Szimbólumok
2000. december 05.

Szimbólumok között élünk. Jelképek egész rendszere veszi körül mindennapjainkat és ünnepeinket egyaránt. Tudomásul vesszük jelenlétüket, üzeneteket fogadunk be általuk, ám legtöbbször talán anélkül, hogy a mélyebb rétegekre is felfigyelnénk.

Pedig a szimbólum szerepe valójában az, hogy az emberi gondolkodás, világlátás mélyebb, összetettebb elemeinek adjon kifejeződést. Jeleket életünk megannyi terén használunk. Egy egyszerű kép valamilyen jelentéssel társul, majd a jelekből rendszer áll össze (az írott és beszélt nyelv az egyik legelemibb példája az ilyen elven működő jelrendszereknek). Ilyenkor a minél jobb felismerhetőség, a minél egyszerűbb és egyértelműbb információátadás a cél, összességében ezt a folyamatot nevezhetjük kommunikációnak.

Ugyanakkor létezik egy egészen másfajta, talán bonyolultabbnak látszó - mindenesetre más síkon zajló - használata is a jeleknek: ez a szimbolika. Ebben az esetben ugyanis más tartalmak megjelenítésére törekszik a jelképeket használó személy. A személyiség mélyebb érzései, az őt körülvevő világról alkotott benyomásai, szinte szellemiségének egésze alakul képpé. A jelkép kezelése mindezek mellett ösztönösebb tevékenység; az archaikus kultúrák spirituális életében egyfajta mélyebbről eredő, közvetlenül ki nem fejezhető, beleérzést is igénylő tudást jelenítenek meg segítségükkel.

A színek és formák 

Az emberi gondolkodás a kezdetektől fogva ellentétes erők küzdelmét és egységbe olvadását látta a világ működésében. Az embert körülölelő, eleven természet szimbólumokon keresztül fedte fel önmaga lényegét, valamint működésének alapvető törvényeit a beavatottak számára.

A szimbólumok egyszerű mértani alakzatokból és színekből építkeznek, amelyek viszont már maguk is rendelkeznek jelentésekkel. A kör - mint önmagába záródó végtelen vonal - az örökkévalóságot és a világ végtelenségét jelenítheti meg; a négyzet szabályosságával a világ rendjét, szilárdságát képezi le, a mindenséget alkotó négy elem (levegő, tűz, víz, föld) harmóniáját összegzi az ősi jelképrendszerekben; a csúcsával felfelé tekintő háromszög a tűz és a férfiasság, míg lefelé fordított párja a víz és a női elem megjelenítője. Általánosabban is elmondható, hogy a szimmetrikus, arányos formák nyugalmat, egyensúlyt képviselnek, a szabálytalanok viszont diszharmóniát, feszültséget sugallnak.

A színek közvetlen módon keltenek bennünk érzelmeket, így nem csoda, hogy a szimbolikában is igen meghatározó a szerepük. A fehér a tisztaságot jelképezi, egyes kultúrákban viszont a halál, az élettelen (vértelen) test színe; a sárga anap és az arany színét mutatja fel, a hinduizmusban az igazság jelképe; a zöld a természet, az egészség és az újjászületés szimbóluma; a vörös az életerő, a tűz és a háború színe; a kék a vörös ellentéteként éppen a víz és a béke színe; a fekete kultúránkban a halálhoz kötődik, ám például az egyiptomiak számára az örök újjászületést jelképezi.

A rózsa, mint Krisztus kiomló vére 

A kezdetben a természettel szoros egységben élő ember legelsőként az őt körülvevő természeti jelenségeknek, elemeknek - így például az állatoknak - tulajdonított szimbolikus jelentéstartalmakat. A megfigyelt tulajdonságok vagy viselkedésjegyek alapján mindegyik állathoz jelentés vagy jelentéscsoport kapcsolódott,- kialakult ezek tisztelete, majd az adott természeti nép mitológiájában és vallásában is megjelentek (gondolhatunk a totemizmusra vagy a sámánizmusra).

Egészen nyilvánvalók ezek a jelentéstársítások ma is: a sas és a sólyom a világ felett uralkodó erő, valamint a mindent-látás szimbóluma; az oroszlán, a tigris, máshol a medve a hatalom, a bátorság és a (néha nyers) természeti erő megtestesítője; a ló vagy a szarvas a gyorsaság, a nemesség jelképe; a lepke az átalakulás, a halálból való újjászületés képét adja; a teknős megjelenése a világegyetem egészét (eget, földet, alvilágot) mutatja;- és még sokáig folytathatnánk.

Néhány állatnak egészen összetett szimbolikája ismert, nézzük meg példaként a kígyóhoz kapcsolódót: a saját farkába harapó kígyó a kör alakját felvéve a végtelenséget, az újjászületést, a lét örök körforgását jeleníti meg; az egymásba tekeredő kígyók a világ szembenálló erőinek küzdelmét és az ebből eredő új erőt szimbolizálják; de tulajdonképpen a sárkányszerű mitológiai lényeknek is alkotója a kígyó.

A növénymotívumok közül talán a fa a leggazdagabb jelentéshordozó. A természeti népek számára az életfát alkotja, amely a világ közepén helyezkedik el, és ott összeköti a két szférát: az eget és a földet (más felosztás alapján hármat: eget, földet és alvilágot). A fa gyökerei a földből táplálkoznak, míg lombja az ég felé törekszik, így biztosítva átjárót a világrészek között.

Ismertek virágokhoz kötött jelképes jelentések is, csak néhányat nézzünk meg ezek közül! Rózsa: a kereszténységben a piros rózsa Krisztus keresztfára ömlő vérét jelenítheti meg, emellett jelképe a titoktartásnak is (a gyóntatószéket gyakran díszíti motívuma); általában is a fény és az élet jelképe. Krizantém: keleten az elmélkedés, a kitartás és az erényesség szimbóluma. Liliom: a fehér liliom a tisztaságot, az ártatlanságot jelképezi.

A természeti ember jelképalkotása igen élénk képzelőerőről tanúskodik, és tegyük hozzá: az ember úgyszólván mindent jelképes jelentőségűvé lényegített át, amit csak maga körül fellelt. Így tehát megvan a maga jelképrendszere az ég-föld párnak, a Holdnak, a Napnak, a hegynek vagy a folyónak...

Őseink világlátásának egyik legalapvetőbb eleme a természet tagolása: az embereket a termékeny földanya élteti, akit viszont az ég termékenyít meg eső által. A Hold és a Nap is két pólust alkot: változékonyság és állandóság, nő és férfi. A Nap központi jelentőségű a mitikus rendszerekben, az éltető fény forrásaként, a teremtő férfierő megjelenéseként tisztelték, amely ugyanakkor csak a Holddal állandó körforgásban léphet fel az égre. A Hold a Nap folytonosságával szemben a ciklikusságot jeleníti meg; viszont számos kultúrában a sors kijelölője és irányítója is.

A hegy szimbolikája hasonló az életfáéhoz: égbe nyúló csúcsa a földről az istenek világába vezet át, a szellemi létbe való felemelkedésnek ad teret. A völgy valamiképpen ezzel szemben a földhöz való kötődést adja, de elsősorban mégsem negatív tartalommal, hanem inkább az éltető, oltalmazó termőföld jelentésében.

Még néhány elemet kiragadva: igen szép és kiterjedt szimbolikával rendelkezik például a folyó fogalma. A folyó az életadó víz forrása, ugyanakkor az élet és a halál között húzódó választóvonal, olykor a lélek evilágot és túlvilágot összekötő útvonala. A hinduknál a megtisztulás szimbóluma, olyan közeg, amely képes lemosni minden bűnt, minden rosszat az emberi létezésről. Egészen más oldalról, de szintén a legösszetettebb jelképek közé tartozik az erdő képrendszere. Eredeti jelentése - mely szerint az erdő sűrű sötétjével bizonytalanságot, rendezetlenséget, szorongató összevisszaságot, sötét, irányíthatatlan burjánzást jelenít meg - még azokból az időkből származik, amikor az ember fáradságos munkával tette megművelhetővé a földet, ekkor az erdő ősképe szemben állt a művelt szántóföldek és rétek nyitottságával, rendezettségével. Később azonban jelentése ettől eltérő árnylatokat is kapott: az erdő egyfelől a megnyugvás, a béke, az érintetlen, oltalmazó (anya)természet szentélyévé lett; másfelől pedig az erdő sűrűjében való barangolás belső utak bejárásával, titkok feltárásával lett képszerűen rokon (a labirintus vagy a kert motívumával is érintkezve, amelyekről később még esik szó).

Útvesztő és kert, meghívás egy belső utazásra

Noha idővel az ember egyre távolabb került a természettől, szimbólumalkotó képessége egyáltalán nem csökkent, hanem kiterjedt a civilizáció által létrehozott elemekre is. A híd, a hajó, vagy a kert motívuma például ugyanolyan kiterjedt jelentéstartománnyal rendelkezhet, mint a természeti jelképek akármelyike.

A híd két - különben egymástól elválasztott - világot köt össze. Szimbolizálhat átmenetet az életből a halálba, ébrenlétből álomba, a világiból az isteni térbe egy szellemi út során, azonban ingatagságával az út veszélyeit is megjelenítheti. Az ajtó hasonlóan átjárót képez két világ között, itt azonban a határpont más tulajdonsága kap hangsúlyt, az ajtó ugyanis olyan akadályt jelent két világ vagy világrész között, amelyen csak az tud áthatolni, aki kulccsal rendelkezik. Az ablak szimbóluma viszont eltér az előbbiektöl, éppen nyitottságot, átjárhatóságot nyújt: a templom ablakai beengedik az isteni fényt, így közvetítve Isten és hívő között. Ábrázolása általában is szemlélődést jelenít meg, amely lehet akár belső, önmagunkba irányuló pillantás és a világra való kitekintés is. A templom vagy a szentély a szellemi felemelkedés lehetőségének leképzése, ugyanakkor építészeti megjelenésében a világegyetem felépítését, a világmindenség jelképes szerkezetét adja; mindezek mellett menedékül is szolgál, biztonságot nyújt, akárcsak a ház, vagy a vár.

A hajó a legkülönbözőbb formákban jelenhet meg a szimbolikában. A kereszténység számára Noé bárkája a legalapvetőbb példa, amely a hit általi üdvözülés képi megjelenítője. Általában a küzdelmes, de eredményes utazás eleme, amely lehetővé teszi a viharok átvészelését; csónakként, tutajként a "túlpartra" való biztonságos átkelést jelképezi.

A kert szimbolikája is igen összetett. Képe egyfelől a szabad őstermészettel kerülhet szembe, mint emberi felügyelet alatt álló természet; ha gondozatlan, túlburjánzott formába megy át, kacskaringós, nehezen járható ösvényeivel rendezetlenségbe való visszahullást szimbolizál, melyben az ember eltévedve, magára hagyatva újra kiszolgáltatott helyzetbe kerül - ide kapcsolható a labirintus (útvesztő) szimbolikája is. Másfelől viszont mindezek mellett létezik pozitív elvont értelmezése is, amennyiben az emberi lélekkel azonosítjuk: az ápolás, elrendezés, gondozás igénye teszi érintkezővé a két világot; valamint a labirintussal rokonítható kert elágazó ösvényein bolyongva mégis megmarad a lehetőség, hogy felleljük a lélek igaz útját. A kert és a labirintus tehát a belső utazás képe is egyben, a belső kalandozásé, amelynek végeredményeként önmagunkra találunk.

Kabbala - Felfedés és befogadás

A szimbólumrendszer nem egyszerűen egymás mellé rendezett szimbólumok laza csoportja. Lényegesen több annál: egy ilyen - valóban összefüggő - rendszer megalkotása olyan gondolkodásra, szemléletre utal, amely a világot, vagy annak valamely terét különböző kapcsolódó elemek bonyolult, összetett rendszereként látja, és ugyanakkor kísérletet tesz az elemek közti viszonyok, kapcsolatok feltárására is. A gondolatrendszeren belül az egyes motívumoknak nem csak önmagukban vannak jelentéseik, hanem a többivel összefüggésben is. Egy szimbólumrendszer voltaképpen egy adott valóság egészének jelképekből megrajzolt atlasza, térképe, amelyben kapcsolódások egész hálózata rajzolódik ki.

Fejlődésének egy adott pontján minden jelentős ősi kultúra megalkotta, kialakította saját ezoterikus, misztikus bölcseleti rendszerét. A világmindenségről szerzett tudás e tanok formájában állt az adott közösség rendelkezésére. A tudás lejegyzése és elrendezése jelek, jelképek gazdag, sokrétű rendszereivel valósult meg. Ezek megértése hosszas tanulmányozást, elmélyedést igényelt, amiben tanítóik segítették az újabb és újabb kiválasztottakat. Ezekben a misztikus rendszerekben általában az embernek és világának titkai, rejtett összefüggései tárultak fel, törvényszerűségeik a közösség egészét érintették; a misztikus, racionalitáson túli tapasztalat pedig generációról generációra szállt.

A 2-3. századi misztikus hagyományokból származó és alapvetően a héber tradíción belül kifejlődött kabbala tipikus példája a misztikus, ezoterikus alapokon nyugvó bölcseleti rendszereknek. Egyaránt rendelkezik elméleti és gyakorlati elemekkel, és az egyén szellemi önkiteljesítése mellett alapvető célja a teremtett világ egészének, valamint magának a teremtésnek a megértése, rejtett összefüggéseinek értelmezése is.

A héber 'kabbala' szó kettős jelentésű: egyrészt jelölhet felfedést, ami utal arra, hogy rendszerét tanulmányozva feltárul belső énünk; másrészt befogadást is jelenthet, ami abból a szemléletből ered, miszerint az ember magába fogadja, befogadja a bölcsességet.

A kabbala tanításának középpontjában összetett szimbólumrendszerek állnak, amelyekről úgy tartják, hogy bennük a mindenség és Isten titkai tárulnak fel. A kabbalista ezen titkok kulcsait keresi meg. Itt lép be a számmisztika, ugyanis a kulcsokat a Szentírás tartalmazza, amelynek betűi számoknak felelnek meg. A héber ábécé betűinek konkrét számszerű megfeleltetései (gematria) különböző kombinációkat adnak ki, amelyekből a rendszer szabályainak ismeretében a beavatott rejtett összefüggéseket olvashat ki.

Az egyik alapvető jelkép a teremtés rendjét megjelenítő szefira ('az Élet Fája'), amely geometrikus szerkezetével Isten jegyeit is felrajzolja, és igen sok más szimbólummal feleltethető meg. A benne megjelenő viszonyok a létezés bármely terére kiterjeszthetők, így válik ábrája a kabbalában olyan központi modellé, amellyel minden jelenség leírható és magyarázható.

A tulajdonképpen a zsidó vallás misztikus irányzatát képező kabbala önálló írásos forrásokkal is rendelkezik: ilyen a Széfer Jecira ('Teremtés Könyve') és a Zóhár, amely több bibliai könyvhöz fűz misztikus magyarázatokat, értelmezéseket.

Az elmélet síkján a kabbala abban segítheti a benne elmélyedőt, hogy felfogja a világmindenség szellemi dimenzióit; a gyakorlat szintjén pedig, hogy az ezekhez kötődő energiákat mágikus célokra használja.

Tantra - kitárul az időn túli valóság

Talán egészen másra irányul, de legalábbis más alapokon építkezik a tantra rendszere. A hinduizmus és a buddhizmus talaján kialakult, spirituális gyakorlatokat magában foglaló tan központi célja a lét energiáinak felszabadítása, és azok szellemivé való átalakítása.

A tantra gyakorlója meditációk útján sorra felszabadítja lényének alkotó erőit, melyek a csakrákban - az emberi testben a létfontosságú szerveknél szabályosan, hierarchikusan elhelyezkedő láthatatlan erőközpontokban - összpontosulnak. A meditáló személy különböző jantrákat (vagy egyes területeken: mantrákat) - geometrikus szimbólumokból kialakított ábrákat - használ az elmélyedéshez. A bonyolult szerkezetű, körkörös elrendezésű ábrára koncentrálva a jógi végigjárja csakráinak hierarchikusan szerveződő rendszerét: előbb az alsóbb, ösztönerőket magában hordozó központokat, majd a mentális központokat. Végül a legfelsőbb szellemi központhoz jutnak az így összegyűjtött energiák, és megvalósul a tantra gyakorlatának központi célja, vagyis az az állapot, amelyben az idő érzékelhetetlenné válik, és kitárul az időn túli valóság.

Sorsunk a csillagokban

Elődeink világunkat megannyi - egymással kölcsönhatásban lévő - erő szövedékének látták, így az is érthető, hogy a mindenség elemei között az égitesteknek is befolyásoló erőket tulajdonítottak. Az asztrológia, vagyis a bolygók állásának értelmezésén alapuló jóslási rendszer az ókori Babilóniából indult útjára, idővel elterjedt az egész Közel-Keleten, majd Indiában és Kínában, - e területek mindegyikén sajátos, egyedi utakon fejlődött tovább.

Az asztrológia tudománya Európában a hellenizmus korában indult virágzásnak; Ptolemaiosz, az i. sz. 1-2. században élt görög csillagász adta a csillagképeknek a ma ismert elnevezéseket. Ahogy egyre tökéletesebbé váltak az égitestek megfigyelésének módszerei, úgy gazdagodott a csillagjóslás rendszere is. A bolygók mozgásáról térképeket készítettek; a Nap és a bolygók által az égbolton bejárt (a csillagok mozgásához képest látszólag keskeny) sávot (zodiákust) pedig tizenkét részre osztották, amelyeknek az állatövi jegyeket feleltették meg. Azt figyelték meg továbbá, hogy az ember személyiségére kihat, hogy milyen időszakban jött a világra, majd fokozatosan kialakult az állatövi jegyeknek megfelelő személyiségtípusok leírása is. Ebből már kifejlődhetett az egyénre szabott horoszkópkészítés gyakorlata, amelynek alapjaiban többé-kevésbé a ma használatos forma is megfelel.

A zodiákus jegyeit négy, egyenként három tagból álló csoportra osztják, amely csoportokhoz egy-egy meghatározott elem (tűz, víz, levegő, föld) tartozik. Az egyes elemek képviselte csoportokhoz bizonyos jellegzetességek is kapcsolódnak: a tűzjegyek (a Kos, az Oroszlán és a Nyilas) szülöttei energikus személyiségek; a vízjegyekben (a Halak, a Rák és a Skorpió) születetteket érzelmesség, erős intuitív képesség jellemzi; a levegőjegyűeket (a Vízöntő, az Ikrek és a Mérleg) az intellektualitás határozza meg; míg a földjegyűek (a Bak, a Bika és a Szűz) gyakorlatias jellemek. Ezen felül a tűz- és a levegőjegyek az extrovertált, kifelé irányuló típushoz tartoznak, a víz- és a földjegyek viszont introvertált, a belső élmények iránt fogékonyabb típusokat foglalnak magukban.

Mi is az elemek alapján történő felosztás szerint vesszük a következőkben sorra az asztrológiai jegyeket.

A zodiákus jegyei

A tűzjegyek

Kos (március 21. - április 19.): kezdetleges állapotban lévő tűz; fogékony, mozgékony, lendületes, ám külső ráhatás nélkül fékevesztett és pusztító is lehet. Bátorság, elszántság, céltudatosság jellemzi a jegy szülötteit.

Oroszlán (július 23. - augusztus 21.): féken tartott, egyenletes tűz, amelynek izzása erőt ad a közelében lévőknek is. Az oroszlán a méltóság, a büszkeség, a bátorság jelképe, az uralkodás megtestesítője.

Nyilas (november 22. - december 21.): magában hordozza a másik kettő tűzjegy tulajdonságait, de letisztultabb formában. Jellemzi a Kos kezdeményezőkészsége, valamint az Oroszlán irányítói tehetsége, ami azonban a mások iránti végtelen nyitottsággal párosul.

A vízjegyek

Halak (február 20. - március 20.): érzelmes, érzékeny; sokat álmodozik, vonzódik a rejtélyes, titokzatos dolgokhoz. Szelídsége, jószívűsége olykor viszont sebezhetővé teheti a jegy képviselőjét.

Rák (június 23. - július 23.): a Halakhoz hasonlóan érzelmes, gyengéd, de kevésbé sérülékeny. A felszabadultság, a temperamentumosság csakúgy jellemzője, mint a tisztánlátás és a megbízhatóság.

Skorpió (október 23. - november 21.): a zodiákus legelmélyültebb és legérzelmesebb jegye. A gyakran visszahúzódó személyiséget képviselő Skorpió egyesíti magában a Rák és a Halak sok tulajdonságát: kitartás, tisztaság és intuíció jellemzi.

A levegőjegyek

Vízöntő (január 21. - február 19.): sokoldalúság, találékonyság, jó munkabírás, jószívűség, figyelmesség jellemzi; valójában a zodiákus legemberségesebb jegye. Segítőkész közösségi ember, aki mindezek ellenére zárkózott is lehet.

Ikrek (május 22. - június 23.): az e jegyben születetteket mozgékonyság, változékonyság, szeszélyesség jellemezheti; bennük szélsőséges végletek is jól megférnek egymás mellett.

Mérleg (szeptember 23. - október 22.): rend- és békeszerető, jellemében a tulajdonságok - így például intuíció és észelvűség - állandó kiegyensúlyozottsága igen hangsúlyos. Benne mindezek mellett a Vízöntő embersége és az Ikrek kíváncsisága is megtalálható.

A földjegyek

Bak (december 23. - január 19.): rendszerető, körültekintő; néha viszont konokság is jellemezheti. Visszahúzódó és borúlátó olykor; személyiségének ugyanakkor a gyakorlati érzék a meghatározó eleme, amely céltudatossággal párosulva a legkülönfélébb problémák megoldására teszi alkalmassá a jegy képviselőjét.

Bika (április 20. - május 19.): lehet igen szenvedélyes és heves, máskor azonban megbízhatósága kerülhet előtérbe. Az elszántsághoz erős érzékiség is járulhat, amit csak természetéből adódó óvatossága tarthat némileg féken.

Szűz (augusztus 22. - szeptember 22.): a szorgalom jegye. A Szűz-jellem igen kritikusan szemléli környezetét, az átalakítás igényével lép fel, elemző módon tárja fel a problémákat. Alkalmanként elutasító magatartása viszont konfliktusokhoz is vezethet; pozitív megnyilvánulásában azonban megbízhatóság, őszinteség jellemzi a jegyhez tartozó típust.

Az asztrológia (európai) alapjait dióhéjban áttekintve is láthattuk, hogy "nyugati" kultúránk szintén rendelkezik kiterjedt, sokszínű szimbólumrendszerrel, amely ráadásul máig él és működik. Mindazonáltal még számos jelképekből építkező rendszert említhetnénk az alkímiától a különböző okkult és mágikus tanokig, amelyek valaha foglalkoztatták az embereket.

A modern kor "racionális" világában persze a szimbólumoknak - mondhatnánk - már nincsen helyük, így leginkább a művészet és az álom tudattalanba olvadó terébe szorul vissza a jelképek hajdan kiterjedt rendszere. A művészet és az álom "alkotásaiban" azonban újra és újra lehetőséget kapnak, hogy eredeti állapotukban léphessenek elénk. Talán érdemes hát időről időre foglalkozni gazdag és titokzatos világukkal, amely mindig is része marad az emberi gondolkodásnak.

- cp -