Nemzeti park a Körös-Maros vidékén
2002. július 07.

Öt éve, hogy felavatták hazánk hetedik nemzeti parkját Szarvason, az Anna-liget védett parkjában. A Körös-Maros Nemzeti Park- miként elnevezése is sugallja - vizes élőhelyekben fölöttébb gazdag.

A térségben az első - a dévaványai - tájvédelmi körzet 1975-ben alakult meg. Aztán majdnem húsz év telt el, mígnem 1994 májusában megalakult a Körös-Maros Vidéki Természetvédelmi Igazgatóság azzal a feladattal, hogy teremtse meg a Dél-Tiszántúl leendő nemzeti parkjának föltételeit. Ezt, persze, a helyi önkormányzatok is támogatták, és a Körös-Maros Nemzeti Parkért Egyesület szintén szorgalmazta a park létrejöttét.

Holtágak, ártéri erdők, mocsarak

Az új nemzeti park szinte a szomszédságból indul ki, merthogy a romániai Bihari-, Béli- és Zarándi-hegységek lábától a Tiszáig húzódó egyedi arculatú táj mozaikosan fennmaradt természeti értékeit igyekszik megvédeni. Ezek jó része ma is a vízhez kötődik: a Körösök és a Maros vízrendszerének holtágai, az azokhoz szervesen kapcsolódó ártéri erdők, a valamikori Sárrétek mocsarainak maradványai és a történetileg hozzájuk tartozó szikes gyepek. Hajdan a térséget jellemző erdősztyeppeknek és löszpusztáknak kiemelkedő természeti értéket képviselő szegletei ma már csak fokozott oltalom alatt maradhatnak fenn az utókor számára.

Mozaikos szerkezet

A nemzeti parknak korántsem egységes, összefüggő a területe. Mozaikos szerkezete különösen indokolttá teszi, hogy létrejöjjön- a megmaradt természetközeli élőhelyek megóvásával, ökológiai folyosórendszernek a kiépítésével- az élőhelyek láncolata. A hét törzsterület sorra a következő: a Kis-Sárrét, a dévaványai-ecsegi szikes puszták, a kígyósi puszták, a Körös ártere, a kardoskúti Fehér-tó, a csanádi puszták és löszgyepek, valamint a makó-landori erdők. Az összesen 42 635 hektárból 6411 hektár minősül fokozottan védettnek.

A kis-sárréti törzsterület őrzi a hajdani mocsárvilág ma is természetes állapotban fennmaradt jellegzetességeit és ez a terület számos védett növény- s fokozottan védett állatfajnak az élőhelye. A bélmegyeri erdős puszta a sziki tölgyesek nagy kiterjedésű (700 hektáros) képviselője.

A dévaványai-ecsegi szikeseken immáron több mint húsz éve folyik túzokvédelmi munka, s ott él Közép-Európa legéletképesebb túzokállománya. A ritkán lakott, külterjesen művelt térségben sok "zavarásra érzékeny" faj (ugartyúk, székicsér stb.) is előfordul.

A kígyósi puszták kunhalmai, sziki és lösztársulásai a kastélypark impozáns épületével kiegészülve olyan védett egységet alkotnak, amelyek valószínűleg megalapozzák a szakmai és a laikus turizmust.

A Hármas-Körös a bihari és béli hegyekből érkező mellékágaival nemzetközi fontosságú zöldfolyosó, hullámtere pedig egyúttal jó néhány védelemre szoruló fajnak az élőhelye. A régi árterületen található cserebökényi puszták gazdag madárviláguk miatt különösen fontosak.

A kardoskúti Fehér-tó a térség legrégibb védett egysége. Az ős-Maros lefűződött mellékágából létrejött szikes tó a Ramsari Egyezmény* listáján is szerepel mint nemzetközi fontosságú vizes élőhely. Nem csupán a madárvonulásnak egyik híres állomása, ritka sziki fészkelőknek (gulipán, gólyatöcs, széki lile) is élettere. Mindez- az ősi vásárhelyi puszta környezetével együtt - a nemzeti park kiemelkedő értékei közé emeli.

A csanádi puszták és löszgyepek az erdélyi héricsnek és a kónya zsályának utolsó hazai termőhelyei. Az elsődleges, természetes szikes pusztákon, valamint a szikesek hátasabb (már-már dombos), lösz jellegű részein él hazánk legnépesebb vetővirág-, őszi csillagvirág-állománya, valamint a tavaszi hérics legnagyobb dél-alföldi populációja. E törzsterület lakója a földikutya, a gerinctelenek közül pedig a sztyepplepke érdemel kiemelt védelmet: a Kárpát-medencében egyedül ott él!

A makó-landori erdők a Maros-folyó hullámterének viszonylag kicsiny szakaszán őrzik a hajdani keményfás ligeterdők jellegzetes növény- és állatvilágát. A Maros az Alföldnek talán legfontosabb flóra- és faunakapuja, hiszen több száz kilométeren át szoros élőhelyi kapcsolatot teremt az erdélyi és a bánáti fajokkal. Jó példa erre a védett bánáti csiga életképes állománya. A folyó hullámterében a védett terület nagyságát napjainkban is folyamatosan bővítik.

Annyi bizonyos: e nemzeti park területén nem egy olyan növény- és állatfaj él, amely csak ott található meg, illetőleg amelyből a hazai legfontosabb állománynak a Dél-Tiszántúl ad otthont.

Példa a földbentermő here

A "szomszéd" - a Kiskunsági Nemzeti Park - húsz éve bizonyítja, hogy szétszórt, nem egy tömbben elhelyezkedő területeknek a védelme szintén sikeres lehet. Kétségtelen, hogy a Körös-Maros Nemzeti Park viszonylag kis kiterjedésű, önmagukban sem egységes törzsterületei nehezítik az élőhelyek hatékony megóvását. S ne feledjük: a Békés-csanádi löszhát országunk egyik legjobb talajadottságú vidéke. Mintegy 80 százalékán szántóföldi gazdálkodás folyik, hol intenzívebb, hol kevésbé intenzív technológiával. Éppen ez a kiváló talajadottság az egyik magyarázata annak, hogy a természeti értékek csak jórészt foltokban, elszigetelve maradtak fenn.

Egyedi sajátosság az is, hogy a védendő növényfajokat meghatározó rendeletek indokolatlanul hátrányosan érintik a szikesek és löszgyepek fajait. Az adott társulásokban igen kevés fajt soroltak be a védett, főként a fokozottan védett növények közé, holott néhányuk jóval ritkább más, ám náluk mégis jobban előtérbe helyezett fajoknál. Például a földbentermő here (Trifolium subterraneum) mindössze 2000 forintos eszmei értékkel szerepel a védett növények listáján, jóllehet egyetlen hazai termőhelyét a közelmúltban találták meg újra Hódmezővásárhely határában!

A perifériára szorulva

Az új nemzeti park már felavatásakor némi hátránnyal indult más honi nemzeti parkjainkkal szemben. A térség peremhelyzete igencsak nyomot hagyott a természetvédelmi létesítményeken, beruházásokon: az igazán korszerű és szép környezetű központi épület és a dévaványai bemutatóközpont kivételével hiányoznak azok az ingatlanok, amelyek a kezelési munkákhoz, az értékek színvonalas bemutatásához kellenének.

A területek kutatottsága, feltártsága is foghíjas: a megelőző kutatások csupán egy-egy részterületen (például a madarak megfigyelésében) szolgáltattak kellő adatokat. A részletes állapotfelmérés csak 1992-ben- a Kiskunsági Nemzeti Park szervezésében - indult meg, majd a munkát az új természetvédelmi igazgatóság folytatta. A további kutatások temérdek új és értékes adatot hoztak felszínre, de a térség természeti értékeinek számbavétele elmarad az országos átlagtól.

Jelenleg a nemzeti park területének 40 százaléka (!) tartozik természetvédelmi vagyonkezelésbe (állami tulajdonba), és ez több olyan lehetőséget hordoz magában, amelyről a természetvédő régebben legföljebb csak álmodhatott. Például 1996-ban 100 hektár szántóföldet "visszagyepesítettek". A térséget általában jellemzi, hogy a természetközeli élőhelyekhez viszonyítva nagy a szántóföldek aránya, s ez magát a védett területeket is kedvezőtlenül érinti a nagymértékű vegyszerezés és műtrágyahasználat miatt. Ezért kell mielőbb megvalósítani az átfogó élőhely-rekonstrukciót (például fajokban gazdag ártéri erdőket telepíteni, a szántókat füves területekké alakítani vagy a célja tévesztett vízrendezéseket és meliorációs beavatkozásokat megszüntetni).

Bíró István
Forrás:ÉT