Verejték és zöld tea Tokióban
2007. február 05.

Napok óta nem alszom, egyre közeledik, óráról órára, percről percre, a legfontosabb pillanat háromhetes japán forgatásunk alatt. Izgalom remeg bennem. Van már a szalagon felvétel a földrengéskutatásról, a halászok kegyetlen mindennapjairól, a földművesek imáiról a naphoz, a szélhez, az esőhöz, vannak interjúk politikusokkal, hétköznapi hősökkel, sportolókkal és japán hírműsorvezetőkkel. Széles a skála, miért ne lenne az, idegenvezetőnket azzal bízták meg, hogy minden érdekességről készítsünk filmet, hiszen egy hónap múlva Magyarországra utazik a japán császár, úgy gondolták, fontos, ha a távol-keleti kultúra és hagyomány mindennapjait bemutatja az egyik magyar televízió. A császár, Akihitó, minden évben egyszer utazik külföldre. 2002-ben Közép-Európát, Ausztriát, Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot választotta. Nemsokára indulunk haza, bő három hetünk van, hogy nyolc-kilenc dokumentumfilmet összevágjunk és bemutassunk a nyersanyagból. A legfontosabb pillanatról persze még nem forgathatunk. Pedig múlnak az órák, a percek, és már talán étvágyam sincs, ahogy közeledik az idő. Felébredek. Valamennyit egészen biztosan aludtam, egy-két órát talán. Ez a nap mindennél fontosabb a vendéglátók és talán a mi számunkra is. Ezen az egyetlen reggelen kopognak az ajtómon. Biztosak akarnak lenni, hogy felébredtem. A reggelit már szűk körben, az osztrák, a lengyel és a cseh újságíróval fogyasztom el. És persze a japán külügyminiszter államtitkárával, a miniszterelnöki hivatal tanácsadójával, és egy komornyikkal. Ez utóbbi, a komornyik jelenléte három óra múlva létfontosságú lesz. Inkább csak kávézom, egyetlen falat sem megy le a torkomon. Buszba szállunk, rendőri felvezetést kapunk. Jó lenne megállni egy pillanatra, friss levegőért, sétálni esetleg a parkban, hiába na, ha az ember izgul, akkor a legszívesebben elodázná a pillanatokat. Nem lehet. Protokollról mesélnek nekünk, míg utazunk, hogy hogyan kell meghajolni, hogy hogyan kell a teáscsészét a kezünkben tartani, miközben majd beszélgetünk a vendéglátóval, hogy tilos kérdezni, hogy válaszolni viszont kötelező, persze nem tőmondatokban, hanem kifejtve, hosszan, hiszen az érdeklődés komoly lesz. Verejtékcsepp jelenik meg a halántékomon, nagyjából 200 perc múlva egy isteni leszármazottal fogyasztom el kedvenc zöld teáját, és tizenöt percig kizárólagos vendége lehetek, mert bár kiválóan beszél angolul, hiszen amerikai nevelőnője volt a negyvenes években, mégis inkább a tolmácsán keresztül érintkezik.

Megérkezünk a palotához. Hatalmas, mint a hagyomány és a megbecsülés, ami őt magát övezi. Nem véletlenül jöttünk ilyen korán. Két óra intenzív felkészítés következik. Amit a buszon szóban, azt most a valóságban is elmagyarázzák. Hosszú percekig hajlongunk egymás előtt, mi újságírók, ők pedig nézik, megfelelő szögben áll-e a derekunk, eleve, hogy kimért lépteinkkel arisztokratikusan közelítettük-e meg egymást. Mi már-már nevetünk, talán kínunkban vagy izgalmunkban, de nincs vége. Teáscsészéket hoznak, megmutatják, hogyan fogjuk, ha esetleg megajándékoz bennünket vendéglátónk, és szükségünk lesz a másik kezünkre is. Aztán közelről megvizsgálnak bennünket, kell-e borbély, ha a reggeli borotválkozás esetleg nem sikerült elég kifinomultan. Múlik az idő, most már tényleg csak percek vannak hátra. Mindannyiunkat beterelnek egy-egy apró lakosztályba a palota első emeletén. Külön-külön. A lakosztályban fürdőszoba, hűtőszekrény frissítőkkel, kávé, szófa, halk zene és nyugtató illatok. Negyedóra van még, iszom egy kortyot. Nem jó ötlet, azonnal gyöngyözni kezd a homlokom. Odaülök a fésülködő tükör elé. Megtörlöm egy puha kendővel. Egyesével kinyitom az apró dobozokat, egyikben parfüm, a másikban fürdőgolyók, a harmadikban mentolos cukor. A negyediket nyitnám, nem megy, mintha összeragadt volna. Feszegetem, van még úgyis öt percem. Egyszercsak szétpattan és az egész az ölembe borul. Hintőpor. Pánikba esem, a kendővel próbálom leporolni magamról. Persze rosszat teszek, egyre mélyebbre isszák bele magunkat a szemcsék a nadrágszövetemben. Csengetek, kopog, majd megjelenik a komornyik. Rám néz, elmosolyogja magát, "oh, it often happens", gyakran előfordul, mondja, és hozza a csodafegyvert, egy zselészerű krémet és egy hajszárítót. Mintha nyoma sem lenne. Most ők csengetnek, indulunk. Egy emelettel feljebb, a palota vadásztermébe. Felsorakozunk, újságírók, egymás mellett. Még egyszer kipróbáljuk a meghajlást, majd emlékeztetnek bennünket, hogy kérdezni tilos. Válaszolni viszont kell. A zöld tea illata már belengi a termet. A lengyel kollégámra nézek. Apró verejtékcseppek a bajusza helyén. Mintha a lába is remegne. Nyílik az ajtó. Először japánul, aztán angolul jelzi egy kisinas, hogy itt a pillanat. Hölgyeim és Uraim, őfelsége, Akihitó császár.

Egy hónap múlva egy budapesti szállodában ad fogadást a japán császár, rövid magyarországi látogatása végén. A japán követség sajtófőnöke odaterel a küldöttséghez. Őfelsége, az isteni leszármazott, rám néz, elmosolyodik és megkérdezi, jól sikerültek-e a dokumentumfilmek, különösen a földművesekről szóló érdekli. Szinte szó szerint idéz abból, amit egy hónapja Tokióban meséltem neki. Pedig újbóli találkozásunk teljesen véletlenszerű volt, sem ideje, sem lehetősége nem lett volna, hogy emlékeztessék rám, és a tokiói beszélgetésre, kezemben egy csésze zöld teával, a császári palotában.

szerző: Pachmann Péter