Kiállítás: Milena Dopitová installációi Budapesten - Megjegyzések egy kiállítás kapcsán
2001. február 23.

A kortárs cseh képzőművészet jelentős alkotója, Milena Dopitová nem először állít ki Budapesten. Ezúttal a Ludwig Múzeumban nyílt nagyobb, átfogó tárlata a legutóbbi években született installációkból.

Persze már rögtön az elején felmerül a kérdés, mi is az az ťinstallációŤ, mi mindent fedhet fogalma egyáltalán? Erre természetesen megpróbálhatnánk általánosságban válaszolni, ám itt konkrét művek mentén kell keresnünk feleleteket. És ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy az installáció mibenlétére vonatkozó kérdés nem egyszerűen csak az, amelyik elsőként adódik, hanem egyszersmind az is, amely a lényegre kérdez rá. Ekkor ugyanis azt kutatjuk, mit jelenthet egy alkotó számára ez az új terület, és mit fejezhet ki számunkra?

Dopitová képzőművészeti konstrukcióit szemlélve tehát az a kérdés jár az eszünkben, mit takarhat az "installáció" viszonylag újabb keletű fogalma itt? Csupán csak arról lenne szó, hogy feltűnt valahol a szobrászat és a festészet közelében egy újabb képzőművészeti ág vagy műfaj? Talán egy új forma, mely adott esetben sikerrel vegyítheti több (egymással határos) médium alkotójegyeit, sajátosságait. Alkalmazza a térbeli formahasználat plasztikusságát és a képiség szerteágazó tapasztalatait egyaránt. Térformálás, vagy a tér berendezése? Vagy inkább egy lehetséges térélmény megrendezése? Mi tehát?

A kiállítás tereiben a legkülönfélébb objektumokkal találkozhatunk, amelyek a hétköznapiságukra való utalás mellett is rejtenek, hordoznak valamiféle szokatlanságot, feszültséget magukban. Fémkonstrukciók - textillel bevonva, fotográfiák - különböző módokon kapcsolva, iktatva a térbe, videofilmek és hajszárító, láncok és horogra tűzött horgászcsali, és mindezek különös címekkel ellátva...

Dopitová számára a mindennapok formái, anyagai, tárgyai az érdekesek, ám azokat úgy helyezi el a térben, hogy egyrészt már a behelyezés mozzanatával is saját feszültséggel ruházza fel azokat, másfelől pedig a tárgyak egymáshoz, valamint a térhez való viszonyai nyitnak új lehetséges jelentéstereket. Mint amikor egy már magában is kifejező szó a megfelelő helyre kerülve még erősebb hatást vált ki bennünk. Pontosan ilyen hangsúly-erősödést tapasztalunk egy-egy installáció esetén is.

És éppen ez az egyes elemek között megnövekedett feszültség készteti, vagy akár kényszeríti a befogadót ténylegesen is aktív belegondolásra, részvételre: részvételre egy adott érzésben, gondolatban, amelyet az alkotó helyezett bele a térbe. A különböző tárgyak, képek, hatások egyaránt egymásra mutatnak, míg idővel hálózatokat hoznak létre, amelyekben mintegy rejtvényszerűen képződnek le alapvető létélményeink. Az ezekhez mellékelt címek utalások és utasítások egyszerre, - szintén a rejtvények elemei. A közönség pedig birtokba veheti, játékba hozhatja az elrejtett fogalmakat, amelyek köré az alkotó az adott teret berendezte. 

Az installáció tehát végül az alkotó számára a minden korábbinál szuggesztívebb gondolatközlést teszi lehetővé; a befogadó számára pedig a különben semmilyen más módon nem lehetséges fogalomkapcsolások egyetlen megvalósuló terévé lesz, amennyiben elfogadja az alkotói szándékot, és aktívan is közreműködést vállal az adott alkotás képezte "feladvány" felfejtésében, megfejtésében. Olyan tipikus posztmodern jelenségnek lehetünk itt tanúi, amelynek Milena Dopitová művészete is jellegzetes prezentánsa.

- cp -