A kullancs és a Lyme-kór
2001. július 17.

Az egyesült államokbeli Lyme városkában huszonkét évvel ezelőtt tört ki az az ízületigyulladás-járvány a gyermekek körében, amelyről kiderült, hogy azt a kullancs terjesztette és dugóhúzószerűen csavarodott - Borrelia burgdorferi nevű - baktérium okozta. Habár ez a mikroba napjainkban sem mutatható ki könnyen, a rendelkezésre álló antibiotikumok hatásosan pusztítják.

Sok más betegséghez hasonlóan a Lyme-kórnak nevezett betegség sem előzmény nélküli baj. Nem huszonkét évvel ezelőtt bukkant fel az orvosi gyakorlatban, hanem már 1909-ben felfigyelt rá a svéd A. Afzelius, midőn azt tapasztalta, hogy kullancscsípés után idült vándorló bőrpír (orvosi nevén: eritéma krónikum migransz) jelent meg a betegeken. Erről pedig ma már tudjuk, hogy a Lyme-kór első szakaszát képviseli. A francia C. Garin-Bujadoux a húszas évek elején észlelte ennek idegi szövődményét, amely - az esetleges szívszövődményekkel együtt - már a betegségnek a négy-öt héttel később jelentkező második szakasza. A negyvenes évek vége felé pedig C. Lennof nemcsak azt fedezte föl, hogy a fertőzés antibiotikumokkal jól kezelhető, hanem egy betegből magát a dugóhúzószerű baktériumot is sikerült kivonnia. Minthogy azonban ezt nem tudta megismételni, azaz igazolni, 1982-ig kellett várni, amikor is az amerikai W. Burgdorfer a kullancsokban föllelte a szóban forgó kórokozót. Ezt aztán két évvel később róla nevezték el Borrelia burgdorferinek. Ugyanebben az évben vált ismeretessé a bostoni A. C. Steere professzor betegségszakasz-beosztása. Ebből kettőt már említettünk, míg a harmadikat a visszatérő ízületi gyulladási rohamok jellemzi.

Földrajzi eltérések
Az elmúlt másfél évtizedben a kutatók tüzetes vizsgálatának vetették alá a B. burgdorferit. Kimutatták, hogy a baktériumsejt szélessége 0,18 és 0,30 mikrométer, míg a hosszúsága 4 és 30 mikrométer között van, s viszonylag kevés (hét-tizenegy) az ostora. Terjesztői elsősorban az Ixodes nemzetségbe tartozó kullancsok, de bizonyos vérszívó legyek és szúnyogok szintén közvetíthetik ezt a kórokozót (például Ausztráliában, ahol ez a kullancsnemzetség nem fordul elő). Minthogy a világ különböző tájain más-más Ixodes-fajok fordulnak elő, emiatt mindig a helyben föllelhető kullancs a Lyme-kóros esetek forrása. Az Egyesült Államokban elsősorban az I. dammini, az I. pacificus, az I. scapularis és az I. neotomae, Európában az I. ricinus, míg Ázsia bizonyos területein az I. persulcatus terjeszti a B. burgdorferit. Tekintettel arra, hogy ezek a kullancsfajok főképp az állatok vérszívó élősködői, az általuk terjesztett baktérium a gazdaállatban is betegséget (ízületi és agyvelőgyulladást) okozhat. Nemcsak vadállatokban (egér-, patkány-, nyúl-, szarvas- stb. fajokban), hanem háziállatokban (kutyában, macskában, nyúlban, juhban, szarvasmarhában, lóban stb.) is.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy kullancs leggyakrabban az erdőben dolgozó, az erdőhöz közel lakó és a háziállatokat tenyésztő gazdákat, no meg a turistákat csípi meg. Persze, nem mindegyik élősködőben lelhető fel a betegségkeltő B. burgdorferi, ám azokon a vidékeken, ahol elég gyakori a Lyme-kór, minden védekezési módot igénybe kell venni a kullancscsípés megelőzésére. Ilyen területnek számítanak például az Egyesült Államok leglátogatottabb északkeleti részei (Massachusettstől Marylandig), ahol az I. dammini kullancsfaj egyedeinek az egyharmada-fele is fertőzött lehet az említett baktériummal, de már olyan gócokra is rábukkantak a kutatók, ahol mindegyik begyűjtött élősködőben akadt B. burgdorferi. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a Lyme-kór a kullancscsípés okozta leggyakoribb bejelentett fertőzés. Hazánkban, szerencsére, ritka ez a betegség, a jellegzetes bőrtünet megjelenésekor azonban mindenképpen gondolnunk kell rá.

Tünetei
A Lyme-kór baktériumát a bőrbe oltja be a kullancs. Ezt követően rövidebb-hosszabb (három naptól egy hónapig terjedő) lappangási idő következik, majd apró folt vagy göb jelenik meg a bőrön. Jellemző, hogy a bőrpír kifelé terjed (az átmérője akár az 50 centimétert is elérheti), s a közepe gyakran meggyógyul, azaz elszíntelenedik. Minthogy ilyen bőrelváltozás más ok miatt is kialakulhat, a kórismézésben perdöntő szempont, hogy a baj megjelenése előtt kullancs csípte meg a beteget. A betegségnek ebben az első szakaszában a szakkönyvek szerint amolyan "nyári influenzá"-ra emlékeztető panaszai támadhatnak a betegnek: rázza a hideg, belázasodik, fáj a feje, ritkábban a háta, hányingere támad vagy hány is, s ezek miatt rossz a közérzete. Mindehhez izom- és ízületi sajgás, valamint tarkókötöttség társulhat. De az is előfordul, hogy a betegnek nem jellegzetes a bőrelváltozása, s az is megesik, hogy a kórokozó jelenléte ellenére sincsenek panaszai. Ilyenkor csak a baktériummal szemben termelődő ellenanyagok kimutatásával állapítható meg az - ha ilyen vizsgálatra egyáltalán sort kerítenek -, hogy a B. burgdorferi benne van a szervezetében.

Ez a mikroba egyébként nem termel méreganyagot, s egyéb módon sem tör a sejtek életére, ám a védekezési rendszer az esetek nagy részében hatásosan lép fel vele szemben. Ha a behatolás helyéről a véráram vagy a nyirok közvetítésével eljut a test más részeibe, ott is bajt csinálhat. Máig sem tisztázták a kutatások, hogy számára miért az ízület és az idegrendszer az elviselhető élettér, ahol kezelés nélkül akár évekig is életben maradhat, miért tűnik el hamar a vérből, s miért nem kedveli a test többi sejtféleségét.

A betegség második szakaszára - az esetleges másodlagos bőrelváltozásokon kívül - idegi, szív- és ízületi panaszok jellemzők. Természetszerűleg nem minden betegen jelenik meg mind a háromféle tünet. Szembeszökő idegi rendellenesség (nyiroksejtes agyhártyagyulladás, az agyvelőre is ráterjedő agyhártyagyulladás, agyidegi és gerincvelői ideggyökér-gyulladás) csupán a betegek egyhatodában alakul ki, s ez néhány hónap múltán szövődmény nélkül megszűnik. Szívműködési zavar (főként a pitvar-kamrai csomó bántalma, ritkábban pedig a szívizomzat és a szívburok gyulladása miatt) csak elvétve (az esetek körülbelül 8 százalékában) fordul elő. Annál gyakoribb viszont az ízületi gyulladás, amely - akárcsak a bőrpír - szintén vándorol. E szövődmények miatt a páciens természetszerűleg elég beteg ahhoz, hogy - ha az első szakaszt, vagyis a bőrelváltozást és az influenzaszerű tüneteket orvos nélkül átvészelte - kezelésbe vegyék őt.

A Lyme-kór harmadik szakasza a fertőzéstől számított egy vagy több év múltán, rendszerint rövidebb-hosszabb tünetmentes időszak után kezdődhet el. Elsősorban bőr-, idegi és ízületi tünetei támadnak a betegnek, ám olykor szívelégtelenségre vezető szívizombántalma is kialakulhat. Ijedségre azonban nincs ok, ugyanis súlyosabb idült tünetek még a kezelésben nem részesülő betegeknek is csupán az 5 százalékában fejlődnek ki. Már ez is sejteti, hogy a Lyme-kór kezelés nélkül is nagy hajlamot mutat a gyógyulásra, ám bizonyos panaszok - például az ízületi gyulladás - évekig újra meg újra fellángolhatnak.

Antibiotikumok
A Lyme-kór az esetek túlnyomó többségében nem rosszindulatú betegség. Az esetek nem kis részében - mint mondottuk - tünetei sem lesznek a páciensnek. De Steere profeszszor szerint a bőrpírral jellemezhető, tehát az első betegségi szakaszban levő betegeknek még akkor is csak a 20 százalékán jelennek meg egyéb tünetek, ha nem részesülnek antibiotikumos kezelésben.

A baktériumellenes gyógyszerek nagy választékának köszönhetően a Lyme-kór könnyen gyógyítható. Akkor sincs gond, ha a páciens egyik-másik készítményre érzékeny, mert ilyenkor olyan gyógyszert választanak az orvosok, amelyet jól tűr a szervezete. Szerencsére a B. burgdorferi a penicillintől a doxiciklinen, az amoxicillinen és a tetraciklinen át a kloramfenikolig sok gyógyszerre fogékony. Az antibiotikumon kívül természetesen gyulladáscsökkentő és egyéb készítményekre is szükség van, ha ezt megindokló panasza(i) van(nak) a betegnek.

Amikor a beteg állapotában az antibiotikumos kezelés ellenére nem következik be javulás, utána kell nézni, hogy jó-e a kórisme, s valóban Lyme-kórban szenved-e a páciens. Az egyesült államokbeli tapasztalatok ugyanis azt mutatják (márpedig ott tízszeres nagyságrendű a Lyme-kóros betegek száma), hogy előfordul téves diagnózis. Ilyenkor, persze, a valós betegségnek megfelelően kezdik kezelni a beteget. De az is előfordul, hogy a Lyme-kóros beteget más kórisme alapján kezelik. Ha ezt az orvosok a kezelés sikertelensége révén felismerik, s a kezelést antibiotikumokkal folytatják, a gyors javulás nem marad el.

Végül megemlítjük, hogy a kutatók sok fertőző betegséghez hasonlóan a Lyme-kór ellen is igyekeznek hatásos védőoltást kifejleszteni. A B. burgdorferi egyik fehérjéjéből készült vakcinát már évekkel ezelőtt kipróbálták kísérleti egereken, s az csakugyan hatásos védelmet nyújtott a betegséggel szemben. Ez ígéretesnek látszik abból a szempontból, hogy a legveszélyeztetettebb embereket az orvosok majdan védőoltással óvhatják meg e baktériumos fertőző betegségtől.

Dr. M. K.
Forrás: É.T.