A Tasszili-képeskönyv
2002. január 04.

A zöld Szahara

Negyven évvel ezelőtt, 1956-ban másolta le Henri Lhote expedíciója a Szahara szívében emelkedő Tasszili n'Adzzser hegytömb sziklái közt felfedezett ősi festményeket, amelyeket egymást követő népek művészei alkottak sok ezer éve. A sziklaboltozatokra festett képek megdöbbentő bizonyítékai Afrika egykori időjárási változásainak, és bepillantást adnak addig ismeretlen etnikai-állattani múltjába.
Az 1903-ban Párizsban született Henri Lhote tizennégy évesen vesztette el szüleit. Attól kezdve alkalmi munkákból élt, majd tizenkilenc évesen katonai pilóta lett. Később csatlakozott egy szaharai expedícióhoz. Algírba érve kiderült, hogy a vállalkozás csődbe jutott, a fiatalember pedig ott állt munka nélkül a gyarmat fővárosában; pénze, ismerősei nem voltak, a sivatagban sohasem járt, Afrikát nem ismerte. Algéria déli területeinek parancsnokától kért anyagi támogatást, de a tisztnek mindössze néhány ezer frankja volt a pénztárban, azt is csak a sáskajárások tanulmányozására költhette. Lhote felajánlotta szolgálatait, kijelentve, hogy hajlandó egyedül teveháton bejárni a déli puszták homoktengerét és kopár hegységeit. S a tapasztalatlan fiú nekivágott a nagy kalandnak.

Sziklák alatt fekve

Henri Lhote vásárolt néhány, a sáskákkal foglalkozó könyvet, egy tevét, néhány felszerelési tárgyat, s azzal útnak indult. A berber nyelvet nem ismerte, miként a sivatagi vándorlás kockázatait sem. A következő három évben mégis többezer kilométert járt be teveháton. Később katonai repülőgépről is tanulmányozta a terepet; a száraz, szélfútta síkságon kövekkel hintett ősi folyómedrek meanderei bontakoztak ki előtte a Tasszili, a Tibeszti és az Ahaggar hegytömbök vörhenyes tornyai, fantasztikus alakzatai között.
Találkozott a teveháton kóborló tuareg* vándorokkal, úgy-ahogy megtanulta a líbiai-berber nyelvet, majd másfél évig tanulmányozta a Tasszili bizarr homokkőtornyai közötti, holdbéli tájra emlékeztető vidéket. Akkorra már megismerkedett egy francia tevés osztag parancsnokával, Charles Brenans-nal, aki rejtélyes festmények ezreire bukkant a hegységben. A tiszt 1923-ban sziklafalak kiugró párkányai alatt különös karcolatokra és színes freskókra bukkant, és vázlatokat készített róluk.
Lhote maga is megkereste az addig ismeretlen őskori festményeket. Hanyatt fekve tanulmányozta őket, mert a jelek szerint a különböző korok és népek névtelen művészei is fekve pingálták képeiket a boltozatok alsó felületére. A képeket olykor egymásra festették okkerrel és kaolinnal. A rengeteg kép zűrzavarából lassan bontakoztak ki a részletek. Voltak közöttük ősi vadászjelenetek, trópusi állatokra vadászó, negroid férfiak: íjat és lándzsát szorongató emberek kúsztak vízilovak, struccok és zsiráfok élethű figurái felé. Későbbi korokbólszármazó képeken kis kötényt viselő, barna bőrű emberek - kétségkívül nomádok- terelgették hosszú szarvú marháikat a füves szavannán, más alakok egyiptomi jellegű öltözéket viseltek. Lhote rádöbbent, hogy Fekete-Afrika népei és állatai valaha 1500 kilométerrel északabbra élhettek, mint manapság, Egyiptom harcosai pedig egészen a Szahara déli szegélyéig törtek előre nyugat felé. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Szahara szívében évezredekkel ezelőtt legalábbis szubtrópusi éghajlat uralkodott, sőt Kr. e. 8000-től Kr. e. 1500-ig egymást követő népcsoportok hatoltak be a mára csontszárazzá szikkadt Tasszili térségébe.
Henri Lhote harmincéves korára megtalálta élete értelmét: a világnak meg kell ismernie Észak-Afrika addig ismeretlen múltját, éghajlati és néprajzi viszonyainak meglepő előzményeit. De miként lépjen a nyilvánosság elé ezekkel a megdöbbentően új információkkal egy volt katonai pilóta és kóbor utazó? Harmincöt évesen megszerezte hát a doktori címet etnológiából a Sorbonne-on. Most már hozzáfoghatott volna az expedíció szervezéséhez, de ekkor kitört a második világháború. Lhote súlyosan megsebesült; tíz évig tartott, amíg felépült. Csak 1955-re tudott újra lábra állni, s végre sikerült támogatást szereznie a párizsi Embertani Múzeumtól és a francia államtól. 1956 februárjában szervezte meg első kutatóútját, meglepően amatőr módon, de sikerrel: négy fiatal festőt szerződtetett, s a kis csapathoz egy berber anyanyelvű ifjú tolmácsnő, valamint egy hivatásos fényképész csatlakozott.

Megkínlódott másolatok

Az expedíció a Tasszili-hegységgel szomszédos Dzsanet településre repült. Itt szerezték be élelmiszereiket és felszerelésüket, majd teveháton, nyolc nap alatt jutottak el a gazdag lelőhelyre egy kiszáradt folyamvölgyön át, ahol tevéik lábát fölsértették az éles kődarabok. A vöröses homokkövek labirintusát járva sokat szenvedtek. Nappalonként izzó hőség kínozta a csapatot, éjjelente metsző hideg, s azállandó szélviharban arcukat fölsebezték az éles kőszilánkok. A festők hátukon fekve másolták a sziklarajzokat jókora papírlapokra, s az ábrákat esténként színezték ki az eredeti rőtesbarnára. A fejük fölötti sziklaboltozaton alig volt némi vízszintes felület. Legyek milliárdjai gyötörték őket munka közben, a halvány ábrákat nedves szivaccsal kellett megtisztítaniuk az évezredek porától. A fel-felbukkanó tuareg nomádok barátságosak voltak, csak azt nem értették, hogyan lehet ennyi drága vizet elpazarolni a rőt sziklákra.
Henri Lhote előtt lassan kibontakozott Észak-Afrika őstörténetének képeskönyve, bár világos áttekintését megnehezítette, hogy az egymást követő festőnemzedékek néha tizenhat réteget is estettek egymásra a durva felületen. 1956 decemberében- a metsző hideg miatt - az expedíciónak vissza kellett térnie Párizsba, majd 1957-ben egy másik csoport folytatta az áldozatos munkát. Végül 14 ezer méternyi anyagot másoltak le; ebből válogatták ki azokat a műveket, amelyeket a Louvre-ban állítottak ki.
Az eredmény megdöbbentően szép és érdekes. A Tasszili képeskönyvéből feltárult a múlt. Kiderült, hogy a legrégebbi képek életkora több ezer évre tehető. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy az ősidőkben a mediterrán térségben nyugatról kelet felé áramló passzátszelek sokkal délebbre hatoltak be Afrikába, mint a történelmi időkben. A legősibb népcsoportok negroid jellegűek voltak, és a mai szavannák állataira vadásztak.

A Nagy Mars-lakó

Részben letelepült népesség élt itt, eszközeiket csiszolt kovakőből készítették, s hasonló kerek kunyhókban laktak, mint a Niger mentén itt-ott még ma is meglévő falvak népe. A negroid figurák arcát a legrégebbi művészek lilás-vöröses színűre festették, vagyis rokonságban állhattak a mai Nyugat-Afrika őslakóival. Orrszarvúra, zsiráfra, sőt elefántra is vadásztak a Tasszili magasföldjein és a környező pusztákon, az egykori tavak mentén és a mocsaras területeken. Isteneik vagy szellemőseik képeit hófehérre festették, köztük a tréfásan Nagy Mars-lakónak elnevezett öt és fél méteres óriást is, amelynek, persze, semmi köze sem volt holmi földönkívüliekhez. Ez a sötét bőrű etnikum Kr. e. 10 000 és 5000 között települhetett le az ősi folyammedrek mentén, amelyeknek vízgyűjtője a Niger folyó térsége és a Csád-tó lehetett.

Marhapásztorok korszaka

Ezután világosabb bőrű embercsoportok követték egymást a Tasszili hegytömbjei között; velük kezdődött a borid (marhapásztor) korszak. Feltehető, hogy a pásztorok egymást követő hullámai Felső-Egyiptomból vagy Núbiából érkeztek, s a hamiták ősei lehettek, akik végül a mai Nigériában csatlakoztak a negroid őslakossághoz.
A borid korszakban megkezdődött a fekete kontinens fokozatos kiszáradása, a máig tartó deszikkáció. A tavacskák, a mocsárvidék helyét mind kevesebb csapadék öntözte füves síkság foglalta el. A trópusi állatfajok sorra eltűntek, majd a marhacsordákat terelgető pásztorok után- Kr. e. 1500 táján - lovasok, sőt lovak vonta szekerek bukkantak fel. De még ekkorról is maradtak fenn egyiptomi jellegű festmények, például egy karcsú nílusi bárka képe, amely már aligha lehetett jellemző a Tasszili egykori csapadékos időjárására. Valószínűleg egy, a fáraók országában járt művész festhette a hajót talán emlékezetből.
Római források szólnak a pun háborúk idején a hamita garamantok népéről, amelynek lovasai Karthágó oldalán küzdöttek a rómaiak ellen. Már történelmi időkben kezdődött a Szahara kamelid (tevetartó) korszaka; a lovak lassan átadták helyüket a tevéknek, a sivatag hajóinak.
A Louvre-ban 1958-tól kiállított Tasszili-festmények művészi, esztétikai szempontból is értékesek, egyszersmind a földtörténet egy drámai folyamatát illusztrálják: a mai napig tartó kiszáradást, amely már a Szahel-övezetet sújtja.

Szuhay-Havas Ervin