyen a jelenség természete, és elindíthat olyan gondolatokat az emberben - anélkül, hogy magát a sztorit különösebben komolyan venné -, amelyek érdemesek a komolyabb kísérleti ellenőrzésre. Elhinni aztán már csak azt szabad, amit laboratóriumban igazoltunk, sőt, a mi területünkön még azt is csak akkor, ha mások is igazolták - hogy miért, azt még majd megmagyarázom.

Az a tapasztalat, hogy telepátiagyanús egybeesések az átlagosnál gyakrabban fordulnak elő a jelenség profi kutatóival, többféle logikus feltevéssel is indokolható. Például főleg azok kezdenek el komolyan ezzel a jelenséggel foglalkozni, akik saját életükben gyakran és elég meggyőző formában találkoztak vele. Hiszen minden különösebb kutatás nélkül is eleve valószínű, hogy különböző emberekben a telepatikus adás vagy vétel képessége különféle mértékben erős. Ez így van bármely más képességgel vagy tulajdonsággal is. Aztán a sztorik gyakoriságát növelheti, hogy mi már eleve ki vagyunk élezve a gyanús egybeesések észrevételére. Nem vesszük túl komolyan őket, de arra jók, hogy löncs közben elszórakoztassuk velük egymást, "na és mi van akkor, ha" alapon értelmező hipotéziseket dobjunk föl, és lehetséges kísérletek tervét elemezzük, mint mikor a sportlövők, kímélve a töltényt, csak célratartanak bizonyos edzéseken. Aztán a magyarázatban szerepe lehet annak az általános légkörnek például nálunk a LAB-ban, amit az érkezésem utáni ajándékkosárral próbáltam jellemezni: mi ezzel a kutatással egy kicsit végvári harcosoknak éreztük magunkat (talán ezért jutott eszembe a lövész-hasonlat már az előbb is), az ennek megfelelő összetartással, amelynek szimbolikus kifejezése lehetett számunkra minden olyan egybeesés, amit egymás közötti telepatikus kapcsolattal is magyarázhattunk.

Hát ezért írtam, hogy a vasárnapi sztori az ajtóval meg Martával sajátosan a LAB-ra jellemző, nem Princetonra és nem Amerikára. De azért nem lényegtelen, hogy a LAB itt van, ebben a tulajdonképpen igen kicsi, de néhány tudományágban a világ egyik legnagyobbjának számító városkában, földrajzilag New Yorktól kb. 100 km-re dél felé. Itt még az újságírók sem szellemekről és reinkarnációról érdeklődnek, amikor (elég gyakran) belátogatnak az intézetbe, sőt, ami már igazán ritka, nagyjából megértik, amit az ember a téridőről meg a kauzalitásról magyaráz nekik. Ha léteznének szellemek, azt hiszem, ide a világ összes városa közül utoljára mernék betenni a lábukat; ámbár ha mégis, és ha ezek az itt élt emberek szellemei lennének, akkor üsse kő, nem bánom... Neumann Jánossal ("John von Neumann") például szívesen találkoznék.

Vassy Zoltán
(A könyv eredeti címe: Racionalitáson innen és túl - Amerika és a parajelenségek fizikusszemmel. Typotex Kft, 1989.)