Élménybeszámoló
2006. április 26.

London megér három napot!

Az indulás

Az ébresztőrádió hangja átszűrődik a megpattintott ajtó hasadékán. Világosság van, de mivel nyáron a nap csak egy pár órára bukik a látóhatár mögé, nem tudok következtetni arra, hogy hány óra van. Arnold fokozatosan ülőhelyzetbe küzdi magát, csukott szemmel próbálja befejezni az álmát. - Persze, Kisarnold táborban van, mi pedig ma reggel utazunk Londonba, - szállingóznak vissza a gondolataim.

- A koránkelés kocsistempó - morogja Arnold, miközben a lábával a papucsa után kutat az ágy alatt. Elég hamar feladja a keresgélést,- nem is csinálta nagyobb megyőződéssel, - és mezitláb indul ki a konyhába. Kellemes kávéillat kezd terjengeni a lakásban.Valahogy mindig elfelejti, hogy ne reggeli járatra vegyen jegyet. Nyolc óra indulási időnek tényleg nem hangzik túl korainak. Csak ilyenkor nem veszi figyelembe azt, hogy egy órával az indulás előtt kint kell lenni a repülőtéren meg azt, hogy az út odáig a busszal megint egy óra. És akkor a felkelést meg az elkészülést még nem is számítottam be.A tanfolyam, amelyre Arnold utazik, holnap reggel kezdődik és csak két napot tart. Ragaszkodott hozzá, hogy elkisérjem, nem volt szívem nemet mondani. Gyakorlatilag két napunk lesz városnézésre, a hétfő és a csütörtök. Kedden és szerdán csak délután fogunk együtt lenni, úgyhogy kénytelen leszek egyedül elverni az időmet és a pénzünket.Szerencsére este már becsomagoltunk, így a kávé után már csak a fürdőszobázás marad hátra. Reggelizni meg majd a gépben fogunk. Még egy búcsúpillantást vetünk a lakásra, aztán bezárjuk magunk mögött az ajtót.

Megbízhatóan, percre pontosan csúszik be a megállóba a hatalmas, vidám színekre festett busz. Jegyet váltunk a fehér inges, nyakkendős sofőrtől, és lezökkenünk az első szabad ülésre. Ki nem állhatom, amikor Arnold végigvonul az egész csuklós buszon, hogy a neki legjobban megfelelő helyre üljön.Egy perc múlva hajlandó vagyok felülbírálni magam: a mögöttünk ülő, termetes férfiból alattomos bűz árad, kivált kilégzéskor. A néhai hármas troli hippiszagához szokott Arnoldnak persze meg sem kottyan, csak én szenvedek, meg három, szemmel láthatóan a földtekének rendszeresen kizárólag a nyugati felét látogató utastársunk. Legszívesebben átülnék egy távolabbi helyre, de ez nem lenne fair a többiekkel szemben. Ráadásul ez Svédország, itt nem lehet valakit megsérteni. Így aztán szenvedünk, az útszéli táblákon számolom a kilométereket. Meg mernék rá esküdni, hogy ha az ipse egy percre elszunyókálna, egyedül ébredne fel a busz első részében.Nem tudom, miért lettem ennyire érzékeny a szagokra. Hiszen utaztam én már rosszabb körülmények között is; Bélával ketten stoppal a tengerre, egy disznószállításra specializált teherautó rakterén. A sporttelepünk pedig a városunk szélén, a vágóhíddal volt szomszédos. Ha arról fújt a szél, meglágyultak az ember térdei. De akkor és ott, fel voltunk készülve a legrosszabbra.Azért érdekes, hogy mennyire tiszta Svédország. Semmi benzinszag, tömbház mögött illatozó szeméttartály. Tiszta a levegő, éppen ezért méterekre lehet érezni a legkisebb kósza illatot, legyen az apósom hazulról hozott bekecséből áradó naftalinszag, avagy a reggeli rántottához fogyasztott vöröshagyma emléke. Sorstársaink közül sokan száműzték is étrendjükből a fokhagymát, hogy ezzel se tünjenek ki a tömegből. Ha jól meggondolom, az utóbbi években bűz csak elvétve csapta meg az orromat. Na, jó, egy időben egy öreg nénike tartotta pálpusztait megszégyenítő odőrjével rettegésben a környékünket kiszolgáló 602-es busz utasait. Persze mindenki fapofával meredt maga elé, csak a sofőr csavarta le derékig az ablakot és állítgatta gyanakvó arckifejezéssel a visszapillantó tükröt.

A Transwede pultnál a földi-légikisasszony zavartan közli velünk, hogy a jegyeinket át kell írni a légitársaság irodájában. Arnold az iratcsomókkal a kezében eltünik a váróterem végében díszelgő kék-sárga tábla irányában.Reggel fél nyolc, alig vagyunk egy páran. Egész kellemes itt bent a csarnokban, igaz, hogy kint sincs hideg. Amikor otthonról elindultunk már 16 fokot mutatott az ablakban a hőmérő. A leszállópályák felől időnként felbőg egy motor, hogy aztán lassan halkuljon.Helyet foglalok egy kényelmes karosszékben. Lássuk csak még egyszer: az ablakokat becsuktam, a kávéfőzőt Arnold kapcsolta ki, és a virágokat megöntöztem már az este. Újság lemondva erre a négy napra, habár nem olyan veszélyes, mint amikor egy hónapig voltunk elutazva. Térdig érő papírhalmon keresztül törtünk utat az előszobán keresztül... Útlevél Arnoldnál, a pénz nálam. Semmit sem bíztunk a véletlenre. És most már a jegyek is rendben vannak, látom amint Arnold messziről lobogtatja az iratcsomót. Kipirult arccal magyaráz, valami olyasmit, hogy az utazóiroda, meg félreértés, és, hogy elnézést kértek a malőrért.Megyünk bejelentkezni, a hölgy kiállítja a beszállókártyáinkat. Sajnos egy kicsit késtünk, de nyugodtak lehetünk, mert megoldják az ültetést. Bánom is én, a fő az, hogy utazunk. Átesünk a biztonsági ellenőrzésen, megyünk egyenesen a 26-os kapuhoz, ahol már megkezdődött a beszállás. Baktatunk a harmonikában. A stewardess szíve megesik Arnoldon, kiveszi a jegyeket a kezéből, hogy aztán feltünően kedvesen vezessen a helyünkhöz ... az első osztályra. Szóval, így oldották meg az ültetést!

- Lám, a sors kárpótolt az imént elszenvedett kínokért.- Veregeti meg Arnold a térdemet. Elégedett arckifejezéséből biztosra vehetem azt, hogy ezentúl csakis az utolsó pillanatban fogunk bejelentkezni.


Az utazás

Mindig is fúrta az oldalamat, hogy mit kap az ember ha kétszeres árat fizet a jegyéért? Nos, nemsokára meg fogom tudni. Az ablak melletti helyre ülök, bekapcsolom a biztonsági övet. Kerekes asztalon újságot hoznak,- Arnold a Finantial Timest választja, pedig abban kevés kép van, - majd pohárban hűsítőt, aztán behúzzák a hátunk mögött a függönyt. A stewardess némajátékát figyelem, miközben lassan gurulunk a kifutópályán. Megpróbálom egyszer és mindenkorra megjegyezni, hogy merre van a vészkijárat. Nem félek a repüléstől, csak egy kicsit mindig összeszorul a gyomrom közvetlenül a felszállás előtt. Na meg a leszállás előtt. Máskülönben teljesen hidegen hagy.A vonalak mind gyorsabban futnak alattunk, besüllyedek a székbe. Ha a statisztikának hinni lehet, a repülés sokkal biztonságosabb, mint a vonat vagy akár az autó. Ráadásul az ellenőrzést mindenhol megszigorították, úgyhogy eltérítés vagy terrorcselekmény szinte kizárt manapság. Elmosolyodok, amikor a viccbeli úriemberre gondolok, aki bombát vitt magával a gépre. Merthogy annak a valószínűsége, hogy a gépen egyszerre két bomba legyen, egyenlő a nullával.Arnold elmélyülten tanulmányozza a vámmentes áruk listáját, csak az újjai markolják görcsösen a karfát. Alig érezhető rándulás és máris emelkedünk. A fenyves már a lábainknál, tőlünk jobbra a szigettenger vize csillan. Még vagy kétszer lassan kanyarodunk, aztán egyenesben vagyunk. Besüt a nap, kattognak az ővek. Zsebkendőnyi, forró, nedves törülközőt kapunk. Követjük a többiek példáját: gondosan törölgetjük arcunkat, kezünket, újjainkat egyenként. Az étlapot nincs időnk jóformán kinyitnunk sem, máris hozzák a reggelit. A párolgó hagymás rántotta okozta csalódást száraz fehérborral enyhítem. Belepiszkálok a gyümölcssalátába, a kávét kis tejjel kérem. Arnold az üres, negyedes borosüveg címkéjét tanulmányozza, közben elismerően bólogat. Inge, nadrágja tiszta morzsa.A hangosbeszélőben a pilóta arról számol be, hogy most éppen Dánia felett haladunk. Odaszorítom a homlokom az ablakhoz. A dán felhők közötti hézagokon a nagyobb hajók, kompok mint fehér üstökösök a tengeren.- Eltelt egy negyedóra és nem hoztak semmit - méltatlankodik Arnold. A nyílt tenger fölött kristálytiszta az ég. Magasan repülünk, rezzenés nélkül hasítjuk a ritka levegőt. Vagy tízezer méter is lehet a vízig. Emlékszem, első repülőutamra édesanyámat kisértem el. Még fel sem emelkedtünk, már készültünk a leszállásra. Kis, propelleres gép volt. Húsz perc elég volt az előttünk ülő termetes asszonyságnak, hogy szárazra ürítse magát. Érdekes, vagy a tehnika fejlődött, vagy pedig mi szoktunk hozzá a különleges bánásmódhoz. Minden esetre nem emlékszem arra, hogy későbbi utaim során valaki is használta volna a papírzacskót.Az első utamról a Maros fényesen tekeredő pántlikájának látványa maradt meg, és az ablakom előtt, a pilótafülkétől a faroklapátig húzódó dróton díszelgő hevenyészett csomó, ami hol előre, hol hátra vonult, attól függően, hogy éppen merre kanyarodtunk. Azt pedig még ma is sajnálom, hogy idefent nincsenek villanyfák, mert akkor lehetne látni, hogy milyen gyorsan haladunk. Ezért is szerettem jobban a vonatot. Álltam a nyitott ablaknál és óriási kaszával vágtam a töltés szélén a gyomokat.Jobbra lent feltünnek az angol partok. Lassan vesztünk a magasságból, ahogy a szárazföld fölé érve délnek fordulunk. Alattunk, ahogy innen a magasból meg lehet ítélni, tipikus angol vidékeken, tipikus angol házak, bennük minden bizonnyal tipikus angol emberek. Békanyáltól világoszöld folyóvíz kanyarog az itt- ott már sárguló kockás terítőben. Gyakori az erdős park, közepén kastélyszerű építménnyel. Vagy csak egy közönséges "manor" lenne? Nem, egészen biztosan, hogy kastélyt látnak szemeim.Összeszedik az üres söröspoharakat, mogyorószacskókat. Arnold tátott szájjal alszik. Oldalba lököm, mentegetőzve veszi át a már vagy félperce a csipesszel feléje nyújtott forró törülközőt. Arcot, kezet, ujjakat... Ereszkedünk. A fülem épp úgy fáj, mint ahogy a túrista osztályon szokott. Bevágjuk a féket, aztán élesen balra fordulunk, a jobboldali szárny az égnek mered egy ideig. Megkönnyebbülök amint visszabillenünk a vízszintes helyzetbe. Alattunk az úton autók, mind nagyobbak, aztán a repülőtér füves előkertje. Alig észrevehető zökkenés, aztán feldübörög a motor, a szárnyak szétnyílnak, hátsó részük meredeken felemelkedik. Már csak döcögünk. Lassan fújom ki a levegőt. Ezt is megúsztam.

Az elsők között szállunk ki, de megvárjuk a többieket, akik remélhetőleg ismerik a járást. Magunktól nem is jöttünk volna rá, hogy egy vezetőnélküli kis vonatra szálljunk, ami aztán hangtalanul siklik át velünk a központi csomagkiadó épületéhez. Kilépve Gatwick forgatagába, könnyen megtaláljuk a Londoni expresszvonatot. Az ajtók hangtalanul záródnak mögöttünk, szinte azonnal indulunk. A légkondicionálás nem működik, de mi nem azért jöttünk. Legyezem magam, közben nézem az elsuhanó kerteket, házakat, az árok szélét borító páfrányost. A szemközti üléseken zakós, kardigános amerikai házaspár fő a levében. A félórás út alatt a font-dollár átszámítást gyakorolják. Néha ráhibáznak. Arnold rendezgeti az iratainkat, állítgatja az óráját és közben szemmel tartja a cuccainkat.


A szállás

A Gatwick Express szinte a Viktoria pályaudvar kellős közepéntesz le. Megállunk a hatalmas hall közepén. Kellemes meleg van, tisztaság.Fejünk fölött mindenfelé nyilak mutatnak, csak a metro jelét nem találjuk.Csak nem "tunnelbana"-nak, azaz alagút-útnak hívják mintStockholmban? Mint mindig, ilyen helyzetben Arnold ösztönös megérzésérevagyok utalva. Tudatában van ennek, mert rövid töprengés után, határozottmozdulattal a jobboldali kijárat felé mutat. Bólintok, és elindulok abaloldali felé. Engedelmesen követ, és pár lépés után, tényleg, már látszikis a Metro felirat. Hoztunk magunkkal igazolványképet, heti bérletet veszünka jegyirodánál. Négy napra igazán megéri a tizenhárom fontot. Az automatakikapja kezemböl a jegyet, hogy aztán egy félméterrel arrébb dugja ki. Azajtó erre megnyílik, aztán becsukódik mögöttem. Szórakoztatónak találom,a párizsi metróra emlékeztet. Egyenruhás őrök figyelnek fásulttekintettel. Arnold is átjut a bőrönddel a kapukon. A sárgával jelzettCircle Linet keressük, vándorlunk a kanyargó folyósókon. Mind lejjebb éslejjebb megyünk. A harmadik mozgólépcső után már csak kettőt kellfordulni, aztán egy lépcsőn lemenni és máris a peronon találjuk magunkat.Arnold a bérlet mellé kapott térképet tanulmányozza, a lehetséges átszállásokatveti össze a szállásadónk telefonon adott útmutatásával. Sokan vannak aperonon, a szerelvény késve érkezik. A hangosbeszélőn időnkét közleményeketolvasnak be. Egy szót sem értünk belőle, de nem zavar, mert Stockholmban márúgyis megszoktuk, hogy a megállókat perzsa kiejtéssel mondják be. Szerencsérejó nagy betűkkel mindenhová kiírják. Így aztán, amikor az egyetemi évnyitónapján huncut diákok kicserélték az Odenplan tábláit a Stadionéval tekintélyespánik uralkodott a munkába siető bennszülöttek körében. Kanyarogva zötykölődünk,döglesztő a meleg. Izzadok, közben olvasgatom a plafonon a megállók neveit.Paddington ismerős, Agatha Christie és Woodhouse könyveiből. Na meg OxfordCircus, aztán Hyde Park Corner, Piccadilly, és Wimbledon, de az kint van a világvégén. Notting Hillnél átszállunk. Megint vándorlás a folyósókon, iránya piros vonal. Itt már ülőhely is van. Majdnem mindenki olvas, ki könyvet,ki újságot. A tikkasztó meleg ellenére kissé őszies az öltözetük.Szinte kivétel nélkül sötét színű, vastag talpú cipőt viselnek.Stockholmban télen sem vennék fel ilyet, megsül benne az ember lába.Kibukkanunk a föld alól, fékez a szerelvény. Arnold jelentőségteljesen bólint,megérkeztünk. A megállónk nagyon csinos, falusi bakterházhoz hasonlít.Felmutatjuk a jegyeinket az üresen tátongó fülke ablakának és kilépünkaz utcára. Türelmesen várok, amíg Arnold a járda szélén állva tanulmányozzaa feljegyzéseit. Időnként felemeli a tekintetét, beleszimatol a levegőbe. -Először átmegyünk a túlsó oldalra. - Adja ki az utasítást. A papírlapotaz ingzsebébe gyűri, kinéz balra, és nekiindulunk. A fékcsikorgás fülsikető,rémülten ugrunk vissza a járdára. - Ez őrült! Láttad, szinte elütött? -Arca kezdi visszakapni a színét. Valamivel higgadtabban folytatja. - Persze,tudom, hogy itt baloldali közlekedés dívik, de azért tekintettel lehetnéneka normális emberekre is. Az Oxford felé vezető főút járdáján haladunk.Óriási a forgalom, alig halljuk egymás hangját. A levegő kéjesen remeg aforrő aszfalt fölött. Arnold hátán mind nagyobb az izzadságfolt. Valamiolyasmit motyog, hogy ködös Albionról volt szó, nem pedig Bombayról. Az útkét oldalán lakatlan sorházak. A kerteket felveti a gaz, a szederindákmesszire kinyúlnak a járdára. A bontásra ítélt házak ajtai, ablakaibeszegezve, vörös fémlemezzel letakarva. Sehol egy járókelő, egészében kísértetvárosrahasonlít. Az ötödik, vagy hatodik mellékutca után aztán lakott vidék következik.Befordulunk a sarkon és pár lépés után ott állunk a rácsos kerítés előtt. 

Becsengetünk. Szállásadóink kedves magyar emberek.Megmutatják a szobánkat, a fürdőt, ellátnak hasznos tanácsokkal. Tiszta,ápolt lakás, azt hiszem jól fogjuk érezni magukat. Csekély ellenszolgáltatásellenében kezünkbe nyomják Varga János London című útikalauzát, ami későbbjó befektetésnek bizonyult. Még dél sincs, ezért gyorsan lezuhanyozunk ésmár indulunk is városnézni. Autóbusz is jár errefelé, csak elég ritkán,ezért inkább a metrónál maradunk. Elhaladunk a sarki buszmegálló mellett,megjegyzem a nevét: "Gipsy Corner". Arnoldra sandítok, megvonja a vállát.Jövet tünt fel, hogy a főút alatt húzódik egy átjáró, így lényegesenlerövidül a távolság a metróig. A bejáratánál egy rikító sárga táblántanuk segítségét kérik egy hetekkel ezelőtt elkövetett "seriouscrime" felderítéséhez. Egyikünk sem szól semmit, de azt hiszem, hogyhazafelé inkább a hosszabb utat fogjuk választani. Rutinos mozdulattalmutatjuk fel a bérleteket Peter Sellers ikertestvérének, és máris döcögvelünk a metró a belváros felé. Arnold javaslatára nem viszünk térképetmagunkkal, kevés tudásunkra alapozva fogjuk felfedezni Londont. Beleegyezek,pedig így már sikerült eltévednünk vagy tíz kisebb-nagyobb városban. Háromévvel ezelőtt Utrechtben, meg is fogadtam, hogy többet nem bízom magam a véletlenre.Alacsony házak mögött magasló templomtornyot próbáltunk megközelíteni amellékutcákon. Jó mélyen bent jártunk már a piros lámpás utcában,amikor rádöbbentünk, hogy már a ki tudja hányadik kirakatban magukat kelletőfördőruhás hölgyek nevetgélnek ránk. - Rükverc! - Perdült meg Arnold,miközben szorosan belémkarolva kifelé szaporázta lépteit. A Piccadilly megállónálszállunk ki. Állunk a világ egy legtöbbet fényképezett helyén. A Sanyo,TDK, Fosters', Coca Cola, McDonalds reklámok, a középen díszelgő szobor lépcsőinüldögélő turisták, egy "dejŕ vue" érzést keltenek bennem. Másszóval: pontosan ilyennek képzeltem.


Az első benyomás

- Nézzük csak. Ez az Ámor, itt középen, az Érosz,- dönti el Arnold. - Ott meg az öreg Nelson áll, - mutat a Regent Street végén magasló talpazaton álló alakra,- és mögötte az a zöld rekettyés a Hyde Park. - Szinte restelli, hogy ilyen egyszerű az egész. Kihúzza magát, várakozva néz rám.Háromból egyet eltalált. Éroszt még ő sem tudta eltéveszteni, de a szobor már nem a Nelsoné volt, de még csak Lady Hamiltoné sem, hanem Fredrické, York hercegéé. Jó, jó, a park az tényleg park volt, de St. Jamesé.Harmic fok van árnyékban, többszöröse a napon. Leülünk a Helios Lovai előtti kőpárkányra, szemben a Rock Circus-szal, élvezzük a szökőkút hűvös permetét. Csodáljuk a viszonylag szűk utcákon boszorkányos ügyességgel manőverező emeletes, piros autóbuszokat.

Elindulunk találomra, minden sarkon óvatosan, többször körülnézünk, mielőtt megkockáztatnánk átmenni a túlsó oldalra. Nem csak nekünk jelenthet nehézséget a baloldali közlekedés, mert majdnem minden átkelőhelyre rá van festve, hogy "Look Right" vagy "Look Left". Igaz, hogy felőlem ugyan nyugodtan írhatnak amit csak akarnak, mert mindig eltelik egy kis idő amíg eldöntöm, melyik a bal és melyik a jobb kezem. Egy pár halálmegvető kisérlet után úgy teszek, mint a japán túristák: behúzom a fejemet a vállaim közé, és felemelt kezemben valami jól látható tárggyal nekivágok a gyalogátkelőnek. Élő bizonyítéka vagyok annak, hogy működik a módszer. A Pall Mallon megyünk egy darabig, aztán átvágunk a Mallra, végül egy hatalmas kapu alatt átmenve a Trafalgar téren találjuk magunkat. A tér közepén fiatalok hancúroznak a szökőkút medencéjében. Arnold vágyakozva nézi őket. Le merném fogadni, hogy ha egyedül lenne, követné a példájukat. Ehelyett inkább felülünk a hármas autóbuszra. Egyenesen az emeletre iramodunk. Az első sorokban már ülnek, a másodikban foglalunk helyet. Kicsit szokatlan, állandóan az az érzésem, hogy most aztán biztos ráhajtottunk a bal oldalon cammogó, régimódi formájú taxira. 

A Big Bent Arnold veszi észre, felpattanunk és mászunk lefelé a lépcsőn. A megálló a túlsó sarkon, a busz a zöld fényre vár. Hirtelen elhatározással leugrunk az induló járgányról. Egyből szabadnak és húsz évvel fiatalabbnak érzem magam. Boldogan tekergetjük a nyakunkat.- Ez is olyan, mint a képeken. - Állapítja meg Arnold. Kisétálunk a Westminster-híd közepéig. A Temze akkora, vagy talán kisebb mint a Duna Budapestnél. Partjain kő és betonkolosszusok. Találgatjuk, melyik mi lehet. A demokrácia fellegvárát elsőre kilistázzuk, a többihez segítségre lenne szükségünk.Sétálunk visszafelé, a Trafalgar tér felé. Nézegetjük a vendéglők kirakatait, de nem tudjuk elhatározni magunkat. Nem is nagyon tudnánk, hogy mit rendeljünk, meg aztán nem is valami olcsók a fogások. Így aztán, az ismerős cégér látványától mindketten megkönnyebbülünk. Mindig így szokott történni, előbb vagy utóbb a McDonaldsban kötünk ki. Tiszta, hűvös, megbízható. Nem érhet meglepetés, nem kell tárgyalásokba bocsátkozz a pincérrel és a borravalón sem kell törnöd a fejed. Zseniális, kár, hogy nem én találtam ki. Pedig eleinte berzenkedtem még a gondolatától is annak, hogy a helyi specialitások helyett nájlon kaját tömjek magamba. Mint Gunnar, aki két hétig volt Párizsban, és egész idő alatt csak a McDonaldsban étkezett.Gunnar az egyedüli kollegám aki járt a szülővárosomban is. Egészen Bulgáriáig utazott, vonattal, stoppal. Kellemesen meglepett azzal, hogy a minap behozta a fényképeket amelyeket tíz évvel ezelőtt készített.- Ez a Főtér, ez meg a Piarista templom. - Magyaráztam neki. - Ezt az utcát azóta már lebontották. Ezen mentem végig, nap mint nap az iskolába. Ez valódi történelmi dokumentum!- Kedves volt tőle, hogy szólt. A többiek nem sokat törődtek avval, hogy melyik elhagyatott lyukból is jöttem.Kolozsváron nem volt McDönci, ezért közönséges vendéglőben ebédelt. - Nem szereted a halat?- kérdezte egyszer a kantinban amikor látta, hogy milyen kedvetlenül piszkálom a szálkás löncsöt.- Pedig nálatok minden étkezéskor halat szolgáltak fel. - Egy halacska volt, kistányéron?- Valami kezdett derengeni. Bólintott, aztán inkább mentegetőzve mondta. - Az igazat megvallva nem volt valami jó íze, de meg lehetett enni.Hát persze! A nyolcvanas évek elején vezették be országszerte a halat mint kötelező fogást a vendéglőkben. A pincér felvette a rendelést, térült-fordult és egy szempillantás alatt kihozta a diszkréten oszlásnak indult uszonyost. Az ember tudomásul vette, és otthagyta érintetlenül. A pincér pedig a következő fordulóban már fel is kapta a tányért és vitte vissza a konyhába, avagy csak a következő vendég asztalára. Jöhetett a csirkepaprikás nokkedlivel, uborkasalátaval, utána a finom vargabéles.A szolgálatos halat ette meg Gunnar. Elképzelem a pincér megütközését, amikor a halacska csontvázával a tányéron betámolygott a konyhába. Könnyen megeshetett, hogy aznap már nem tudtak több halat felszolgálni, komoly jövedelemkiesést okozott az őrült idegen...Arnold a szomszéd asztalnál ülő két holland lányt nézi, közben nagyokat harap a Big Macjából. Nem szólok rá, a bő nyáltermelés jót tesz az emésztésének.Nehezen szánjuk rá magunkat a hazatérésre. Mégegyszer átmegyünk a mostanra már fényben úszó Piccadillyn. Aztán szótlanul zötykölődjük végig az utat a föld alatt.Az egész napi ide-oda járkálástól holtfáradtan fekszünk az ágyban. Kánikula van, lehetetlen csukott ablakkal aludni. Nyitottal sem. A Heathrowról felszálló repülőgépek éppen az ablakunk előtt kapcsolnak kettesbe. Két dübörgés között pedig az az állandó sszvisss-sszvisss a főútról.

Arnold éjszaka kétszer is kiment, de nem tartottam érdemesnek megkérdezni, hogy miért.


Bolyongok a város közepén

Reggel Arnold bevonul a fürdőbe. Hosszasan zuhanyozik, az éjszaka ragadósra izzadtuk magunkat. Vékonyak a falak, és aki figyelemmel kiséri a kiszivárgó kéjes nyögéseket, sziszegéseket és fújtatásokat, könnyen rájöhet arra, hogy éppen melyik testrészét törölgeti szárazra. Hiányzik a kávé, az újság, ráadásul éhes és szomjas is vagyok. Nem vásároltunk be az este, csak valami kekszet találtam a kézitáskám külső zsebében, azt rágcsálom. Pedig, ha az emlékezetem nem csal, akkor valami csokinak is kell lennie valahol a fenekén.Otthon nem volt időm rendet rakni benne, kiborítom a tartalmát az ágyra. A kisollóm amelyről már egy féléve lemondtam, a halom tetejére kerül. Én meg Arnoldot gyanusítottam meg az eltüntetésével. Annyira meggyőzően érveltem, hogy be is ismerte. Csokit nem találok, hanem a téli selyemsálamat, egy pár megkezdett levelet, amelyeket sohasem postáztam, na meg leveleket amelyeket fel sem bontottam. Egy köteg, összerúzsozott kedvezményes árat hírdető újságkívágás, hajcsatok, tükör,- kettő is, - üres dezodor. Szerintem a rekordot Judit, Arnold nagynénje tartja. Egy egész napot kóvályogtunk kettesben Bukarestben. Csinos, bőr kézitáskájában iratok, vekker, és zseblámpa mellett a tízórai is elfért, amit aztán jó étvággyal fogyasztottunk el a Cismigiu parkban. Dél tájban elkapott az eső, amire összecsukható ernyőt varázsolt elő, és a cipőnket a kezünkbe véve, mezitláb kerülgettünk a hólyagosra vert tócsákat a Magherun. Szárazon értünk Natasáékhoz.- Kávét kértek? - A bukarestiek török kávét főznek, amitől csak köpködni lehet.- Igen, - mondta angyali mosollyal Judit - presszókávét. - És már húzta is elő táskájából a kétszemélyes presszófőzőt. 

Lépteket hallok, bezúdítom az egészet a táskámba. Arnold frissen és üdén jelenik meg az ajtóban. A derekára kötött törülköző lassan omlik a lábai elé. Nincs időm gyönyörködni a látványban, iramodok a fürdőbe, még mielőtt valaki más elfoglalná.Elkisérem Arnoldot Notting Hillig, ott elválunk. Megbeszéljük, hogy várok rá délután öttől a Yorki herceg szobra talpazatának árnyékos oldalán. Kora reggel van, csak a munkába menők járnak az utcákon. Leülök a Regent Streeten egy kávézó teraszán. A kávé forró, az "Enrilo" tejeskávé izére emlékeztet. Óvatosan hörpölgetem, közben lapozgatok az utikönyvben. Úgy gondolom, hogy ma végigsétálok az Oxford Streeten, aztán felülök a metróra és elmegyek a Towerhez. Kifizetem a kávét az olasznak, szedelőzködök.Az Oxford Sreeten nagy a forgalom, a járdákon számtalan nemzet fia tolong, bámulja a kirakatokat. A Selfridge's előtt fekete limuzinból négy, fekete lepedőbe burkolt nő száll ki, a bejárat felé kacsáznak. Arcukat csinos, fekete álarc fedi. Vajon mit vásárolnak? Feketeneműt? Vagy talán ékszert. Nem, azt biztos a férj veszi nekik. Ami engem illet, én imádom az ékszereket. 

Valamiféle bizsergő jóérzés tölt el, akárhányszor a nyakamra teszek egy igazgyöngy láncot, vagy felpróbálok egy brilliánsokkal kirakott gyűrűt. Arnold ilyenkor türelmesen megvárja amíg ez az érzés elcsitul, és szépen karonfogva, mint valami súlyos beteget, kivezet az üzletből. Most, hogy egyedül vagyok, annyit álldogálok az ékszerüzlet kirakata előtt amíg akarok. Szemem sarkából látom amint egy jóképű fiatalember, a kávézó teraszán jól megnéz magának. Biztos az áttetsző szoknyám miatt. Bevallom jót tesz az önbizalmamnak.Ebből a szempontból imádok Franciaországban túristáskodni. Figyelni az izmos, fiatal férfitesteket, tűrni a szemtelen pillantásokat. Stockholmban nincs ilyenben részem. Ráádásul, mostanában mind nehezebben tudom elhitetni magammal, hogy kizárólag a hideg éghajlat okozza a közömbösségüket.Megkeresem a térképen, a British Museum-ot, illetve a Great Russel Streetet. Próbálom betájolni magam, A járdán két fiatalember kínálja harsány hangon az áruját, valami piperecikknek nézem.- A boltban ötven fontba kerül, mi tízért adjuk. Garantáltan lopott áru! -Gyülnek az emberek, van aki hármat vesz. Középkorú, fekete férfi áll mellettem, csóválja a fejét. Összenevetünk, kicsit különbeknek érezzük magunkat. Kell néha az is az embernek.

A British Muzeum olyan mint minden más múzeum. Itt is majdnem minden "garantáltan lopott holmi". Nem is időzők sokat benne, csak a a múmiákat nézem meg közelebbről. Sietek, mert ma még a Towert is meg akarom nézni. Kívülről, ugyanis nincs nagyobb gusztusom börtönlátogatáshoz, még akkor sem, ha már régóta felhagytak az iparral.


A St. James's park

Távolról nézegetem a semmi jóval nem kecsegtető várfalakat, őrtornyokat. Így is marad meg számomra a Tower. A kiszáradt vizesárokban a tartán teniszpályával. Csak az eredményhírdető tábláról hiányzik: Koldus-Királyfi 6-4, 7-5, 2-6, 6-7... 

A Tower híd, az igen! Tényleg impozáns építmény, ráadásul színes is. Tornyaiban múzeum, tetején kilátó van. Nem annyira a pénzt sajnálom, mint magamat. Arnold, ha akar, akkor eljön ő is és felmegy egyedül, de engem nem érdekel, hogy mennyire szédülök, vagy, hogy milyen kicsik az emberek lent a földön vagy vizen. A Tower melletti McDonalds fölötti terasz korlátjának támaszkodva egy fekete zakós hittérítő és egy koszos polós, kezében csillagos zászlót tartó, szakállas fiatalember hírdeti az igét. Szóval ide költöztek a Hyde parki Speakers Corner szónokai! Leülök a Temze parton egy padra, szemben a HMS Belfast, Őfelsége csatahajóból múzeummá alakított acélépítményével, London Aurorájával, a tömeggyilkolászás kiemelkedő monumentumával. Nézem a látogatására indulókat, amint beszállnak a menetrendszerűen induló sétahajókba. Részemről nix, vannak dolgok, melyekhez gyomor kell. Ráadásul mindjárt öt óra van, sietnem kell, ha azt akarom, hogy ne késsek el. Arnold Fredrick lábánál vár. Boldogan újságolja, hogy innen alig húsz méterre, a Mall sarkán, az ICA- Institute of Contemporary Arts, - klotyóját ingyen lehet igénybe venni. Meglepő, de igaza van. Meglátogatom én is, persze előzőleg érdeklődéssel szemlélem az előtérben kifüggesztett plakátokat. 

A St. James's park árnyékos sétányain valamivel elviselhetőbb a hőség. A padok mind foglaltak, a kis mű-tó betonozott partján is ülnek. Az egyik bokor alatt kis mókus rágcsál valamit. Hamar abbahagyja, visszajön kéregetni a térdig érő kerítéshez. A tó vizén kacsák és valami piros csőrű madarak úszkálnak békés együttlétben. A vízbe vert táblán ott rikít a felirat: "Ne etessük a pelikánokat!". Minden más madarat, csak nyugodtan. Biztos vasból van a gyomruk. Ráadásul, sehol a láthatáron egy pelikán. - Az útikönyv azt írja, hogy annyira elszemtelenedtek, hogy a végén már galambokat ettek. Így a pelikánokat ideiglenesen az állatkertbe internálták.- Arnold összeráncolt szemöldökkel pásztázza a környéket. - Hol látsz te itt galambokat? Nincs időm felelni, mert az egyik járókelő éppen megáll mellettünk, benyúl a táskájába és kivesz egy zacskót belőle. A levegő hirtelen szárnysuhogással telik meg, a fák ágai közül galambok sokasága veti magát a kinyújtott kézre. Szállnak a hátára, nyakára, még nézni is rossz. Arnold behúzott nyakkal, felfelé sandítva oldalaz ki a fa alól. A lombok közé jobban benézve látszik, hogy majd minden ágon tízesével ülnek a szürke madarak.- Tiszta szerencse, hogy a tehenek nem repülnek, - bagatellizálja Arnold a ránk leselkedő a veszélyt. Már az autóbuszból feltűnt, hogy a parkokban zöld-fehér csíkos nyugágyak vannak felállítva, általában párossával a zöld fűszőnyegen. Ennek ellenére szinte senki sem ül beléjük. A jól öltözött házaspár is, amelyik egy ideig előttünk ment a sétányon, keresztülvág a réten, és a madártollal teli fűre telepszik, az üresen tátongó nyugágyak közvetlen szomszédságában. A férfi selyem szalaggal masnira kötött fehér kartondobozt nyújt át, büszkén inkasszálja a csókot. Egy üveg bor is előkerül, biztosan születésnapot ünnepelnek. Pár méterrel arrébb, ruházatából ítélve fiatal lány fekszik. Karja arcát takarja, szoknyája féloldalt felcsúszva, izléses fehérnemű szegélye kandikál ki alóla. Régóta feküdhet ebben a pózban, mert a tábori székén kucorgó szakállas kisöreg szénrudacskájával éppen az utolsókat simítja a térdére fektetett krokin. A filegória árnyékából fúvószenekar szórakoztatja a gyepre telepedetteket. Két trombitás a közönség közé vegyül és felváltva szólózik. A közönségnek tetszik a produkció, tapsolunk. Családias a hangulat. A nyugágyak nem hagynak nyugodni. Svédországban azonnal beleülnének az emberek, máshol, egy kicsikét délebbre, pedig éppenséggel hazavinnék.- A városi ember, ha már kijön a természet lágy ölébe, akkor nem fog nyugágyba ülni.- Világosít fel Arnold. Nem érti, hogy miért nem tudok napirendre térni a dolog fölött.- Mi azonban turisták vagyunk, méghozzá fáradtak. Ráadásul nem is tanácsos a fűvön heverészni, legalábbis az útikönyv szerint. Pár száz évvel ezelőtt leprakórház működött ezen a helyen, amíg VIII. Henrik meg nem szüntette.- Lezökkenünk két, egymás mellé állított székbe. Arnold arcára kiül a potyázó magasztos elégedettsége. A barnabőrű, zöld egyenruhás, a meleg ellen szalmakalappal védekező smasszer a semmiből kerül elő. Fejenként 60 pennyvel kurtítja meg pénztárcánkat. Arnold savanyú képpel fizet.- Hát ezért szeretnek inkább a fűre ülni. - Töröm meg a csendet. Érdekes, hogy ha a házbért megemelik, vagy elromlik a TV és újat kell venni, nem sokat töpreng a dolgon, hanem egy kis fogszívás után kapásból kifizeti. De azt, hogy őt, Arnoldot, a tapasztaltat, a rókát, csőbehúzzák, akár egy forint erejéig, azt nem tudja egyhamar megemészteni. Hagyom, hogy kiszámolja magában, hogy ezt miként fogja visszaszerezni, melyik szolgáltatást fogja a közeljövőben ingyen igénybe venni. Kedvét az is rontja, hogy nyomást érez a gyomorszája tájékán. Nem ízlett neki délben a kantinkaja, ráadásul az automata-kávénak kimondott pisiszaga volt.- Komolyan, - nyögi összeráncolt szemöldökkel. A nap már rég nem süt a szemünkbe. Felkerekedünk és elgondolkozva baktatunk a ránk ereszkedő félhomályban a metromegálló felé.


Koncert kettesben

A mai nap hűvösebbnek indul, de az újság szerint délre megint elviselhetlen lesz a hőség. Arnold a délelőtt foglalt, délig egyedül fogom járni a várost. Szeretem a reggeli órákat, megfigyelni a turistamentes város életet.

Egy kis olasz presszóban kávézok, közben lapozgatom a Daily Mailt. A nap híre: egy hónapi börtönre ítéltek egy galambokat etető öregasszonyt. A környék lakói jelentették fel, miután a guanóval borított tetejű házaik rohamosan vesztettek értékükből. Érdekes, hogy a Trafalgár téren büntetlenül lehet etetni a galambokat. Ráadásul, egy élelmes vállakozó kis, műanyag dobozokban árulja a szemes gabonát a túristáknak. A munkába sietők betérnek, zacskóban viszik magukkal a tízórait. Eltolom magam elől a kávéscsészét, fizetek és kilépek a szük utcára. A szemetesek nem rég mehettek el, itt-ott árulkodik egy kisebb kupac háztartási hulladék az utca közepén. A londoni mellékutcák nélkülözik Róma, Párizs, avagy Nizza, romantikus hangulatát. Nem mintha hiányolnám Don Fernando gatyájábol az ember nyakába csöpögő, mosószapan szagu hideg öblítőlevet, a macskaköves utca árnyékos oldalán folyó a kártyapartit, de egy kicsikét élettelen. Persze, a stockholmi óvároshoz képest még így is karneváli a hangulat. A svédek régóta elszoktak a tolongástól, a szegénységet pedig csak az esti híradóból ismerik. Egyszer Génuában, találtam egy rövidítő utat a kikötő és a központban levő szállodánk között. Kollégáim először megörültek a javaslatomnak, hogy aztán egy pár lépés után, az alacsony ajtók előtt üldögélő fél-, két- és háromlábu Piszkos Fredek láttán, hanyatt-homlok rohanjanak ki a biztonságos főutcára. Én pedig, aki a Cigánysoron keresztül mentem nap mint nap az iskolába, értetlenül, fejcsóválva folytattam az utamat, át a sikátoron. 

Egy félórai céltalan tekergés után hirtelen megúnom a romantikát, és kilépek a forgalmas, kirakatokkal teli Regent Streetre. Ami igaz, az igaz, az időjárásjelentésben mind inkább lehet hinni. Délre megint csak csurog a víz rólam, hiába iszom az egyik "light" hűsítőt a másik után. A Piccadillyn, a St James templom előtt hangulatos zsibvásár. A templom ajtajára erősített papírlap szerint ma a "Lunchtime Recitals" keretében Polina Chersonkaja Beethoven és Chopin műveket ad elő. Nagyon régóta nem voltam koncerten. Na, ne hazudjak, mert a tavaly még bérletünk volt a Koncertházban, amely többek között arról is nevezetes, hogy a színpadján adja át Gusztáv király a Nobel díjakat az arra kiszemelteknek. Igaz, hogy csak "hallgató-helyünk" volt csak, azaz egy terebélyes oszlop zárta el a kilátást. Az idén avanzsálhattunk volna egy sort, ha Arnold nem szabotálja el a lehetőséget. Nála jobban csak Béla iszonyodott a komoly zenétől. Valahogy még elnéztem volna neki, hogy minden tétel között tapsra emelte a kezeit - igaz, hagyta, hogy időben lefogjam, - de amikor a református templomban tartott orgonakoncert kellős közepén elővette a sportújságot... Félóra van hátra a kezdésig, belépek. A szószék előtt álló csillogó, fekete zongoránál, fehér blúzban kontyba fogott fekete hajú, jelentéktelen külsejű nő játszik. Ketten vagyunk a templomban. Meg-megszakítja, lapoz a kottában. Beülök az utolsó sorba, kilépek a cipőmből. Az ablakokon besüt a nap, megcsillan a szószéket díszítő sason. Gyorsabb részeket lassúbbakkal váltogat, aztán egyszerre csak azt veszem észre, hogy már vagy öt perce megszakítás nélkül játszik. Az akusztika, Beethoven, vagy csak a meghitt környezet teszi, hogy könnyűnek, gondtalannak érzem magam? Aztán az utolsó akkordok is elhalkulnak. A sas elismerően bólogat, a szentek mosolyognak. Ülünk megbabonázva, ketten a templomban. Arnold hamarább végzett, már egy órája standol a Big Ben előtt amire odaérek. Elindulunk a Westminster Abbey felé, közben engesztelem. Nagyon értek hozzá, s mivel csak ritkán csinálom, azonnali hatással van. Többek között, hagyom, hogy ő szabja meg mára a programot. - Akkor menjünk, látogassuk meg a szigetország panteonját! - Harminc év távlatából Mickey Grantot, a BBC vasárnap déli beat-zene műsorának szerkesztőjét idézi: -"Egyesek szerint, a Rolling Stones fiúk megérdemelnék, hogy Anglia nagyjai mellé, a Wesminster Abbey-ben temessék el őket. Élve." A Westminster-apátságban ingyenes a látogatás. Legalábbis a Kórus válaszfaláig. Óvatosan kerülgetjük az alattunk nyugvók porait takaró felírásos kőlapokat. Megcsodáljuk a főhajóban Dr. Livingstone és az ismeretlen katona emlékét őrizni hivatott márványlapokat. Kis keresés után Arnold megtalálja az állva eltemetett O'Rare Ben Jonsont fedő, negyvenötös cipőnél rövidebb oldalú négyzetes kőlapot. Megkérdezi a négyzetgyök kettő értékét, motyogva számítgatja a néhai Shakespeare-kortárs maximális vállszélességet. Sodródunk a tömeggel. Az oszlopos belső folyósón, a Nagy Kerengőn, jobbra haladva, kis kávézóra bukkanunk. A "világ legjobb kávéiból" főzött fekete levest igéri a felirat: Costa Rica, Columbia valamint rumos és fahéjas kávé áll a- borsos - árcédulán. Leülünk a térdmagasságú kőpárkányra, tűröm, hogy Arnold kiszolgáljon.- Úgysem kávéztál még ilyen előkelő társaságban. Gondold csak el: Newton, Darwin, Milton, Dickens, Lord Kipling, Hardy, Austen, Burns, Thackeray, lábaid alatt pedig Mr. John Bronghton, Anglia díjbírkózó bajnoka (1789-1864) és neje, Mrs. Elisabeth Bronghton.- A társaság az rendben volna, kávét azonban ittam már jobbat is. Körbe sétálunk az árkádos, belső udvaron. Elhaladunk egy nagy rakás hangulatos szarkofág mellett, aztán egy hosszú folyósóra jutunk. Mindenfelé szorgos túristák görnyednek rögtönzött asztalok fölé: bronzszínű zsírkrétával dörzsölnek egy-egy normand lovagot ábrázoló rézdomborművet, hogy aztán fekete papírra másolják. "Brass rubbing"-nak hívják ezt a foglalatosságot. Nem ingyenes, ezért Arnold kezdetben mutatkozó érdeklődése egyből elillan. A Sohoban fejezzük be a napot. Ülünk a járdán az asztal mellett, kortyoljuk a finom sört, nézzük a járókelőket. Meleg van, de már nem az a kibírhatatlan. Arnold végtelenre állítja a szemlencséit, jól érzi magát.


Amit nem láttunk

A repülőnk késő délután indul, ezért reggel becsomagolunk, és elbúcsúzunk szállásadóinktól. Megigérjük, hogy ha mégegyszer Londonban járunk ugyancsak itt fogunk megszállni. Tényleg, ugyanis a lakatlan és elhagyatott vidék ellenére biztonságosnak bizonyult.- Látod, hiába aggódtál, nem is erőszakoltak meg. - Élcelődik Arnold. - Igen, mert nekem soha nincs szerencsém.- Mormogom magam elé. Kisebb vagyon ellenében lerakjuk a bőröndöt a Victoria pályaudvar csomagmegőrzőjébe, aztán a Circle Line metróval a Baker Street megállóig utazunk. Kora reggel van, de Madame Tussaud panoptikuma előtt már kígyózik a sor. Megkeressük a végét, tanakodunk. Valahogy nem akaródzik beállni. Egyenruhás fiatalember lép hozzánk, udvariasan figyelmeztet arra, hogy a sor a túlsó járdán dagadó emberhurkával folytatódik. Meghökkenve állunk. Ekkora lehetett hajnali négykor a hússor szülővárosom utcáin. A budipapír- vagy a tejsor rövidebb volt. Sanyi a múltkor is felemlítette azt az esetet, amikor a nyolcvanas évek "Aranykorában" állt sorba. Éppen a Főtéren ment át, amikor tanuja lett annak, hogy az egyik üzlet előtt sor alakul ki. Nem sokat kérdezősködött, hanem gyorsan beállt ő is. Lépésenként haladtak előre. Az előtte levő termetes asszonyság megfordult, és őszinte aggodalommal kérdezte.- Vajon jut-e még nekünk is, uram? - Jutott, és Sanyi elcserélte a vattát az intézeti könyvtárosnővel húsz deka párizsira. Akkoriban határoztam el, hogy amennyiben lehetséges, sorbanállás nélkül fogom leélni az életemet. Ennyi luxust igazán kívánhatok magamnak. Ígyhát fájó szívvel intünk búcsút a Planetárium kupolájának és elindulunk a Baker Streeten felfelé. A 221b szám alatti ház kapujában termetes konstápel irányítja a Sherlock Holmes otthonát meglátogatni készülőket. Nem érünk rá azon tanakodni, hogy érdemes-e vagy sem fizetni azért, hogy egy képzeletbeli irodalmi alak lakását megnézzük, mert a megállóba befutó autóbusz homlokzatán, többek között az Oxford Circust fedezzük fel. Örülünk, hogy megszabadulunk céltalan kóborlástól, és felugrunk az éppen induló busz peronjára.

Végigsétálunk a Regent Streeten. Arnold közel áll a dúzzogáshoz, ezért nehéz szívvel, de továbblépek az ékszer- és ruhaboltok kirakatai előtt. Kiérünk a Piccadilly Circusra. Reggel tíz óra van, leülünk Ámor lábaihoz. Előveszem a reggel készített szendvicseket, csendben majszolunk. Idelátszik Madame Tussaud post humus vállalkozása, a Rock Circus. Meg van benne mindenki, aki valamit is számít a szakmában. Megelégszünk a teraszon álló Mick Jagger, és Michael Jackson szemrevételezésével. Legalábbis őket véltük felismerni a bábukban. Állítólag kap bent az ember egy pár fülhallgatót, azzal sétál körben, hallgatja a rock-bábu eredetijének a művét. Boy George, Rod Stewart, a Who, Simon és Garfunkel, Diana Ross, Stevie Wonder, Marvin Gaye, Dire Straits, T Rex, Jim Morrison. Soroljam még? Ennek ellenére, Jim Morrison párizsi sírjánál is nagyobb a tolongás... Négy éve voltunk Párizsban először. Miután végigzarándokoltuk a nagyobb látnivalókat, kis nyugalomra vágyva, elmentünk a Pere Lachaise temetőbe is. Lassan bandukoltunk a kavicsos sétányokon, kiváncsian betüzgettük a neveket a két oldalon sorakozó sírköveken. Arnold buzgón hajlongva próbálta legalább egy közismert személyiség nevét felfedezni. Teljesen véletlenül lyukadtunk ki a zarándokhellyé előléptetett végső nyughelyhez. Lehettek vagy húszan akik éppen körülállták. Többségük fekete bőrdzsekit viselt és velünk egykorúnak nézett ki, de voltak fiatalabbak is. A derékmagasságú sírkövön italosüvegek sorakoztak. Érdeklődve léptem közelebb, amikor Arnold hirtelen felszisszent, elkapta a karomat, kezembe nyomta a válltáskáját és sántikálva elindult a sétányon visszafelé. Három sírral arrébb hirtelen jobbra fordult és eltünt egy kisebb emlékmű mögött. Csak egy pillanatra, mert összeszorított ajkakkal, vérbeforgó szemekkel újra feltünt, hogy egy derékig érő bokrokkal körülvett kriptát vegyen célba. Valami ott sem tetszhetett neki, mert mind távolabbról láttam a kövek között átosonni. Ez egy örökletes dolog Arnoldnál. Anyósóm egyszer ellazított és elmesélte, hogy valamikor az ötvenes években, Apuka éppen a munkába ment, amikor rájött a hasmars. Az utca néptelen volt, két oldalán földszintes házak sorakoztak. Pár szoros lépés után rájött, hogy az ügy nem tűr halasztást. Nem volt más megoldás, mint bekérezkedni valahova. Megnyomta az egyik kapun a csengőt. Mivel semmi életjelt nem tapasztalt, lenyomta a kilincset és belépett. Három ajtó nyílt a keskeny udvarra. Apuka habozás nélkül bekopogott az elsőn. Semmi válasz. Apukáról ekkorra már patakzott a veríték. Lenyomta a kilincset. - Halló! - Kiáltotta rekedten. Belépett az előszobába.- Halló! Van itthon valaki? - Pillantása a szemközti ajtón díszelgő bronz bilire esett. Halkan résnyire nyitotta az ajtót és besurrant rajta. Utána, mint aki jól végezte dolgát, szépen kisétált a lakásból, és gondosan becsukta maga után a kapuajtót. Még a munkából sem késett el. 

- Szedelőzködjünk, jó? - Pillantok az órámra. Ha sietünk, akkor éppen elérjük az őrségváltást.


Őrségváltás a Lovastestőrök laktanyájában

A Whitehall járdáján, a Horse Guards lovasgárdistái őrködnek a bejárat két oldalánál. A lovak első fele a járdán, kilóg az őrház jótékony árnyékából. A japán turisták az élmény hatása alatt teljesen ki vannak akadva. Sorban fényképeztetik le magukat a nyálukat unalmukban csorgató, türelmes pacikkal. Az egyik vigyori egészen közel merészkedik. Kap is rögtön egy nyálas csókot. A kezdeti meghökkenés után büszkén mutogatja a nyomát az irigységet gyatrán palástoló társainak.Mivel senki sem állja utunkat, befordulunk az udvarra. Az árkádok alatt egy gyalog gárdista áll. Megbámuljuk cifra egyenruháját, combközépig érő csizmáját, aranyos sisakját, élesre fent kardját. Sok a bámészkodó, megszakítás nélkül villognak a vakuk. Szerencséjére, a sisak orrvédője elég széles, az alatt is lehunyva tartja a szemeit. Arnoldot mellé állítom, persze ő legszívesebben a forrónadrágot viselő szőke, bögyös cicamicával szeretné fényképeztetni magát. Nem is veszi róla le a szemét. Nesze neked egy villantás a szemeid közé! A strázsa hirtelen ideges, kapkodó mozgásba kezd, kardját ide-oda rángatja, csizmáját többször a földhöz csapkodja. Aztán merev mozdulatokkal az udvaron át a kapuig vonul, ott hátraarc, és vissza az árkádok alá. Csapp-trapp, és ismét szobrozik, villoghatnak a vakuk. 

Trombitaszó harsan az istállók irányából. Kisodródunk a tömeggel a hátsó udvarra, sikerül lecövekelnünk a kavicsos udvar árnyékos oldalán. A kerítésnek a St. James park felöli bejáratánál sorompó, vele szemben, a park bejáratánál, a két világháborúban elesett testőrök emlékművével. Valamivel messzebb, a fák koronája felett, Fredrick, York hercege nyújtózkodik talapzatán. A négyzet alakú, lánccal elkerített kavicsos udvarrészt hármas sorban állják körül a világ minden részéről érkezett turisták. Egyelőre csak az udvar közepén díszelgő tekintélyes terjedelmű lócitromhalmokból sejthetünk az elkövetkező percek látnivalóira. Lábaimnál egy kis japán gyerek guggol, szemelgeti a kavicsokat. Hármat kongat valamelyik toronyból a harang. Megnézem az órámat, háromnegyed tizenegy. A fehér, rövidújjú inget viselő rendörkislányon látszólagos izgalom jelei mutatkoznak. Az árkádok alól némi ordibálás, patkók csattogása hallatszik. - Jönnek, - szólal meg mellettem egy öreg helybéli. Egy fiatal amerikai házaspárnak szólt, a férfi bekapcsolja a videókamerát. Tényleg, az árkádok alól előporoszkál hét, vörös egyenruhás testőr, a "Life Guards" tagjai, sisakjukon fehér tollforgóval, vagy inkább kókadó pamaccsal, felsorakoznak az udvar északi oldalán. A lovak gyönyörűek, egyformák, sötétszürke-fekete szőrük csillog a napon. Rövid vezényszóra a kardok kukra merednek, újabb vezényszóra a vállakon pihennek meg. A kis aerobics után csendben várjuk a további fejleményeket. A testőrök látszólag közömbösen tűrik a tűző napsütést, csak a lovak súgnak össze, néha-néha. - Nincs a királynő Londonban, - magyarázza az öreg. - Akkor szürke lovon hozná a zászlóvivő a lobogót, a trombitás pedig a "Royal Salute"-t fújná.- Az amerikai arcára csalódott kifejezés ül. 

- Kár, hogy nincs itthon Bözsi néni. Legközelebb megírjuk, hogy mikor érkezünk. De, ni csak, ott jön a váltás,- mutat Arnold a sorompó felé. Tényleg, az allén tizenkét, kék mellényes, sisakján vörös árvalányhajjal, "Blues and Royals" testőr közeledik. Komótosan vonulnak keresztül a nyitott sorompón, hogy aztán két sorban a váltáshoz felsorakozzanak. Állnak egymással szemben, méregetik egymást. Vezényszavak röpködnek, aztán öt kék testőr elvonul az árkádok alatt az istállók irányába. Az udvaron maradtak közül egy kék és egy piros dolmányos lovas elindul a sorompó felé. Kecsesen ring a hátsófelük, látszik, hogy nem sietős a dolguk. A sorompónál visszafordulnak.- Ezt aztán minden pár megismétli, úgyhogy fél tizenkettőig nem történik semmi lényeges.- Tudósít az öreg brit, mire a jenki csalódottan kapcsolja ki a kamerát. Spórolja az elemet. A kis japán gyerek közben elkószált az udvaron. Kisebb ricsaj után sikerül a szüleinek tisztára sikálni a kezecskéit. Derülünk a intermezzón. Arnold elnevezi Matata Kakibának. Rekkenő a hőség. Mára ennyi elég is a parádéból. Elindulunk a St. James's park árnyékos sétányán a Buckingham palota felé. A testőrök a feleútnál érnek utol, egy ideig mellettünk poroszkálnak. A Buckingham palota előtt aztán végleg elválnak útjaink. A tér zsúfolásig telt izgatott túristákkal, egy tűt sem lehetne leejteni. Csak Viktória őrzi meg higgadtságát, tekintetét a viszonylag üres Mallon nyugtatja. Megértjük a célzást.

- Bye, bye, Lon-don, Good Bye! Látogatásunk a baráti angol népnél ezennel véget ért. Ami kimaradt, azért eljövünk majd máskor. Most irány a repülőtér, mert még be kell vásárolnom a vámmentes boltban!

Forrás: http://www.net.hu/interpen/lib