Túlélőiskola III.
2001. szeptember 09.

Lesli Hiddings kiváló sorozatában, "A vadon vándorában" mondta: "A túléléshez három dolog kell: élelem, víz és menedékhely". Cikksorozatom utolsó részében e három nélkülözhetetlen elemről szeretném elmondani a legszükségesebb tudnivalókat.

Fennmaradásunk szempontjából a legnagyobb jelentősége a víznek van, pontosabban ennek hiányában kerülhetünk a leghamarabb bajba. Erre utal a hármas szabály, miszerint "3 percig bírjuk ki levegő, 3 napig víz és 3 hétig élelem nélkül". A testsúly 4-5%-nak megfelelő folyadékveszteség a szervezet teljes legyengüléséhez, 12%-os pedig halálhoz vezet. Ennek "stációi" a következők: szomjúság, rossz közérzet, étvágytalanság, émelygés, fejfájás, szédülés, akadozó beszéd, légzési zavarok, járásképtelenség, nyelési problémák, halál. A folyadékpótlásnak folyamatosnak kell lennie: legalább félóránként igyunk pár korty vizet. Ennek semmi köze a szomjúsághoz, az ugyanis már jelentős mértékű, nehezen pótolható folyadékveszteségét jelzi szöveteinknek. Nem szabad eddig a pontig eljutnunk, ha van a kulacsunkban víz.

Számoljunk azzal, hogy este a letáborozás után még mindig tetemes mennyiségben igényli szervezetünk a vizet, ezért mindenképpen maradjon éjszakára a kulacsban tartalék (különösen nagy igénybevétel esetén egy óra alatt akár 2-2,5 liter vizet is fogyaszthatunk).

Igyekezzünk a vizet hűsen tartani. Így nemcsak élvezetesebb, de gyorsabban is szívódik fel a gyomorban. Ezért szükséges olyan kulacsot választanunk, amely hőszigetelő tokban van. Ha időnként megnedvesítjük a huzatot, a párolgás hűti a palackot.

A folyadékpótlás mellett az előző számban leírtak szerint igyekeznünk kell az izzadtságot is csökkenteni. Az izzadással nemcsak vizet, hanem tetemes mennyiségű ásványi sót is veszít a szervezet, melyet szintén pótolni kell. Ha ezt nem tesszük meg, akkor hiába fogyasztunk folyadékot, szomjunk nem csillapodik (ilyenkor hányinger formájában jelentkező ún. "vízmérgezéses" állapotba kerülhetünk). Az ásványi só veszteséget helyes táplálkozással és direkt bevitellel (pl. pezsgőtabletták formájában) pótolhatjuk. Vigyázzunk azonban, ezeket csak pihenő alkalmával, külön elkészítve fogyasszuk. Kerülnünk kell ugyanis, hogy a kulacsban "finom" ital (pl. gyümölcslé, citromos tea stb.) legyen, mert ezek fogyasztását nem tudjuk szabályozni. A legmegfelelőbb a tiszta víz (vagy az ásványvíz). Igyekezzünk minél nagyobb mennyiséget vinni belőle magunkkal. Egy napi minimális készlet elszállításához két kulacs és egy 2 literes víztároló szükséges. Minden alkalommal töltsük fel menet közben készleteinket, ha ivóvizet találunk. Legyen nálunk vésztartalékként egy kis doboz gyümölcslé, vagy 0,33-as palack ásványvíz.

A szabadban található vizekkel szemben legyünk bizalmatlanok! (használjunk víztisztító tablettát) Tisztítás nélkül csak forrásból igyuk. Egyszerű szűrő készíthető vízáteresztő textíliából egy zsákszerű alkalmatosságot varrva. Szűrőbetétnek használjunk sódert, homokot és filcet. Ez azonban nem vegyi szűrés!

Fogyasztásra alkalmas víz nyerésére több lehetőség is adódik. A hajnali harmat kendővel összegyűjthető, az esővíz felfogható (a fák üregeiben felgyülemlett csapadék taninnal szennyezett, nem iható). A friss, tiszta hó felolvasztva fogyasztható. Levest, meleg italt (készleteinket kímélve) ebből készítsünk. Hátránya, hogy 10 egységnyit kell felolvasztani 1 egységnyi víz nyeréséhez. Eredeti halmazállapotában ne fogyasszuk, mert izgatja a gyomrot.

A lomblevelű erdők egyes fái alkalmasak arra, hogy megcsapoljuk nedveiket. A nyír és a juhar kérgének bemetszésével, egy pálcika segítségével edénybe vezetve 10-12 óra alatt 1 pohárnyi tápláló, tiszta folyadékot nyerhetünk.

A növényzettel benőtt felszínt figyelve a száraz fűvel borított réteken gyakran láthatunk élénkzöld foltokat, télen is zölden virító növénycsoportokat. Ezek a felszín alatt megbúvó vizeket mutatják. Vannak kifejezetten "forrás jelző" növények, pl. a fehéren virágzó keserű foszlár és a sárgászöld vagy sárga virágú veselke tavasszal jelzi a talajban a vizet. A mészkőforrások helyét a csillagos májmoha csoportok, elsősorban a buvákfű árulja el. Jó forrásjelző a kis virágú füzike, a szántókon pedig a satnya gabona. Az erdei források vidékén gyakran látható az erdei káka, a keserű foszlár, az erdei sás, az erdei zsurló és az acsalapu, a boroszlán, a gyíkhagyma és a medveszőlő. A mezei vízforrásokat a mocsári gólyahír, a keserű foszlár, a mocsári nefelejcs, a kúszó boglárka jelzi. A forrásfű csaknem minden vízlelőhelyen előfordul. A fák közül a talajvízre utal a fűz, az éger, a fekete és fehér nyár, a kőris, a nyír és a szil.

Nagy nedvességtartalmú földterületen úgynevezett "indián forrás" készíthető. Ehhez ássunk egy 0,5 m X 0,5 m-es gödröt. Várjunk egy kis időt, majd óvatosan merjük ki az első adag, szennyezett vizet. Egyre tisztább víz fog a gödörbe szivárogni, amely leülepedve végszükség esetén fogyasztható.

Az emberi szervezet fenntartásához a folyadék mellett táplálékra is szükség van. Étrendünket úgy kell összeállítanunk, hogy még a viszonylag mostoha körülmények között is megkapjuk mindazt, amire a szervezet egészséges működéséhez szükség van. Elsősorban energiát hordozó anyagokra (fehérjék, zsírok, szénhidrátok) van szükségünk. A tápanyag egy része energiát nem szolgáltató anyagokból (vitaminok, ásványi sók, folyadék, rostok stb.) áll. A megfelelő bélműködés érdekében szervezetünknek növényi rostra is szüksége van (nagyon fontos lehet, ha hosszabb időt töltünk a természetben).

A fokozott izommunka fokozott energia felvételt igényel (ilyenkor a test vitaminszükséglete is növekszik). Ezért kell figyelembe vennünk, hogy az egyes feladatok (hátizsák cipelése, emelkedők, favágás stb.) mekkora energiaveszteséggel járnak.

Néhány jótanács a táplálkozásról:

Növényi eredetű szénhidrát a keményítő. Ennek kell a szükséglet 2/3-át fedeznie. A keményítőt elsősorban a gabonafélék tartalmazzák (rizs, búza, kukorica), valamint a burgonya.

Fogyasszunk teljes őrlésű lisztből készült barna kenyeret, mely a vitaminok gazdag tára. Ebből 1 kg-nyiban ugyanannyi B1 vitamin van (rendkívül fontos az izmok és az idegrendszer szempontjából), mint 6 kg fehér kenyérben. Kenyér helyett ehetjük a nagyon jól elcsomagolható, univerzális Korpovit kekszet is.

Legyen a zsebünkben olajos magvakból, aszalt gyümölcsdarabkákból álló keverék ("Diákcsemege" néven készen is beszerezhető), vagy "müzli szelet" melyet a főétkezések között fogyasszunk (vitaminokat, növényi zsiradékot, ásványi anyagokat, növényi rostokat tartalmaz).

Italainkat szőlőcukorral ízesítsük (ezt tudja a legjobban hasznosítani szervezetünk és a nádcukorral ellentétben nem "gyilkolja" a B vitaminokat).

Csipke-, szederbokor stb. mellett elmenve mindig lakmározzunk be. Fogyasszunk salátának a természetben található nyers növényeket. Egyes gombaféléket is ehetünk nyersen (pl. óriás őzláb gomba). Rengeteg vitamint, rostot tartalmaznak és folyadékszükségletünket is segítenek pótolni.

Az állati eredetű fehérje egy részét tejtermékek (sajt, tej, túró stb.) és tojás formájában vegyük magunkhoz (bár ez utóbbinak élettani szerepe eléggé vitatott).

A természetben is igyekezzünk minél egészségesebben táplálkozni, azonban a túlélő tábor nem az a hely, ahol a kalóriát, vagy a koleszterint számolgatná az ember. A kiegyensúlyozottságot és a helyes arányok megtartását javasolom. Együnk tehát sok gyümölcsöt, zöldséget, magvakat, nyers és rostdús élelmiszereket, de kár lenne kihagyni egy esti szalonnasütést.

Csak olyan élelmiszert vigyünk magunkkal, ami nem romlik meg. A reggel fagyasztóból kivett és több rétegbe becsomagolt húsféle koraeste még elkészíthető a tábortűznél.

Az ételt ruhaneműbe burkolva lehet melegen tartani. Hűteni viszont verembe téve, vagy friss lombos ágakkal letakarva lehet.

Akcióképességünket egy-két napig fenntarthatjuk a következő összeállítással: leves, kávé (vagy tea), aszalt gyümölcs, csokoládé, vitamin készítmény. Mindig legyen nálunk ezekből az élelmiszerekből vésztartalék (a "vésztartalék vésztartalékaként" pedig egy szelet, sport célra készített, magas energia tartalmú eledel, pl. Power Bar).

A terepen kiemelkedő jelentősége van a C vitamin fogyasztásnak.

Tervezzünk napi ötszöri étkezést. Ezeket nem szabad kihagyni. Fogyasszunk könnyű reggelit (lehet gyümölcs is). Fontos, hogy sok folyadékot vegyünk már a nap kezdetén magunkhoz (tea, kávé, gyümölcslé). A menet megkezdése után egy-másfél órával együnk valamit, akkor is, ha nem vagyunk éhesek. Amikor már fáj a gyomrunk az éhségtől, legyengülünk, rövid időn belül pedig jön az étvágytalanság, fejfájás, hányinger (akár az "eléhezés" is bekövetkezhet, ami a vércukorszint drasztikus csökkenését jelenti). Legkésőbb, akár ebben az állapotban is kell enni. Tapasztalatok szerint az ilyen típusú rosszullétek esetén rendkívül jól bevált a következő "koktél": Aspirin, Samarin, vitamin pezsgőtabletta, szőlőcukor. Délben feltétlenül együnk levest (zacskós kiszerelésben ez a legkönnyebben szállítható élelmiszer) a testünk által kiizzadt sót ezzel tudjuk a legjobban pótolni. Egészítsük ki ebédünket valami könnyű hideg étellel és gyümölccsel (aszalvány is lehet). A tevékenység ritmusa, jellege miatt a fő étkezést (régi magyar arató hagyomány szerint) kénytelenek vagyunk a nap végére tenni.

Egészségtelen, esetenként alacsony élvezeti értékű táplálék a készétel konzerv, mégis gyakran ráfanyalodunk. A következő módszerrel kell megmelegíteni. Lezárva, főzőn, vagy parázson addig melegítsük, míg a teteje felgömbölyödik (ilyenkor jellegzetes pattanó hangot is ad). Ha kész van, erősen ütögessük meg, majd a tetején óvatosan lyukat ütve csökkentsük a dobozban a nyomást. A felbontott konzervet azonnal meg kell enni, mert a doboz fala a levegővel érintkezve ártalmas vegyi anyaggá alakul át.

Az ételt mindig hamuban melegítsük, ne izzó parázson.

A túlélő számára azonban az az igazi élvezet, ha a tábortűznél saját maga készítheti el ételét. Ehhez azonban ismernie kell az szabadtűzön, edény nélkül történő főzés fortélyait.

A legegyszerűbb nyárson sütni. Ennek alapjait a szalonna sütéssel lehet megtanulni. Vegyünk egy szép darab, kb. kétujjnyi szalonnát. Vágjunk egy alkalmatos ágat (ne legyen mérgező vagy kesernyés ízű) és a vastagabb végéről egy tenyérnyi darabon hántsuk le a kérget, majd hegyezzük ki és faragjuk laposra. Szúrjuk a nyársat a szalonna közepébe (vagy két lyukon vezessük át a bőrén). A nyárs hegye ne lógjon ki. A szalonnát úgy kell beirdalni, hogy a szétnyíló csatornák egy pontban találkozva vezessék a kicsorduló zsírt, amit kenyérre csöpögtethetünk. A parázs fölött, lassan forgatva pirosasbarnára kell sütni. Együnk hozzá vörös hagymát, mert segít a szervezetnek a sertészsír feldolgozásában (minden lehetséges ételhez fogyasszunk minél több vörös- és fokhagymát - élettanilag nagyon fontos; praktikus utána mentolos rágógumit rágni!).

A nyárson úgy is süthetünk húst, hogy csíkokra vágjuk és feltűzzük ujjnyi vastag botokra. A csíkok végét fapecekkel rögzítjük. A tűz körül kb. 45o-os szögben a földbe szúrjuk. Időnként forgassuk meg.

Ezekkel a módszerekkel gomba, kukorica és más növény is elkészíthető.

A nyárson legegyszerűbben elkészíthető élelmiszerek egy főre számolt hozzávetőleges adagja és az elkészítés ideje: 15 dkg szalonna 20-30 perc, 30-50 dkg hal 20 perc, fél csirke 30-40 perc, 30 dkg hús 1-1,5 óra.

A szabadtűzi ételkészítés magasabb szintje a "maori kemence". Ássunk egy kb. 50-60 cm mély és 50 cm széles gödröt. Gyújtsunk tüzet és rakjunk bele köveket. A kiásott földet gondosan rakjuk kupacba a lyuk mellett. Belülről, a gödör falához állítsunk egy 1 m X 10 cm-es karót. Mossunk meg burgonyát, a megfűszerezett húst (kakukkfű stb. található a környéken) csalánba, acsalapulevelekbe vagy más, nem mérgező levélbe csomagoljuk. Ha a kövek jól áttüzesedtek, akkor hamut, parazsat kaparunk a tűzből a gödörbe, majd rátesszük a köveket. Erre rakjuk a húst, majd a burgonyát. Az egészet betakarjuk földdel és jól ledöngöljük. Kihúzzuk a karót és a keletkezett lyukba kb. 1 liter vizet öntünk, majd gyeptéglával lezárjuk. A hús jellegétől függően 1-2 órán át pároljuk.

A serpenyőt kiválóan pótolhatja egy közepes méretű lapos kő. Tüzet rakunk rá és kb. egy óra hosszat hevítjük, majd eltávolítjuk róla a parazsat, lombsöprűvel letisztítjuk. Rárakjuk a fűszerezett hússzeleteket (a Vegeta ételízesítő olyan apró luxus, amit érdemes megengedni magunknak - leves is készíthető belőle). Nem kell zsírozni a követ, mert a hús nem ragad hozzá. Ugyanígy süthetünk teljesőrlésű lisztből szódabikarbóna és víz hozzáadásával lepényt.

Megfelelő minőségű agyagot találva kitűnő főzési lehetőséget nyerhetünk. Baromfit vagy halat a kibelezés után kb. két ujjnyi vastag agyagrétegbe csomagoljuk (a testnyílást cérnával, vagy dróttal össze kell zárni, hogy be ne piszkolódjon a hús), majd bekaparjuk a tűztér közepén a hamuba. Mellette másik tüzet gyújtunk, a keletkezett parazsat a sütnivaló fölé toljuk. Ha vörösre és kőkeményre égett az agyag, kivesszük a hamuból, de egy ideig még a tűz mellett hagyjuk párolódni és hűlni, csak később törjük fel. E módszer előnye, hogy nem kell kopasztani vagy lepikkelyezni a nyersanyagot, az ugyanis beleragad az agyagba.

Ha elfogy a magunkkal hozott élelmiszer, "gyűjtögető és vadászó" életmódra kell áttérni. Ezért ismerjük meg a legfontosabb mérgező és ehető növényeket (főként a gombaféléket). A cikk terjedelme sajnos nem teszi lehetővé ezek ismertetését. Felismerésükhöz jó segítséget adnak a következő könyvek: Rápóti-Romváry: Gyógyító növények, Medicína Könyvkiadó, Budapest 1983., Pamela Forey és Cecilia Fitzsomons: Ehető növények, Albert-Locsmándi-Vasas: Ismerjük fel a gombákat!, Horst Altman: Mérgező növények - Mérgező állatok, Lícium könyvek 1993. Gyakoroljuk a gombák felismerését, azonban "nem éles" helyzetben mutassuk meg szakértőnek.

Éghajlatunkon sajnos hiányoznak azok a vadon termő gyümölcsök, melyek bőségükkel egész évben lehetővé tennék megmaradásunkat. Csak akkor maradhatunk tehát életben, ha táplálékunkat vadászat révén kiegészítjük (elsősorban ez úton tudjuk fehérje utánpótlásunkat is biztosítani). Senkinek nem ajánlom azonban, hogy a túlélésre hivatkozva "rapsickodni" kezdjen. Ennek ellenére készítsük el fegyvereinket és céltárgyakra gyakoroljuk használatukat, ez kellemes és hasznos elfoglaltságot jelent. Érdemes a csapdák és hurkok egyes változatait is ismerni.

A legegyszerűbben elkészíthető, ősi fegyver a dárda. Ez egy kb. 150 cm hosszú, heggyel ellátott egyenes bot. Elkészítéséhez a karcsú, egyenes faágról hántsuk le a kérget, és csiszoljuk simára (dörzspapírral, vagy üvegszilánkkal). A vékonyabbik végén legyen egy kis mélyedés az "atlatl" karma számára.

Az atlatl egy keskeny, kb. 60 cm hosszú keményfadarab, amely az egyik végén apró karomban végződik, a másik vége közelébe pedig hurok van erősítve. Meghosszabbítja a vadász karját, aki így sokkal nagyobb erővel hajíthatja el a dárdát. Ez a következő módon történik. Fogjuk az atlatl-ot tenyérrel fel- és hátrafelé tartott kezünkbe. A két ujjunkat alulról a hurokba helyezve markoljuk meg a fegyvert. Fektessük rá a dárdát úgy, hogy a vége a vájatban lévő karomba illeszkedjen. A dárda másik támasztékául a ujjaink szolgálnak. Hátrahúzott karunkat vállból indítva, az eszközt mintegy ütőként használva lökjük el a lándzsát. Nagy termetű állatok (szarvas, őz, vaddisznó) vadászatára jól megfelel, különben nem használták volna évezredeken keresztül szerte a világban. Pontosan célozni azonban nem lehet vele, tehát kisebb vadak elejtésére (pl. nyúl) nem alkalmas. Erre való a hajítófa, amely egy enyhén ívelt, 50-60 cm hosszú laposra faragott bot, melyet pörögve kell eldobni. Hazánkban a pusztai emberek által használt változata egy két végén kihegyezett, kb. fél méter hosszú bot (elsősorban farkasok ellen használtak).

Az emberiség történetének egyik legkitűnőbb fegyvere az íj. Évezredeken keresztül a harcmezőket is uralta.

Készítsünk mi is íjat, méghozzá "egyszerű botíjat"! Hossza kb. 1,50 m és a testmagasság között legyen (az "indián jellegű" íj rövidebb). Anyaga lehet magas kőris, tiszafa, tölgy, akác, juhar, gyertyán stb.

Készítéséhez vágjunk egy egyenes, kevés gallyal rendelkező, közepén kb. 3 cm átmérőjű ágat. Hántoljuk le a kérgét és a fát helyezzük el éjszakára hűvös, száraz helyen (legalább 6 óra hosszat nem szabad kitenni a napra). Ha szükséges egyenesítsük ki (ezt friss állapotban még könnyedén megtehetjük). Két-három napi száradás után elkezdhetjük kifaragását. Hántoljuk le az íj szárnyait úgy, hogy fokozatosan elvékonyodjanak. Először a felső szárnyát készítsük el. A jó íj a markolat közepétől 10-15 cm-re kezd egyenletes ívet alkotni. Végeit 3 cm hosszúságban vastagabbra hagyjuk, hogy rovátkákat készíthessünk a húr befogadásához.

A finom megmunkálás után hagyjuk még egy-két napig száradni. Végezetül parázs fölött melegítve addig dörzsöljük zsírral, amíg telítődnek a rostok, így nem reped és nem törik. A húr egyik végét rögzítsük fixen, a másikat hurokkal akasszuk az elkészített vájatokba.

Az indián íj készítéséhez egy 5-6 cm átmérőjű egyenes, szemmentes fát száradás után középen hasítsunk félbe, majd a markolattól kiindulva belső oldaláról fokozatosan elvékonyítva hántoljuk le a rétegeket. Az íj "hátát" (használat közben ez a felénk néző rész) egyenesre faragjuk, a másik oldala, a "hasa" marad gömbölyű. A munka közben meg-meg állva, térdünkön megfeszítve ellenőrizzük, hogy egyenletesen hajlanak-e a szárai. Készítése munkaigényes feladat, de kompakt, erős fegyvert eredményez (hasára inat, bőrt erősítve megnövelt erejű "támasztott" íjat kaphatunk).

Teljes kiszáradásig az íjat ne feszítsük meg erősen!

A nyílvessző egyenes, szabályosan hengeres, kb. 5-7 mm átmérőjű száraz vesszőből, vagy nádból készíthető. A vezető tollból hármat készítünk. A tollat (pulyka, liba stb.) hosszában kettévágjuk, majd úgy nyessük le, hogy legalább 2 cm magas csík jöjjön létre. A maradék csévét minél keskenyebbre faragjuk. Mindkét végén kb. 0,5 cm cséve maradjon a bandázzsal történő rögzítéshez. A vessző végétől kb. 3 cm-re óvatosan kis hornyokat vájunk ki és beléjük ragasztjuk a tollakat (párhuzamosaknak kell lenniük a nyíl tengelyével). Bandázsolással (fonállal körbetekerve) rögzítjük. A fő vezető toll mindig merőleges a nyíl végén lévő vágatra, melyet az évgyűrűk szálirányára merőlegesen, 4-5 mm mélyen befűrészelve alakítunk ki. A vájat méretét reszeléssel, csiszolással úgy állítsuk be, hogy a húrra enyhén rászoruljon.

A vessző hosszának megállapításához húzzuk ki az íjat egy pálcát az idegre helyezve. Az íj hasáig mért távolsághoz számoljunk hozzá még 2,5 cm-t és a hegy hosszát.

A hegynek olyan méretűnek kell lennie, hogy megfelelő csatornát vágjon a vad gyors megöléséhez. Szélessége nagyvad esetében általában 25-30 mm legyen. A jó vadászhegy hossza szélességének általában 2-2,5-szerese.

A fegyverek hegyét a legegyszerűbben a fa kihegyezésével, majd parázs fölötti barnára edzésével alakíthatjuk ki. Így azonban nem lehet hatékony nyílhegyet készíteni. Ezért inkább csontot (aggancsot) vagy kovakövet használjunk. A csontot erősen megkarcolva, kővel óvatosan megütögetve a kívánt formára törhetjük, majd csiszolással élesíthetjük. (3. ábra.) A leghatékonyabb fegyverhegyet a pattintott kovakő adja. Helyette azonban tökéletesen megfelel az üvegpalackok talpa vagy a porcelán (sajnos korlátlanul rendelkezésre állnak a természetben). Megmunkálásukhoz azonban nagy gyakorlat szükséges, ezért e cikkben nem foglalkozom ezekkel. Szükség esetén véletlenszerűen kitört hegyes, éles üvegdarabokat is felhasználhatunk. Rögzítéséhez készítsünk "V" alakú hosszanti bevágást a fegyver végén, majd a hegyet helyezzük a vágatba. A hegy töve alatt elkötve (ínnal, nyersbőrű szíjjal, növényi rostokból készített zsinórral stb.) szorítsuk össze a fát.

Fegyvereink elkészítésénél ragasztónak fenyő vagy más fa (pl. nyár) gyantáját lehet használni. Ha nem találunk a törzsön gyantát, akkor a kérget késsel felsértve az anyag termelésére késztethetjük a fát. A kemény, száraz gyanta edényben, parázs fölött megolvasztható.

Húrt állati inakból, nyersbőrből, vagy magunkkal hozott zsinórból készíthetünk.

Bár íjjal lőni minden valamirevaló férfiember tud, érdemes azonban áttekinteni használatának alapfogásait.

Lábainkat a váll szélességének megfelelő távolságban terpesszük. A cipő orra a cél közepétől a lővonalra húzott képzeletbeli vonallal érintkezzen. Az íjat tartó karunk válla a célra merőlegesen legyen. Tenyerünket úgy helyezzük el a markolaton, hogy a mutatóujjból és a hüvelykujjból villát képezzünk. A húzó kéz ujjait (mutató-, középső- és gyűrűsujj) az első ujjpercnél akasszuk be az idegbe. A mutatóujj a vesszővég fölött, a többi alatta helyezkedjen el (nem kell fogni a vesszőt, azt megtartja a vágatba feszülő húr). A vessző a fegyver baloldalán legyen.

Az ideg húzása a húzó kar, a váll- és hátizom segítségével történik, a lapockákat közelítve egymáshoz. A húrt mindig ugyanabba, az arcon található, ún. fix pontba kell húzni. Ez mindenkinél máshol található. Az indián íjakat általában nem szabad ennyire kihúzni!

Az oldás is a hátizom segítségével történik, a húzókar egyidejű hátramozgásával (íjtartó kezünk enyhén toló mozgást végez). A húrt feszítő ujjakat a hátrahúzással egyidőben kell ellazítani.

A célzás egyik módja az úgynevezett ösztönös (intuitív) célzás. Ennek során mindkét szemünkkel nézzünk a célra. Az íj kihúzása, rögzítése és rövid ideig való megtartása, a célzás és elengedés egy folyamatos, harmonikus mozgássorban kapcsolódjon össze. A másik lehetőség a vesszőhegyes célzás. Lényege, hogy a teljesen kihúzott íjjal a vessző hegye felett elnézve a vesszőhegy és a cél közötti rés szűkítésével vagy tágításával szabályozzuk a vessző röppályáját

Az íjjal testközelből vadászunk. Ez általában nem több 20 méternél. Ennyire tehát meg kell közelítenünk a kiszemelt állatot. Ha a vad a lövéshez jó testhelyzetben áll, a vessző útját pedig nem zavarja semmi, helyezzük a vesszőt az idegre. Az íj kihúzásával várjuk meg, amíg a vad a fejét elfordítja. Ha takarásunk kevés, megfeszíthetjük az íjat lehajolva vagy lekuporodva vízszintesen is. A lövőhelyzetbe való felegyenesedéssel egy időben fordítsuk a fegyvert a lövéshez megfelelő helyzetbe. A mellkasi rész eltalálására törekedjünk, mert itt helyezkedik el a tüdő és a szív (a nyílhegy a létfontosságú szerveket átvágva, általában vérzést okozva öl).

Lesli Hiddings gondolatait követve foglalkozzunk a cikk végén a menedékekkel.

Készítésük szükségességét elsősorban az időjárás, fizikai állapotunk és a kívánt tartózkodási idő határozza meg. Ha a test hőmérséklete 33 oC-ra süllyed, az ember elveszíti az eszméletét. További 8 oC hűlés pedig halálhoz vezet. Ez kimerülten, átázott ruházatban (különösen ha szél fúj) akár nulla fok fölött is megtörténhet. Számoljunk azzal is, hogy hidegben gyorsan elveszítjük fizikai és lelki az erőnket, elfagyott kezünk pedig idővel minden munkára alkalmatlanná válik.

A menedék megépítésénél a következőket vegyük figyelembe: a bejárat mindig szélvédett oldalon legyen és minél kisebb méretűre készítsük (kivétel, ha hőség ellen kell védekezni); elég stabilnak kell lennie, hogy ellenálljon a széllökéseknek, a hó súlyának; védenie kell a csapadékkal szemben; személyenként általában 1,5-2 m2-re van szükség (férjen el benne fekvőhelyünk és a hátizsák); amennyiben van rá módunk, készítsük fűthetőre, de már önmagában egy zárt térben is elviselhető mikroklíma tud kialakulni; legalább 1,5 m magasnak kell lennie, ha tüzet akarunk benne rakni (a füst elvezetéséről gondoskodni kell); praktikus a tűzifát is a menedékben elhelyezni, hogy száraz maradjon.

Extrém időjárási körülményeket nem számítva általában egy éjszakára nem érdemes "szárnyékot" (menedéket) készíteni. Használjuk ki inkább a természet adta lehetőségeket: barlangot, sziklák közti üregeket, kiszögeléseket, gyökérrel együtt kidőlt nagy fákat keressünk. Ezek védettségét szükség esetén rögtönzött "fal" felhúzásával fokozhatjuk, poncsó, vesszőfonat, ágak stb. felhasználásával.

Ha télen bajba kerülünk (pl. hóviharban), keressünk egy olyan területet, ahol legalább 50 cm-es hóréteg van. Hátunkra feküdve testünk mozgatásával és minden lehetséges eszközzel (pl. gyalogsági ásó, főzőedény) készítsünk megfelelő méretű gödröt, majd kb. 50 cm mélyen egy "L" alakú üreget létrehozva fúrjuk be magunkat oldalra. Lehetőleg zárjuk le a nyílást.

Ideiglenes, egyszemélyes sátor jellegű menedék készíthető poncsóból. Zsinórral vagy gumipókkal kb. 50 cm magasan a poncsót két szemközti középső pontjánál kifeszítve alakítsunk ki tetőt, majd az alját helyben készített vagy magunkkal hozott cövekekkel rögzítsük.

Építhetünk több ember számára is alkalmas szárnyékot a természetben talált anyagokból. Alakja lehet rézsutos-, kerek-, kettős-tető, csúcsos stb. Közös elemük a zsinórral, vagy az ágak "egymásba fonásával" rögzített fa rácsszerkezet. Erre kell rögzíteni a védő burkolatot, melynek anyaga lehet poncsó vagy PVC fólia. Munkaigényesebb megoldás természetes anyagokkal befedni. Rakhatunk a vázra szorosan egymás mellé tett dorongfákat, kötegelt nádat, fák lehántott kérgét, lombos- vagy tűlevelű fák ágait (legalább felerészben takarják egymást), nagy leveleket, fűcsomót stb. Mindig alulról felfelé, tetőcserépszerűen rakjuk a burkolatot. Amennyiben elég erős a vázunk és tartós, hőszigetelő építményt kívánunk, akkor az előbb felsorolt burkolatok valamelyikére gyeptéglából, mohából, avagy csak egyszerűen földből (hóból) 10-20 cm vastag réteget kell rárakni.

Télen "iglu" építésével lehet kiváló menedéket kialakítani. Elkészítésére a legalább 20 cm magas hótorlaszok anyaga a legalkalmasabb. Az iglu helyén a havat le kell taposni, el kell egyengetni. A torlaszból kivágott 20 cm magas és 30 cm X 30 cm-es tömböket kör alakban egymás mellé rakva kell elkészíteni az alapot. A következő koszorúkat mindig egy kissé beljebb rakjuk úgy, hogy az alsó sor tömbjei közti rés egy felette lévő tömb közepén legyen. Az iglu befedésekor két személy egymással szemben állva, lehajtott fejével és vállával alakítja ki az építmény tetejét. A kétszemélyes iglu méretei kb. a következők: átmérő 220 cm, magasság 150 cm. Az iglu oldalfalán bejáratot, boltozatán szellőzőnyílást kell vágni. A bejárat elé derékszög alakú kúszófolyosót készíthetünk, hogy megtörje a hideg szelet.

A menedékek bemutatásával a cikksorozat végére értünk. Sok örömet kívánok a természetjáráshoz mindazoknak, akik elkezdik (folytatják) a túlélést és azoknak is, akik "csak" egy családi kirándulás során használnak majd a bemutatott fogásokból, bár természetesen csak az alapok közvetítésére vállalkozhattam. Azok számára, akik többet szeretnének megtudni a túlélésről, irodalomajánlással szeretnék segíteni: Gerhard Buzek: A túlélés kézikönyve Subrosa 1975., Mirko Vosátka: Természetjárók enciklopédiája, Madách 1978., Len Cacut: Túlélés, Hajja end fiai 1995., Gazdag László: Útitársunk a térkép, Gondolat 1969., Az elsősegély kézikönyve, A St. John Mentőszolgálat, a St. Andrew' s Mentőegyesület és Brit Vöröskereszt hivatalos kézikönyve, Subrosa Kiadó.

Írta: Makrai Tibor István alezredes
Zrinyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem - Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolai Kar
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár