Tel.: 06 1 371 21 91 Mail: info@nagyutazas.hu Nyitva: H-P 9:00-17:00

Szeretni Szarajevóban
2007. február 15.

Minaret, apró dzsámi, ortodox templom. A házszám 24, 26, 28. Egymás mellett roskadoznak a török bazárban, a szarajevói óvárosban. Jól látszik, hogy bár nem egy időben épültek, restaurálásukat, valamikor a nyolcvanas évek végén mégis hasonló anyaggal, ugyanolyan tégladarabokkal és habarccsal végezték. És ugyanúgy félbehagyták mindegyiket. A kilencvenes évek elején, közepén ilyesmire nem jutott idő, most meg pénz nem jut rá. Mellettük bódék, keleti portékákkal, díszes nyakékekkel, karkötőkkel, varázsolajokkal mindenféle nyavalyára, magvakkal, datolyával, fügével, Koránnal és kézzel faragott szobrokkal, javarészt a megfeszített Krisztusról. A közelben kút, ivóvízzel. Meg egy villanyoszlop. A hatalmas betonpóznáról tucatnyi zsinór szállítja az áramot, ide, oda, amoda, a huszonnégyesbe éppúgy, mint a huszonhatosba vagy a huszonnyolcasba.

A harmincas házból belső udvar nyílik, mediterrán taverna, lugas; erős fűszerek, fahéj, szegfűszeg illata, mosolygós felszolgáló, kisköténnyel, csokornyakkendővel. Egyetlen asztal szabad, a déli, forró napsütés már enyhül, mindenki inkább este öt óra körül ebédel, nemcsak a konyha, a szokások is megőrizték a török évszázadokat. Rablóhúst és csevabot kérek, birkából, erősen fűszerezve, tésztalepénnyel, túrós-vajas fűszerkrémmel. Zsilavkát iszom mellé, hercegovinai napsütötte dombok száraz fehér borát, jó hideg kútvízzel. A vizet a lugas kútjából merik, kicsit édes, mégis illik az erősen fűszeres hústálhoz. Alija, a középkorú pincérinas húzza felfelé, miközben ércesen súrlódik a kút falán a pléhvödör.

Nagy igyekezetében megbillenti a közeli asztal egyik lábát. Felborul egy vizespalack, Alija észre sem veszi, az asztalnál ülő lány azonban felpattan és még mielőtt a viaszosvászonról a földre gurulna, ritmusában lötykölve magából a vizet, elkapja. Most látom, egy fiú ül vele szemben. Kedvesen megtapsolja a lányt, aztán átnyújtja a kezét és simogatja mosolygós arcát. A bortól elszédülök, képtelen vagyok levenni a szememet a szerelmesekről, ahogy hosszasan és bűvölve fürdenek egymás tekintetében, és azon gondolkodom, miért működik itt minden fordítva, miért a lány pattan, ha elborul a palack, miért ő hajol le, ha földre kerül az étlap, miért ő szalad a pincér után, ha Alija főnöke nem hallja meg, hogy desszertet is rendelnének. Miért ez a szolgalélek és miért működik ez a szerelem, ha a helyzet voltaképpen egyoldalúan alárendelt? Egyféle desszert van, párolt alma, mézes dióval, és tejszínhabbal a tetején. Egyszerre hozzák, nekik és nekem. Nekem túl forró, a hideg kútvíz sem segít, nekik pedig, úgy tűnik, sietős a dolguk. A lány az asztal mellé guggol és a fiú nadrágzsebében kutat. Bőrtárcát húz elő és a fiú kezébe nyomja, hogy fizessen. Alija viszi a számlát és mosolygósan utasítja vissza a borravalót. Hirtelen észreveszik, hogy figyelem őket. Lehajtom a fejem, és mire újra felemelem, a lány már a fiú mellett áll, csókolja, miközben ujjait a hajába túrja. A fiú még mindig ül, aztán Aliját pillantom meg, ahogy egy kerti széket emel a feje fölé, majd várja, hogy induljanak. A lány, vászonruhájában, a fiú mögé áll, majd magabiztos mozdulattal kettőt hátralép. A fiú vele mozdul, párhuzamosan, ülve. Alija pedig a fiú helyére rakja a nádszéket. Megint engem néznek, de már nem zavar, tudni akarom, mi történik itt. Hirtelen látom meg a tolókocsit, ahogy a fiú a kezeivel a kerekeket egyengeti, segítve ezzel a kormányzást. Elgurulnak mellettem. Mindkét lába combtól hiányzik. A lány mosolyog, a fiú fejére csókol és kisétálnak. Fizetek én is. Alijától kapom a számlát. Megkérdezem, ki volt ez a lány és ez a fiú. Alija rám néz, és egy pillanatra elfelejt mosolyogni. Haris - mondja, Haris Jovkovic, a régi főnök fia. És mi van a régi főnökkel? - kérdem. Megölte egy repeszgránát, a piacnál, mondja. Hullott ide minden a hegyekből, mint a zápor, volt itt hatalmas égi veszedelem! De Haris megúszta - lelkendezik - neki csak a két lábát vitte el. Néha itt ebédelnek - meséli tovább - az asszonykájával. Gyerekük van? - kérdem. Hát - és közben elmosolyodik - ha a jóisten is úgy akarja, télire fiuk születik. Alija arcán már több ül, egyszerű mosolynál. Alija arcán az élet maga ragyog. Hogy mindig lesz valahogy, hogy mindig jönnek majd jobb idők, hogy a török bazár is lüktet, hogy a mosztári híd is újra áll, suttogják a szemei. Arról beszél, hogy itt már nem lesz több háború, nem lesz félelem és kétségbeesés. Addig biztosan nem, amíg ő él. De az évszázadok szeszélyes hagyományaitól nehéz menekülni - mondja. Higgye el nekem, lesznek emberek, akik nem kerülhetik el rendeltetésüket, akik azért születnek majd újra a sorsukban, hogy megvívják saját háborújukat, muszlimként vagy keresztényként, Boszniában, Boszniáért!


Alija elköszön, elnézést kér, mások is várják a számlát. Kisétálok a bazárba, észreveszem Haris-t és a feleségét. Egy kirakatot szemlélnek, mosolyogva. Az asszonyka betolja Harist a boltba. Közelebb jutok, használt bölcsőket, babakocsikat árulnak a kapualjban. Alija jut az eszembe. Talán Haris fiára is gondolt, amikor sorsról és rendeltetésről beszélt? Aztán eszembe jut a ragyogás az arcán és megnyugszom. A Nap már nem éget, kellemesen melenget inkább. Feltekintek az égre, a villanyoszlop mellett, erősen kapaszkodva a betonpóznában. A vezetékek, ahogy árnyékolnak, különös arcot rajzolnak a Napból. Mint egy félhold, mosolyog rám az ajka, és mint egy feszület, úgy igéznek a szemei. Lassan imaidő. Mindenki siet valahová, ki a huszonnégybe, ki a huszonhatba, más pedig a huszonnyolcba.

szerző: Pachmann Péter