Gemenc
2002. augusztus 15.

Európai hód Magyarországon

1997 március 5-én a WWF tiszteletbeli elnöke, Fülöp herceg jelenlétében újabb öt hód kapott új otthont a gemenci erdő egyik szigorúan védett területén.Írásunk az európai hód pusztulásával és a WWF-programmal foglalkozik, amelynek keretében megkezdődött Európa legnagyobb termetű rágcsálójának Magyarországra való visszatelepítése.

Csak a kanadai hóddal történhetett meg az a katasztrofális eset, amely az 1944-ben megvalósított átgondolatlan telepítését követte. A Tűzföld szegény lakosságának életfeltételeit a hódvadászatot és a prémeladást lehetővé téve próbálták javítani. Így telepítették a kanadai hódot egy olyan élőhelyre, ahol az evolúció a hód nélkül ment végbe. A tűzföldi erdőségek állományalkotója, a déli bükk* száraz, hegyvidéki termőhelyeken él, sosem látott árvizet. A hódok viszont annak rendje és módja szerint elkezdtek berendezkedni, megépítették gátjaikat, s a hegyi patakok völgyében óriási területek kerültek víz alá. A nedvességet nem tűrő bükkösök mindenhol kipusztultak, és ez nagyobb gazdasági és természeti kárt okozott, mint amennyi hasznot a hódgerezna hozott volna.

A vízpartok lakója

Az észak-amerikai és az eurázsiai hód mind küllemét, mind életmódját tekintve jól elkülöníthető egymástól. Fejlett intelligenciáról tanúskodó vízépítő tudományuk ugyan közös, ám az európai hód némiképp más életformára rendezkedett be, mint fadöntéséről és gátépítéséről híres kanadai rokona. Az európai hóddal az előbbi eset nem fordulhat elő. Nemcsak azért, mert más az életformája, hanem azért sem, mert őt régi, természetes élőhelyére telepítjük vissza. Az európai folyók mentén kialakult ártéri élőhelyeken a hód otthon érezte magát, és kipusztulása óta hiányzik onnan.

A mi hódunk 15-20 méternél messzebbre nemigen megy el a vízparttól, ennél távolabb nem érzi magát biztonságban. Táplálékát a vízben és a szűk parti zónában kell megtalálnia. Étrendje zömében lágy szárú vízi növényekből és a partot szegélyező fák, cserjék kérgéből, leveleiből, valamint hajtásaiból áll. Kedvence a nőszirom rizómája*, a tavi rózsa, a tündérrózsa bimbója, a nádcsíra, továbbá a fiatal nyárak és füzek hajtása, kérge.

Hús, kalap, pézsma

Az írásos dokumentumok szerint az utolsó magyarországi hódot az 1850-es években figyelték meg. Későbbről nincsenek adatok, ezért kötjük a hód magyarországi kipusztulását ehhez az időszakhoz. 

Miért pusztult ki csaknem az egész földrészről és Magyarországról Európa legnagyobb rágcsálója? Három olyan tulajdonsága is van, amely csábító lehet a rá vadászó ember számára. Ehető a húsa, igen jó, vízálló és tetszetős a prémje, és hódpézsmát termel. Húsának fogyasztását az a hiedelem is ösztönözte, hogy:"a hód nem állat, hanem hal", ezért a nagypénteki húsevés tilalma nem érvényes rá. A hódprém a kalapgyártásban is fontos alapanyagul szolgált, a hódpézsma pedig mint általános gyógyító csodaszer volt kívánatos. A pézsmát tartalmazó két hódzacskó az ivarnyílások közelében található. A bennük tárolódó mirigyváladék átható, a fenolra emlékeztető illatú anyag, s az élőhely jellegzetes pontjainak megjelölésére, illetve ivarzáskor egymás csalogatására szolgál. Talán ebből eredt az a tévedés, hogy a férfiasságot fokozó szernek gondolták.

A hód kipusztulásának fő oka tehát nem az élőhelyek nagymérvű megváltozásában, hanem a kíméletlen üldözésben és vadászatban keresendő. Ez a tény viszont lehetőségét ad a visszatelepítésre. 

Vissza a természetnek!

A telepítést a hírmondónak megmaradt, egymástól elszigetelődött négy európai állományból: a franciaországiból, a németországiból, a norvégból (ezt már 1845-en védetté nyilvánították) és a keleti alfaj Voronyezs környékén fennmaradt népességéből kezdték meg. Az első próbálkozásokra a húszas években Svédországban került sor. A német telepítések a hatvanas években kezdődtek az akkor kétszáztíz egyedet számláló elbai állományból. Ugyanabban az időben kezdődött a munka Svájcban is. A bécsi Konrad Lorenz Intézet és a WWF* osztrák szervezetének kezdeményezésére Ausztria is csatlakozott, ennek eredményeképp a század elején százötven-kétszáz egyedre becsült európai hódállomány létszáma mára körülbelül a százszorosára gyarapodott. Finnországba amerikai hódokat is bevittek, ezek mára részben összekeveredtek az európai állománnyal. A finn hód tehát hibrid, így továbbtelepítése nemkívánatos.

Kóborlók és telepesek

Magyarországon a közelmúltban, de még a mostani visszatelepítési program kezdete előtt két helyen is megjelentek hódok. A Szigetközbe valószínűleg az Ausztriában telepített állomány egyes példányai jutottak el. A kiskörei tározó térségében, a Tiszafüredi Madárrezervátumban felbukkant hódok eredete ismeretlen. A Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai 1988-ban a hordódi Morotván találtak hódvárat és jellegzetes hódrágásokat. A Bajorországi Természetvédelmi Szövetség segítségével 1991-ben a Bad Kissingen-i Állatparkból hozott négy fiatal példánnyal "dúsították" az állományt. 1992-ben még kettőt hoztak, majd 1993-ban egyet. Az állatokat mesterséges hódvárakba helyezték ki. Az első telepítés után három-négy hónappal a terület fölött mintegy 10 kilométerre megtalálták az egyik példányt, varsában pusztult el. Harapásnyomok is voltak a testén, ez arra utalt, hogy esetleg elűzték a társai. Később a Bükki Nemzeti Park munkatársainak jelzése szerint a Tiszafüredi Madárrezervátumtól mintegy 15 kilométerre, az Eger patak mentén találtak a hódok tevékenységére utaló rágásnyomokat.

Hivatalosan a WWF magyarországi képviseletének ötleteként merült fel először, hogy a Duna gemenci területe és a Tisza több szakasza is alkalmas élőhelye lehetne a hódoknak.

Diákok - hódszemmel

A telepítés a megfelelő élőhely kiválasztásával kezdődik, tehát a hód "nézőpontjából" kell felmérnünk a terepet. A múlt év elején kezdődött felmérésnek arra a kérdésre kellett választ adnia: van-e elegendő táplálék nyáron és főleg télen? Milyenek a vízterület jellemző adatai: a vízmozgás, a vízjárás, hogyan alakul a part, és megvannak-e a hód számára biztonságos élet lehetőségei? Például zavaró lehet a veszélyes ragadozók jelenléte, az emberi háborgatás, a halászat, a hód számára csapdát rejtő halászeszközök.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület bajai aktivistáiból, jórészt diákokból álló csapat Kalocsa Béla irányításával a teljes gemenci területen (180 négyzetkilométeren) elvégezte a felmérést.

A kiértékelés után választásunk a vidék két zárt belső tavára, a decsi Kis- és Nagy-Holt-Dunára, e két fokozottan védett területre esett. Ott megtalálható minden, ami a hódok élete szempontjából ideálisnak vélhető. Az első állatokat a WWF osztrák szervezetén keresztül a bécsi Konrad Lorenz Intézettől kaptuk. Azért döntöttünk ezek mellett, mert az ottani hódok már megszokták a dunai körülményeket (a vízállás viszonylag rendszertelen és nagymérvű változását, a szélsőséges téli időjárást), s életmódjuk ehhez alkalmazkodott.

Advent a Holt-Dunán

Az első hódcsaládot az osztrákok módszere szerint, közvetlenül a vízpartra épített hódházban helyeztük el. A partba vágott, 1 négyzetméter alapterületű, tetővel ellátott ház egy fából épített ketrec hatását kelti. Az ebbe helyezett hódok jól látják jövőbeni élőhelyüket, a vizet, de oda csak úgy tudnak kijutni, ha kirágják magukat. Ez számukra nem túlságosan nagy feladat. A házba bőven kerül táplálék is: alma, sárgarépa, fűz- és nyárgallyak, így a hódok a szállítási stresszből feloldódva nyugodtan és jóllakottan foglalhatják el az élőhelyet.

A második család - két szülő és egy kicsi hód - telepítésekor más megoldást választottunk, hogy megörökíthessük a kirágás eseményeit. Tölgyesi György elektromérnök önzetlen segítségével sikerült olyan infra-videókamerákat beszerelnünk, amelyek majd' két napon át megörökítették a hódcsalád élettörténetének e kalandos epizódját. A felvételek tanúsága szerint a hódok először esznek, aztán dolgoznak, azaz rágják a kerítést, majd pihennek, esznek, alszanak s újra dolgoznak. Végül elhagyják ideiglenes börtönüket. A képeken jól látszik, hogy először a hím lépett ki a szabadba, majd érdekes módon a kicsi, a maga rágta nyíláson. A jól megtermett nőstény láthatóan ideges volt, két helyen is próbálkozott a rágással. Eközben a kicsi többször is visszajött, méghozzá vizesen, tehát arra is volt ideje, hogy fürödjön, és körbejárja a házat. Végül nagy nehezen az anya is kipréselte magát a hím által rágott nyíláson, és mindhárman eltűntek az új haza éjszakájában.

Advent utolsó vasárnapja volt, amikor megcsörrent a szolgálati telefon. Munkatársam, Felső Barnabás, a telepítési terület őre örömmel újságolta: megtalálta az első egyértelmű jelét annak, hogy telepített hódjaink megmaradtak a területen. A grébeci Holt-Duna partján, miközben vidrák nyomait kereste, a szakadó partból előbukkanó gyökerek alatt egy 60 centiméter mély hódkotorékot fedezett fel. A frissen rágott faforgácsból álló alom még meleg volt. Nem messze onnan megtalálta azt a vörösgyűrűs somot, amely az alom anyagát adta. A gemenci Duna mentén tehát csaknem másfél évszázad után ismét megtelepedett az európai hód.

Buzetzky Győző
főtanácsos
(Duna-Dráva Nemzeti Park)

Hódtörzsfa
Valamikor régen, a földtörténet harmadidőszakában a hódfélék nagyon kiterjedt, virágzó csoportként népesítették be Földünket. Az éppen szétváló őskontinensen egészen apró törpe fajok is éltek, csakúgy, mint óriás termetűek, amelyeknek maradványai Észak-Amerikában kerültek elő. Törzsfejlődési szempontból mára ez a népes csoport messze túljutott a virágkorán: a hódok családja (Castoridae) ma mindössze két fajjal és hat alfajjal képviselteti magát a Földön. 

A két faj az Európában is élő eurázsiai hód (Castor fiber) és az Észak-Amerikában honos kanadai hód (Castor canadensis). A különböző típusú élőhelyeket benépesítő eurázsiai hód alfajai a svéd hód, az elbai hód, a rhone-i hód, a visztulai hód- amelyet ma inkább kelet-európainak neveznek-, az uráli hód és a mongol hód.

Miért van szükség hódra?
A Földünket körbevevő mintegy 20 kilométer vastagságú élő "hártya", a bioszféra önszabályozó rendszer, amely a fennmaradáshoz szükséges éltető energiát a Naptól kapja. Az önszabályozás képességének legfőbb feltétele a rendszert benépesítő fajok nagy száma. Ha megpróbáljuk felderíteni, mekkora is ez a szám, zavarba jövünk. Néhány éve a tudomány"csak" 7-8 millió növény- és állatfajról beszélt, ma viszont 12 millióról esik szó, és még ez sem a végső határérték. Ha mindezek után meg akarnánk mondani, hogy az önszabályozó képesség fenntartásához hány fajra van szükség, a matematikai statisztika csapdájába esnénk. Amerikai kutatók megpróbálták, a különböző módszerek eredménye azonban akkora szóródást mutatott, hogy azok semmire sem használhatók. Azt persze könnyű belátni- amennyiben az alapfeltevést elfogadjuk -, hogy ha a fajok száma egy kritikus határérték alá csökken, az katasztrófahelyzetet idézne elő, amelyet az emberiség sem élhet túl. A természetvédelemnek nem véletlenül fő feladata, hogy minden eszközzel segítse a Földünket benépesítő fajok és természetes élőhelyeik fennmaradását. E munka része a kihalófélben levő vagy veszélyeztetett állat- és növényfajok újratelepítése is. A hód viszszatelepítése a bioszféránk önfenntartásra képes állapotának megőrzését segítő munka kicsi, de nem jelentéktelen eleme.

Forrás:ÉT